A SOROZATBAN MÁR MEGJELENT:

Strey kóborok

Rouge latrok

PRIDE falka

RACHELVINCENT PREY préda

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Írta: Rachel Vincent A mű eredeti címe: Prey Fordította: Miks-Rédai Viktória A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: MIRA Books PREY Copyright © 2009 by Rachel Vincent Cover Art Copyright © 2009 by Harlequin Enterprises Limited All rights reserved including the right of reproduction in the whole or in part in any form. This edition is published by arrangemenr with Harlequin Enterprises II B.V. / S.á.r.l. Minden jog fenntartva, beleértve a bármilyen formában történő részleges, vagy teljes sokszorosítás jogát is. Ez a kiadás a Harlequin Enterprises II B.V. / S.á.r.l-lal való megállapodás alapján jelent meg. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author s imagination or are used fíctitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, business establishments, events or locales is entirely coincidental. Ez a mű a képzelet szüleménye. A szereplők, a szereplők nevei és a műben szereplő események a szerző képzeletének szülöttei vagy képzeletbeli módon vannak felhasználva, és bármely élő vagy halott személlyel, üzleti létesítménnyel, eseménnyel vagy helyszínnel való hasonlatosság kizárólag a véletlen egybeesés eredménye. Cover art used by arrangement with Harlequin Enterprises Limited. * and ™ are trademarks owned by Harlequin Enterprises Limited or its affiliated companies, used under license. A borító felhasználása a Harlequin Enterprises Limited-del való megállapodás alapján történt. Az * és a ” a Harlequin Enterprises Limited vagy társult vállalatai által birtokolt védjegyek, felhasználásuk licencszerződés alapján történt. ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 104 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

EGY

–

Úgy tervezed, hogy még ebben az évszázadban odaérsz, Vic?

Az órámra pillantottam; a lábam ideges táncot járt a műszerfal alatt. Victor Di Carlo a megkínzottak mosolyával pillantott rám, aztán ismét az út felé fordította a tekintetét. – A sebességkorlát százhúsz, Faythe. Én százharminccal megyek. De ha úgy gondolod, hogy gyalog gyorsabban odaérsz, csak rajta. Természetesen nem értem volna oda gyorsabban. Még négy mancson sem. A gepárd nagyjából százat bír, de nem képes ezt a sebességet hosszú távon tartani. Én pedig nem vagyok gepárd. Szóval nem maradt más, mint hogy rövidke körmeimmel kopogtassam Vic Suburbanjának jobb oldali könyöklőjét – a sebességet, amihez ő ragaszkodott, kibírhatatlannak éreztem. – Nyugi! – Vic kitette a bal indexet, aztán finoman behúzódott a külső sávból a kocsival, hogy megelőzzön egy fűrészárut szállító teherautót. – Időben ott leszünk, Marc pedig várni fog. Bólintottam, aztán addig zárogattam az ajtót ki-be, ki-be, amíg Vic dühösen rám nem meredt. – Bocsi! – Jesszusom Faythe, úgy viselkedsz, mintha hetek óta nem láttad volna – morgott Ethan. Megfordultam, hogy lássam; a hátsó ülésen forgatta a szemeit, arcán szokásos vidám grimasza. Négy bátyám közül a legfiatalabb volt, csak két évvel idősebb nálam – mind közül leginkább tőle várhattam, hogy először jól összever edzésen, aztán jeget hoz a horzsolásaimra. – Mennyi ideje? Kibámultam az oldalablakon. Kopár mezőket és téltől kopasz fákat láttam a szürkületben. – Holnap lesz kilenc hete. Sok minden történt, mióta Marc száműzetésbe vonult; ennek legfeltűnőbb példája az ülésen aludt mögöttem. Manx gyermeke: Des. A kéthetes csecsemő egy hátrafordított gyerekülésbe szíjazva aludt az anyja mellett. Aki még most is lefegyverzően szép volt, pedig elnyílt szája szélén nyál csordogált. Amióta megszületett a baba, Manx akkor szunyókált, amikor tudott. Amikor a kisfia csendben maradt. És mi, többiek is így tettünk. Kiderült, hogy az érzékeny macskafülek komoly hátrányt is jelentenek. Az elmúlt két hónapban Manx megszülte a gyermekét, Kaci – a vad, tizenéves nőstény, akit befogadtunk – nagyjából beilleszkedett a ranchon folyó életbe, habár idáig mindig megtagadta, hogy alakot váltson. A novemberi szél lefújta a leveleket a fákról. A december egy – Texasban ritkaságszámba menő – hóviharral köszöntött be, január nyolcadik napján pedig még szokatlanabb, ám gyönyörű, vastag jégpáncél koronázta meg a telet, és nem is olvadt el azóta sem.

De Marcot nem láttam. Egyszer sem, annyi hét óta. Vic rám vigyorgott, aztán visszafordult a forgalomhoz. – És, feltételezem, a pezsdítő társalgás az, ami annyira hiányzik, igaz? – Lallala! – dalolta Ethan, és visszadőlt az ülésbe, majd sietve a helyére dugta a fülhallgatóit, nehogy olyan választ halljon a húgától, amit nem szívesen vett volna. – Jelenleg bármit meghallgatnék, amit el szeretne mondani, csak a hangját halljam – sóhajtottam. Kiszedtem egy papírpoharat a tartóból, és felhörpintettem az éjjel-nappaliban vásárolt kávém hideg maradékát. Amikor beleejtettem a poharat az ülések közé ékelt szemetesbe, megszólalt Vic mobilja. Jobbra hajolt, kiszedte a bal nadrágzsebéből, aztán kinyitotta, és közben egy ujjnyit sem tért ki oldalra. Én valószínűleg az árokba hajtottam volna. – Halló? – Vic? – Apám volt az. Mind kiválóan hallottuk, Manx kivételével, aki – ha ilyesmi egyáltalán lehetséges – bájosan horkolni kezdett. – Apád kiállt mellettem. Azt akartam, hogy te tudd meg elsőnek. Vic hallhatóan sóhajtott, és az arcáról eltűnt a feszültség, amelyet addig észre sem vettem. Mosolygott, és megelőzött egy másik nyerges vontatót. – Nem volt kétségem – felelte, ám a szemében csillogó megkönnyebbülés másról árulkodott. Aggódott. Mint mindannyian. A vonal másik végéről rugók nyikordulása hallatszott: Greg Sanders hátradőlt a székében. Alighanem azonnal telefonált, amint megtudta a híreket. – Kérlek, emlékeztesd Faythe-t, hogy adja át az üzenetemet a családodnak – mondta, és én megforgattam a szememet. – Tudom, apu! Apám halkan nevetett. – Vezessetek óvatosan, és hívjatok, ha odaértetek! – Igenis! – Vic még akkor is bolondul vigyorgott, amikor letette, és gyanítottam, azt se tudta, mire mondott igent. Szerencsére én figyeltem. – Ez akkor már három, igaz? – Hátrafordultam, hogy Ethanre nézhessek, aki lekapcsolta a zenét, és már nem tettetett alvást. Rugók nyikorogtak alatta, ahogy próbált kényelmesebben elhelyezkedni. – Aha. Rick bácsi meg Ed Taylor. – Mindkettejük lánya a mi falkánknak köszönhette az életét. Kiszabadítottam Abby unokahúgomat, miután mindkettőnket elrabolt egy dzsungelkóbor, aki tenyésznőstényeknek akart eladni minket; őt később elkaptuk, és megöltük, mielőtt elrabolhatta volna Carissa Taylort is. Az apák, érthető módon, lojálisak voltak az enyém iránt. – Most pedig Bert. Umberto Di Carlo, Vic apja, apám egyik legrégebbi barátja volt. Számítottunk a segítségére, de korántsem voltunk benne biztosak, hogy meg is kapjuk. Elvégre a politika teljes családfákat is képes kifordítani a földből, a barátságok megrongálásáról már nem is beszélve. Kilenc hete felmentettek – épphogy – a vád alól, hogy megfertőztem az egyetemi barátomat, majd megöltem, hogy magamat mentsem. A perem utolsó napján – Marc száműzetésének másnapján – Calvin Malone hivatalos kihívást intézett apám ellen, kérve, hogy mozdítsák el a Területek Tanácsának éléről. Habár a falkánk alfája maradt, a többi tanácstag feletti hatalmát felfüggesztették, amíg mind a tíz alfa hivatalosan nem szavaz róla. A szavazást február elsejére tűzték ki, addig még két hetünk volt. Apám és Malone a felfüggesztés óta harcoltak – képletesen szólva –, hogy a társaik támogatásáról

biztosítékot szerezzenek. A nagybátyám azonnal, teljes mellszélességgel kiállt mellettünk, és egy hét múlva Edward Taylor is követte a példáját. Azonban a falkánk többi szövetségese időt kért, hogy átgondolják, mérlegeljék a lehetőségeiket, és bár fájt a dolog, megértettem. Akárhogy is döntenek, annak visszafordíthatatlan hatásai lesznek a Tanácsra és a teljes vérmacska-társadalomra is. Hiszen a legtöbbjüknek mind a két oldalon álló falkákban dolgoztak a fiai; fivéreik a Malone-hoz lojális területeken, lányaik és húgaik a puccsban részt vevő kandúrok házában. Én még szerencsés voltam, hogy három bátyám, Michael, Owen és Ethan nem tartozott másnak hűséggel. Ryan bátyámról, hát, minél kevesebb szó esik, annál jobb. Vic nehezen bírta a várakozást, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amit végrehajtótársunk, Jace volt kénytelen elviselni, hiszen az ő nevelőapja szervezte az egész akciót, hogy eltávolítsa a székéből apámat. Jace személyes felelősséget érzett Calvin Malone árulása miatt, bár semmit sem tehetett volna azért, hogy megállítsa. – És hogy áll Malone? – kérdeztem, magamban végigfutva a többi alfán. Ethan kiszedte a fülhallgatóit, és a kezére tekerte a zsinórt. – Amikor utoljára hallottam felőle, neki is három szavazata volt. Milo Mitchell, Wes Gardner és Paul Blackwell. Mitchell fiát, Kevint, négy hónappal azelőtt dobtuk ki a falkánkból, mert ismételten segítséget nyújtott egy kóbornak, hogy beszökjön a déli középső területekre. Gardner pedig azért dühöngött, mert nem bosszultuk meg a fivére, Jamey halálát Manx keze által. És amennyire meg tudtam ítélni, Paul Blackwell azért fordult ellenünk, mert nem szívelte, hogy apám a vezetés terén is az esélyegyenlőség híve. A jelek szerint a vén kutyáról meg a trükkökről szóló mondás igaz a vén macskákra is, és bár Blackwell – nem úgy, mint Malone – látszólag nem utálta a nőket és a kóborokat, attól még nem is látta volna őket szívesen a társadalmunk vezetői között. Ez azt jelentette, hogy már csak két alfa maradt, aki még nem döntött: Nick Davidson és Jerald Pierce, utóbbi szintén egy végrehajtótársunk apja. És minthogy már mindkét oldal az ő szavazatukra hajtott, egyvalami biztos volt: a harc el fog durvulni. – Parker apja mellénk áll – jelentette ki Vic, jóval határozottabban, mint ahogy én magamban éreztem. – Az már négy a javunkra. Csakhogy még Davidson szavazatát is meg kellett szereznünk. Négy szavazat csak patthelyzetet eredményez, márpedig nekünk tiszta győzelem kell. Különben, még ha apám most bele is tud kapaszkodni a székébe, a béke nem lesz tartós. – Mennyi még? – kérdeztem, és megmarkoltam az ajtónyitót. – A következő kijárat – biccentett Vic előre, egy tábla felé, amely benzinkutat ígért másfél kilométerre. Ideje! Már órák óta úton voltunk, és túl sok kávéval a hasamban… Hátrafordultam. Ethan kiegyenesedett, és éppen a dzsekijébe igyekezett beletornászni magát. Manx még mindig aludt, hosszú, fekete, csigás tincsei a támlára és a blúza elejére omlottak. Maga volt a megtestesült béke, boldogság és anyai öröm, még úgy is, hogy alig pihent, és az utunk célja sem volt épp kellemes. Des a 2008-as év utolsó napján született, ami az anyját jogosulttá tette volna a külön adócsökkentésre – ha az Államok polgára lett volna, vagy legalábbis legális bevándorló. Csakhogy egyik sem volt, ami miatt repülőgépre sem szállhatott. Ezért történt, hogy Vic, Ethan meg én autóba szálltunk vele, és elhajtottunk a kelet-texasi ranchunkról Atlanta külvárosába, ahol Vic apja – az én

apám legújabb szövetségese – helyszínt biztosított a meghallgatásának. Önként jelentkeztem kísérőnek, bár ez nagyon unalmas feladatot jelentett volna, de mielőtt Atlantába értünk volna, át kellett utaznunk a szabad területeken. A szabad területeken pedig ott volt Marc. Percek múlva pedig a karomban lesz. – Manx, ébredj! – Áthajoltam a karfán, és erősen meglöktem a középső ülés alját, hogy megmozdítsam a nőstényt, de ne érjek a lábához. Nem bírta, ha hozzányúlnak, és a bánásmódot ismerve, amelyet elszenvedett, nem hibáztattam ezért. Pillogva kinyitotta a szemét, de aztán azonnal felébredt, az arcáról eltűnt az álmos bambaság, a helyére pedig éles figyelem költözött. Irigyeltem ezért. De aztán ösztönösen, riadtan keresni kezdte a gyermekét, mintha valaki ellopta volna tőle, amíg aludt. És pontosan ettől is félt. Még hordta a magzatot, amikor már hallottuk, hogy sír álmában, és sikoltozik. Anyám az első néhány alkalommal megpróbálta felébreszteni, de apám meggyőzte, hogy ne csinálja, mert Manx hálából betörheti az orrát. Szerencsére az álmok véget értek, amikor Des megszületett, és Manx ragaszkodott hozzá, hogy vele egy ágyban aludjon. Azt mondta, a csecsemő nyugodtabb így, de nem szabadultam a gondolattól, hogy ő az, aki valójában jól jár. Persze mi is élveztük a békét és a csendet. Manx megnyugodott, amikor megpillantotta maga mellett a gyerekülésben alvó fiát. Kisöpörte a haját az arcából, és felnézett. – Ez már Mississippi? – Ja. – Vic jobbra indexelt, és a lehajtó sávba húzódott. Visszahanyatlottam az ülésembe. Nem érdekeltek a vendéglők, csak a Conoco benzinkút tábláját néztem az üzletsor végén. Marc minden tekintetben beilleszkedett az új életébe, úgy, ahogy az várható is volt. Talált munkát, kivett egy egyedülálló házat, és lassan kiépítette az életét az emberek világában – egy olyan világban, amibe én már nem tartoztam bele. Legalábbis személyesen nem. De majd' mindennap beszéltünk telefonon, és egy hónapja már átsegítettem egy részleges alakváltáson is. Bár a parancs csak arra szólt, hogy a falkatag macskáknak tanítsam ezt meg, mégis büszkeséggel töltött el, hogy Marc Ramos, a kedvenc kóborom volt az első kandúr, aki képesnek bizonyult véghezvinni. A jelek szerint több mint elegendő elnyomott düh élt benne, hogy táplálja az arca átalakulását. Nem meglepő. A szemem már a sűrű tömeget kutatta. Natchezben terveztük a pihenőt, éppen a mississippi határon túl, ahol Marc majd csatlakozik hozzánk, hogy elkísérjen, át a szabad területeken, beleértve egy éjszakai szállást is, az állam közepén. Csakhogy nem láttam a kocsiját sehol. Csalódottságomban olyan erővel fontam össze az ölemben az ujjaimat, hogy megfájdultak. Vic behajtott a parkolóba, aztán hátul talált egy üres helyet. Már szálltam volna ki, hogy megkeressem Marcot a shopban, de amint kinyitottam az ajtót, Vic megfogta a karomat. – Itt maradnál egy percig? Vécére kell mennem. Rámeredtem, aztán Ethanre. Rendes körülmények között legfiatalabb bátyám is meg tudott volna védeni egy csecsemőt és egy gyermekágyas nőstényt. Csakhogy a szabad területeken nem voltak szabályok, Manx pedig anélkül is épp elég könnyen felizgatta magát, hogy a tárgyalására készültünk volna, úgyhogy mostanában mindig igyekeztünk kettős őrizetet biztosítani neki. – Aha, maradok. De siess! Hálásan mosolygott. Becsuktam a kocsiajtót, ő is bevágta a magáét, és elindult az épület eleje felé. Hátul Des nyafogni kezdett. Megfordultam, és láttam, hogy Manx lemeztelenített melléhez emeli. A

csecsemő azonnal rátapadt, és a nyafogás elégedett cuppogásba váltott, amint enni kezdett. Megint. Csinál ez a gyerek mást is az evésen kívül? Az étvágyából androgün babaarca ellenére is megmondhattam, hogy a szörnyecske fiú. Mégsem tudtam elnyomni egy mosolyt, amikor visszafordultam, hogy a vezetőoldali ablakból is végignézzem a parkolót. A kiskölök igazi túlélő. Akárcsak az anyja. – Engem keresel? – Valaki megkopogtatta mögöttem az ablakot. Összerezzentem, és olyan sebesen fordultam meg, hogy lefejeltem a napellenzőt. Kint Marc állt, kopott, barna bőrdzsekije és öreg farmerja az otthonosság melegét ígérte. Amikor hiába tapogatóztam az ajtókilincs után, a mosolya vigyorrá szélesedett, de kinyitotta nekem az ajtót – csaknem le is szakította a zsanérjairól. A lábam sem érte a földet. Az egyik pillanatban még a kocsiban ültem, a másikban már Marc karjaiban voltam, a lábamat a dereka köré fonva, ajkammal lágy, mégis követelőző ajkára tapadva. Az emberek megbámultak – láttam a válla felett –, de aztán elmosolyodtak, és intézték tovább a dolgaikat, néhány gyereket leszámítva, akik kuncogva figyelték az előadást. A jelek szerint az új találkozások minden faj esetében hasonlóak. – Megnőtt a hajad – suttogta, és ahogy a nyakamba lehelt, megborzongtam, ám ennek semmi köze nem volt a parkoló felét elborító jéghez. – Te viszont levágtad a tiédet – futtattam át az ujjaimat rövid, hűvös tincsein. Lerakott, de még mindig ölelt. – Aha. Úgy gondoltam, ha már új életet kezdek, miért ne próbálnék ki egy új frizurát? Mit gondolsz? Vigyorogva hátraléptem, hogy jobban lássam. – Nem rossz. – Ha éppen az jött volna rá, Marc még egy narancsszín bohócparókában is jól nézett volna ki. Mégis, pedig csak öt centit vágott le, hiányoltam a többit. Azonban korántsem annyira, mint őt magát. Éppen belekaroltam, amikor egy ismerős szag ragadta meg a figyelmemet. Kóbor macska szaga, méghozzá – furcsamód – olyané, akit ismertem. Daniel Painter. Megdermedtem, megmarkoltam Marc karját. A pulzusom felszökött. A tekintetemmel a parkolót kutattam a kóbor után, aki kiadta Manxet az esélyért, hogy a falkánkhoz csatlakozhasson – feltéve, ha egy évig tisztán tud maradni a szabad területeken. A tisztán maradásba nem tartozott bele, hogy verekedést kezdeményez egy falkadelegációval, amint átlépjük a határt. Márpedig az nem véletlen, hogy éppen most, éppen ebben a parkolóban tartózkodik. ..

KETTŐ M

– i a baj? – Marc aranypöttyös barna szeme elsötétült, ahogy összevonta a szemöldökét, és ő is körülnézett, keresve, mi zaklatott fel. – Itt van Dan Painter – feleltem, végigsimítva bőrkabátba bújtatott karját, és megfordultam, hogy feltűnés nélkül körbenézzek a parkolóban. Marc arcán idegesség suhant át. – Tudom. Képtelen vagyok lerázni. Kikerekedett a szemem, és Dan helyett Marc tekintetét kezdtem keresni. – Követ téged? – Olyasmi. – Marc elvörösödött, és én tudtam, hogy olyasmi van a háttérben, amiről nem akar beszélni. – Te meg csak úgy hagyod? A szemét forgatva sóhajtott. – Nem csinál semmi bajt, szóval nem hiszem, hogy okom volna megverni. Csak körülöttem lófrál, és faggat a falkáról, és arról, hogy hogyan intézzük… intézitek a dolgokat. Honnan jövünk, hogyan uraljuk a vérszomjat, miért születik olyan kevés nőstény, miért nincsenek kóborok a falkákban. Vagyis most már nincsenek. Marc maga is kóbor volt, olyan vérmacska, aki embernek született, és később fertőzte meg egy átváltozott vérmacska karmolása vagy harapása. Ő volt az egyetlen kóbor, akit valaha is befogadott egy falka, még ha annak már többé nem is volt hivatalosan a tagja. – Az a fickó sosem fogja be. Komolyan, végigpofázza az egész napot. Mosolyogtam. Kaci is hasonlóan volt ezzel, és bár kedveltem őt, mégis egyre jobban értékeltem a hosszú távú megbízásokat, méghozzá a csendért és a békéért. Biztosan Marc számára is hasonló megkönnyebbülést nyújtott a saját munkája. – De legalább amíg dolgozol, nem piszkál, igaz? Még jobban elvörösödött. – A múlt hónapban beállt a csapatomba. Könnyűszerkezetes házakat húzunk fel. Együtt. Nap mint nap. Nem álltam meg a nevetést. – Ez olyan cuki! Lett egy segítőd. Egy kicsi te. – Ha az emlékezetem nem csalt, Painter nem is volt annyival kisebb, mint Marc. – Nem érdekel. Felejtsd el Paintert! – A tekintete mögém villant, a jobb oldali ajtóra, amelyen

éppen akkor lépett ki a bátyám. – Hahó, Ethan! Hogy bírod a monogámiát? A család Casanovája – életében először – már négy hónapja ugyanazzal a lánnyal járt. Anyánk repesett a boldogságtól, és most az egyszer olyan esküvőt tervezett, ahol nem az én fejemen van a fátyol. – Olyan, mintha minden étkezésre rizst kapnál – felelte Ethan, elkapva a végszót. Marc vigyorgott. – Hé, ha ehetsz mindennap, máris szerencsés vagy! – A mondat Ethannek szólt, de Marc pillantása nekem. Úgy tűnt, hiányolja a… rizsemet. Ethan, mint akit nem hat meg a dolog, csak vállat vont. – Ja, lehet. Hát te hogy bírod az építőipari munkát? Marc fél kézzel belekotort frissen rövidített fürtjeibe. – Olyan, mintha napi nyolc órán át lengetnék egy kalapácsot a minimálbérért. – És ebből mindenki mindent megértett. A kocsiban csuklani kezdett a bébi. A bátyám válla felett átpillantva láttam, hogy Manx már a blúzát gombolja; aztán ki is szállt, és gyengéden betekerte Dest egy kötött, kék takaróba. – Hogy vagy, Manx? – Marc zsebre dugta a kezét, hogy kimutassa: nincs szándékában megérinteni a nőstényt. Tapasztalataink szerint ez a fajta közeledés, főleg a kandúrok részéről, segített Manx nyugalmát megőrizni. – Köszönöm, jól. – Egzotikus akcentusa, amit venezuelai szülei ősének köszönhetett, a válaszát szokványos helyett elragadóvá tette. Ragyogó mosolyt villantott Marcra, és kissé eltartotta magától a gyermekét, szavak nélkül jelezve, hogy nyugodtan nézze csak meg. – Nahát… – Marc pillantása jobban ellágyult, amikor Desre pillantott, mint amit valaha is láttam tőle, és nem tudtam eldönteni, hogy ezen most mulassak-e, vagy inkább aggódjak. – Bemutatsz? – kérdezte végül. Manx még szélesebben mosolygott. – Ő Desiderio. A szívem vágya. – Desnek hívjuk – tettem hozzá segítőkészen. – Gyönyörű. Szabad…? – Marc kihúzta az egyik kezét a zsebéből, és simogatást mímelt. Manx tétovázott, a mosolya egy pillanatra az arcára fagyott. Aztán mély lélegzetet vett, és lassan kifújta. – Hát persze. Marc egyik bőrkeményedéses ujjának hátát futtatta végig a gyerek arcán. Amikor elérte a szája sarkát, a csecsemő odafordult és csücsörített, szopásra készen. Marc nevetett, és én is elmosolyodtam. – Látom, megismerkedtetek a legifjabb társunkkal – szólalt meg Vic. Felnéztem. A shopból jött, a kezében egy fehér nejlonszatyor. – Csodálatos – válaszolta Marc, és a szemem sarkából láttam, hogy Manx még egy kicsit jobban megnyugszik. – Az bizony – Vic berakta a szatyrot az ülésre, és azzal a gyagya arccal pillantott a babára, ami a legtöbb kandúrnál megjelent, amikor a következő generáció tagjaival találkoztak. Íme, még egy bizonyíték, hogy valóban a fajfenntartás az életük fő célja. Vic becsapta a kocsiajtót, és igazi macsó, hátlapogató ölelésbe fogta egykori harcostársát. Aztán odébb lépett, és rám nézett, majd vissza Marcra – közben Ethan egy hosszú kabátot terített Manx hátára, óvatosan, meg ne érintse véletlenül.

– Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztam bent – intett a fejével az épület felé. – Dan Painterrel – nevettem rá. Vic fújt egyet. – Kiszagoltad? Bólintottam. – Ő meg Marc… össze vannak nőve. Vic szemöldöke meglepetésében magasra szökött, de Marc sötét pillantása meggyőzte, hogy nem akarja tudni a részleteket. – Ez a hideg biztosan nem tesz jót a babának – mondta inkább, Marcra vigyorogva. Intézzük el a dolgunkat, és induljunk tovább. Marc és én követtük Manxet az épületbe. Marc megállt a női mosdó előtt, én bevonultam Manxszel. Amíg én az egyik fülkében voltam, ő a lehajtható asztalkán tisztába tette a kicsit. Aztán megkérdezte, megfognám-e, amíg ő is könnyít magán. – Jaj, nem tudom – tétováztam, a szívem pánikban zakatolt. Még soha de soha nem tartottam kézben egy gyereket sem, és akármelyik hülye is mondta, hogy minden nőben megvan az anyai ösztön, hát tévedett. – Nem tudnád… letenni pár percre? – A földre? – meredt rám Manx, és én elveszetten vonogattam a vállamat. A szemét forgatta. – Na jó, akkor majd megkérem valamelyik fiút. Nagyot sóhajtottam. – Add ide! – Nem hagyhattam, hogy Marc megtudja: félve fogtam meg egy babát. Sosem mosnám le magamról. – Mit csináljak vele? Ahogy anyámtól az elmúlt két hétben számtalanszor láttam, kitartottam a karomat. Manx gyengéden odahelyezte a kicsit, a fejét biztonságosan a könyökhajlatomba igazította. – Semmit. Alszik. Csak fogd két percig! Biccentettem, féltem a fejemen kívül mást is megmozdítani, nehogy felébresszem Dest. Manx tétovázott, a keze a fém lengőajtón, aztán elmosolyodott – a homlokára vésődött ideges ráncok nem oszlottak el és belépett a fülkébe. A gyerekre néztem, minden részletet alaposan megfigyelve, most először. Hihetetlenül kicsi volt, mint egy játék baba, csak törékenyebb. Kerek orcáján pír ült, az orrán apró, színtelen dudorok. Kezétlábát elfedte a takaró, azonban a homloka felett fürtnyi fekete haj kandikált elő. Hála az égnek, nem láttam rajta Luiz vonásait. Ám Manxéit sem. Csak egy kisbabát láttam, a maga vörösödő, tekergőző módján aranyosat, aki, ha alszik, tökéletesen elviselhető. – Köszönöm! – Kinyílt a fülkeajtó, és Manx lépett ki. Kezet mosott, azután visszavette Dest, és az ajka melletti aggodalmas ráncok csak ekkor simultak ki egészen. Visszafelé menet elmentünk Dan Painter mellett: a pultnál állt sorba egy nagy zacskó chipsszel, egy marék előrecsomagolt, szárított húscsíkkal és egy kétliteres kólával. Megkocogtattam a vállát, és amikor rám pillantott, majdnem a torkán akadt a húsos falat, amit már ki is bontott és elharapott. Felnevettem. Nyilván emlékezett az első találkozásunkra, amikor egy csapással kiütöttem. Szeretek erős első benyomást tenni. A parkolóban Marc bekötötte Dest az ülésébe. Vic addigra már megtankolta és visszafűtötte az autót. Ethan elfoglalta az anyósülést, de nem bántam. Én amúgy is Marckal utaztam. Furcsa volt bekucorodni kicsi, alacsony építésű kocsijába a Vic Suburbanjában eltöltött órák után, de kellemesen furcsa. Ismerős, könnyű. És fájdalmasan hiányzó.

Mi hajtottunk ki elsőnek a parkolóból, Vic követett minket. A napfény utolsó sugarai drámai vörösnarancs kavalkádba olvadtak az ég alján. Aztán leszállt a sötét, és Marc meg én együtt voltunk – kettesben – hónapok óta először. Sajnos úton is voltunk, ami a társalgáson kívül minden mást lehetetlenné tett. Vagy legalábbis kényelmetlenné. – Szóval, hogy bírja apád? – Marc a kardánboxon az ujjaim köré fonta az övéit, mihelyt az út mellett a kis épületek, vendéglők helyét átvették a nyílt mezők, majd a széles erdősávok. – Azt hiszem, rendben van – vontam vállat. – Mostanában elég hallgatag. Nem hiszem, hogy szeretné, ha bárki megtudná, mekkora mélyütés volt neki ez a kicseszés Malone részéről. A Területek Tanácsa teljesen szétesett. Manx meghallgatása érdekes lesz, ha azt vesszük, hogy közben zajlik a puccs is. És bár soha nem vallottam volna be hangosan, nehogy gyávának tartsanak, nagyon megkönnyebbültem, hogy a Kaci iránti felelősségem miatt nem maradhattam az eljárás végéig. Az, hogy egy dühödt alfákkal teli szobában lógjak, nem volt elég izgató a kalandvágyamnak. És az életösztönömnek sem. Marc sávot váltott: a visszapillantóból láttam, hogy Vic követi. – Most kik alkotják a tanácsot? – Taylor, Mitchell és Pierce. – Szerencsére ez a kombináció jó esélyt adott Manxnek a tisztességes tárgyalásra. Taylor már kimutatta, hogy apám mellett áll, Mitchell stabilan támogatta Malone-t, Parker apja pedig még mindig semleges volt, mint Svájc. Ugyanakkor ezt a hármat egyetértésre hozni bármiben, hát még egy ítéleten, nem lesz egyszerű. – És Wes Gardner is ott lesz, persze. – Hiszen az ő bátyja Manx egyik áldozata volt. – Feltételezem, Michael képviseli a szakmát. – Aha. – Habár a vérmacskák jogrendszere nem éppen ugyanolyan, mint az embereké, azért még mindig a legidősebb bátyám, az ügyvéd, volt a legalkalmasabb rá, hogy segítse Manx védekezését. Másnap tervezte, hogy elrepül Atlantába, a tárgyalásra, rögtön azután, hogy a felesége, Holly – emberi nő, és egy igazi, divatbemutatókon fellépő modell – elindult Olaszországba egy fotózásra. Michael szerencséjére a felesége sokat utazott, és sok elfoglaltságában keveset kérdezett. Semmit sem tudott a mi vérmacska-életünkről. Különös házasság volt az övék, de a jelek szerint mindkét félnek megfelelt így. Marc a visszapillantóba nézett, aztán a szemembe, mielőtt visszafordult volna az út felé. – És mi van Kacivel? Még mindig nem hajlandó alakot váltani? – Nem ám. Kezd komolyan aggasztani. Mindig fáradt, kedvetlen, és csak akkor figyel fel, ha hagyom, hogy nézzen edzés közben. Azt hiszem, azt gondolja, ha megtanulja megvédeni magát ember alakjában, sosem kell majd átváltoznia. – Mit mond a doki? Sóhajtottam. – A tünetei olyanok, mintha krónikusfáradtság-szindrómája lenne, meg depressziója. És ha nem adja be a derekát hamarosan a macska énjének, a teste apránként felmondja majd a szolgálatot, amíg már mozdulni sem bír majd. Az orvos szerint, ha továbbra is ellenáll, az egyszer megöli. És az egyszer alatt azt érti, hogy nemsokára. – A fenébe! – Marc egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán aggodalmas vonalak jelentek meg a szája sarkában.

– Tudom. Úgy érzem, elbuktam. – Meglazítottam az övemet, és kicsit elfordultam az ülésben, hogy ránézhessek. – Úgy értem, vigyáznom kellene rá, és ehelyett csak hagyom, hogy elhervadjon és meghaljon. Jobbat érdemel ennél, de nem vagyok képes meggyőzni, hogy váltson alakot. Most már meg sem hallgat, ha felhozom a témát. – És most mit fogsz csinálni? Vállat vontam, és komoran meredtem az utat szegélyező, jéggel borított nagyfeszültségű vezetékekre. Nem tudtam megszokni ezt a kérdést: nem is olyan régen még szóba sem jöhetett, hogy magam döntsék a dolgaimban, hát még máséban. Csakhogy Kaci nem volt elég idős vagy érett, hogy a szenvedést választhassa. Az én felelősségem volt. – Nem tudom. De azt nem hagyom, hogy elsorvadjon. Túl sokat küzdött a túléléséért, hogy most feladja, ráadásul egy ilyen egyszerű dolog miatt. Sajnos az alakváltás neki nem bizonyult egyszerűnek. Amikor utoljára macska alakot viselt, megölt négy embert, beleértve a saját anyját és lánytestvérét is. De a gyermek erősnek bizonyult. És eléggé makacsnak is, hogy elhatározza: semmi hasonló nem fog történni többé, még akkor sem, ha magát kell megölnie, hogy megakadályozza. A falka többi tagja abban bízott, hogy majd az én erőm és makacsságom legyőzi az övét. Eleinte én is azt hittem, hogy beválhat. Csakhogy kilenc eredménytelen hét után már nem voltam olyan biztos benne. – Dr. Carver meghagyta, hogy hívjuk, ha még egy hétig nem teszi meg. Akkor megpróbálja kikényszeríteni a váltást. – Valami intravénás adrenalin-gyógyszer koktéllal. Marc felém fordult, meglepetésében magasra húzta a szemöldökét. – Macskává? Ilyesmi lehetséges? – Nem tudjuk biztosan. Elméletben nem lehet nagyon más, mint amikor emberré válni kényszerítesz valakit. – Amit alkalmanként meg kellett tennünk, hogy kikérdezhessük az együtt nem működő kóborokat, vagy hogy rávegyük őket: ne szaggassanak szét mindenkit, aki közel megy. – De gyakorlatban… hát, még senki sem próbálta. Utálok egy gyereken kísérletezni, de tényleg nem hagy más választást. – Elmondtátok neki? – Aha. – Megdörgöltem a homlokomat, hogy leküzdjem a frusztrációt. Hónapok óta nem láttam Marcot, és szerettem volna, ha ez az együtt töltött néhány óra kellemesen telik. – De nem hiszi, hogy megcsináljuk. Azt mondja, inkább lesz kimerült az élete hátralévő részében, mint hogy megkockáztassa, hogy macskaként bánt valakit. – Na igen, de szívesebben lenne halott? Behunytam a szemem, és az üléstámlára hajtottam a fejemet. – Őszintén szólva azt hiszem, igen. Retteg amiatt, ami legutóbb történt, és még most sem hajlandó beszélni róla. De remélem, hogy ha nekem sikerül… Felpattant a szemem. Marc autója megrándult alattunk, és köhögni kezdett. – Ez mi volt? – Kihúztam magam, kibámultam a szélvédőn az üres sötétségbe, amelyet csak a reflektorok két összeérő fénykévéje tört meg. Marc nem felelt, de a keze megszorult az elformátlanodott kormánykeréken – sok régebbi dührohama áldozatán –, és a homlokát ráncolta. A kocsi megint felköhögött, aztán rázkódni kezdett mintha fel akarná adni. A motorháztető alól gőzfelhő tort fel, fehéren gomolygott a sötét, fekete éjszakában.

Marc lassan jobbra húzódott, felváltva nézte az utat és a visszapillantót. Derékból kicsavarodva figyeltem, ahogy Vic megáll mögöttünk. Kiszálltunk, a lábunk alatt jég ropogott. Vic mellénk sétált a kocsi elejéhez. Marc előhalászott egy zseblámpát, és felnyitotta a motorháztetőt. Olyan alkatrészeken futtatta át a fényt, amelyeket én nem ismertem fel, és közben idegesen morgott. Végül lefeküdt, és bekúszott az autó alá, nem törődve a jeges betonnal a háta alatt. Pillanatokkal később már mászott is kifelé, még dühösebben. – A hűtővízcsövet elvágták. – A rohadék! – morogta Vic. Ethan is kiszállt a kocsiból, mögötte Manx, aki a bebugyolált babát szorította a melléhez. – Így nem jutsz messzire. Tizenöt-húsz kilométer, nem több. Alighanem a benzinkúton történt. Marc rábólintott, aztán rám nézett; az arcát csak félig világították meg a reflektorok. – Mind beszállunk Vic kocsijába, ezt meg vontatjuk. Természetesen nem így terveztem a találkozásunkat, de ennél rosszabb is lehetett volna, főleg úgy, hogy valami seggfej tönkretette Marc kocsiját. Mi van, ha a fékvezetéket vágja el? Bosszúsan feltéptem a kocsiajtót, és behajoltam az üdítőkért, amit Marc még a benzinkúton vett. És akkor láttam meg – két apró vörös fénypötty a fák között, az út másik oldalán. Eltűntek, aztán azonnal meg is jelentek újra. Szemek. Macskaszemek, amelyek visszatükrözik a kevés fényt is. Valaki pislogott, és akárki is volt az, nem volt egyedül. A fák között jó néhány újabb szempár is megjelent, egymástól úgy három méterre. A gyomrom görcsbe rándult, az úti rágcsálnivalók égetni kezdtek félelmemben. Nem csak a kocsit vágták tönkre! Egy kicseszett csapdába csaltak minket! Lassan kiegyenesedtem, és beleszagoltam a levegőbe. Összerándultam, amikor a jeges levegő ezer tűje megszúrta az orromat, torkomat, tüdőmet. De egy szippantás elégnek is bizonyult. Kóborok. – Izé, fiúk? – sziszegtem, amikor az első sötét alak szokatlanul magabiztos léptekkel kilopózott a fák közül a holdfényes éjszakába. – Látjuk őket – súgta vissza Marc, és az autó teteje felett láttam, hogy lassan visszafelé hátrál a saját kocsija felé. – Három kóbor, neked hat óránál, Faythe – szólalt meg Vic. A düh veszélyesen fenyegetővé tette a hangját, ahogy átlesett a vállam felett. – Nem, inkább négy. Hátul is? A francba! – Öt másik elől – biccentettem az út túloldalán álló fák felé, és oldalra léptem, hogy be tudjam csukni a kocsiajtót. Bal felől murva csikordult, és a bátyám hangját hallottam a Suburban jobb oldaláról. – Ennek nincs teteje. A kóborok egyedül járnak. És mégis, hónapokkal ezelőtt is többen fogtak össze ellenünk, Montanában. Ez az új trend aggasztott. Mint ahogy a minden irányból felénk lopakodó kóborok is, mind macska alakjában. Egy pillantással máris tizenegyet számoltam össze, mi pedig csak öten lettünk volna akkor is, ha Manx a gyermekét szorongatva is képes harcolni. De nem volt az. – Manx, befelé a kocsiba Desszel! – rendelkezett Marc. Manx egy szó nélkül bemászott a sofőrülés mögé, és berántotta az ajtót. Rendben, ezzel most négyen lettünk.

– Faythe? – Marc kinyitotta a csomagtartóját, és felém nyújtott valamit. Lassan araszoltam oda hozzá, kitartott karral, és meg is csúsztam egyszer a jégen, mielőtt megvethettem volna bakancsos lábamat. Valami hosszú, kemény és hideg ért a tenyerembe. Egy ásó – még mindig csupa föld. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, ő pedig komoran rám mosolygott. – Fegyvertelenül nincs esélyünk. – Arra pedig nem volt idő, hogy alakot váltsunk. Reszkettem a hidegben, bár tudtam, hogy hamarosan izzadni fogok a testmozgástól. Marc egy másik ásót dobott oda Vicnek, aki fél kézzel kapta el, végül egy fejszét húzott elő, és két kézzel markolta meg a vékony gumimarkolatot. Kicsit megemelte, mintha mérlegelné, aztán átadta a balján álló Ethannek. – Készen álltok? – kérdezte. Magának is kivett egy feszítővasat, aztán lecsapta a csomagtartó fedelét. – Alig várjuk. – Ethan leakasztotta a fülhallgatózsinórt a nyakából, rátekerte az mp3-lejátszójára, majd az egészet bedugta a zsebébe, végül kísérletképpen meglendítette a fejszét. – Szamurájkard nincs? – Újra a levegőbe csapott, aztán vállat vont, zöld szeme csillogott a komor poén után. – No, sebaj, ez is megteszi. – Oké, akkor rajta! – Marc a Suburbanhoz lépett, és megállt a vezető ajtajánál. – Manx? – Bekopogott: a nőstény feje megjelent az ülések között. – Ne gyere ki, akármi is történik! Manx bólintott. Marc egy pillantással ellenőrizte, hogy a kulcsok a gyújtáskapcsolóban vannak-e – ott voltak –, azzal hozzám fordult, a vonásai élesek a saját hátsó lámpáinak vörös derengésében. – Ha rosszra fordulnak a dolgok, vidd el őket! Vissza se nézz, hajts egyenesen a ranchra! – Tiltakozni próbáltam, de rám se figyelt. – Komolyan beszélek, Faythe. Juttasd haza őket épségben! A halálod napjáig kísérteni foglak, ha hagyod, hogy annak a gyereknek bármi baja essék. Bólintottam. A hangneme jobban megriasztott, mint a macskák, akik közül a legközelebbi már csak néhány lépésre volt, jobb felől igyekezett átjutni a közelebbi sávon. Orrlikaiból minden lélegzetvételénél két tekergőző páracsík csapott fel, selymes bundája ragyogott a holdfényben, tükröző szemében düh csillámlott. Marc közelebb lépett a csomagtartóhoz, a fejével intett, hogy helyezkedjek a hátsó ajtó mellé. – A hátatokat vessétek a karosszériának, és hadd jöjjenek ők ide! És ekkor lecsapott az első macska.

HÁROM Az első mocsok Marcra támadt kimeresztett karmokkal, hegyes macskafogain át sziszegve. Négy rojtos szakadást tépett Marc kabátjának ujjába. Marc a feszítővas hajlított végével lentről oldalba vágta, én pedig az ásómat golfütőként lendítve a jobb combjába találtam. Rettenetes nyávogás hasított az éjszakai hidegbe. Egy pillanat múlva Marc beledöfte a vas másik végét a kóbor koponyájába. A test a lábához esett. Kiszabadította a vasat – nedvesen cuppant –, és már lódította is újra, mert érkezett a következő macska, torokhangon visítva, égnek álló szőrrel. Egy másik kóbor nekem ugrott. Az ásóm még a levegőben találta el. A feje megkondította a fémlapot, mint egy cintányért, és nyüszítve visszatántorodott, hogy összeszedje magát. A jeges aszfalton csak a karmai tartották talpon. Nyögések, mordulások és sziszegések árulkodtak róla, hogy tőlem balra Ethan is vív a saját kóborával. A Suburban háta mögül a murvába csapódó ásó hangja jelezte, hogy Vic is lefoglal kettőt. Az első pillanatok után már egyikünk sem tudott segíteni a másiknak, a macskák háromszoros túlerőben voltak, és egyedül a hátunkat védő autó mentett meg attól, hogy rövid úton bekerítsenek és kivégezzenek minket – ott, az út mentén, nyílt színen, bárki arra járó szeme láttára. És alighogy ez a gondolat végigfutott az agyamon, az úton két széles fénycsík jelent meg, abból az irányból, ahonnan mi is jöttünk. Autólámpák. Emberek. A harci helyzet pedig hihetetlen mértékben kezdett rosszra fordulni, helyrehozhatatlanul rosszra. Azonban ahelyett, hogy elviharzott volna – amit, feltételezem, minden ember tett volna, ha szembetalálkozik egy csoportnyi nagymacskával, akik egy másik csoportnyi autótöröttet ostromolnak –, a sofőr lelassított, és majdnem meg is vakított minket a lámpáival. Könnyezve, pislogva csaptam előre, és tökéletesen eltévesztettem a célt. Bal karomba hegyes fogak mélyedtek. Vakon kirúgtam. Acélbetétes bakancsom hasat talált, és visszalökődött valamiről, ami csak egy borda lehetett. Összeszorítottam a fogamat, hogy ne sikoltsak, amikor a macska elhátrált volna, de a karommal a szájában. Nyögve, fél kézzel lendítettem meg az ásót. Valami keményet találtam el vele, és a kóbor eleresztett. A következő megkönnyebbülés akkor jött, amikor az autó is elhagyott minket, és a lámpájának fénye már nem égette a szememet. De nem hajtott tovább: ehelyett megállt az út szélén, Marc kocsija előtt, és leállította a motort. Miféle ostoba ember ez? gondoltam, és a következő macska felé csaptam, bár a kezem már úgy elfagyott, hogy alig bírtam fogni az ásót. Az idegen vagy fegyverrel jön elő, és lődözni kezd, vagy

megöleti magát. Esetleg mindkettő. De akárhogy is, a túlélőknek rohadt nagy mocskot kell majd eltakarítaniuk. Kocsiajtó csapódott, lépések roppantak a jégrétegen és az útszéli laza murván. – Ez meg mi a jó franc? – kiáltotta túl a nyávogás, sziszegés és morgás kakofóniáját Dan Painter. A kezében a legnagyobb kalapácsot fogta, amit valaha láttam, úgy dobogott felénk, és akkor megértettem: Marc segítője követett minket. Ez egyszer nem bántam a dolgot. – Hol van Manx és a gyerek? – faggatózott, elhaladva Marc kocsija mellett. A többi kóbort nem érdekelte. – A Suburbanben – nyögte Marc, és olyan erővel lendítette meg a vasat, hogy annak görbe vége beleállt egy szerencsétlen kóbor hasába, éppen a bordái alatt. – Most állsz ott és nézel? – Kitépte a feszítővasat, mire a macska morogva felé csapott karmos mancsával. – Azt nézem, hogy volna a legjobb beszállni – felelte Painter, és egy pillanattal később mozgásba lendült, a kalapácsot baseballütő módjára felkapva. Az első ütése a Marcot támadó kóbor csípőjét találta el, és ellökte azt. A második csapása elkaszálta a következő kóbor lábait. Aztán két másik támadott, immár Painterre, és ezzel ő is teljes erővel beszállt a harcba. – Ez miféle francos kalapács? – ziháltam kimerülten, és újra odacsaptam. – FatMax Xtreme kőműveskalapács – vágta rá Painter, és egy pillanatra be is állt vele, mint az eladó egy hirdetésben, amikor az egyik macska összecsuklott előtte. – Precíziósan kiegyensúlyozva, hogy érezd a különbséget! – Azzal megcélozta egy újabb kóbor lábát. Csont reccsent, és a macska térde egyszerre hátrafelé nézett. A szerencsétlen kóbor elzuhant, és sikoltozva fetrengett a síkos aszfalton. Újra és újra meglendítettem az ásómat, de alig vertem vissza egyet, már ott is volt a másik, fogakat és karmokat villogtatva. Addigra három kóbor hevert mozdulatlanul az út szélén, de még több érkezett helyettük – még mindig legalább tizenöten vagdalkoztak. Honnan a pokolból jöttek, és miért dolgoztak együtt? Még sosem hallottam ilyen nagy kóborcsapatról, az pedig, hogy egyesült erővel támadjanak falkatag macskákra, valóban példátlan volt. Hát, leszámítva azt az esetet a montanai hegyekben… Megvetettem a lábam, és még egy macskát visszaküldtem. Mielőtt azonban megfékezhettem volna a csapást, egy másik ugrott nekem, a karmai éppen a jobb térdem felett szakították fel a farmeromat, és a húsomba téptek. A fajdalom végigszaladt a lábamon. Az erős szagból és a zavaró forróságból tudtam: ömlik a vérem. Ösztönösen kirúgtam ballal, majd újra odavágtam az ásóval, félig dühömben, félig félelmemben. Legnagyobb megelégedésemre a kurafi kificamodott vállal, kölyök-macskaként nyávogva bicegett odébb. Nyávogj csak, seggfej! Csakhogy az előző macskám addigra visszatért. Meglendítettem az ásót. Ő lelapult, az aszfaltra simult. Felkaptam az ásót, hogy majd beleállítom az élét, mint egy jégcsákányt, azonban mielőtt befejezhettem volna a mozdulatot, a kóbor előrevetődött, a fogai összezárultak a jobb bokámon. Megrántotta. Fenékre estem, összecsattant az állkapcsom. Még egyet rántott, és megcsúsztam a jeges úton. Sikoltottam – a sokk és a pánik egyszerre nemcsak a logikát, de a kiképzésemet is kisöpörte a fejemből. Aztán a kocsiból Des sírása ütötte meg a fülemet, és a világ újra fókuszba állt. Mély, fájdalmasan

hideg lélegzetet vettem, és üres kezemmel felnyúltam a kocsiajtó kilincse után tapogatózva, közben abban bízva, hogy Manx bezárta. Úgy volt. A kapaszkodás megállította a csúszásomat. Így, stabil helyzetben, a bal lábammal fejbe rúgtam a kóbort, azután megcsaptam az ásóval is. Erre elengedte a lábamat, én pedig feltápászkodtam, az ásót ezúttal mankónak használva. Végül újra belerúgtam, ezúttal az állkapcsába, amelyet már úgyis a vérem borított, aztán a jó lábamra állva, amennyire tudtam, kizártam a fájdalmat, és folytattam a verekedést. Bal felől Ethan térdre esett, és fellendítette a fejszéjét. Az éle a kóbor álla alatt talált be, és majdnem el is választotta annak fejét a testétől. A test émelyítő, kettős puffanással csapódott be – előbb a mellkas, aztán a csaknem leszelt koponya –, és Ethan már lendült is tovább. Ha lett volna rá időm, megilletődöm. De nem volt – a bátyám másik oldalán, a kocsi hátuljánál Vic kiáltott, aztán a szemünk elé is botlott: ő is fenékre esett. A macska, amelyikkel küzdött, lecsapott rá, és két vállra fektette. – Ethan! – rikoltottam az ásómat lendítve, hiszen ő volt legközelebb. Rám pillantott, aztán a tekintetem nyomán Vicre. – Rajta vagyok! – Balra vetődött, lehajolt Vic ásójáért, de közben a fejszéjét is felkapta a levegőbe. Eltaszította a legközelebbi macskát, és mindkét kezében fegyverrel egyenesedett fel. Az ásóval lekaszálta Vicről a kóbort, aztán eldobta a fejszét. Az pörögve szállt, olyan sebesen, hogy nem is tudtam szemmel követni, de egy macska oldalában állt meg. A kóbor az aszfaltra zuhant, zihált és vérzett. Ethan felkapta Vicet, feltépte a Suburban hátsó ajtaját – az, hála égnek, nyitva volt –, belökte Vicet a csomagoknak kialakított helyre, aztán rávágta az ajtót. Amint megfordult, már rajta is volt a következő kóbor. – Marc! – kiáltottam, és megcéloztam a saját ásómmal egy idegen macska felsőtestét. – Vic megsérült. – Tudom. – Egy fejre mért csapással ütötte ki az ellenfelét, aztán belerúgott egy másikba, amelyik éppen rám akart vetődni. Addigra már csak féltucatnyi kóbor állt lábon, azok közül is a legtöbb sebesült. Nyertünk, még a túlerő ellen is, emberként. Legalábbis így gondoltam. Egy mély, szaggatott üvöltés ütötte meg a fülemet az út túloldalán. Erősítés. Mi kimerültünk, és a kicseszett kóboroknak jön az erősítés. A hangokból ítélve a csapatok még egy kilométernél is távolabb lehettek, de mire ideérnek, mi nagy szarban leszünk – vagy, ami rosszabb, halottak. Eltökéltem, hogy levegőhöz jutok, amíg lehet. Leraktam az ásót, és a kocsi oldalának dőltem, még a dzsekimen át is éreztem a jeges hidegét a hátamon. Sajgó karjaimat leengedtem az oldalam mellé, mélyeket lélegeztem, és hagytam, hogy a hideg magamhoz térítsen. A levegőben vér és fenyő szaga érződött, mint valami fura ünnepi kombináció. A karom lüktetett, ahol az a rohadék megharapott, és bár a fagyott vér páncéllá változtatta a nadrágomat, a lábam nem vérzett már. Viszont minden mozdulat fájdalmat okozott. Marc figyelte, ahogy számba veszem a sebesüléseimet, a szeme csillogott a Suburban lámpáinak fényében. Aztán az erdő felé pillantott, ahol a várható erősítés közeledett. – Faythe, szállj be a kocsiba! – parancsolta, a sérült kóborok össze-vissza nyarvékolásának zaján át. A tekintetét nem vette le a fákról, bár ő maga is nehezen kapkodta a levegőt, és számtalan karmolásból vérzett. – Ha te és Manx eltűntök, nem marad már okuk, hogy folytassák a harcot. Ethan, vidd ki innen őket! Painter és én eltakarítjuk a maradékot, és felhívlak majd, ha indulunk. – Nem hagylak itt! – tiltakoztam, és amikor a lélegzetem párafelhőben csapódott elém, akkor jöttem

rá csak, hogy nem érzem az ujjaimat. Vagy az orromat. Túl gyorsan lehűltem az első kör után, és máris kezdtem megdermedni. Marc biccentett Ethannek, aki kikerült egy sérült, de még fújó macskát, és kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót. Mielőtt ellenkezhettem volna, belökött, aztán utánam mászott. – Kösd be magad! – utasított, és máris sebességbe tette a kocsit. – Ha kiviszed a szélvédőt, én meg nem állok érted. Kikerült jó néhány mozdulatlan, a holdfénytől és vértől csillogó macskatestet; a jégen megcsúsztak a kerekek, és bevágtam a fejemet az ablaküvegbe, de aztán murva csikordult, és visszakapaszkodtunk az úttestre. Amikor elhajtottunk, még láttuk, hogy Marc és Painter a felénk eső oldalon a fák közé hátrál, fejenként két-két tetemet húzva a farkuknál fogva. – Nem hagyhatjuk csak így itt őket! – erősködtem. Manx mögöttem Des fölé hajolt. Ethan sóhajtott, a szeme a visszapillantón. – Hullákat pakolnak, nem a Bastille-t ostromolják. Perceken belül úton lesznek ők is. – Segítenünk kellett volna! – kiáltottam rá, és megfordultam, hogy a hátsó ablakból nézhessem, amint Marc visszafordul a többi tetemért. Hányat öltünk meg? – És honnan a fenéből tudsz egyáltalán a Bastille-ról? Vállat vont, és a reflektorok fényében látható útszakaszra hunyorított. – Angéla dolgozatot írt a francia forradalomról. – Te meg elolvastad!? – A hangomban több volt, mint az ideillő gúnyolódás. Angéla, Ethan barátnője, végzős volt a főiskolán. Furcsa páros voltak, hogy mást ne mondjak, de a kapcsolatuk a legmerészebb elképzelésemet is túlélte már csaknem három hónappal. A fogadás bankját senki sem vitte el. – Igen, művelt vagyok! És nem, nem kellett volna segítenünk Marcnak és Painternek. A dolgunk az, hogy Manxet és a babát biztonságba juttassuk. – Ethan a kézfejével elmaszatolt egy fekete foltot a homlokán. – Vicről nem is beszélve. Csúnyán vérzik. Ja, igen! Nejlon zizegése terelte a figyelmemet a harmadik üléssorra, ahová Vic kiterített egy fekete műanyag leplet, hogy felfogja a saját vérét. Még sebesülten is a kárpitozás izgatta. Ez valami pasi dolog lehet. De a bátyámnak igaza volt – szokatlan fordulat. Úgyhogy még egy búcsúpillantást vetettem Marc és Painter felé, aztán hátramásztam, hogy megnézzem, mit tehetek Vicért. Végül megtettük, amire emlékeim szerint falkatag macska még nem vetemedett: elmenekültünk a kóborok elől. Nagyjából tíz perce voltunk úton, amikor Marc megcsörgette a mobilomat. – Jól vagytok, fiúk? – kérdeztem üdvözlés gyanánt; közben a középső üléssor feletti szellőzőt maceráltam. Már bekötöztem Vicet, ahogy tőlem telt, aztán mellette is maradtam, hogy szemmel tarthassam. A vonalba behallatszott Painter félig roncs autójának nyöszörgése, amikor gyorsítani próbált. Már ők is úton voltak. – Összekarmolva, de volt már rosszabb – felelte Marc. – Én is – tette hozzá Painter, a hangját letompította a távolság. – Mi történt? – Des nyafogni kezdett mögöttem. Manx a világoskék pelenkatartó táskából előszedett egy becsomagolt cumit. Marc belesóhajtott a mikrofonba.

– Miután elhúztatok, elment a kedvük is. Bevonszoltuk a hullákat a fák közé, meg az eszméletleneket is. – Mi lett a többivel? – Akik bírtak, elmásztak. A többit lecsaptuk, és azokat is leraktuk a fák közé. – Hány hulla volt? – szólt előre Vic, és még a fájdalmán át is hallatszott a hangjában az izgalom. Sosem hallottam még, hogy falka-tag macskák ilyen arányban szálltak volna szembe az ellenfeleikkel, és nem is egyszerűen megálltuk a helyünket. A hírek sebesen terjednek majd, és még apám ellenfeleire is mély benyomást fogunk tenni. Hogy a fenébe ne? – Hat halott, öt eszméletlen – válaszolta Marc. – Hét másik sérült volt még magánál, amíg nem tettünk róluk. Legalább három meglépett. Ethan füttyentett, és sávot váltott. Sietve összeadtam a számokat, és elhűltem a végeredményen. – Huszonegy kóbor, és mind együtt dolgozik? – És még ahányan a második hullámban jöttek volna – fújt a bátyám. A gondolatba is beleborzongtam. – Mit gondolsz, mit akartak? – kérdeztem a mobiltól, és kibámultam a hátrafelé szaladó sötétbe. A támadás után a képzeletem teljes fordulaton járt, és minden fa törzse mögött leskelődő szempárokat láttam. – Hát, nem igazán voltak társalgáshoz öltözve… – felelte Marc. Ami azt illeti, egyáltalán nem voltak sehogy öltözve, de éppen erre célzott. Lehetetlen tárgyalni – vagy akár igényeket támasztani – ha nincsenek emberi hangszálaid. A kóborok ölni jöttek. De miért? – Fel kell hívnunk aput! – Ethan tompítottra váltott, mert szemből reflektorokat látott közeledni. – Már megvolt. – Szénsavas üdítő sistergett, Marc nyeldekelt a fülem mellett, és láttam magam előtt, amint egyenesen Painter kétliteres kóláját húzza meg. – Kiküld egy csapatot, hogy rendezzék el a hullákat. – Újra ivott. – A meadville-i kijáratnál van egy Holiday Inn. Jelentkezzetek be, kérjetek egymás melletti szobákat, ha van, akkor a hátsó oldalon. Fél óra múlva ott vagyunk. A szomszédos szobák segítenek majd, hogy szemmel tartsuk Manxet és a kicsit, a hátul leparkolt kocsik pedig nem tűnnek fel a kóboroknak, ha esetleg az erősítés utánunk jön kutakodni. – Vettem. Nemsokára találkozunk. – bontottam a vonalat, és máris azt kívántam, bárcsak megmondtam volna neki, hogy szeretem, főleg arra való tekintettel, milyen közel kerültünk mindannyian a halálhoz. – Hogy vagy, Vic? – fordultam oda, hadd lássam az autópálya lámpáinak növekvő-elfogyó fényeiben; most már valóban a pályán voltunk, nem egy kétsávos, sötét bekötőúton. – Már nem vérzik annyira – felelte, és megint ropogott a nejlon. – De a karom rohadtul ég. – Csak nyugi, elrendezzük! Negyvenöt perccel később már egy hotelszoba bal oldali ágyának közepén ültem; Vic és Ethan alszik majd itt. A hátsó ajtó nyitva állt, láttam, hogy Manx egy görgős irodaszéken ül, és Dest szoptatja. Már megint. Marc és én a Manx melletti, de azzal nem egybenyíló szobát kaptuk meg. Ez a kis magánélet volt az összes, amit meg tudtunk menteni ebből az elcseszett útközbeni találkozásból. Ez, no meg a közös vacsora, ha Ethan és Painter valaha is visszaérnek a kajával. – Na jó, nézzük a károkat! – szólalt meg az ágy másik végén ülő Marc, megragadta Vic pólóját, és megrántotta. A varrás sortűzszerű pattogással engedett, az anyag Vic karjáról a padlóra csúszott. Tapasztalatból tudtuk, hogy a ruhaujjak leszakítása kíméletesebb módszer, mint rávenni a sérültet,

hogy sebesült karján és fején át húzza le a pólóját. Vic megszaggatott karját megpillantva levegőért kaptam, és a kezem ökölbe szorult a rettenetes, narancs- és citromsárga mintás takarón. Marcnak azonban a szeme sem rebbent. Rosszabbat is látott már. Ő maga is átélt már rosszabbat. Ha már itt tartunk, tulajdonképpen én is. Végigsimítottam a hasamon díszelgő, gyógyult karom nyomokat, úgy néztem Vic karját. Az én hegeim tízhetesek voltak, még mindig rózsaszínek. Örök emlékek Zeke Radley-től és az ő montanai, őrült, ám lojális kóborokból álló bandájától – amely emlékét épp most homályosította el ez a másik csapat, amelyikkel az út mellett találkoztunk. – Mit kérsz a fájdalom ellen? – érdeklődött Marc, és odébb mozdította Vic karját, hogy jobban lássa az éjjeliszekrényen álló lámpa fényében. A hotelszobákban miért nincs soha mennyezeti világítás? Vic elhúzta a száját. – Whiskey-t. – Szerencséd van – mosolyodott el Marc, és felemelt a földről egy fehér nejlonszatyrot; Painterrel útközben letértek, hogy kiegészítsék a készleteinket. Két üveget szedett elő: az egyik Jack Daniels volt, a másik hidrogén-peroxid. Azonban amikor lerakta a zacskót, a csendülések elárulták, hogy felkészült Vic második és harmadik válasz-lehetőségeire is. A következő húsz percben figyeltem, amint Marc kitisztítja és összeölti Vic sebeit, és hálát adtam az égnek, hogy bár hosszúak és rondák, mégis sekélyek. Én következtem. Úgy döntöttünk, hogy a karomon a harapásnyomot elég bekötözni, mert a fogak nem tépték tovább a húst. Azonban a lábamat varrni kellett, és úgy tűnt, erről nem nyithatok vitát. Marc fogta a karomat, amíg átugráltam a kopott szőnyegen az olcsó asztalkához. Csak egy felsőt hagytam magamon, meg a kényelmes boxeralsót, amiben általában aludtam. A nadrágom ugyanúgy járt, mint Vic pólója: a maradványai most az asztal másik felén álló, üres szék támláján lógtak. Marc mellém térdelt, végigfuttatta a kezét meztelen bőrömön, látszólag azért, hogy megvizsgálja a vágásokat a jobb térdem felett, és egyikünk sem próbált úgy tenni, mintha a hidegtől vagy a sokktól reszketnék. Hónapok óta nem ért már hozzám, és még a sebek fájdalma sem nyomhatta el az érzést, amikor a bőre a bőrömhöz ért. Szorít, simít, érint… Összeharaptam a számat, hogy elfojtsak egy félig fájdalmas, félig gyönyörteli nyögést; egyikünket sem akartam zavarba hozni az önuralmam hiányával. – Készen állsz? – kérdezte. Tétován bólintottam. Annyi múltbeli sérülésem ellenére házilag még soha nem varrtak össze, és főleg soha nem úgy, hogy mindössze Tylenol állt a rendelkezésemre a fájdalom ellen. Na jó, Tylenol é s whiskey – nem a kedvenc italom, de ha az ember arra vár, hogy megstoppolják, nem Margaritát fog kortyolgatni. Együtt érzőn rám mosolygott, és felemelte a lábamat, hogy a combom alá csúsztathasson egy fehér fürdőszobai törülközőt. – Igyál pár pohárral, amíg lemoslak! Most az egyszer nem kellett kétszer mondania. Az asztalon állt két pohár, az egyiket Manx töltötte félig whiskey-vel, a másikban kóla és jég volt a hallbeli automatából. Felemeltem az elsőt, és két nagy kortyot erőltettem le, mielőtt utána küldtem volna a fele kólát is. AZ alkohol annyira égette a torkomat, hogy alig éreztem a peroxid csípését a combomon. Marc nevetett, és töltött még az üdítőből. Aztán felemelte a vékony, görbe sebvarró tűt. Nyugton maradni volt a legnehezebb. A tű alig fájt jobban, mint maguk a vágások, és amíg nem

néztem oda, nagyrészt rendben voltam. Azonban így is perceken belül kivégeztem mindkét poharat, és Vic lépett oda hozzám, hogy az ép kezével újratöltsön. Mindketten félrészegek, és alighanem egészen szánalmasak voltunk. Az alkohol gyorsan kiürül, hála sebes anyagcserénknek, csakhogy sejtettem, a szánalmas rész tovább tart – és hegeket hagy majd. Mintha nem volna már éppen elég effélém… Mire Marc összevarrta a combomat, kitisztította és bekötözte a bokámat és a karomat, Ethan és Painter is visszaért a vacsorával: öt családi pizzát hoztak, még három kétliteres üdítőt és két tucat fánkot. Manx nem volt hajlandó magára hagyni Dest, még úgy sem, hogy a kisfiú a szomszéd szobában az ágy közepén aludt, és az összenyíló ajtók nyitva álltak. Inkább visszavonult egy papírtányérnyi pizzával, mi pedig elhelyezkedtünk Vic és Ethan szobájának padlóján, nyitott pizzásdobozok, ilyenolyan üdítővel, jéggel és alkohollal megtöltött műanyag poharak között. Kólát ittam, Absolut Vanília vodkával bélelve, amit Dan választott, mert úgy gondolta, könnyebben csúszik majd le a torkomon. Igaza volt. Ha befogott orral kóstoltam, egészen olyan volt, mint a vaníliás kóla. Vagy olyasmi. – És hogy van a gyerek? – kérdezte Dan. A következő szelet pizzát már a csücskével előre tartotta a szája előtt. – Hajlik már az alakváltásra? A fejemet ráztam. – Még csak nem is beszél róla. És ha erőltetjük, bedugja a fülét és felcsavarja a zenét, de annyira, hogy ő maga is belesüketül. Vic Ethanre vigyorgott, és teli szájjal szólalt meg. – Michael szerint sosem lett volna szabad odaadni neki azt az átkozott ketyerét. – Persze. – Ethan visszadobta a szelete peremét a félig üres dobozba, és egy másikért nyúlt. – Nem azért hangosítja fel a zenét, mert nem akar alakot váltani, vagy mert nem akar beszélni róla. Azért csinálja, mert tinédzser. És mert nem akarja már azt a sok pszihoizélgetős szart hallgatni, amit napi huszonnégy órában nyomattok neki. – Nem nyomatunk neki pszichoizélgetést, csak meg akarjuk őrizni az egészségét – erősködtem két korty között. – De abban igazad van, hogy Michael egy szarzsák. – A bátyám rám nevetett, úgyhogy folytattam. – Kaci a zenehallgatáson kívül aligha fog rendes tizenéveseknek való időtöltésekben részt venni. Na jó, leszámítva, hogy leszarhatja az idősebbek tanácsait. – Te már csak tudod! – Cseszegess csak! – csattantam fel, de persze Ethannek igaza volt. Csak mostanában kezdtem a dolgokat a generációs szakadék másik oldaláról látni, és onnan bizony szívás a látkép. – Mikor váltott utoljára alakot? – kérdezte Dan, és egy újabb szelet pizzáért nyúlt. – Több mint két hónapja. Összevonta a szemöldökét. – Kibírta valaki ennyi ideig? Hiába kutattam az emlékeimben, és Marc is a fejét rázta. – Nem tudok róla. – Én se tudnék – vigyorgott Ethan. – Nem én vagyok az, aki megtagadja az állati ösztöneit. Ennél igazabb kijelentést talán nem is hallottam még. – Ha már témánál vagyunk, valakinek van valami ötlete, mi volt ez az egész támadás? – vetettem fel egy falatnyi Húsimádó pizzán keresztül. – Soha még nem láttam semmi ilyesmit. Még Zeke Radley-től

meg az ő falkájától sem. – Megemeltem a poharat, és meghúztam a tartalmát. Most, hogy hatni kezdett az alkohol, ellazultam, és eltökéltem, hogy élvezem a mámort, amíg tart. – Azt gondoltam, a kóborok többnyire egyedül járnak. Painter kihúzta magát, amikor minden szempár felé fordult, mint a helyi szakértő felé. – Aha, általában. De ha jó okuk van rá, összeállnak, mint mindenki más. – Egy közös ellenség? – érdeklődtem, és igyekeztem nem figyelni a gyomromban kezdődő süllyedő érzésre. Hogyan lettünk éppen mi az a közös ellenség? – Ja. Vagy valami, amit megtanulnának. – Elvörösödött. – Mint hogy hogy kell harcolni. Megvédeni magukat, tudod, ahogy Marc tanít engem. Marc pedig – úgy ítéltem – remek tanítónak bizonyult, a védence aznap esti teljesítménye alapján. Painter átok ügyesen lengette azt a kalapácsot. – Esetleg ismerted valamelyik kandúrt, amelyik ellenünk jött? – kérdezte Vic, és bár az arca barátságos maradt, hallottam a hangjában a feszültséget. – Nem úgy, hogy a barátaim lettek volna – harapott egyet Painter a pizzájába, de aztán megállt az állkapcsa, amikor megértette a kérdés mögött húzódó gondolatmenetet. Nagyot nyelt. – Semmi közöm nem volt hozzá! Én mellettetek küzdöttem, srácok! Így is volt, és jelentősen javította az esélyeinket. Ráadásul őt magát is könnyen megölhették volna. Azonban Marc tekintete fagyossá vált, és az arcába nézve megborzongtam, alkoholos forróságom és a szoba fűtése ellenére is. – Dan, elmondtad valakinek, hogy ma erre jövünk? – Mély, fenyegető hangon szólalt meg, és már senki sem rágott. Painter nagy szemekkel rázta a fejét. – Csak Bennek. Őt is érdekli a falkapolitika, és szeretett volna találkozni veletek. Megígértem, hogy bemutatom. De nem jött el. – A fenébe, Dan! – Marc egy villámgyors mozdulattal felállt, és belerúgott egy bontatlan üdítősüvegbe. Az átrepült a szobán, az ajtóba csapódott és elgurult. – Ezzel az erővel akár megkötözve, betömött szájjal is átadhattál volna nekik! Az egész kicseszett rajtaütés a te hibád volt!

NÉGY Painter elvörösödött, és vadul rázta a fejét. – Ben nem is volt ott ma! – Tétován felállt, és elhátrált Marctól: ezt az ösztönös reakciót még egy ember is megértette volna. – Nem volt a támadóink között! – Az még nem jelenti, hogy nem is ő vágta el a csövet, vagy nem is árulta el senki másnak, hol leszünk! – morogta Marc, lassan közelítve felé. Mi csak néztük. – Valamit meg kellene értened, Dan! Sosem leszel falkatag macska, ha nem tanulod meg, mikor fogd be a szádat! Azzal elkapta Painter karját, feltépte a bejárati ajtót, és kidobta a parkolóba. Mielőtt az ajtó becsapódott volna, egy pillanatra még láttam Dant, ahogy átbotladozott a járdán, és a Suburban motorháztetejének támaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát. Döbbenten és csalódottan nézett, mint egy árva karácsonykor, a kezében még a Supreme pizza egy szeletét szorongatta. Aztán bevágódott az ajtó. – Nem esik baja kint? – aggodalmaskodtam, amikor Marc rálökte a reteszt, és nehéz lépésekkel átszelte a szobát, felénk. – Kit érdekel, ha igen? – kérdezett vissza, és törökülésben a földre huppant mellettem, azonban a pillantás, amit az ajtóra vetett, elárulta, hogy maga sem egészen békült ki a dologgal. Painter a barátja volt, és nem szándékosan árulta el. – Hát, azt hiszem, ez megmagyarázza, miért nem támadtak rá, amíg elő nem szedte azt a kalapácsot. – Ethan letörölte a kézfejével a szája sarkáról a pizzaszószt. – Ő a forrásuk. – Lehet, de akkor is fogta azt a kalapácsot, és nem is szándékosan adta ki az információt – erősködtem, és az egyik kandúr fagyos arcáról a másikra néztem. – Velünk harcolt, és ha a kóborok eddig meg is akarták volna kímélni, mondván, hogy később még a hasznukra lehet, most már tuti nem így gondolják. Márpedig szinte biztos, hogy még mindig errefelé vannak. – Hagytam, hogy a mondat csendes vádba halkuljon, egyenesen Marc felé irányulva. – Nem lesz semmi baja – morogta, felvett egy újabb szelet pizzát, és a szájába tömte. Csak azután folytatta, hogy lenyelte a falatot. – Ha ennyire egyszerű lenne megszabadulni tőle, már hetekkel korábban megcsináltam volna. Mostanra már rég a recepción van, és éppen a szomszédos szobát veszi ki. A vacsora ezután gyorsan eltelt, közben Marc és a fiúk számoltak be egymásnak a külön töltött bő két hónapról. Amikor befejeztük, benéztem Manxhez – őt is és a kicsit is az ágyon találtam, összekucorodva aludtak, ruhástól, mellettük a földön a papírtányér a pizzaszeletek széleivel. Leszedtem a másik ágyról egy takarót, rájuk terítettem, aztán kifelé menet becsuktam a feléjük vezető

ajtót. Ethan és Vic már a távirányítón veszekedtek, úgyhogy Marc felsegítette rám a dzsekimet és feltépett nadrágomat, és egy fél doboz pizza kíséretében visszavonultunk a saját szobánkba. Ez az ajtó is becsukódott mögöttem, kizárva a csípős januári hideget. Marc keze beborított, felforrósította szabadon hagyott bőrömet. Aztán még többet szabadított ki. Szétnyíltak az ujjaim, a pizzásdoboz az asztalra esett. Marc keze a dzsekim alá siklott, lassan lefejtette a vállamról, keresztül a bekötözött harapásnyomokon. A ruhadarab leesett a földre; átléptem, és elfintorodtam, majdnem össze is csuklottam, amikor ránehezedtem sérült lábamra. Marc elkapott, felemelt. A dereka köré fontam a lábamat, az egyik, majd a másik karjáról is lehúztam szakadt, vérfoltos ingét; ő váltott kézzel tartotta a hátamat. Az ing a dzsekim mellé hullott. A kulcscsontját kezdtem harapdálni. Négy lépés, és letett az ágy szélére. Hagytam, hadd húzza le tönkretépett nadrágomat. Az övé is gyorsan lekerült, amikor kibújtam a felsőmből és a fehérneműmből. És végre, hónapok után, kettesben voltunk, semmi nem állt köztünk, csak az emlékek és a vágy maradt… Később, az ajtótól távolabbi ágyon, felkönyököltem Marc mellett. Az államat a tenyerembe támasztottam. Csupa kék-zöld voltam, és mindenem sajgott a verekedés után, de nem foglalkoztam a kényelmetlenséggel. Elhatároztam, hogy minden figyelmemet Marcra összpontosítom arra a kis időre, amit együtt tölthetünk. – Utálod, igaz? – Bal mutatóujjammal végigsimítottam mellkasán a régen begyógyult karomnyomokat, amelyek tizenöt éve az életembe hozták őt, miután a vérmacska, aki megölte az anyját, megfertőzte őt. A szüleim felelősnek érezték magukat érte, mert a mi területeinken árvult el és fertőződött meg, ezért anyám ápolta, amikor a karomláz legyűrte, később apám – első és egyetlen kóborként – befogadta a falkánkba. – Mit utálok? – Mellkasa a lélegzetvétel ritmusára emelkedett és süllyedt a kezem alatt, szagunk közös elegye szinte tapinthatóan vett körül minket. Bódító volt, mint Marc közelsége, de a tudat, hogy mindez csak ideiglenes, nem engedte, hogy igazán boldog legyek. Végigfuttattam az ujjaimat hasizmai szélén. – Hogy itt kell élned. Emberek között. – Marc az élete felét, azaz teljes vérmacskaéletét velünk töltötte, amíg aztán apámnak választania kellett kettőnk között. Marc kiutasítása része volt a színfalak mögött megkötött egyezségnek, és ezért cserébe a perem már nem fejvesztésre irányult. Marc szabad akaratából ment el. Semmi olyasmit sem tett volna, ami veszélybe sodorja az életemet, még akkor sem, ha ezért nélkülem kell élnie. Csakhogy a dolog pontosan olyan nehéznek bizonyult, mint azt sejtettük. Marc azóta nem élt emberek között, amióta megkarmolták, és valójában azóta nem is gondolkodott emberként. Ismeretlenek voltak a számára az emberek közti viszonyok, ami valószínűleg még jobban zavarta, mint egy falkatag macskát, hiszen közéjük született. Lassan, elgondolkodva rázta a fejét. – Nem utálom. Semmi haszna utálni olyasmit, amin nem tudsz változtatni. – Ez nagyon Zen a részedről. – Kételkedve mosolyogtam a lelki békéjének ilyen szokatlan megnyilvánulásán, hiszen igenis megváltoztathatjuk a státuszát. Amint apám helyzete újra stabil lesz a tanács élén, megteszek mindent, amit csak kell, hogy Marc újra a déli középső falka tagja legyen. Mindaddig viszont…

– Szereztél barátokat? Dan Painteren kívül? – Nem kellenek barátok – bizonygatta, és felém fordult, hogy rám nevethessen. – Csak az kell, hogy te gyakrabban látogass meg. Sajnos azonban mindketten tudtuk, hogy ez – legalábbis jelenleg – lehetetlen. Apám, amikor ki kellett utasítania Marcot, felvette helyette Brian Taylort, Ed Taylor legfiatalabb fiát, Carissa bátyját, hogy segítsen a munkában. Brian egy évvel fiatalabb volt nálam, vagyis ő lett a legfiatalabb végrehajtó. De gyorsan tanult, és nagyon igyekezett, hogy kivívja új alfája megbecsülését és a többi kandúr tiszteletét. Röviden, a srácban volt lehetőség. Mindazonáltal a tapasztalata közel sem volt Marcéhoz fogható, úgyhogy, bár technikai értelemben nem voltunk megrövidítve, mégsem futottunk teljes kapacitással. Ideiglenesen Vic mellé kerültem, aki Marc távozása után előlépett apám jobbkezévé, és állandóan dolgoztunk. Állandóan. A területünk határait jártam, betolakodókat kergettem, a többi végrehajtónak tanítottam a részleges átváltozást – miután Marc is megtanulta, Jace meg Vic is sietve elsajátította –, és a maradék szabad pillanataimban Kacivel igyekeztem szót érteni. Azonban ez a mostani szabad pillanat az enyém volt. A miénk. – Most itt vagyok. – A tenyeremet Marc mellkasára fektettem, hogy érezhessem a sajátommal egyszerre lüktető szívverését. – Úgy bizony. Felemelkedett, hogy megcsókolhasson, én pedig hátradőltem a matracon, és felsóhajtottam, amikor rám nehezedett. Felszegtem a fejemet, és végigsimogattam a felsőtestét, miközben a szája a számon és a nyakamon kalandozott. Minden izmát éppúgy ismertem, mint a saját arcomat. Minden egyes hegről tudtam, hogyan szerezte, és egyszer vagy másszor, de mindegyiket végigcsókoltam már. – Esetleg kivehetnénk egy plusz napot – duruzsoltam a fülébe, a térdemmel érintve a csípőjét, amikor az ép lábammal körbefontam a derekát. – Biztos, hogy a nagy csoportos támadás és az elvágott hűtővízcső elég indok, hogy késsünk kicsit… – Kétlem, hogy a tanács is így látná. – Jobb kezét felcsúsztatta a combom hátulján, a fenekemig, és finoman odébb tolt fektemben. – A tanács bekaphatja! – suttogtam, és meg sem lepett, hogy a hangom rekedt az újraéledő vágytól. Egyetlen menet nem volt elég, hogy kiegyenlítse a két hónapos megvonást. Ahhoz sok-sok kellene… Az ajtó felől három gyors koppanás hallatszott. A pillanat szertefoszlott, mintha jeges szél fújta volna el. Marc sóhajtott, és rám roskadt egy pillanatra, aztán odébb gördült, és a nadrágjáért nyúlt. – Várjál már! – morogta, amikor a kopogás újrakezdődött. – Ne zavartassátok magatokat! – szólt be a bátyám – Én majd állok itt, és megvárom, hogy lefagyjanak a golyóim, amíg ti ketten újraegyesültök. Csak semmi sietség! – Cseszd meg, Ethan! – Magamra rántottam az alsóneműmet, fél kézzel a farostlemez éjjeliszekrénybe kapaszkodtam, amíg a sebesült lábamat igyekeztem tehermentesíteni. Aztán a felsőmet is áthúztam a fejemen, és a helyére húzkodtam. Már a bejárat felé bicegtem, amikor Marc felhúzta a nadrágján a cipzárt. Sóhajtva huppant le az ágy végébe, és intett, hogy kinyithatom. Levettem a biztonsági láncot, kinyitottam a reteszt, végül feltéptem az ajtót. A küszöbön legfiatalabb bátyám vigyorgott, keze a tél eleji maró hideg távoltartásához túl vékony kabát zsebében. – Esküszöm, nektek nincs semmi önuralmatok. Olyanok vagytok, mint az állatok. – Seggfej! – Azonban nem tudtam valódi rosszindulattal visszaszólni. Tisztában voltam vele, hogy

komoly ok nélkül nem szakított volna félbe minket. Megpróbáltam ellépni az útjából, de nem voltam elég gyors. Ethan elsöpört mellettem, be a hálószoba melegébe, én pedig hátrabotlottam. A súlyom a sérült lábamra nehezedett, felszisszentem, és egy balettozó víziló minden kecsességével estem fenékre. Ethan berúgta maga mögött az ajtót, és a karomnál fogva felhúzott; Marc már fel is emelkedett az ágyról. – Szép vagy és kecses – közölte, de aztán összevonta a szemöldökét, amikor megpillantotta a háromsornyi öltést a combomon és a kötést a bokám körül. – Miért nem váltottál alakot? Mostanra már félig meg kellett volna gyógyulnod. – Semmi bajom. – Ugrándozva követtem, ahogy egy székhez vezetett. – És majd fogok is váltani. Csak még… nem volt alkalmam. – Marcra pillantottam, és elmosolyodtam. Az alakváltás jó pár napnyival felgyorsítja a sebgyógyulást, mert a test maga tépi szét, majd forrasztja össze magát – máshogy. Csakhogy sebesülten váltani nem épp kellemes, és nem is szerepelt a listám élén, főleg úgy nem, hogy sok más lényegesen finomabb dologgal is el tudtam magam foglalni Marc társaságában. – Aha… – Ethan a szemét forgatta, nem mintha bármi joga lett volna beszólni. Aztán Marchoz fordult, aki komolyan figyelt minket, várta, miféle híreket hozott a bátyám. – Jace és Brian épp most pakolt fel a kisteherautóba nyolc halott kóbort, hét másikat eszméletlenül hagytak ott. A testeket most visszaviszik a ranchra, ahol a hamvasztó segítségével megszabadulnak tőlük – ahogy más farmerek az elhullott haszonállatoktól. Mi a bizonyíték eltüntetésére használtuk – habár ilyen sokkal egyszerre még nem kellett megbirkóznunk. Marc felvonta mindkét szemöldökét. – Csak hét eszméletlen? Jó néhány meglóghatott időközben. Két másik meg meghalt, amióta otthagytuk őket. – Pont jól is hangzik. A pokolba, ez volt aztán a verekedés! – Egy kicseszett rajtaütés volt! – Marc az enyémmel szemben álló székbe huppant, és magához húzta a vodkásüveget. – A tíz év alatt, amíg apátoknak dolgoztam, még sosem láttam, hogy ennyi kóbor összeálljon egy csapatba. Többször annyian voltak, mint Radley-ék, és komoly tervekkel jöttek. Ethan felcsapta a pizzásdoboz tetejét, és kihalászta a legnagyobb szeletet. – Gondolod, hogy Manx után jöttek? Marc rám pillantott, aztán bólintott. A tekintetében aggodalom csillant, amikor letekerte az üveg kupakját. – És alighanem Faythe-ért is. Nem láttad a bokáját? Az egyik megpróbálta elvonszolni a harc közben. Torokból felmordultam, és ökölbe szorítottam a kezeimet az ölemben. Mindig ugyanaz a nóta, a legtöbb kóborral legalábbis, és komolyan már kezdett átkozottul idegesíteni az egész fogd-a-nőt-ésfuss ügymenet. Marc meghúzta az üveget, kísérőt nem is keresett. – Végül is milyen gyakran fordul elő, hogy két nőstény együtt utazik át a szabad területeken? Ennyi erővel már céltáblát is festhettünk volna a Suburban hátuljára. – Nem mintha lett volna más választásunk. – Én is kivettem egy szelet hideg pizzát, csak úgy találomra. – Manx nem repülhet, és ha elkerüljük a szabad területeket, napokkal nyúlt volna

hosszabbra az utazás. – Én pedig egy pillantást sem vethettem volna Marcra. – Tudom – sóhajtott Marc. – Hol van Jace és Brian? Ethan lenyelte a falatot, és kinyitotta a félig üres kólásüveget. – Épp letakarják a szállítmányt a halottas kisteher hátuljában. Ez azt jelentette, hogy Jace nem állt készen rá, hogy félmeztelenül együtt lásson minket Marckal. Képesnek bizonyult, hogy elfogadja, hogyan érzek Marc iránt, ha morgolódva is, de a személyes tapasztalásnál meghúzta a határt. Ezt mindannyian elfogadtuk. Ethan visszazárta a flakont, és tőle szokatlan komolysággal nézett ránk. – Anyu nem bír Kacivel, most, hogy elmentél, úgyhogy én megyek vissza Jace-szel, veletek meg Brian utazik tovább. – Nyilvánvalóan ezért vállalták azt a kockázatot, hogy beljebb utaztassák a hullákat a szabad területekre. – Rendben? – Persze. – Rajtam kívül Kaci Jace és Ethan társaságában érezte magát a legjobban. Valami oknál fogva a csodaikrek mindig meg tudták mosolyogtatni, még akkor is, amikor én megesküdtem volna, hogy már nincs hozzá ereje. – Mondjátok meg Kacinek, hogy holnap felhívom. És kérlek benneteket, legyetek óvatosak. Mi lesz, ha lemeszelnek benneteket, a kocsi hátuljában nyolc holttesttel? Ethan vigyorgott, zöld szeme szikrázott. – Majd reménykedünk, hogy a zsaru szereti a macskákat. – Harapott még egyet, aztán intett a pizza szélével. – Nem fognak leinteni. Mintha még sosem utaztunk volna haza egy hullával a csomagtérben! Sajnos. Két gyors, éles koppantás az ajtón. Mind odafordultunk. Ethan kikiáltott. – Gyere be, Jace! Nem csinálják. Egyelőre. Ez volt az én bátyám, maga a megtestesült tapintat. Jace benyitott és belépett, aztán gyorsan be is csukta maga mögött az ajtót és nekidőlt, kisöpörte hullámos, barna haját ragyogó kék szeméből. – Hé, milyen az élet odakint? – Legelőször Marcot köszöntötte, tiszteletből, bár amaz már nem birtokolta falkabéli rangját. A legtöbb kandúr nem így tett volna, főleg úgy nem, hogy éppen Jace-szel szemben választottam Marcot. De Jace jólelkű volt. Apám nem is vett fel másfélét. – Nem panaszkodhatok. – Marc felállt, hogy kezet rázzon Jace-szel, éppen csak kicsit formálisan. – És milyen a ranchon? – Nélküled nem ugyanolyan, haver – felelte Jace, és elmosolyodtam, mert Marc nagyot szusszantott, és elismerőn bólintott. – Köszönöm! Mindenkinél jobban megértettem, mit jelentett ez a válasz Marcnak, és szívesen megcsókoltam volna érte Jace-t – persze, ha azzal nem döntök mindent azonnal romba. Végül Jace pillantása megtalált, és aggodalmas arccal lépett előre. – Apád nem mondta, hogy megsebesültél. – Nem hiszem, hogy bárki is elárulta volna neki. – Megmarkoltam a szék karfáját, nehogy szégyenlősen piszkálni kezdjem a sebeimet. – De jól vagyok. Egy átváltozás majd elintézi a bicegést is. – Hát akkor ess túl rajta mielőbb! – közölte Jace, majd Ethanhez fordult: csak összeszorított állkapcsa jelezte, hogy nem mondott ki mindent. – Kész vagy? – Aha. – Ethan még egyet kortyolt a kólájából, és kivett még egy pizzaszeletet az útra. – Ti meg vigyázzatok magatokra! – Szorosan magához ölelt. – Anyu sose bocsátaná meg egyikünknek sem, ha az

egyetlen kicsi lánya elcsúfítva menne haza. Kifordultam a karjából, amikor már túlságosan szorított. – A mai este után örülhet, ha egyáltalán hazamegyek. – Ott lehetek, amikor ezt megmondod neki? – vigyorgott Ethan, már az ajtó felé indultában. – Na jó, lehet, hogy átfogalmazom. – Kibicegtem utána, a karomat Marcéba fűzve. – De amúgy komolyan, mondd meg Kacinek, hogy jól vagyok! Mind jól vagyunk. És pár nap múlva otthon leszünk, épen és szépen. – Rendben. – Ethan is kilépett Jace után. Apám kisteherautója most Vic Suburbanje mellett állt. – Anyu szerint vacsora után a PlayStation előtt aludt el. Komoran pillantottam rá: a hirtelen hidegtől reszketve megragadtam az ajtófélfát. – Ha hazaérek, rábeszélem az alakváltásra. Így vagy úgy. Ethan kinyitotta a jobb első ajtót. Jace beindította a motort. – Tudom – mosolygott még egyszer, majd Jace kitolatott apám ősöreg kisteherautójával a parkolóból. Aztán elhajtottak. Bezártam az ajtót, és megfordultam. Marc új tűzzel a tekintetében várt, úgyhogy onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.

Hat óra múlva a sötétben megszólalt a mobilom. Pislogva ültem fel, és átnyúltam Marc felett, hogy kitapogassam az éjjeliszekrényen a villogó, vibráló műanyagdarabot. Nem értem el, úgyhogy Marc mellkasára könyökölve segítettem magamon. Nyögve riadt fel, én pedig levegőért kaptam, amikor a rossz lábam kicsavarodott alattam – még mindig nem találtam alkalmat, hogy alakot váltsak. De a telefont legalább elértem, és visszaereszkedtem a matracra. Úgy nyitottam fel a telefont, hogy meg se néztem, ki hív. – Faythe? – Apám volt az, és sokkal éberebbnek tűnt nálam. Ami aligha jelentett jót. – Hajnali öt óra van, apu… – Csak egy vállrándítással feleltem Marcnak, aki épp egyik szeméből törölgette az álmot, és némán kérdezte: mi a baj? – Tudom, mennyi az idő! – csattant fel apám, és ettől már én is azonnal felriadtam. – Ryan eltűnt.

ÖT

–

Tessék? – tudakoltam. Marc felült, és felkattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát.

Arra számítottam, hogy azt hallom: Kaci alakot váltott, vagy Jace és Ethan biztonságban hazaért a holttestekkel. Vagy akár azt, hogy hazafelé lemeszelték őket, és most helyezik éppen vád alá mindkettőt gyilkosságért és a testek törvénytelen eltüntetéséért. De arra nem tudtam mit mondani, hogy középső – és legkevésbé kedvelt – bátyám előadta a Houdinit. – Hogyan? – Tényleg nem tudom. A hamvasztónál voltam, tartalék zseblámpaelemért mentem le, akkor már nem volt ott. A ketrecajtó tárva-nyitva állt, és a zár is hiányzott. A francba. De miért vitte volna el a zárat? Ryan az elmúlt hat és fél hónapot bezárva töltötte a pincénkben kialakított börtöncellában. Ez volt a büntetése, amiért kémként és börtönőrként működött közre jó néhány államokbeli nőstény macska elrablásában, engem is beleértve, akiket később az Amazonas menti dzsungelekbe akartak eladni. Amikor elkaptuk, sovány volt és gyönge. De a fogságban, anyánk kosztján, egészségesre hízott, bár nem jutott napfényre, friss levegőre, és nem is edzett. Ez azonban nem magyarázta meg, hogyan szökött ki. A ketrecet úgy építették, hogy életerejük teljében lévő, dühtől és félelemtől fűtött kandúrokat is visszatartson. Ryan nem bírhatta egyedül letörni a zárat, és a kezébe sem kaparinthatott semmit, amivel nekieshetett volna. – Nem is sejted, mikor tűnt el? – kérdeztem, idegességemben a homlokomat dörgölve. – Owen hétkor vitte le a vacsoráját, akkor még minden rendben volt. Vagyis az elmúlt tíz órában bármikor történhetett. – A fáradtság a hangjában mindent elmondott, és nem sok köze volt a hajnali órához vagy az alváshiányhoz. Most, hogy apám helyzete a Területek Tanácsában ilyen ingatagon állt, Ryan szökése egy olyan ütést vitt be neki, amire igazán nem volt szüksége. Malone még ezt is csak bizonyítéknak fogja felhasználni, hogy bebizonyítsa: apám inkompetens alfa. Ami nem volt igaz. – Hagyott valami nyomot? – Marc átfuttatta az ujjait rövid fürtjein; alighanem elfelejtette, hogy lenyíratta őket. Apám sóhajtott. – Igen, de nem mentünk velük semmire. Owen vagy két kilométeren át követte, aztán elvesztette a nyomot, rögtön azután, hogy megtalálta a ruháit. Úgy néz ki, Ryan alakot váltott, és bevette magát az erdőbe. A macskák nem tudnak úgy nyomot követni, mint a kutyák. Ugyanez igaz a vérmacskákra is. Kifinomult orrunkat arra használjuk, hogy kikutassuk a prédát, felismerjük egymást, éles szemünket és fülünket meg arra, hogy a menekülő zsákmányt kövessük vele. Azonban hiányzik belőlünk az az ösztön, ami segítene a hideg szagnyom követésében, vagyis amint Ryan a fák közé ért – kétségtelenül

inkább az ágak között haladt, mint egy hiányos ösvényen –, már nem érhettük utol. Ami alighanem megőrjítette Owent, harmadik bátyámat. – Mit akarsz, mit tegyünk? – Belekortyoltam a pohárnyi langyos vízbe, amelyet Marc adott át az éjjeliszekrényről. – Sok mindent nem tehettek. – Apám irodaszéke megnyikordult, és a lelki szemeim előtt megjelent a kép, amint kék csíkos köntösében ül az asztalánál, és dühösen mered az irodája üres sötétjébe. – Csak szólj Marcnak, hogy tartsa nyitva a szemét és a fülét! Majdnem biztosra veszem, hogy Ryan felétek indult. Minthogy a mississippi szabad területek estek legközelebb a ranchhoz, Ryan is ezeket érhette el a legkönnyebben. Elméletben. Sajnos azonban már tudtuk, hogy a határ mentén egy szokatlanul nagy csapatra való kóbor mászkál, és ha csak meg is szimatolják Ryan falkaszagát, újra bedurvulnak. Az idióta bátyám cseberből veder helyett egyenesen a kicseszett kútba ugrott, és egyszerre fagyos bizonyossággal tudtam, hogy a következő test, amit eltemetünk majd, összetöri anyánk szívét. Marc nagyot fújt, és az arca mérges grimaszba húzódott. Ők ketten Ryannel június óta nem váltottak egy civilizált szót sem, és ő hivatalosan nem dolgozott többé apámnak. Azonban sosem mondott volna nemet neki. – Figyelni fogom – jelentette ki, tudva, hogy korábbi alfája tisztán hallja, még így, a telefontól messze is. – Köszönöm! – Apám ránk parancsolt, hogy aludjunk még, azzal letette. Nem aludtunk. A rajtaütés, a sérülésem és Ryan szökése után az alvás időpocsékolásnak tűnt, különösen úgy, hogy már csak órákat tölthettünk együtt Marckal. Úgyhogy máshogy, jobban hasznosítottuk a hajnal előtti időt. Amikor a motel kifakult függönyén átjutott az első napsugár, összeszorítottam a szemem, hátha úgy tehetnék, mintha nem látnám, és akkor el is tűnik. Azonban a reggelt nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Marc sóhajtott, és csókot lehelt a fülem alá. – Éhes vagy? Csak megráztam a fejemet a párnán, de ő nevetett, és ledobta a takarót. A vérmacskák mindig éhesek. – Miért nem váltasz alakot, amíg kerítek valami reggelit? Aztán majd megint ránézek a lábadra. – Ó, hát legyen! – Felültem az ágyban, meztelenül, abban bízva, hogy a kísértés kedvéért elhalasztja a vadászatot. Nem így lett. A tekintete elidőzött rajtam, de ő maga nem. Tíz perccel később frissen zuhanyozva, felöltözve indult az utca túloldalán lévő gyorsbüfé felé. Magamra maradva letérdeltem a padlóra, hogy alakot váltsak. A folyamat szokásos fájdalma most erősebben marta a lábamat, főleg a combomat; az izom lüktetett, égett a heves kíntól. A bőröm megfeszült, megnyúlt, és attól tartottam, hogy kiszakadnak az öltések, de amikor befejeződött, már sokkal jobban éreztem magam. A lábam még érzékeny volt ugyan, de tökéletesen használható. Mellső mancsaimat előrenyújtottam, a farom magasan maradt, a farkam lazán tekergett. Aztán felültem, és addig mosakodtam, amíg a bal vállamon rendesen elsimult a bunda. Végül elindultam felfedezni a környezetem. Macskaként még sosem jártam hotelszobában, és állati érzékszerveim számára minden igencsak másként mutatkozott meg. Ami nem feltétlenül jó dolog.

Emberként – áldásos módon – észre sem vettem a szobát előttünk használók nyomait, azonban macska alakomban az orromba tolakodott a korábbi lakók izzadságának, az állott kávénak, a régi dobozos kajának és a tengeri herkentyűs hányásnak a szaga, utóbbi a fürdőszoba egyik sarkából. Az ágyhoz nem is mertem túl közel menni, tartva attól, amit ott kiszagolhatnék. Mindössze öt percet töltöttem el így, és már elegem is lett. Visszaváltoztam, és a zuhany alá álltam. Szerencsére magammal hoztam a saját samponomat: az ismerős illat segített kimosni a többi szagot az emlékeimből. Már a hajamat szárítottam, amikor a bokám köré hullámzó hideg huzat jelezte Marc visszatértét. A vele érkező illatokból ítélve – szalonna, tojás, öntet, gyümölcsök – majdnem a teljes étlapot megrendelhette. Az első palacsintám felénél tartottam, amikor megszólalt a telefonja. A jobb zsebébe nyúlt, és előhúzott egy mobilt, amit még nem láttam azelőtt. Új munka, új ház, új telefon – hiszen apám már nem fizette a számláját. Minden megváltozott. – Apád az – közölte, miután egy pillantást vetett a kijelzőre, azzal felnyitotta a telefont. – Halló, Greg, mit tehetek érted? – Mintha csak szolgálatban lenne azóta is. – Ma reggel beszéltem Bert Di Carlóval, és jelentettem neki az esti rajtaütést. Most, hogy Vic és Faythe is megsérült – vagyis Ethan és Jace jelentette az állapotomat –, Bert és én is sokkal jobban éreznénk magunkat, ha a tervezettnél kicsit tovább kísérnéd a delegációt. Szabad utad van Birminghamig. Ha érdekel. Marc elvigyorodott, és rám pillantott. – Persze hogy érdekel. – Jól van. – Elképzeltem apámat, ahogy bólint, ezzel jelzi a megbeszélés végét. – Add Faythe-t, kérlek! Marc átadta a telefont, és még mindig mosolyogva a villájára szúrt egy kolbászdarabot. Én magam is bolondul vigyorogtam a kilátásra hogy még néhány órát Marckal lehetek, akkor is, ha Vic autójában fogunk szorongani, a többiekkel együtt. – Szia, apu! – Beletunkoltam egy darab bacont a szaftba, aztán beleharaptam. A mikrofont letakartam, nehogy behallatsszon a rágásom zaja. – Hogy van a lábad? – Rendben. Csak három karmolás a jobb térdem felett, meg fognyomok a bokámon. Reggel alakot váltottam, és szépen beforrt mind. Nem is bicegek. – Ethan mondta, hogy remekül csináltad. Persze nem így fogalmazott. Még jobban vigyorogtam, és felnyársaltam egy darab sült krumplit. Jobban örültem a dicséretnek, mint azt bevallottam volna. – Ő is. Elég jól bánik a fejszével. Apám halkan nevetett. – Hívjatok fel, ha odaértetek Berthez! – Rendben. Apu elbúcsúzott, és bontotta a vonalat. Még mindig mosolyogva visszaadtam a telefont Marcnak. Húsz perccel később már úton voltunk. Vic vezetett, Brian ült az anyósülésbe, Manx és a kicsi a középső sorba. Marc és én hátratelepedtünk, a karjával átfogta a derekamat, a fejem a vállán nyugodott. Az illata, a testmelege, a kocsi ringatása békés félálomba ringatott, és már majdnem valóban el is aludtam, amikor Vic hátraszólt, a visszapillantóba nézve. – Hé, Marc, az ott mögöttünk nem Painter kocsija?

Marc hátrafordult, és én is vele. És valóban – koszos fehér Dodge Daytona volt, az első lökhárítóján egy ökölnyi horpadással. – Megmondtam, hogy nem lesz olyan egyszerű elveszíteni – morgott Marc. – Most mit csináljak? – Semmit. Csak hadd kövessen. – Marc összeharapta a fogait mérgében, hogy az izmai is kidagadtak. – Valahogy úgyis vissza kell majd jutnom Birminghamből. Az út hátralévő része boldog eseménytelenségben telt. Jó néhányszor megálltunk pisilni és szoptatni, de a nap még így is alig járt túl a zeniten, amikor lekanyarodtunk a sztrádáról egy Shellkúthoz, néhány kilométerre Birminghamtől délre. Amíg Vic tankolt, rávettem magam, hogy elbúcsúzzak Marctól. Eredetileg úgy terveztük, hogy majd ő visz vissza a szabad területeken át – a fiúk Manxszel maradnak a tárgyalása alatt –, de az előző napi rajtaütés után apámnál szóba sem jöhetett volna egy újabb túra Mississippin keresztül. Majd repülőre szállok. – Nem örökre szól – erősködött Marc. De akár úgy is lehetett volna. A kezem a mellén és a derekán pihent, és csak amikor Dan Painter is beállt mögénk, az ő kocsijának kehes hangjára érintette Marc a homlokát az enyémhez. Viszlát, súgta, és megcsókolt, aztán kinyitotta Vic kocsijának ajtaját, gyengéden beültetett, és rám csukta az ajtót. Letekertem az ablakot, loptam tőle még egy csókot, aztán elmosolyodott, és elfordult. – Elvigyelek? – kérdezte Painter, fél karját kilógatva az ablakon. Marc mérgesen pillantott rá. – Mit gondolsz, meg tudod állni, hogy ne fecsegd ki a hollétünket a további ellenfeleknek, akikkel esetleg találkozunk? – Haver, mondtam, hogy baleset volt. Fogalmam se volt, hogy valami seggfej összeszedi a többit, aztán majd teljes fegyverzetben jöjjenek. Mit akarsz, hivatalos bocsánatkérést? – Egy kis csend, az jó lenne – morogta vissza Marc, és a kocsi felé indult. Feltépte az ajtót és beült, éppen akkor, amikor Vic kilépett a shopból. Marc intett neki, aztán Danhez fordult. – Na, húzzunk innen, mielőtt valaki kiszagol téged. Neked senki sem engedte meg, hogy elhagyd a szabad területeket. Dan erre a gázra lépett, és a motort felbőgetve kihajtott a parkolóból, vissza a sztrádára. A hátralévő út sokkal kevésbé volt kellemes, de legalább békés és unalmas. Ha pedig Desre nem jön rá többször is a hiszti, még az éjjel kimaradt alvást is pótolhattam volna. De amikor a horizonton megjelent Atlanta körvonala, Manx nyugtalanná vált. Topogni kezdett a kocsi padlóján, a körmeivel dobolt a karfán. Kibámult az ablakon, és még arra sem figyelt fel, amikor Des mocorgott, apró vörös öklét lóbálva a levegőben. – Manx, minden rendben? – Áthajoltam az üléstámlán, az államat összefont karomra támasztottam. Le sem vette a szemét az ablakról. – Az ott Atlanta? – Aha. Látod azt a nagy kerek épületet? Az egy hotel. Egyszer megszálltam ott Sarával. Az anyukája elvitt minket egy kétnapos belvárosi túrára, amikor befejezte a… Elhallgattam, mert észrevettem, hogy Vic engem néz a visszapillantóból, a szeme csupa emlék és fájdalom. Sara Di Carlót, az egyetlen húgát, hét hónappal korábban megerőszakolta és megölte ugyanaz a dzsungel kóbor, akinek Ryan az emberei közé állt. Napokkal később Vic öccse, Anthony is meghalt, amikor megkíséreltük elfogni Sara gyilkosait.

A Di Carlo család sebei még frissek voltak, és a tragédia nem is fejeződött be ennyivel. Nőstény nélkül, aki kihordaná a következő generációt, a vérvonaluk kihal Vickel és a fivéreivel, leszármazó nélkül pedig utóbb elveszítik a területek feletti uralmukat is. Éppen ezért bízott apám abban, hogy ha minden fél hajlandó rá – és ha ő maga is túléli a perét –, Manx csatlakozik a délkeleti falkához. Természetesen sosem pótolhatná Sarát. De segíthetne a Di Carlo családnak, hogy megtartsák a területeiket, visszaszerezzék a jövőjüket. Ha akarja. Azonban abban a percben Manx nem tűnt éppen boldognak, hogy Georgiában lehet. – Közel vagyunk már? – kérdezte, és láttam, hogy megremeg az ajka. Manx volt az egyik legkeményebb lány, akivel valaha találkoztam. Még anyámnál is keményebb, aki pedig egykor fél kézzel irányította az alfákat, és aki csak hónapokkal azelőtt mentette meg az életemet. Keményebb nálam, sokkal. Talán még Kacinál is keményebb, aki mindennap azzal a tudattal volt kénytelen élni, hogy akaratlanul is mit tett a családjával. Manx túlélte az elrablását, a brutális veréseket, a farka elvesztését, a sorozatos nemi erőszakot és két újszülött fia meggyilkolását. Ebből a földi pokolból valahogy mégis erősebben jött ki, mint valaha, és eltökélte, hogy levadássza a kurafit, aki gyermekeket nemzett neki, majd megölte őket. Most azonban Luiz halott volt, Manx pedig többszörös gyilkosságért áll a bíróság elé. Ha bűnösnek találják és halálra ítélik, a fiú, akiért küzdött, meg sem ismeri az anyját. Évek szenvedése, hónapok menekülése és harca után Manx most rettegett. Kis híján beleszakadt a szívem. – Még körülbelül hatvan kilométer. – Vic merev mozdulattal kinyújtotta sebesült karját, a másik tenyere a kormányon maradt. – Anya már előkészítette neked és Desnek a vendégszobát. Még Sara régi bölcsőjét is előásta. Tényleg ősrégi, és azt hiszem, rózsaszín, de azért kényelmesen fog tudni benne szundikálni. A nap akkor bukott a látóhatár alá, amikor rákanyarodtunk a Di Carlo család hosszú, kanyargós behajtójára, amelynek végén a szépséges, öreg, itáliai stílusú ház várt, jó pár tökéletesen elhelyezett reflektorral megvilágítva. Vic családja a Georgia állambeli Canton határában lakott, abban a házban, amelyet még Vic totyogós korában vettek, és azóta fel is újítottak. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, fehérrel keretezett doboz, fekete zsalus ablakokkal és négy vörös téglakéménnyel. Ahogy a kocsi átdöcögött a murvás felhajtón, a lámpáinak a fénye egy aprólékosan kialakított verandára esett, oszlopokkal, futtatórácsos boltívekkel, körülötte örökzöld sövénnyel. A ház terjedelmes és lankás pázsit közepén állt, amely nyáron zöldellt, de január közepén barnán ropogott. Hátul külön garázs helyezkedett el, felette a régi lakrész a szolgák számára. Di Carlóék azonban már régen összekötötték a garázst a főházzal, és az egész épületből apartmanházat csináltak, ahol a végrehajtóik éltek. Azon túl terült el az erdő: jó néhány hektár, elkerülhetetlenül szükséges mindenhol, ahol nagyobb csoport vérmacska él együtt. Ott futhattak, játszhattak, vadászhattak, anélkül, hogy a környező emberi populáció megzavarta volna őket. A tárgyalás másnap reggelre volt kitűzve. Arra számítottam tehát, hogy a felhajtó zsúfolva lesz, és még hátul is sorokban állnak majd az autók. Azonban előttünk csak hárman álltak, és valószínűleg mindhárom kocsi Vic családjához tartozott. – És hol vannak a többiek? – löktem ki az ajtót. A naplemente után lehűlt a levegő: szorosabban húztam magam köré a kabátomat, de még a bőr védelme alatt is reszkettem.

Vic kiszállt, a bakancsa megcsikordult a kavicsokon. – A fiúk hátul parkoltak. Valószínűleg az apartmanházban vannak, meghúzzák magukat. Én meg tudtam érteni. Ha sok alfa gyűlik össze egy helyen, az engem is idegessé tesz. – Anya és apa is itthon vannak – méregette a bejárathoz legközelebb álló két autót. – De azt nem ismerem – intett fejével a bézs kombi felé, amely mögé mi álltunk be. Lehajoltam, hogy elolvassam a hátsó szélvédőre ragasztott matricát. – Bérelt. Michael már biztosan itt van. Hála az égnek! Nem akartam egyedül képviselni a családot, még néhány óra erejéig sem. Akármennyit is fejlődtem a megszólalás előtti gondolkodás terén, még mindig előfordult, hogy a legrosszabb pillanatokban előbb járt a szám, mint az eszem, és Gardnernek meg Mitchellnek, a két alfának már így is éppen eléggé megfeküdte a gyomrát a déli középső falka. – Apa azt mondta, hogy az alfák mind a városban szállnak meg, szóval holnap reggelig nem jönnek ide – válaszolta Vic, mintha a gondolataimban olvasott volna. Vagy az arcomról. – Ó! – Remek. A kocsi hátuljánál Brian már nekiállt kipakolni a csomagokat. Felhúztam a cipzáromat, és felkaptam két bőröndöt, majd követtem Vicet a járdán a ház felé. Félúton voltunk, amikor a bejárati ajtó nyikordulva kinyílt, és egy aprócska asszony lépett ki a verandára, gyűrött farmerben és sötét blúzban. – Victor! – Donna Di Carlo lerohant a lépcsőn, és lábujjhegyre állt, hogy megölelhesse a fiát, mit sem törődve sem a csomagokkal, amiket Vic cipelt, sem a vékony ruháját biztosan azonnal átjáró hideggel. Idősebbnek tűnt, mint amikor utoljára láttam, az arcába mélyebben vésődtek a ráncok, a haja őszült. Két gyermeke elvesztésénél nagyobb fájdalmat még aligha élt meg, de erős volt: nem tört meg. Ebben a tekintetben Manxre emlékeztetett. – Miért kell tragédiának történnie, hogy meglátogass minket? Csak egyszer szeretnélek olyankor is látni, ha éppen nincs semmi baj! Amikor csak azért jössz, hogy bekiabáld, anya, szeretlek. – Anya, szeretlek – nevetett rá Vic, de vidám arca mögött fájdalom rejtőzött. Sara és Anthony temetése óta nem látta a szüleit, és sejtettem, hogy nem is egyhamar találkoznak majd újra. Mert az otthona az emlékeket jelentette. – Na, így már jobb. Most eredj, pakold be a csomagokat az előtérbe, mielőtt szétfagynak itt kint! Vic engedelmeskedett, és az anyja rám emelte sasszemét. – Faythe Sanders! Mondanám, hogy jó látni téged, ha nem volnál olyan sovány. Anyád beszüntette a főzést? – Nem, asszonyom, és én sem szüntettem be az evést – mosolyogtam. – De sok kalóriát elhasználok munka közben. – Munka? – Donna egy pillanatra mintha összezavarodott volna. Apró dereka alatt kidomborodó csípőjére tette a kezét. – Ó, igen! Apád végrehajtója vagy. Aligha illő foglalkozás egy fiatal nőnek, de hát, ha férfi módra harcolsz, én bizony úgy is foglak etetni. – Elmosolyodott, enyhítve szavainak csípős szigorán. – Gyere csak be! Éppen kész egy nagy adag gumbó. Szereted a gumbót, igaz? – Igen, asszonyom. – Követtem, fel a verandára, be a hosszú, főfolyosóra, ahol leraktam a kezemben lévő csomagokat azok mellé, amiket Vic hagyott ott, mielőtt eltűnt volna. – Bert, gyere ki, üdvözöld Faythe-t! – szólt be Donna, és elvette a kabátomat, amit éppen lehámoztam magamról. Azonban mielőtt Umberto Di Carlo megjelent volna, lágy lépések hallatszottak mögöttünk a

keményfa padlón, és amikor megfordultam, Manxet láttam a küszöbön, takaróba burkolt csomagját szorosan a melléhez szorította. Szürke szeme kerekre tágult, finom, olajbarna bőre kipirult a hidegtől. – Nahát, te biztosan Mercédesz vagy. – Mrs. Di Carlo ismét csípőre tette a kezét, és bátran előrelépett, hogy megnézze magának Manxet, aki vagy tíz centivel magasodott fölé. – Drágám, te aztán szép vagy! Muszáj lesz figyelmeztetnem a fiaimat, hogy tartsák a távolságot. Hogy azért mondta-e ezt, mert hallott Manx érintessél kapcsolatos félelméről, vagy a sorozatgyilkos mivolta miatt, nem lehettem benne biztos. Akárhogy is, ez az üdvözlés biztosan nem az volt, amire Manx számított. Csak bámult Vic anyjára, és még szorosabban ölelte a fiát. – Na, gyertek már be, mert kimegy az összes meleg! – intette Donna befelé Manxet, aztán Brian is besurrant két további csomaggal, mielőtt Mrs. Di Carlo becsukhatta volna az ajtót. – És ki ez az ifjú úr? – hajolt oda Donna, hogy egy pillantást vessen a baba arcára, aprócska testének egyetlen látható pontjára. – Ő Desiderio Carreño – felelte Manx, és ellágyulva nézett a gyermekére. – Ma reggel mosolygott először. – Csak nem? – Mrs. Di Carlo sugárzott, a hírek láthatóan felvillanyozták, bár még alig ismerte a kisfiút. – Nahát, ez igazán öröm. Már olyan régóta nem volt kisbaba a házban. Megmutatom a szobátokat. Manx és Brian felkísérte szállásadónkat a főlépcsőházban, és alig tűntek el szem elől, amikor a földszinten nyílt egy ajtó, és Umberto Di Carlo lépett ki rajta. Távol ülő, barna szemei felcsillantak, amikor meglátott. – Faythe! Gyere beljebb, melegedj meg! A bátyád és én már éppen inni akartunk egyet vacsora előtt. Csatlakozz! – Azzal, a válaszomat meg sem várva, megfordult, és én a boltíves ajtón át követtem egy szobába, amely tele volt kárpitozott, sötét fabútorokkal és vastag szőnyegekkel. A hátsó falnál, a kényelmes, fotelokból és székekből kialakított ülősarokkal szemben, a kőkandallóban fatuskók lángoltak, ugrándozó árnyakat vetítve a meleg színű, lambériás falakra. Michael felállt, amikor beléptünk, és amikor a tekintete megtalálta az enyémet, aggodalmasan összevonta a szemöldökét. – Apu beszélt a rajtaütésről. Jól vagy? – Elkapta a karomat, mielőtt tiltakozhattam volna, és felhúzta a ruhaujjamat, hogy feltárja a félig gyógyult harapásnyomokat, amelyeket aznap reggel már vissza sem kötöztem. – Jól vagyok. Egyikünk sem sebesült meg súlyosan, ami csodaszámba megy, ha azt nézzük, mekkora túlerőben voltak. Michael, úgy tűnt, félig megkönnyebbült, félig féltékeny, amiért lemaradt az esetről. – Üljetek le! – rendelkezett Vic apja kedvesen, miután a friss hegeimre nézett. Dörgő léptekkel átszelte a szobát az egyik sarokban álló cseresznyefa bárszekrény irányába. – Mit isztok? – Scotch-ot. – Michael mellém huppant a szófára, Bert pedig elismerőn bólintott. – Mint az apád. – Egy fél üveg Chivas Regalt szedett elő, két whiskys pohárba egy-egy ujjnyit töltött, aztán rám nézett. – Faythe? – Köszönöm, én semmit. – Tegnap este eleget ittam, hogy kitartson a hónap végéig legalább. Bólintott, és visszasétált, hogy átadja az egyik poharat Michaelnek, aztán a szerény, zöld kanapéra ereszkedett, szemben velünk, vaskos kezét a spirálmintás karfára tette. – És, hogy mennek mostanság a dolgok a Lazy S-en? – Mostanság kicsit feszülten – ismertem be, és a bakancsom orrával a szürke-vörös szőnyeget

piszkáltam. Michael megköszörülte a torkát. – Nem is tudom elmondani, apánk milyen nagyra értékeli a segítségét, különösen ezekben az időkben. Di Carlo komoran bólintott, és láttam rajta, hogy a döntése, miszerint apánk mellé áll, nem volt elhamarkodott. – A Tanácsot füles kosárban viszi az ördög a pokolba, Michael, és ha valaki nem állítja meg Malone-t, ez csak rosszabb lesz. De attól félek, ezt nem lesz könnyű megnyerni. – Semmi sem könnyű, ami igazán értékes – bólintott Michael komolyan, és láttam, hogy a beszélgetés mindjárt a kényelmetlen politika irányába fordul. Ha nem adom át az üzenetemet hamarosan, nem is lesz rá esélyem. – Mr. Di Carlo… – Gyermekem, szólíts Bertnek! – mosolygott rám összeesküvőn előrehajolva. – Emlékszem, amikor pucéran mászkáltál apád irodájának a padlóján, és nem értél feljebb a térdemnél. Ezért azt mondom, mi barátok vagyunk. Elvörösödtem, de rábólintottam. – Bert, apámnak van egy ötlete, amit szeretne, ha elmondanék. Manxről… Mercédeszről. Feltételezve, hogy a tanács felmenti… hát, ő elvesztette a családját, maguk pedig a lányukat… – Elhallgattam, nem tudtam, hogyan folytassam. Hangosan kimondani olyan lett volna, mintha igyekeznék átrendezni a Di Carlo családot, olyasmibe ütve az orromat, ahol annak egészen biztosan semmi keresnivalója. Bert azonban befejezte nekem a gondolatot. – Apád úgy gondolta, talán meg akarjuk tartani? – Hát… – Én ugyan nem így fogalmaztam volna meg, de… – Igen. Feltéve, ha mindenkivel kijön. És ő is maradni akar, természetesen. Bert bólintott, és az italába kortyolt. – Be kell valljam, hogy nekem is voltak hasonló gondolataim. Apád biztosított felőle, hogy a lány a tetteit súlyos testi és lelki megrázkódtatások hatása alatt követte el… – A lehető legrosszabbak hatása alatt – vetette közbe Michael drámaian. – …és hogy már nem jelent veszélyt. Egyetértesz ezzel? Nagyon szerettem volna, ha nem teszi fel ezt a kérdést. De az alfa mégis énrám nézett, nem az idősebb, bölcsebb bátyámra – és nem állt szándékomban hülyíteni apánk kevés felesküdött szövetségeseinek egyikét. – Mr. Di Carlo… Bert, Manx olyan dolgokat is túlélt, amiket én még csak el sem tudok képzelni, milyen szenvedés lehet. Olyan rettenetes dolgokat, amiket senkinek nem volna szabad megtapasztalnia. Évekig nem ért hozzá egy férfi sem, csak ha bántották. Évekig. És ugyanaz, ami mindezen átsegítette, a vaskemény életösztöne, az vitte rá, hogy kivégezze azokat a kandúrokat. Megérintették. Azt hitte, bántalmazni akarják őt vagy a születendő gyermekét. Úgyhogy megvédte magát. Jó előre. Tétováztam egy kicsit a következő rész előtt, aztán előrehajoltam, hogy Bert lássa, mennyire őszinte vagyok vele. – Hogy van-e esély rá, hogy újra megtörténik? Igen. Sajnos úgy gondolom, van. Ha fenyegetve érzi magát, meglehet, hogy védekezésből odacsap. Vagy a gyermeke védelmében. De négy hónapja él már

velünk, és sosem emelt kezet senkire. Azt hiszem, ha megadják neki az esélyt, hogy hozzászokjon a családhoz, és elhiggye, hogy senki nem akarja bántani itt sem, akkor idővel rendbe jön. Azt hiszem, ő is egy rendes életet akar, és nem kerülhet olyan sok erőfeszítésbe, hogy meggyőzzék róla: magukban megbízhat. A délkeleti falka alfája egy percig csak bámult rám, úgy emésztgette nyers szavaimat. Mint ahogy Michael is. – Értem – bökte ki végül Di Carlo, aztán elmosolyodott. – Hát, azt hiszem, megér egy próbát. Feltéve, ha a tanács életben hagyja. Azt viszont a saját tapasztalatomból tudtam, hogy ez egy igencsak nagy „ha”.

HAT H

– át, ez szép. – Ha túlteszed magad a rengeteg rózsaszínen. Végigfuttattam a kezem a bölcső rácsain, és megpöccintettem a mozgójáték egyik csipkelepkéjét. Vic mondta, hogy a szülei előkészítettek egy bölcsőt Des számára, de az összes többi dologról nem szólt. Egy fehér, vesszőből font hintaszék, egy ringató-hordozó, amely felett plüss dongók lógtak, egy pelenkázóasztal, megrakva mindenféle kellékkel és segédeszközzel, és valami szennyespelenka-tartó szerkezet. Amit, ebben egészen biztos voltam, még csak fel sem találtak, amikor Sara született. Di Carlóék bevásároltak Manx gyermekének. – Nagyon szép – bólogatott Manx. De a szemébe könnyek szöktek, és az összkomfortos szoba ellenére is csak szorította magához a csecsemőt, mintha ő volna az egyetlen dolog, ami a felszínen tartja a zavar és a rettegés kavargó, lefelé húzó örvényében. – Mi a baj? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam a kérdést. Mi volt egyáltalán rendben? – Nem szeretnéd… esetleg… letenni, amíg lepakolsz? Felemás mozdulattal intettem a bölcső felé. Manx úgy nézett a gyerekágyra, mintha most látná először. Azonban nem indult meg felé: ehelyett rám nézett. A könnyek felnagyították a szemét. – Mi fog történni velem, Faythe? Igazából. Vic azt mondja, minden rendben lesz, de mit mondasz te? A francba! Felszedtem a bölcső sarkába rakott, kitömött bárányt, és oda sem figyelve a gyapjába fúrtam az ujjaimat. – Manx, őszintén, nem tudom. Ilyesmire még nem igazán volt példa. – Ez idáig én voltam az egyetlen államokbeli nőstény, akit bíróság elé állítottak, és az én esetem nem is igazán hasonlított az övéhez, még ha első ránézésre úgy is tűnt. Őellene súlyosabb vádakat hoztak fel – három rendbeli emberölés, szemben az én egy rendbeli megfertőzésemmel és emberölésemmel –, ugyanakkor jóval több esélye volt, hogy megússza. Valószínűleg pontosan ezt is kellett most hallania. – Ami jó… nem hiszem, hogy a kivégzésedre szavaznának – pillantottam rá, aztán a folyosóra nyíló ajtóra. Mindenki más lent volt éppen, a tanácstagok pedig még nem érkeztek meg, de azért nem kockáztattam. – Miért nem ülsz le? El kell magyaráznom valamit. Manx szép ajka félelmében vonallá préselődött, de végül győzött a kíváncsisága. Amíg becsuktam az ajtót, ő a bölcsőbe fektette az alvó babát, aztán a hintaszékbe zuhant, mintha masszázsfotel lett volna. Én törökülésben az ágyra telepedtem. – Na jó… – A püfölőpárnám hiányában egy fodros díszpárnát húztam az ölembe Manx ideiglenes

fekhelyéről, és az ujjammal rajzolgattam végig a csipkemintát, amíg beszéltem. – Azért fogtak perbe, mert megöltél három kandúrt, de ez a meghallgatás nemcsak erről fog szólni. Manx homloka ráncba szaladt. – Ez mit jelent? Nem tudhattam, mennyit mondott már el neki anyám, úgyhogy az elejéről kezdtem. – Ez politikai dolog. – Amennyire tudtam, a Dél-Amerikai Falkák Tanácsának jóval kisebb a hatásköre az egyes falkák felett, mint a miénknek, úgyhogy a mi politikai csatározásaink Manx számára alighanem idegenek. – Azt tudod, hogy aput felfüggesztették a Területek Tanácsának vezetői posztjáról nemrég, igaz? – Bólintott. – Nos, az ellenfelei alighanem megkísérlik majd, hogy a peredet kihasználva az alfákat ellene kovácsolják szövetségbe. Ez legalább annyira szól róla, és hogy hogyan kezelte a… tetteidet, mint rólad. Zavarában még a szemöldökét is összevonta. – Nem értem. Lassan kifújtam a levegőt, gondolkodtam, hogyan tudnám a legjobban elmagyarázni. – Néhányan azt gondolják, apámnak meg kellett volna büntetnie téged, amiért megölted Jamey Gardnert. Jamey bátyja, Wes, a Nagy Tavak környéki területek alfája, ő pedig igyekszik halálra ítéltetni téged. Manx csak bólintott, de a keze remegni kezdett a hintaszék karfáján. Eddig is tisztában volt vele, persze, hogy a kivégzés egy lehetséges kimenetel, de egészen más tudni valamit, és fennhangon hallani. Ezt megerősíthettem. – De amint mondtam, nem gondolom, hogy meg is teszik. Te nőstény vagy, és belőlünk aztán nincs elpazarolni való példány. – Alighanem ez volt az oka annak is, hogy én magam még mindig lélegeztem. A tanács engem is kivégzéssel fenyegetett, de ez mindössze alkueszköz volt, a célja, hogy kifúrják Marcot a falkánkból, engem meg belekényszerítsenek egy házasságba valaki mással. Valakivel, akit jobb partinak tartanak, mint egy kóbort. Meg is szabadultak Marctól – egyelőre –, csakhogy én inkább meghalok, mint hogy más döntse el, kihez menjek férjhez. Vagy hogy férjhez megyek-e egyáltalán. A döntés kizárólag az enyém, és ha a Területek Tanácsa máshogy gondolja, hát elmehet a jó büdös francba. Ami viszont Manx perét illeti, mindent összevetve is csak arra tudtam gondolni, hogy megkímélik az életét, mert ő, velem ellentétben, nyilvánvalóan kész kihordani a rettentően szükséges gyermekeket. Csakhogy volt a dologban egy csapda: Manx nem állt készen rá, hogy egy férfi megérintse. Bárki, kivéve dr. Carvert, akivel nem is törődött. Ez viszont eléggé megnehezíti a jövendő gyerekek fogantatását. Szerencsére Michael hivatalos minőségében érkezett Georgiába, és kétségtelenül ki fogja hangsúlyozni a tanács előtt, hogy Manx még mindig erősen a trauma hatása alatt áll, de idővel felgyógyul, és remélhetőleg normális életet fog élni. Férjjel és még több gyerekkel. Habár én személy szerint úgy véltem, ember legyen a talpán az a férj… – Igen… és ha megkímélnek? Akkor mi lesz? – Hát most nehezet kérdeztél – mosolyogtam, igyekezve megnyugtatni őt. És hogy ne is kelljen megemlítenem: akármi lesz, az nagyrészt az ítéletén fog múlni. – Ahogy látom, lesz néhány lehetőséged. Visszajöhetsz a ranchra, hogy velünk élj. Mindenki szeretettel fogadna. De azt hiszem, a tanács nem hagyná, hogy végleg letelepedj Texasban.

Velem és Kacivel a déli középső falkában máris túltengett az ösztrogén, és a többi alfa sosem hagyná, hogy apám három termékeny nőstényt is „birtokoljon”. – Ha pedig végül nem csatlakozol egyik falkához sem, gyanítom, a Területek Tanácsa kiválaszt egyet a számodra. – Vagyis az az alfa kapja, akinek akkor éppen a legnagyobb a hatalma. – És alighanem elvárják majd, hogy menj feleségül valamelyik fiúhoz. Ha pedig valami katasztrófa folytán Calvin Malone kerülne felülre, Manx az élete hátralévő részét a menyeként élhetné le, ami nem sokkal lenne jobb, mint a fogság Luizzal. Én magam is csak azért kerültem el a hasonló sorsot, mert apám nem igyekezett házasságba kényszeríteni – meg volt róla győződve, hogy végül úgyis hozzámegyek Marchoz magamtól. Azonban Manx minden közeli rokona meghalt, amikor a szomszédos falka lerohanta a területeiket, nem sokkal azután, hogy őt elrabolta Miguel és Luiz. Mi több, alighanem az ő eltűnése gyengítette meg az apja hatalmát a területei felett, hiszen nélküle nem ígérhetett a falkának örököst. Ezért Manx és a fia egyedül álltak a világban, és mint az én esetemben is, közte és a nem kívánt házasság között csak az apám állt. Manx szeme kerekre tágult és a vér lefutott az arcából, ahogy felfogta a szavaimat. – Kényszerítenének, hogy… – Nem! – Kinyúltam a keze után, de észbe kaptam, és visszahúztam a sajátomat. – Nem úgy, ahogy Luiz. Azt nem tennék meg. Csakhogy – házasságba kényszeríteni valóban kisebb rossz lett volna, mint amit Miguel és a testvére tettek? Persze, a szó szoros értelmében nem kellene erőszakot kiállnia, és sem őt, sem a gyermekeit nem bántalmazná senki. De elvárnák, hogy magától adja oda magát, éjszakáról éjszakára, egy olyan férfinak, akit nem szeret, csak azért, hogy ő és Des biztonságban élhessen. Mert ha Manx valaha is megtagadja a következő generáció kihordását, az életének odalenne az értéke, és a tanács néhány tagja máris kevésbé volna motivált, hogy életben hagyja. Velem is ugyanezt közölték a saját eljárásom során. Felforrt a vérem, ha csak rágondoltam. Az észak-amerikai falkák semmivel sem civilizáltabbak, mint a déli szomszédaink! Csak szebb ruhába öltöztettük a barbárságot, eltakartuk az igazságtalanságot, az elnyomást – és a pokolba is, a prostitúciót–, olyan szép szavakkal, mint kötelesség és becsület. Mekkora egy rakás szar!! Egy részem szeretett volna lemasírozni a lépcsőn, és követelni, hogy minden macska álljon mögém a tiltakozásban, hogy a nőstények maguk választhassák meg a jövőjüket. Ha kell, harcoljanak érte. De a másik, okosabb, logikusabb énem azt diktálta, hogy az egyszerű követelőzés nem oldana meg semmit. Ha pedig harcolok, csak visszajutok oda, ahol most épp Manx áll. Ha meg akarom változtatni a rendszert, belülről kell hozzáfognom. Ezt Jace mondta, és igaza volt, már beláttam. És azt is, hogy nem lesz gyors folyamat. Nem elég gyors, hogy Manx így megmenekülhessen. Hogy távol tarthassuk Malone házától, egy hamarabb elérhető alternatíva kell. Szerencsére éppen kéznél volt egy… A torkom sajgott a dühös szavaktól, amelyeket nem kiabáltam ki, nehogy halálra rémisszem Manxet. Mély lélegzetet vettem, megvártam, hogy a szívverésem lecsillapodjon, remélve, hogy ha összeszedettnek tűnök, ő is az lesz. Akkor megnyugtató mosolyt erőltettem az arcomra, és belevágtam. – Vagy esetleg, ha megkedveled Di Carlóékat, és ők is téged, jó esély van rá, hogy velük maradhatsz. – Lepillantottam. A kezem ökölbe szorult egy maréknyi szatén és tömőanyag körül.

Nagyot kellett nyelnem, hogy legyűrjem a gombócot a torkomban, és folytatni tudjam. – A múlt nyáron elvesztették a lányukat, Sarát, nem sokkal az esküvője előtt. Miguel ölte meg. Mélyen gyászban vannak, szóval, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz velük, arra kérlek, finoman add ezt a tudtukra! Igazán nincs szükségük még több fájdalomra. – Vicnek hiányzik. Meglepve néztem fel. Manx könnyezett. – Mesélt neked Saráról? Lassan bólintott, és elkente az arcán a nedvességet. – Okos volt, és szép, és erős. Arcul köpte Miguelt. – Igen – nevettem, és pislognom kellett, mert az én szemem is könnybe lábadt. – Ez volt ő. Már volt egy fél gazdaságtani diplomája, és be akarta fejezni, mielőtt szülne. – Ezt a döntését személy szerint nagyra értékeltem. Azonban Sara halott volt, a Di Carlo család örökös nélkül maradt, és nem volt semmiféle lehetőségük, hogy megtartsák a területeiket, ha Umberto visszavonul. Vagy meghal. – Jó emberek – mondtam, és körülnéztem a szobában, amit Manx és Des számára rendeztek be. – És ki tudja? Talán egyszer arra ébredsz, hogy valóban kedveled Vicet vagy az egyik bátyját. Szóval esetleg gondold végig! – Megteszem – bólintott Manx, és a pelenkázóasztalról elvett törlőkendővel itatta fel a könnyeit hosszú, sötét pilláiról. – Ha megérem. Meg akartam neki mondani, hogy úgy lesz; hogy minden rendben lesz, így vagy úgy. Csakhogy nem esküdhettem meg rá, hazudni márpedig nem akartam. És úgy tűnt, Manx méltányolja ezt. – Faythe… szeretnék kérni egy… – Megállt, lehunyta a szemét, valószínűleg a szükséges angol szót kereste az emlékezetében. – Egy szívességet. – Ismét a szemembe nézett, és pillantásának mélysége megmutatta a mondanivalója komolyságát. – Igen? – Visszafojtottam a lélegzetemet, és hallottam, amint ver kettőnk szíve. Nem, hármunké. – Ha meghalok, hazaviszed Desideriót? Anyádhoz? Nem kérdeztem, de azt hiszem, befogadná. Egy pillanatig annyira megdöbbentett a kérdés szükségessége, hogy nem is bírtam felelni. Tudtam, hogy a biztonság kedvéért el kell rendezni Des dolgát. De hogy ezt éppen Manx tegye, és alig tizenkét órával a pere kezdete előtt? Magam alig bírtam elképzelni ekkora bátorságot. – Kérlek! – súgta Manx, félreértve a hallgatásomat, két szeme két kétségbeesett, szürke tó. – Persze hogy megteszem – biztosítottam. Elöntötte a megkönnyebbülés, és hátradőlt a hintaszékben, mintha most, hogy ezt végre megbeszéltük, lazíthatna. Még sosem láttam, hogy valaki ilyen nyugodtan beszélgessen a saját haláláról. Aznap este, vacsora után, mindent megtettem, hogy megakadályozzam, hogy Donna Di Carlo Sara régi hálószobájában szállásoljon el. De meg sem hallgatta a tiltakozásomat, és végül, amikor rájöttem, hogy sértésnek érezheti a visszautasítást, feladtam. Nem akartam megsérteni. A komódon Sara fotói álltak, az ágyon régi plüssállatai feküdtek. A szobája olyan volt, mint egy szentély, én pedig nem akartam megzavarni. Azonban az anyja már nem akarta tovább üresen látni, és tőlem várta, hogy használatba vegyem. Úgyhogy, nem sokkal tizenegy után, lehevertem Sara ágyára és három órával később még mindig ébren hevertem. Nem bírtam elaludni úgy, hogy ő néz le rám a falról, és némán kérdi: miért csak Abbyt mentettem meg, őt miért nem?

A tekintete kísértett. Végül fél három tájban kilopóztam, és átmentem Vic szobájába, hogy mellébújjak. Alig vett észre, csak odébb húzódott, hogy helyet csináljon, aztán újra lágyan horkolni kezdett. Jace mellé sosem feküdtem volna be, mert azt Marc sosem bocsátotta volna meg, egyikünknek sem. Tudta, hogy Jace és köztem valódi kapcsolat volt, és Jace boldogan élesztené újjá. Csakhogy Vic és Marc évekig voltak társak, és Marc tökéletesen megbízott Vicben. Nagyrészt azért, mert Vic sosem érdeklődött irántam szexuálisan. Barát volt, olyan, aki megérti, miért nem bírok a halott húga ágyában aludni. Percekkel később én is aludtam, de hajnalban felkeltem, és visszalopóztam Sarához, nehogy megbántsam Donnát. Korán lezuhanyoztam és felöltöztem, reggeli után pedig elbúcsúztam Michaeltől, Manxtól és Briantől. Aztán Vic kivitt az atlantai reptérre. Éppen dél előtt szállt le a gépem Dallasban, a csomagkiadónál pedig Jace várt, kék szeme ragyogott a mennyezeti lámpák neonfényében. Mellette Kaci állt, gesztenyeszín fürtjeit féloldalas lófarokba kötötte. Kezét koptatott farmerja zsebébe dugta, kedvenc hosszú ujjú felsőjét viselte, és egy nyitott dzsekit. Nem látott meg engem, izgatottan vizsgálta a tömeget. Aztán Jace megérintette a vállát, és rám mutatott. Kaci barna szeme rám villant, és az arcán megkönnyebbült izgalom ragyogott fel. Nekilódult a tömegnek, a haja lobogott mögötte. Emberi sebességgel mozgott, hiszen le volt gyengülve. És remélhetőleg azért is, mert figyelt a körülötte lévő emberekre. Jace még így is szinte pánikba esett, amikor a lány eltűnt mellőle: láttam a szemében. Elvesztette szem elől, és pillanatok kérdése volt, hogy a hidegvérét is elveszítse vele. Elkaptam a pillantását, és nyugodtan megráztam a fejem. Én láttam Kacit. Egy pillanattal később derékmagasságban belém is ütközött, de annyi ereje sem volt, hogy megbillentsen. – Azt hittem, nem jössz vissza – mormolta a ruhámba, és a karja megfeszült a derekamon. – Micsoda? Miért ne jöttem volna? – Elengedtem a csomagomat, és mindkét kezemet a vállára tettem, hogy gyengéden eltoljam, és az arcába nézhessek. Zihált a rövidke testmozgástól, és bele is vörösödött beteges sápadtsága alatt; ez is új volt. De rámosolyogtam, hogy megnyugtassam, és ő visszanevetett, a jelek szerint meggyőződött a valódiságomról. Hátralépett, és két kézzel emelte fel a táskámat. Már Jace felé fordulva felelt. – Greg szerint megsérültél, és azt hittem, Georgiában maradsz, amíg jobban nem leszel. Elvettem tőle a táskát, mert féltem, összeesik a súlya alatt. – Jól vagyok, Kaci. – Dobbantottam a jobb lábammal, hogy bebizonyítsam: erős vagyok. – Látod, még csak nem is bicegek. És tudod, miért? – Miért? – Mert váltottam – válaszoltam suttogva, észben tartva a körülöttünk kavargó embertömeget. – Ha alakot váltasz, sokkal hamarabb meggyógyulnak a sérüléseid, mintha ember alakban maradnál. – Hát, jó neked – vont vállat Kaci, és Jace mellé sorolt; nem igazán finom célzásomat félresöpörte lófarka egyetlen csapásával. – Én nem sérültem meg. Halkan felmordultam. Két hónapja még nem sejtettem, hogy egy tizenhárom évessel nehezebb bírni, mint egy gyerekkel. Azt hiszem, a természet ezért ad a legtöbb nőnek kisbabákat, akik csak később

serdülnek fel. Jace elvette a csomagomat: gyorsan megöleltem. – Hogy van a lábad – kérdezte, vizslatva nézve végig rajtam, amikor elhúzódtam. – Kicsit sajog. De ettől vagányul nézek ki, nem? – Feltűrtem a ruhaujjamat, hogy megmutassam friss harci hegeimet. Elismerőn füttyentett, aztán nevettünk. – Hol van Ethan? – kérdeztem, visszahúzva a ruhámat a helyére. Kaci vigyorogva előszedte a lejátszóját a zsebéből. – Igyekszik megdumálni a Starbucks pultos csaját. – Megdumálni? – néztem rá mérgesen. Nem tudtam, mi zavarjon jobban: Kaci túlságosan is laza fogalmazása, vagy a bátyám egyértelmű érdektelensége a monogámia iránt. A jelek szerint megunta a rizst. Kaci komolyan bólintott. – Aha, de azt hiszem, hogy igazából nem kávézni akar. Jace bűntudatosan rám mosolygott Kaci feje felett. A szememet forgattam. – Induljunk haza! És nem lóghatsz többet Ethannel. Elvben a nálad agyban idősebbek felügyelete alatt kellene állnod. A bátyámat az étkezőrészlegen szedtük össze: egy magas pohárnyi, tejszínhabbal púpozott akármi előtt ült, vele szemben egy lány, zöld Starbucks kötényben. Ethan a kocsiig abba sem hagyta a vigyorgást. A háromórás hazaúton Kaci elaludt, a lejátszó még mindig öntötte a fülébe a tinilázadás legújabb himnuszát. Figyeltem a légzését, és csodálkoztam, mennyire békésnek tűnik – mindent egybevetve. Mert Kaci Dillon élete nem volt békés. Még egy vérmacskáéhoz képest sem. Nem falkába született. Ez önmagában még nem lett volna olyan nagyon szokatlan, mint azt a kóborok folyton növekvő létszáma is mutatja. Azonban Kaci kóbor sem volt. Egy ritka genetikai anomália volt – két emberi szülő vérmacska utódja. Mindeddig az egyetlen, akit felfedeztünk. Nagyjából fél éve tudtuk, hogy hiába hittük az ellenkezőjét generációk óta, bármennyire valószínűtlen is, igenis lehetséges, hogy egy ember és egy vérmacska utódot nemzzen. Az ilyen ritka egyesülésekből született utódok emberek lettek, azonban a génállományuk tartalmazta a recesszív vérmacska géneket. Ezek semmiféle hatást nem fejtettek ki az utódra, hacsak egy nap nem „aktiválta” őket egy alakváltó macska alakban, karmolással vagy harapással. A hétköznapi emberek nem élhetnek túl egy vérmacska támadást. A szervezetük küzd a „kórokozó” ellen, és végül belehalnak a fertőzésbe. Vagyis minden kóbor, aki annak előtte ember volt, szükségképpen eleve birtokolta ezeket a géneket, még mielőtt megtámadták volna. Kaci mindkét szülője ilyen hordozó volt, habár erről fogalmuk sem lehetett. Valószínűtlen házasságukból született egy lányuk, aki egyáltalán nem örökölt macskagéneket. És Kaci, aki viszont mindkét részről. Tisztavérű vérmacskának született – két ember leszármazottja –, és fogalma sem volt róla, amíg a serdülőkor el nem hozta az első alakváltását. El sem tudom képzelni, milyen lehetett. A megmagyarázhatatlan fajdalom, a felfoghatatlan elváltozás… Amikor a kín és a rémület a tetőfokára ért, és Kaci semmit sem értett abból, ami történik vele, akaratlanul megölte az anyját és a nővérét. És ezzel időlegesen elvesztette ép elméje nagy részét. Hetekig kóborolt ezek után, mindvégig macskaként, hiszen nem tudta, hogy vissza is változhatna, azt meg főleg nem, miképpen. Megtette, amit meg kellett tennie, hogy életben maradjon, nagyrészt

ösztönösen, de amikor rátaláltunk, és rávezettük, hogyan nyerje vissza emberi alakját – vele az emberi gondolkodását is –, elrémült a saját macskatetteitől. Olyannyira, hogy megfogadta: soha többé nem vált alakot; meg volt győződve, hogy ha megteszi, újra kárt fog tenni valakiben. Így, hogy megtagadta, csak önmagában tett kárt. Néztem, és döbbenten ébredtem rá, hogy most csaknem olyan sovány, mint amikor először láttám. Lassan pusztította magát, és tennem kellett valamit, hogy megállítsam. Hogy segítsek neki, hogy segíthessen magának. Már majdnem délután négy óra volt, amikor a kapun át a családunk birtokára vezető hosszú, kavicsos bekötőútra gördültünk. Előttünk terült el a Lazy S ranch, az út mindkét oldalán téli-kopár földek. A keleti mezőt mély keréknyomok szelték át, a nagy, piros pajtához vezettek, amely sátortetejével és hámló festésével sután bájos látványt nyújtott. Az út végén pedig ott állt a házunk, hosszú, egyszerű kialakítású – éles ellentétben az épületekkel, amelyeket apám a munkája során tervezett. Jace Ethan autója mögé állt be, a behajtó körforgalomba visszatérő végén. A fiúk azonnal el is tűntek a kisházban, ahol Owen már előkészítette a Rock Band játékhoz a terepet. Felkaptam a táskámat, és a szobámba indultam. Meg sem lepett, hogy Kaci követ. Anyám berendezte neki a szobát, amelyen annak idején Michael és Ryan osztozott, de a lány alváson kívül mást nem nagyon csinált ott. A legtöbb időt a sarkamban töltötte, abban a meggyőződésben, hogy ha megtanul elég jól harcolni emberként, soha nem kell majd alakot váltania. És akármit mondtam vagy tettem, nem bírtam meggyőzni, hogy nincs igaza. A szobámban aztán az ágyra dobtam a táskát, Kaci pedig mellé-hevert, hason, a levegőben harangozó lábakkal. – Figyi, megnézünk este egy filmet a moziban? Parker adott pár napja egy húszast, hogy porszívózzam ki a kisházat, de én egész héten alig mozdultam ki a ranchról. Nyögve kinyitottam a cipzárt, és előhúztam a samponomat és a kondicionálót. – Kaci, ne takaríts a fiúk után! Tökéletesen képesek rá, hogy elpucolják a mocskukat, de ha szobalányként viselkedsz, úgy is fognak tekinteni rád! Megbántottan pislogott rám a szidás miatt, és én csendben átkoztam magam. Nem volna szabad, hogy ilyen nehezemre essen egy kislánnyal beszélni. Másfelől, sosem készültem arra, hogy valakinek a mentora legyek. A fenébe, még arra sem, hogy valakinek a nagynénje legyek! Rámosolyogtam, hogy oldjam a feszültséget, és újra próbálkoztam. – Ráadásul, ha mindenáron porszívózni szeretnél, van épp elég alkalmas szőnyeg ideát is. Például az enyém – intettem a bézs berber felé, amelyre valóban ráfért volna némi törődés. Kaci nevetett, és minden helyrejött. – Na, és akkor a mozi? Te megveszed a jegyeket, én a pattogatott kukoricát. A kozmetikai szerekkel a kezemben a fürdő felé hátráltam. – Iskolaidő van. Kaci végighúzta az ujját az ágyterítőm öltésein. – Nem járok iskolába. – Pedig megtehetnéd… – Függőben hagytam a dolgot, és befordultam a saját fürdőszobámba, amely az egyetlen igazi előnye volt annak, hogy csak én születtem lánynak, öt gyerek közül. Az ajtón át láttam Kaci duzzogó arcát, amikor a kád szélére tettem a sampont és a kondicionálót. – Tudod,

hogyan. Az eredeti terv szerint Kaci a nyolcadik osztályt Lufkinban kezdte volna, a második félévben. Apám beszerezte a szükséges papírokat – születési anyakönyvet, oltási könyvet – Karli Sanders nevére, aki a nemrég elárvult unokahúga lett volna, nem régóta a gondnoksága alatt. Kinézett magának egy új frizurát és új hajszínt is – hosszú, sötét rétegeket –, és meglehetősen biztosra vettük, hogy ezekkel az óvintézkedésekkel senki sem kapcsolja majd össze Karli Sanderst Kaci Dillonnal, aki Brit Columbia déli részén tűnt el otthonából, amikor a családját megtámadta egy csapat vadállat. Persze az is segített, hogy a családja már nem kerestette Kacit. Feltételezték, hogy ugyanabban a támadásban halt meg, mint az anyja és a nővére. Az apja pár hónappal korábban felállíttatott a számára is egy jelképes síremléket, és úgy tűnt, igyekszik megbirkózni fájdalmával és gyászával. De végül mindennek nem volt jelentősége, mert mire a tavaszi félév megkezdődött – egy héttel korábban –, Kaci már túl gyenge volt az iskolához. Már attól is kifulladt, ha a pajtáig elsétált, és naponta többször is elszundított. Sápadt bőrén néha kiütött a hideg veríték, és folyton fájt a feje, időnként szédült is. Szóba sem jöhetett az iskola, amíg alakot nem váltott, hogy visszanyerje az erejét. Addig anyám oktatta az alapvető tárgyakra. Egyikük sem élvezte a dolgot. – Nem bírom – bökte ki Kaci homlokráncolva, és hanyatt gördült, hogy a plafont bámulja tovább. A homlokát dörgölve próbálta elmulasztani az ismét következő fejfájást. – De igen. Én segíthetek. – Visszaléptem a neszesszeremért meg a hajszárítómért, és a fürdő polcára tettem. – Dr. Carver azt mondja, hogy ha rendszeresen csinálod, hamar visszanyered az erődet. Akkor majd mehetsz iskolába is, mint a hétköznapi gyerekek. – Hétköznapi! – fújt egyet, és oldalra döntötte a fejét, hogy rám nézhessen. – Az meg mi a fene? Felnyögtem a káromkodás hallatán. Hogy a fenébe szedte fel az összes rossz szokásomat, úgy, hogy jót meg egyet sem? – Azt tudod, hogy egy alfa előtt nem beszélhetsz így, igaz? Kaci csak forgatta nagy, barna szemeit. – Te is csinálod. A francba! A ház első részében anyám hangosan felnevetett; alighanem hallotta az egész beszélgetést. Mindig azt mondogatta, reméli, lesz egy gyerekem, aki majd rám hasonlít, de azt egyikünk sem várta, hogy ilyen hamar megtörténik. Persze Kacinek igaza volt. Ideges sóhajjal rogytam le az ágyra, és ő a könyökére támaszkodva oldalra fordult, hogy rám nézzen. – Kaci, nem akarod te az életedet az enyém mintájára alakítani ebben a falkában? Egy okos lány tanulna néhány hibából, és nem próbálná elkövetni mindet, csak a tapasztalat kedvéért. Elgondolkodva nézett az ágytakaróra. – Az én apám sem hagyta, hogy káromkodjak. A szívem a torkomba ugrott. Kaci szinte soha nem beszélt az apjáról, vagy akármi másról, ami a korábbi életével volt kapcsolatos, mintha könnyebb lett volna a dolog, ha nem említi őket, nem is gondol rájuk. Megértettem ugyan, de azt is tudtam, hogy nem a legjobb módja a bajok kezelésének, ha nem veszünk róluk tudomást. Ám mielőtt bátoríthattam volna, hogy folytassa, egy gyors fejrázással témát váltott.

– Amellett nekem úgy tűnik, nem is állsz olyan rosszul. – De te állhatnál jobban. Megtehetnél bármit, amit akarsz. Az iskolával kezdve. Kaci sóhajtott, és megint hanyatt dőlt, a kezeit összefonta a hasán – csakhogy én láttam a vágyat a szemében. Iskolába akart menni, akármennyire is bizonygatta az ellenkezőjét. Jártam én is az ő cipőjében – az alakváltás megtagadását leszámítva –, és pontosan tudtam, mekkora szívás bezárva, állandó felügyelet és nyúzás alatt. Az ágy végéhez léptem, és előszedtem a táskámból a bolti nejlon-szatyorba csomagolt véres, széttépett farmeromat. – Mi ez a szag? – Kaci megfordult, és érdeklődve szimatolt, amikor a földre dobtam a csomagot. Este majd be kell gyújtanom a hamvasztót a pajta mögött, és belehajítani mindenestől. Hm. Vajon még elég meleg maradt a korábbi tömeges hamvasztástól? – Alighanem a kóbort érzed, amelyik eltépte a nadrágomat – vetettem a zacskóra egy mérges pillantást. – A kedvencem volt. – Nem, ez nem az. – A táskámba dugta az orrát, és színpadiasán szimatolt. Amikor kiemelkedett, a cipzár jó pár tincset kihúzott a copfjából. – Marc az! – jelentette ki, és kisimította a fürtöket az arcából. – Az alsóneműdnek Marc-szaga van! Elvörösödtem, és lerántottam a táskát az ágyról. Amikor én voltam tizenhárom éves, mellettem nem volt idősebb nő, akitől a fiúkról kérdezősködhettem volna, anyámat leszámítva. Őt pedig akkor sem kérdeztem volna a témáról, ha a fajunk jövője függött volna attól, hogy jól megértsem a folyamatot. Merthogy őszerinte így is volt. Szinte éreztem, hogy mindjárt rám zúdítja a kérdéseit: ez felkészületlenül ért. Inkább átsiettem a szobán, hogy a táska maradék tartalmát belefordítsam a szennyestartómba – egy bíbor szalaggal szegélyezett, vesszőből fonott tárolóba, amelyet még anyám rakott a szobámba tizenkét éves koromban. A tartóra bámultam, ami egyszerre összezavart. Miféle végrehajtó szennyestárolóján vannak szalagok? Valami más kell, valami haszonelvű. Valami nagy és masszív, amit nem zavarnak a majd belekerülő összeizzadt, véres holmik. Mint egy nagy fémkuka. Vagy egy hordó. Kaci felé fordultam, hogy megkérdezzem, szeretné-e a lányos szennyeskosarat, de ő már mondta is, mielőtt én kinyithattam volna a számat. – Mióta vagytok együtt Marckal? – Hát… a középiskola utolsó két évében jártunk, aztán öt évig nem. Múlt nyáron jöttünk újra össze. – Miért szakítottatok? Mert idióta vagyok. Az üres táskát bedobtam a szekrénybe, és berúgtam az ajtaját. – Ez bonyolult ügy, Kaci. A dolgok összezavarodnak, amikor felnősz. Élvezd, hogy gyerek vagy, amíg teheted! – Persze. – Megint hanyatt fordult. – Gyereknek lenni szívás. Mások mondják meg, mikor kelj, mikor feküdj le, mikor egyél, mit ne vegyél fel… Felemeltem a tekintetem az öltözőasztalomról, ahova éppen a zsebem tartalmát pakoltam ki. Kaci nyilvánvaló – és rám méltatlanul pazarolt – irigységgel lesett engem. – Találkoztál te már a szüleimmel? Ha esetleg nem vetted volna észre, még mindig megmondják, mit tegyek. Egyfolytában. – De legalább fizetést kapsz érte.

– Ebben az évben ugyan nem. A végrehajtók kevés pénzt kaptak, mellé viszont szállást és ellátást. Azonban a közszolgálat részeként, amit a tanács novemberi ítélete kiszabott rám, amellett, hogy a végrehajtó társaimnak meg kellett tanítanom a részleges átváltozást, a fizetésemről is lemondhattam egy teljes évig. Pillanatnyilag nem volt más anyagi forrásom, mint az a kevés, amit egyetem óta gyűjtögettem, és a céges hitelkártya, ami járt apám minden végrehajtójának. Amit csak hivatalos ügyben lehetett használni. Amibe nem tartozott bele a félliternyi triplacsokis-mogyorós-mandulás-pekándiós fagyi. Sem pedig egy kiruccanás a Starbucksba. Hoppá. – Szereted Marcot, igaz? – Kaci a tükörből bámult rám, fél arcát a takaróra fektette. Meglepetten visszafordultam. Leplezetlen kíváncsiságot láttam az arcán, mintha az életemnek más célja sem volna, mint hogy őt szórakoztassam. Ez mégsem zavart, pedig ha anyám faggatott volna, biztosan feldühödök. Kacinek nem voltak hátsó szándékai. Ő nem akart rábeszélni semmire, sem manipulálni. Ő csak mindent tudni akart. Sóhajtva visszasétáltam, és leültem az ágyra vele szemben, jógapózban magam alá húztam a lábamat. – Szeretem-e Marcot? – ismételtem meg a kérdést. Kaci bólintott és felült, a hátát az ágy támlámnak vetette. Az ölembe húztam a rózsaszín, puha püfölőpárnámat. Ha önként belemegyek a csajos beszélgetésbe, hát legalább legyek felfegyverkezve. – Igen, szeretem. – Olyannyira, hogy fáj, ha nem látom, és nem érinthetem mindennap. – És mi van Jace-szel? Összeszorult a szívem, és azonnal ki is akarta ütni a bordáimat. – Miért, mi van vele? – Ő is bír téged. Úgy, mint Marc. – Ezt miből gondolod? – néztem rá a tőlem telhető legjobb fapofával. – Figyel téged. Mindig. Ha valamire szükséged van, viszi. Amikor pedig rád néz, szívdobogást kap. Hallom. – Félénken elmosolyodott, és barna szeme megcsillant. – Mint te épp most. A pokolba. Legyűrtem a késztetést, hogy lehunyjam a szemem, vagy máshogy áruljam el a frusztrációmat – amit úgyis észrevesz, úgy, mint a szívverésemet. – Kaci, ez igazán… bonyolult. – Mert te nem úgy szereted őt? – Remény öntötte el Kaci arcát, és egyszerre megértettem. Ez nem rólam és Marcról szólt. Hanem Jace-ről. Kaci belezúgott Jace-be. A rohadt életbe! Ha csak úgy a fiúk iránt érdeklődne, az az ő korában természetes volna, és sokat nyomhatna a latban, hogy rávegye: váltson alakot, különben túl beteg lesz a randizáshoz – persze több megtermett, figyelmes kísérő társaságában. Csakhogy Jace majdnem huszonöt éves volt, Kaci meg tizenhárom. Egy saját korabeli srácba kellett volna beleesnie. Még egy ok, hogy iskolába kerüljön. De ami a pillanatnyi kérdését illeti… – Kaci, én Marckal járok. – Vagyis Jace szingli, igaz? Megint összevonta a szemöldökét, és a nyitott hálószobaajtóra nézett. Aztán visszafordult hozzám,

és amikor megszólalt, éppen csak suttogott. – Hány éves voltál, amikor te meg Marc először… Segítség, segítség! A fejemben megszólaltak a szirénák, a szemem tiltakozva lecsukódott. Nem álltam készen erre a párbeszédre Kacivel. Ráadásul már megint ott tartottunk, hogy az én életem a tervrajz az övéhez. Én ezt a felelősséget nem kértem! A hibázás szabadságára vágytam, és arra a tudatra, hogy ha elcseszek valamit, az más életét nem vágja haza, csak az enyémet. Sajnos ezt az előjogot feladtam, amikor végrehajtónak álltam. – Hűha, Kaci, lassíts kicsit! – Megráztam a fejem, és álltam nyílt pillantását. – Nagyon fiatal vagy még, hogy a szexen gondolkozz. A szemét forgatta: ez nagyon ismerős volt a saját kamaszkoromból. Na jó, abból a kevéske felnőttkorból is, amit eddig megéltem. – A csókolózásra gondoltam – felelte Kaci azon az elgyötört hangon, amelyet általában anyámnak tartogatott, a tanórákra. – Csak arra gondoltam, mennyi idős voltál, amikor először megcsókoltad Marcot? De ha már felhoztad a szexet… – Huncutul villant a szeme. – A kérdés ugyanaz. A pokolba! – Nálad jóval idősebb. – Lüktetett a fejem, fájdalom hasított a mellkasomba. Pánikroham közeledett. Ez a kis pimasz még rám hozza az infarktust! Erősen hittem az igazmondásban, de némely igazságom nem volt megfelelő a fiatal fülek számára, márpedig más gyerekét nem fogom félrenevelni! El kellett terelnem a szót. Témát váltani. Visszafordítani a társalgást saját magára, mielőtt anyám úgy dönt, hogy beavatkozik. Csakhogy Kaci még mindig beszélt. – Te akartad, vagy ő? Francba, francba! És még nem fejezte be. – Fáj? Mert azt hallottam… Na jó, ennek véget kell vetni! Felemeltem az egyik kezemet, tenyérrel kifelé mutattam az egyezményes jelet: állj! Aztán mély lélegzetet vettem, megint a nyitott ajtó felé pillantottam, de most menekülőútvonalként méregettem, nem azért, hogy kihallgatnak-e. De az gyávaság lett volna. Ha szembe tudtam szállni több kóborral is, macska alakjukban, egy szál ásóval a kezemben, akkor szembe tudok nézni egy tizenhárom évessel és az ő madarakat és méheket illető kérdéseivel is. Vagy ha nem, még mindig kikerülhetem őket. – Kaci, nagyon sokat kérdezel így egyszerre. És nagyon sok személyes dolgot. Megnyúlt az arca, és cibálni kezdte farmerja kirojtosodott szegélyét. – Nem mondasz el semmit, igaz? Sóhajtottam. Ha megválaszolom a kérdéseit, néhányat legalábbis, azzal elérhetem, hogy igazán bízzon bennem. Amivel meg elérhetem, hogy alakot váltson. De egy igazi kompromisszum sem lehet egyoldalú. – Megmondom, mi legyen. Felelek három kérdésedre, akármelyik háromra. Kaci szeme várakozón felcsillant. – …miután alakot váltottál. A csillogás duzzogássá változott. Aztán felállt, máris sápadt arca még jobban elfehéredett, kitopogott a szobámból a folyosóra.

– Jól értem, hogy ez egy nem? – szóltam utána. Válaszul bevágta az ajtót. Összerezzentem. Hát, ez nem valami jól sült el.

HÉT Ú

– jra! – Ethan két csupasz karjával átfogta a nehéz bokszzsákot, hogy megállítsa, én pedig úgy néztem rá, hogy attól bentről kifelé kellett volna megperzselődnie. Vagy legalább elhallgatnia. – Erősebben! És egy kicsit magasabban! Találd el a térdet, oldalról, és a földön is van! Utána már csak ütni kell. – Nincs is térde – vágtam vissza, izzadt karommal töröltem végig ugyanolyan izzadt homlokomat. A pince másik végében, a fürdőhöz közel, az összecsukható szék támláján ugyan várt egy tiszta, száraz törülköző, de túl fáradt voltam, hogy elmenjek érte. – Még csak lábai sincsenek. – Nocsak, viccelődsz? – vigyorgott rám Ethan barátságosan, zöld szeme villogott a kihívás izgalmától. Levette a kezét a zsákról, aztán meg is kerülte azt, a sportcipője minden lépésnél belesüppedt a vastag kék matracba. – Ha még van erőd viccelődni, nem dolgoztam rajtad elég keményen! Igaz, Kaci? – Igaz! – A kislány maga alá húzott lábakkal ült egy összecsukható fémszéken, és fedeles bögréből kortyolgatta a forró csokoládét. Aztán rám nevetett, és letette az italt a fekvenyomó padra, amely az asztalául szolgált. Az előző este hivatalosan is megbocsátott, amiért annyira erőltettem az alakváltást, mégis, nem bánta, hogy végignézheti, amint Ethan épp a földbe döngöl. A kis áruló. A pincénkben nem volt fűtés, de a talaj körülötte jól szigetelte, úgyhogy a nagy ablakokon beszivárgó hűvösség sem nekem, sem Ethannek nem okozott gondot. Mindössze fél óra mérsékelt súlyemelgetés után mindketten verejtékben úsztunk, bár csak vékony sportruhát viseltünk. Pár perccel ezelőtt a bátyám félmeztelenre is vetkőzött. Azonban Kaci a farmerjében, hosszú ujjú felsőjében, a könnyű takaró alatt is reszketett. Nem volt elég ereje, hogy velünk eddzen, és nem volt elég zsír a csontjain, hogy megőrizze a teste melegét. Csakhogy semmi könyörgésre, csalogatásra, fenyegetésre nem volt hajlandó felmenni, ahol anyám várt rá egy újabb adag forró itallal és egy matekkönyvvel. Alighanem elérhettem volna nála, hogy felmenjen, de nem akartam erőltetni, mert még mindig fújt rám a meg nem válaszolt szexkérdések miatt. Amellett nemsokára mi is készültünk felmenni ebédelni. – Nem is rajtam dolgozol. – Felnyúltam, és elkaptam a törülközőt, amit Ethan hajított felém. – Velem gyakorolsz, nem rajtam. Vagy szükséged van még egy emlékeztetőre? – Egy igazi kihívásra van szükségem, nagyokos. – Ethan Kacire kacsintott, aki vigyorgott: élvezte a szócsatát. – Mit gondolsz, képes leszel rá? – Mi van, most már te magad ké… – Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Ethan nekem támadt.

Jobbra vetődtem, de túl lassan. A válla elérte a karomat, és kimozdított az egyensúlyomból. A csípőmre estem a szőnyegen, és elgurultam az útból. Ethan ott csapódott be, ahol én voltam korábban, de addigra én már álltam. A hátára huppantam, a gerincére térdeltem. Üvöltve hánykolódott. A biztonság kedvéért teljes súlyommal ráültem. Elkaptam hadonászó jobb karját, és nadrágom zsebébe nyúltam a bilincsemért. Ethan jobbjával a lábamat érintette, aztán meg is markolta a térdemet. Előrerántott: hátrahajoltam, hogy kiegyensúlyozzam, és rákattintottam a bilincset a jobb csuklójára. Még nagyobbat rántott a lábamon, a matracra dőltem, a bal lábam alám hajlott. A bátyám rám vetette magát, átfordultunk. A könyöke a bordáim közé talált, a koponyája a jobb arccsontomat érte, de nem eresztettem a bilincset. Már szédelegve kiraktam a térdemet, hogy megállítsam a görgést. Ő került alulra, én ismét fölé, és most már nem tétováztam. Hátrarántottam a bal karját, és a csuklójára csattintottam a bilincset. Aztán felálltam és elhátráltam, várva, hogy szikrát vessen. Hogy majd fürödjek a dicsőségben, amíg ő dühöng és őrjöng, és követeli, hogy eresszem el. Ehelyett szinte rázkódott a nevetéstől. Egy pillanatig csak bámultam rá, kissé csalódottan, de aztán Kaci kuncogására megfordultam. – Ez király volt! – kiabálta talpra állva, az italát is elfelejtve. – Egyetértek. – Ethan hangját eltorzította, hogy a feje félig a matracba nyomódott. Amikor visszanéztem rá, láttam, hogy a jobb vállára gördülve figyel engem. – Átkozottul lenyűgöző volt. – Mosolygott; majdnem annyira meg volt elégedve a helyzettel, mintha fordítva alakult volna. – De ne mondjuk el senkinek, rendben? Titokban tartjuk, csak mi hárman. – Szó sem lehet róla! – kiáltotta Kaci, a nevetéstől egészen kipirulva. Vagy a hidegtől. – Faythe lenyomott! Bárcsak lenne nálam kamera! De csak várj, amíg Jace… Ethan telefonja megcsördült: a Puddle of Mudd énekelte a She Hates Me-t. Nem tudtam megállni, felnevettem. – Ez kinek a csengő hangja? A bátyám a matracra ejtette a fejét. – Angeláé. Kaci a fekvenyomó padra nézett, ahol az ő forró csokija mellett két üveg víz és két telefon is hevert. Felvette Ethanét, és gonoszul csillogó szemmel a kijelzőre nézett. – Akarod, hogy megmondjam, hogy épp megbilincseltek? – Nem! – kiáltotta vissza Ethan, és az oldalán fekve, ügyetlenül igyekezett átmászni a matracon. – Ne vedd fel! A „kapcsolatunkról” akar beszélni. Egész héten kerülöm a hívásait. Szemforgatva kiszedtem a bilincs kulcsait a cipőmből. – Nem volna egyszerűbb megmondani neki, hogy meguntad a rizst? Vagy hogy Jemenbe költözöl? Vagy akármit, amit a többi szerencsétlen lánynak szoktál mondani, amikor kiderül, hogy nem tudsz hosszabb ideig a fenekeden maradni, mint amilyen nagy… – tétováztam, aztán Kacire tekintettel cenzúráztam a mondatot – az IQ-d, és megunod őket? – Nem. – Ethan mozdulatlanul tűrte, hogy kiszabadítsam, és megdörgölte a csuklóját. A Puddle of Mudd csak énekelt tovább. – Egyszerűbb, ha nem beszélek vele, amíg magától rá nem jön. Így senki nem rúg ki senkit. Igazából szívességet teszek neki. – Seggfej vagy. – Komolyan megfordult a fejemben, hogy magam vegyem fel a telefont, de akkor az elhallgatott, és Kaci lerakta a padra az enyém mellé. – És éppen ezért legközelebb nem eresztelek el.

Ethan még szinte talpra sem állt, amikor nekirontottam. A váltammal mellbe találtam, és hanyatt löktem, a lélegzete egy hangos nyögéssel szakadt ki belőle. – Igen! – rikoltotta Kaci, és odafordultam. Megint felpattant, és csaknem akkora mosoly ragyogott az arcán, mint nekem. De nem kellett volna odanéznem. Ethan elkapta a bal vállamat, és átfordított, majd a combomra ült. – Ennyit a kihívásról – cukkolt. Ököllel vágtam vissza. Az első ütésem a bordáin landolt, és le is taszította rólam. De mielőtt újra hasra fordíthattam és összebilincselhettem volna, megint zene szólt a pad felől: Papa Roach-tól a Scars. Marc csengő hangja. Már félúton voltam a pad felé, amikor valami kemény a hátamba vágódott. Arccal estem a matracra, Ethan súlya belepréselt. – Túl könnyű elvonni a figyelmedet – rótt meg. – Majd megkéred a rosszfiúkat is, hogy hagyják kicsit abba a verésedet, mert felvennéd a telefont? Hiába tekeregtem alatta, nem tudtam levetni magamról: mindkét karomat leszorította. – Szállj le! – üvöltöttem, amilyen hangosan csak tudtam, így, hogy félig kinyomta belőlem a szuszt. – Ez Marc! Ethan vonakodva lecsúszott rólam. – Én bezzeg nem olvadok tócsává, ha az én barátnőm van a vonalban – fújt. – Fel sem veszed, ha ő van a vonalban – vágtam rá, és Kacire pillantva felemeltem a jobb kezemet. – Dobd ide, légy szíves! Ő jól célzott, én kevésbé. A telefon elröppent a kezem mellett, a matracra esett, mögöttem. Ethan pimasz vigyorral rávetődött, de én voltam a gyorsabb. Már felmarkoltam a telefont, amikor ő elérte a kezemet, és gyorsan át is vettem a balomba. Kinyitottam: Ethan legyőzve nyögött fel. Olyan komikus arcot vágott, hogy nevetve szóltam bele a mobilba. – Hahó? – Faythe? Te vagy az? – Először fel sem ismertem a hangot, részint, mert Marcét vártam, részint pedig, mert olyan rémült volt. De aztán megértettem. – Daniel Painter beszél. Úgy fújtatott a telefonba, mintha maratont futott volna. A szívem kihagyott egy ütést, aztán háromszoros lendülettel kezdte újra: az adrenalinlöket szinte fájt. – Mi a baj? – Ellöktem Ethant, amikor, még mindig idétlenkedve, megpróbálta elszedni a mobilt. De a hangom őt is megdermesztette, és leolvadt a mosoly az arcáról. A telefonomra nézett, és tudtam, hallgatózik. – Marc eltűnt, a szobájában két halott kandúr hever. – Painter szavai összefolytak, és elsőre azt hittem, félreértettem. Biztosan félreértettem. – A vér egy része az övék, de egy csomó Marcé. Vér is van? A szívem majdnem felrobbant a mellkasomban, több zavarodottsággal és fajdalommal árasztva el, mint amit egyszerre kezelni tudtam. A fenekemre huppantam, de alig éreztem a matracot, amin ültem. Mindkét kezem bizsergett, mintha a működésüket akadályozta volna valami, és most a jelet várnák az agyamtól; féltem, hogy leejtem a mobilt. Painter még mindig beszélt, de nem értettem a fülembe hadart szavakat, a mondatai nem értek el az

elmémig. Mocskok. Halott. Vér. Eltűnt. Alig hallottam a fejemben zizegő statikus recsegés a saját tagadásom háttérzaja felett. – Faythe! – mormolta Ethan. Pislogtam, megráztam a fejemet, aztán kényszerítettem magam, hogy megismerjem az arcát. – Lassítsd le! Szedd ki belőle a tényeket! Igaz. A tények. És ezzel a világ egyszerre megint fókuszba állt; a környezetem még egyszer megingott velem, aztán minden élesen, tisztán rajzolódott ki megint. A bátyám szemébe néztem, és némán megköszöntem a mentális pofont. – Vidd fel Kacit, és kerítsd elő aput! Azt hiszem, a pajtában van. Mire mély lélegzetet vettem, Ethan már az alsó lépcsőn állt, fél kezével intett Kacinek, hogy kövesse, a másikkal már a mobilját nyitotta; telefonon még egy vérmacska sebességénél is gyorsabban eléri a pajtát. – Faythe? – Dan már kiabált, és magamban hálát adtam, amiért a pincénkben jó a térerő. – Ott vagy? – Itt vagyok. Nyugodj meg, és mondd el még egyszer, mi történt, de lassan! – Felálltam, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, amikor az egyik lábam betonra ért, a másik sarkam a matracba süppedt. – Marc eltűnt, de az ő vérének szagát érzed. Így van? – Mindenhol érzem – vágta rá Painter tétovázás nélkül, és szinte láttam, amint bólint, bár persze a telefonban ezt csak elképzelni tudtam. – Széles nyom vezet a szőnyegen át, ki az ajtón. Mintha valaki elrángatta volna. A francba, ó, neee!! Állj, Faythe! Sok vért veszített, de attól még nem feltétlenül halott. Marc jól van. Csak meg kell találnunk. – És hova vezet a nyom? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom nyugodt és sima maradjon. Ha pánikba esem, Dan is bepánikolhat, és drága időt veszítünk, amit Marc felkutatására is fordíthatnánk. – Folytatódik az ajtón túl is? – Igen. A teraszon, a lépcsőkön, a füvön át. Onnan tudtam, hogy valami baj van, már amikor odaértem. – Vagyis a füvön ér véget? – A kocsibehajtó szélén. – Painter szünetet tartott, és fém nyöszörgését hallottam: ajtózsanérok nyikorogtak. – Úgy tűnik, berakták egy autóba, és elhajtottak vele. Mély nyomokat hagyott a murvában, ahogy túl gyorsan indultak. – Megint elhallgatott egy másodpercre, aztán feltette a kérdést, amelyet én még magamnak sem mertem. – Gondolod, hogy már nem él? Lecsukódott a szemem, és mélyet lélegeztem, majd gyorsan kifújtam. – Nem tudom. – Újabb mély lélegzet, kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak, és nem olyan gondolatokra, amiket nem bírok ki. – Az ő kocsiját vitték el? – Nem, az itt áll a ház mellett. A déli oldalon, ott, ahova állni szokott. Rémes, bádoghangú nyikordulással csapódott be az ajtó, és Dan hangja visszhangos lett, most, hogy négy falról verődhetett vissza. – Menjek és keressem, vagy álljak neki eltakarítani a mocskot? – Ő is mélyet lélegzett, nyilvánvalóan azért, hogy megnyugtassa magát. – És a hullákat? Meg akartam mondani neki, hogy hagyja a hullákat másra, és induljon el, hajtson végig a városon, keresse Marcot. Vagy induljon az erdőbe, keressen friss guminyomokat. De az volt az igazság, hogy ha elegen voltak Marc legyűréséhez, Painter számára is túl sokan lesznek, egymagában. Feltéve, ha

megtalálja őket. Az agyamban kergetőztek a lehetőségek. Talán élve vitték el. De ha igen, miért? És hova? Talán megölték, és azért vitték el a testét, hogy megszabaduljanak tőle. Könnyek szöktek a szemembe, az öklöm megszorult a telefon körül, másik kezem körmei a tenyerembe vájtak. Nem. Nem ez történt. Ha megölték volna, miért ne takarították volna el egyszerre mindhárom hullát? Miért hagyták volna ott a másik kettőt? Hacsak nem volt túl kicsi az autójuk… – Oké, egyszerre egy dologgal foglalkozzunk! – feleltem. Közben a lábam magamtól odavitt a két oszlopba pakolt súlyemelő-felszerelés közötti folyosóra. – A másik két hulla. Kóborok? Ismered őket? Átfutott a fejemen, hogy felmenjek, de nem akartam, hogy Kaci meghalljon valamit, ami felizgathatná. – Igen, kóborok. Ismerem a szagukat, de a nevüket nem. – Kettő van, igaz? – Végigfuttattam a kezem a láberősítőn, némán szitkozódtam, amikor a pergő festék egy darabja a körmöm alá bökött. – És a vérük a szőnyegen? – Aha. – Parketta nyikorgott, és elképzeltem, amint Painter a holttestek fölé hajol. – A szőnyegen, saját magukon, egymáson. A nagyobbiknak jó nagy darabon felhasadt a fejbőre. Középen, hátrafelé. A dohányzóasztal el van törve, és tőle véres. Mintha elesett volna, és beleverte volna a fejét. Vagy mintha valaki beleverte volna a fejébe. Na igen, ez Marcra vallott. Fájdalom és büszkeség különös keverékét éreztem; vadul reméltem, hogy még életben van, és egyszer még megismételheti a mutatványt. – Mi van a másikkal? – Annak a halántéka van bezúzva. Úgy tűnik, valaki megkínálta egy támlás székkel. – Oké, most azt szeretném, hogy szimatolj körbe! Összpontosíts! Érzel valami olyan szagot, ami nem Marcé vagy a halott kóboroké? Vérzett ott más is mostanában? Vagy izzadt? Vagy hozzányúlt bármihez? Először a kilincset szagold meg, aztán minden mást, amit fegyverként használhattak. Hozzányúltál a kilincshez? – Csak kívülről. – Szünet a vonal másik végén: mintha hallottam volna a parketta nyikorgását, amikor letérdelt. Vagy odaállt. – Aha, a bejárati ajtón egy másik szagot is érzek. A fán meg a kilincsen. Egy másik kóbor, de őt sem ismerem. – Jó. – Ismét járkálni kezdtem, a lépteim susogtak a betonon, a kezemet ide-oda futtattam a fekvenyomópad keresztrúdján. Az a szagnyom azé volt, aki utoljára nyúlt a kilincshez – alighanem aki elvitte Marcot. – Ne nyúlj a kilincshez! Nekünk is meg kell majd szagolnunk. Nem hallottam, amit erre Dan mondott, mert a konyhából közeledő léptek dübörögtek. Apám feltépte az ajtót, és leszaladt a lépcsőn. A sietségtől kapkodta a levegőt, a szeme nagyra nyílt riadalmában. Nagyon ritkán láttam ennyire zaklatottnak, és a tudat, hogy Marc ennyire fontos a számára, nekem a világot jelentette. A megszokott zakóját viselte, mást nem, és csak amikor feltűnt, hogy az orcáit pirosra csípte a hideg, akkor ébredtem rá, hogy én is csupa libabőr vagyok, sőt, reszketek – abbahagytam az edzést, az izzadságom elpárolgott, én pedig ott maradtam lehűlve a pincében. – Mi történt? Apám sebes mozdulattal a matrac sarkához lépett, és lekapta a takarót Kaci székéről. – Tartsd egy kicsit. Dan! – mondtam a telefonba; apám közben a vállamra terítette a takarót. – Dan Painter két halott kóbort talált Marc nappalijában. Marc eltűnt, és az ő vérnyoma vezet ki a házból, a

kocsibejáróra, ahol a jelek szerint berakták egy autóba. A kilincsen talált szagnyomból ítélve még legalább egy másik kóbor járt ott. Az alfám arca minden egyes kimondott szavamtól jobban elsápadt. – Mennyi vért veszített? – Nem tudom – feleltem, ugyanakkor Painter rávágta: rengeteget. A szívem még hevesebben vert, már sajgott a mellkasom az elveszett vér gondolatára, és apám Kaci széke felé intett, hogy üljek le. – A halott kóborok emberek vagy macskák? – kérdezte, tudva, hogy Painter úgyis meghallja. – Emberek – sóhajtott Dan, és a behallatszó rugónyikordulásból ítélve fáradtan Marc kanapéjára roskadt. Arra a kanapéra, amit én még nem is láttam, nemhogy ülhettem volna rajta. Apám összevonta a szemöldökét. Osztoztam az értetlenségében. Miért támadna néhány vérmacska olyan valakire, akit – a korábbi rajtaütésből ítélve – nyilvánvalóan meg akarnak ölni, a legjobb fegyvereik, a karmaik és a tépőfogaik nélkül? És ha már itt tartunk, miért kellett egyáltalán megtámadni Marcot? Nem Manx és én voltunk az eredeti célpontok? Nem a szokásos volt a támadás célja: öld meg a férfiakat, vidd el a nőket? Ha igen, miért mentek volna Marc után, amikor Manx és én már messze jártunk? A telefonom kezdett felmelegedni, úgyhogy áttettem a másik fülemhez. – Van valami a hulláknál? – Apu közben zakója belső zsebéből előszedte a saját mobilját, és a menüben keresgélt. – Tárca, csekk könyv, telefon? Akármi, amiből azonosítani lehetne őket? – Nem tudom. – Megint felsírtak a rugók, ahogy Painter felállt. – Azt akarja, hogy kutassam át őket? Apám válasz helyett felém fordult, és kinyújtotta szabad kezét. – Add ide a telefont! Tétováztam, bár apám – nem is említve, hogy egyben az alfám is – közvetlen parancsot adott, mert úgy éreztem, ha átadom a telefont, megszakítom, ami kevés kapcsolatom van Marckal. Vagy legalábbis azzal az emberrel, aki pillanatnyilag a legjobb helyzetben van, hogy segítsen neki. De egy másodperc múlva engedelmeskedtem. – Painter? – vakkantotta apám a telefonba; aggodalma mogorvaságnak hatott. Ugyanakkor a legtöbb erős érzelme így mutatkozott meg. – Greg Sanders vagyok, a déli középső falka alfája. Köszönjük, hogy figyelmeztetett. Ott tud maradni, amíg a csapatunk odaér? – Aha, persze – vágta rá Dan, és elképzeltem, ahogy hevesen bólogat: a körülmények ellenére is örül, hogy szükség van rá. A Painter iránti aggodalmam eltörpült az aggodalomhoz képest, amit Marcért éreztem, de azt mégsem akartam, hogy baja essék, főleg, amikor éppen nekünk próbál segíteni. – Mi lesz, ha visszajönnek takarítani? Apám megbillentette a telefonomat, hogy a mikrofon távolabb kerüljön a szájától. – Remélhetőleg egy jó személyleírásunk. – Aztán Painternek is válaszolt. – Zárja be az ajtót, és kapcsolja le a lámpákat! Aztán váltson alakot! – így könnyebben megvédi magát, ha arra kerül a sor. – Ha pedig visszajönnek, igyekezzen kifelé a bejáraton át, és hívja Faythe-t. – Mégis, hogy hívjon, ha macska alakban lesz? Apám vállat vont, és a telefonba folytatta, bár engem figyelt. – Automata hívással. Ha Faythe száma van a képernyőn, egy talppárna vagy egy karom érintésével megnyomhatja a gombot. Régebben már csináltam ilyet. Tényleg? Átfutott a fejemen, hogy rákérdezzek, de inkább úgy döntöttem, mégsem akarom tudni. – Faythe és a társa azonnal indulnak. – Apám most engem méregetett, mindkét szemöldökét magasra

húzva, és én bólintottam, megkönnyebbülten, hogy ezen nem kell vitatkoznom vele. – Lehet gond a szomszédokkal? Hallott vagy látott valaki valamit? – Fel-alá kezdett járkálni. – Esetleg kihívta a rendőrséget? – Ó nem. A legközelebbi szomszéd vagy három kilométerre van, nem hiszem, hogy bármit is hallottak. Sejthettem volna, hogy Marc nem akar majd közeli szomszédokat. Fél életét a mi társaságunkban élte le, minél kevesebb kapcsolatot akart tartani az emberekkel. – Jól van. – Azonban apám arca nem mutatott valódi megnyugvást. Marc eltűnt, vélhetően súlyosan megsebesült, így az a részlet, hogy nem voltak szemtanúk, a legjobb esetben is csak kevés öröm az ürömben. Visszaadta a telefonomat. – Köszönöm, Dan! – szóltam bele: már jobban szerettem volna bontani a vonalat, hogy indulhassak. – Ott vagyok, amint tudok. – Búcsúztam volna, azonban eszembe villant még valami. – Betörték a bejárati ajtót, igaz? – Aha. Még itt lóg a zsanérokon, de a zárat tönkrevágták. – Mintha sejtette volna, hova akarok kilyukadni a kérdéssel. Lehuppantam a fekvenyomópad párnázott, szigetelőszalaggal foltozott fekvőrészére. – Oda tudsz rakni valamit elé? Így ha visszajönnek, legalább kicsit előbb észreveszed. – Öhm, egy pillanat… – Painter lélegzetvétele megváltozott, amikor felállt, a lépései nesze árulta el, hogy körbesétál. – Oda tudom tolni a kanapét. A hátsó ajtóval nincs baj. Most zárom be. Lánc zördült, fém súrlódott a fán, ahogy a reteszt is rátolta. – Oké, de azért minden eshetőségre felkészülve az elé is oda tudsz rakni valamit? – Persze. Majd megnézem, van-e valami nehéz a másik szobában. – Köszönöm, Dan! – Tétováztam, azt kívánva, bárcsak ne homályosítaná el a hálámat a Marc iránt érzett aggodalmam; de ez volt a helyzet. – Máris indulok. Nagyjából öt óra lesz az út. Azonnal hívj, ha valaki megjelenik! – Úgy lesz. Becsattintottam a telefonomat, és amikor megfordultam, apámat láttam; a matrac sarkáról figyelt engem. A lépcső alján Owen, Ethan, Jace és Parker állt, mind kapkodták a levegőt, és várták az utasításokat. – Faythe, Parker, csomagoljatok! – Egyszerre bólintottunk rá. Apám folytatta. – Két napra való holmit vigyetek, biztos ami biztos! De annál tovább nem tudlak nélkülözni benneteket, így nem, hogy minden kavarog körülöttünk. Megint igent intettem, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem hagyom el a szabad területeket, mielőtt megtalálnánk Marcot. Legalábbis úgy nem, hogy eszméletemnél vagyok. – Szaglásszatok körül, derítsétek ki, amit tudtok a halott kóborokról! Adjatok neveket, cserébe adom a címeket. Okosak és ügyesek legyetek! Nehogy elmászkáljatok az erdőbe, megkeresni azt a bizonyos tűt a szénakazalban! Egyedül egyáltalán ne menjetek sehova! Amennyit tudunk, az egész egy csapda is lehet, amivel vissza akarnak csalogatni a szabad területekre. Naponta háromszor jelentkezzetek! Értve? Mindketten újra bólintottunk. Már nagyon mehetnékünk volt. – És Faythe? – nézett rám apám szigorúan. – Igen?

– Nincs más emberem, akit utánatok küldhetnék, úgyhogy ti ketten vagytok, és Painter. Legyetek óvatosak! – Természetesen – vágtam rá, mintha a szokásos figyelmeztetés nem jelentett volna többet a számomra, mint egyébként. Pedig nem így volt. Korábban mindig a mi oldalunkon állt a nagyobb létszámból adódó előny, és kényelmetlenül érintett, hogy a helyzet megfordult. – Rendben, gyerünk! – adta ki a parancsot apám. És mi nekiindultunk.

NYOLC Amikor visszaértem a szobámba, Kaci a párnáimon heverve várt, és déjà vu kínzott, amíg pakoltam. Ugyanígy leste, ahogy kicsomagolok, nem egészen egy napja, de akkor sokkal boldogabbnak tűnt. Az ölébe húzta a püfölőpárnámat, mintha az megnyugtatná, de aztán szinte felnevettem, amikor megpillantottam, hogy két kézzel markolja, mintha ketté akarná tépni. Néha megrémisztett, mennyi közös volt bennünk. – Mi történt? – Finom, szép vonásait félelem és bosszúság fura keveréke húzta grimaszba. – Nekem senki sem mond el semmit. – Marcot elrabolták, sok vért vesztett. – Kiszedtem a táskámat a szekrény aljából, és az ágy végébe dobtam. Amikor Kaci arcába néztem, a döbbenet, amit ott láttam, teljesen váratlanul ért. Talán nem kellett volna ennyire nyersen igazat mondanom. Ez egyike volt azoknak az igazságoknak, amik nem valók gyerekfüleknek? És akkor mit kellett volna tennem, hazudni? Majdnem biztos voltam benne, hogy még ha meg is próbálom elkendőzni a tényeket, Kaci akkor is meglátta volna az igazat a szememben. És azzal örökre elvesztettem volna a bizalmát. Szerettem volna mellé ülni és megölelni, aztán lassan, kedvesen elmagyarázni, hogy néha a jó emberekkel is történnek rossz dolgok, és a jó emberek nem is mindig jönnek helyre utóbb. De ezt ő bárki másnál jobban tudta, nekem pedig nem volt időm, hogy lassú legyek és kedves. Meg kellett találnom Marcot, meg kellett bizonyosodnom, hogy ő nem azok egyike, aki nem jön helyre. Mint Kaci maga. A francba. Kacinek legalább akkora szüksége van a segítségre, mint Marcnak arra, hogy megtaláljuk. Addig kell elmondanom, amíg pakolok. – Kaci, szívem, nem tudom, mi lesz ennek a vége – fordultam el tőle, és kinyitottam a szekrényem felső fiókját, csak hogy ne lássa, mennyire megrémültem. Sziklakeménynek kellett mutatkoznom előtte. Olyan valakinek, akire támaszkodhat, akármi történik. Nem kell rájönnie, hogy ha Marcot ütik, azt én nem vagyok képes kivédeni. Amikor már uraltam az arcizmaimat, visszanéztem rá, és betömtem egy maréknyi fehérneműt a táskába. – De megtalálom, és elintézem, úgy, hogy akárki vitte el, élete végéig bánja. Addig a néhány percig legalább. Csak pislogott rám. Visszafordultam a pólóimért. – Hogy történt? – hallottam, amikor benyúltam két hosszú ujjú felsőért a második fiókba. – Úgy néz ki, néhányan betörtek a házába, megverték és elhurcolták.

– Valaki megverte Marcot?– kérdezett vissza hallható kételkedéssel, és még a pillanatnyi körülmények között is növekedett bennem a büszkeség Marc és a híre miatt. – Legalább hárman voltak. – Arról nem kellett tudnia, hogy a saját törött bútorait használták fegyvernek, sem azt, hogy a saját otthonában törtek rá. – És kettejüket elkapta – tettem hozzá egy pillanatnyi tétovázás után, remélve, hogy Kaci nem kérdez rá, mit jelent az „elkapta”. Tanácstalan voltam: mennyit mondjak el neki? Egyrészről vérmacska volt ő is, a társadalmunk teljes értékű tagja, és tudnia kellett, hogy működik az életünk. Ha a széltől is óvjuk, az nem segíti a beilleszkedését. Ugyanakkor, bár nem harapták vagy karmolták meg, mégis erőszakos úton lépett titkos világunkba, és nem szívesen emlékeztettem, mit tett. Túl kellett lépnie rajta, ha valaha is be akart illeszkedni az új életébe. – Vérmacskák voltak? – kérdezte, amikor a felsőket is elraktam. – Aha. – Csakhogy a valódi kérdés úgy szólt: a támadók valamelyike ott volt-e a két nappal korábbi rajtaütésben? A fürdőben felkaptam a hajszárítómat, piperecuccaimat, azt a kevés sminkholmit, amit néha-néha magamra tettem. Kaci csak figyelte, ahogy azt is beejtem a táskába: a hajszárító zsinórja az egyik oldalon kint fityegett. – Macska formájukban? – súgta, és elszörnyedtem a hangjába kúszó csendes rettegéstől. Kivette a hajszárítómat, feltekerte a zsinórját, aztán szépen a táska végébe dugta, a sampon és a sminktáskám közé. – Nem. – Behúztam a cipzárt, de megállt a kezem, amikor feltűnt, hogy Kaci szeme a szokásosnál jobban ragyog – könnyben úszik. – Nem, drága, emberi alakjukban voltak. A dolognak semmi köze ahhoz, hogy macskák voltak-e, vagy emberek. Gonoszok, akik két lábon is, meg négyen is rosszak. Mint ahogy te jó vagy így is, úgy is. – De én nem voltam jó, amikor macska voltam! – erősködött, és eleredtek a könnyei. Hát, a pokolba is… Az együttérzés fájdalmasan szorította a szívemet, csakhogy az időzítés rosszabbul már nem is sikerülhetett volna. Hónapokig vártam, hogy megnyílik előttem a lelke, és hajlandó lesz beszélni arról, amit első átalakulása során és utána tett – és aztán, amikor végre elérkezett az áttörés, nincs időm leülni és meghallgatni. Átsegíteni rajta. De Kaci sírt. Muszáj volt kiszorítanom egy percet a számára, majd legfeljebb behozom az úton a szabad területek felé. Félrelöktem a táskámat, és átmásztam a lábtámlán, fel az ágyra, olyan közel hozzá, ahogy csak bírtam. A vérmacskák számára nagy jelentősége van az érintésnek, és bíztam benne, hogy segít majd megnyugtatni. – Kaci, nagyszerű voltál! – Átkaroltam a vállát, és még szorosabban magamhoz húztam. – Olyan erős vagy, olyan csodálatos! Ami akkor történt, amikor először alakot váltottál, az nem a te hibád volt. Sem az ember-Kacié, sem a macska-Kacié. Eleresztettem a vállát, és gyengéden magam felé fordítottam, úgy néztem könnyektől hatalmasra nőtt, mogyorószín szemébe. – Arról senki nem tehetett. Egy tragédia történt. Egy rettenetes, szörnyű tragédia, és tudom, hogy annyira igyekszel feldolgozni, ahogy csak képes vagy rá, de valami más módot kell találni, különben komoly kárt fogsz tenni magadban. Szinte már teszel is.

– Tudom – szipogta, és két kezével elmázolta a könnyeket az orcáin, aztán megint megmarkolta a párnámat, mintha csakis az horgonyozná le ember alakjában. – De nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Nem hiszem, hogy irányítani tudom. – De igen, tudod! – Elfordultam az ágyon, hogy egyenesen szembenézhessek vele, remélve, hogy a meggyőződésem ereje ragadós. – Kaci, amikor először találkoztunk, macska voltál, és mégsem bántottál engem. A közelembe se jöttél. Pedig vadidegen helyre kerültél, és halálra rémültél. Most más lesz. A pajtában megcsinálhatjuk. Csak te meg én, ha úgy akarod. És ha attól félsz, hogy elveszíted az önuralmadat, becsukom az ajtót, hogy ne juthass ki. Semmi másra nincs szükséged, mint hogy egyszer túless rajta, és bebizonyítsd magadnak, hogy képes vagy rá. Hogy a benned lakozó macska nem egy veszett, kiéhezett tigris. Csak egy részed. Egy olyan részed, amivel muszáj lesz megbékülnöd. Ráncba futott a homloka. – De mi lesz, ha bántalak? Hangosan felnevettem, kimutatva őszinte jókedvemet. – Drágám, engem akkor sem bánthatnál, ha azt akarnád. Nálad nagyobb és rosszabb macskákat is lenyomtam már, sokkal rosszabb körülmények között. Ez a dolgom, és igencsak jól csinálom. Minden rendben lesz! Nem hagyom, hogy bármelyikünknek is baja essék. Akkor először láttam a szemében, hogy hisz nekem. És bízik bennem. Végre visszatalált önmagához – és ha nem kell azonnal indulnom, kész is lett volna megpróbálni, akár azonnal. De indulnom kellett. Meg kellett találnom Marcot, és minden egyes perc, amit az ő keresése helyett a ranchon töltöttem, mázsás kőként nehezedett rám, és összezúzással fenyegetett. – Tudod, mit? – Átvetettem a lábamat az ágy szélén. – Gondolkozz ezen pár napig!. Készülj fel fejben! És amikor visszajövök, együtt megcsináljuk. Rendben fog menni, te pedig sokkal jobban leszel utána. És akkor iskolába is mehetsz, végre kiszabadulsz a házból. Oké? Kaci bólintott, de nem tűnt nagyon eltökéltnek, és tudtam, előfordulhat, hogy meg kell ismételnem ezt a kis beszélgetést, amikor hazaértem. Még egyszer biztatón rámosolyogtam, áttúrtam a táskámat, hogy lássam, nem felejtettem-e ki valamit. De igen: nadrágokat. Saját felületességem miatti kínomban nyögve visszaléptem a szekrényhez, és előszedtem egy farmert. – Azt hiszem, tudom, mit fogsz mondani, de veled jöhetek? – Kinyitotta a táskát, hogy beledobhassam a nadrágot, aztán berántotta a cipzárt. – Nem leszek láb alatt. És segíthetek keresni Marcot. Rámosolyogtam, hogy enyhítsem a várható csapást. – Sajnálom, Kaci, de túl veszélyes. A szemében felvillanó bosszús csalódottság nagyon is ismerős volt. Még úgy is, hogy apám igencsak liberális felfogást vallott a nők helyéről a falkán belül, gyerekkorom felében minden érdekestől elzártak – a saját biztonságom érdekében. Még amióta végrehajtó lettem, azóta is hallottam ezt a nótát egyszer vagy kétszer, de az még váratott magára, hogy valóban ki is hagyjanak valamiből. Csakhogy Kaci esetében ez nem változtatott semmin. Ebben az állapotában még az erdőben sem bírt volna egy sietős sétát tenni, nemhogy végigcsinálni egy kockázatos utazást két államon át, aztán még a kétségbeesett kutatást, akárhova is vezessen Marc nyoma. – Ez a végrehajtók feladata, Kaci. Nem vagy elég idős, és kiképzést sem kaptál.

– Egyszer majd lehetek én is végrehajtó? – tudakolta. Az ajtó elé ejtettem a táskámat, és nem tudtam ellenállni az ajkamra kúszó mosolynak. – Hát hogyne. Az lehetsz, ami csak lenni akarsz. De legelőször meg kell gyógyulnod! És mivel a végrehajtók a munkájuk nagy részét macska alakban végzik, be kell gyakorolnod az alakváltást. Ha visszaérek, majd dolgozunk rajta, rendben? Ezúttal amikor bólintott, már nem volt annyira tétova. Ezt határozottan jó jelnek vettem. – Rendben, most mennem kell, de hallom, hogy anyu a konyhában szöszmötöl. – Fazekak kondultak a ház első részében, mintha csak alá akarnák támasztani a szavaimat. – Miért nem mész le és nézed meg, mit csinál ebédre? Kaci vonakodva engedelmeskedett, én pedig sietve magamra kaptam egy tiszta farmert meg egy sötétzöld, kámzsanyakú és túl hosszú ujjú pulóvert, aztán kiszaladtam, hogy bedobjam a táskát Parker kocsijának hátsó ülésére. Amikor visszamentem, Kaci már a konyhapultnál ült, és anyám csirkelevesét szürcsölgette. Tudomást sem véve saját gyomrom korgásáról, apám irodájához siettem, hogy megmondjam neki: útra készek vagyunk Parkerrel. Az ajtó be volt csukva, de szinte észre sem vettem, annyira indulhatnékom volt már: elfordítottam a gombot, és benyitottam. Apám az íróasztala előtt állt, arccal a falnak támasztott üveges szekrény felé. A füléhez szorította a telefont, és az arca lángolt dühében – még csak észre sem vette, hogy rányitottam. Aligha is hallotta a saját ordításától. – …gyerek, és nem fogom átadni, csak hogy kielégítsem valamelyik titokban áskálódó alfa önző politikai ambícióit! Hoppá… A kezem megszorult az ajtógombon meglepetésemben. Apám meghallotta a nyikordulást. Visszapördült, hogy szembenézzen velem, fél keze az íróasztala szélén, és a tartójába vágta a vezeték nélküli telefont. – Nem tanítottalak meg, hogyan kell kopogni? – kiáltott rám dühtől villogó szemmel. Bocsánatot kellett volna kérnem, és alázatosan kikotródni a szobából. Azonban a gyomromba fészkelő rossz érzés nem hagyta. – Ez mi volt? – tudakoltam a küszöbről; mindenesetre beljebb lépni sem mertem. Ha apám a ház bármelyik másik helyiségében intézte volna a hívást, mind hallottuk volna a beszélgetés rá eső felét, és valószínűleg a másik fél jelentős részét is. De az iroda különleges kialakítású helyiség volt, elzárkózásra tervezték egy olyan háztartásban, amelynek a lakói nagyon kifinomult hallással bírnak. A falakat tömör betonból öntötték, ablak nélkül, amin keresztül bármi hang kiszökhetett volna. Az iroda ajtaja tömör tölgy volt, nem annyira hangszigetelő, mint maguk a falak, mégis sokkal jobb, mint a szobákhoz egyébként tartozó üreges ajtók. Aztán apám sóhajtott, és abban a percben egy évtizeddel idősebbnek tűnt ötvenhat événél. – Gyere be, és csukd be az ajtót! – Fél fenékkel az asztala sarkára ült, a telefon mellé, aztán beljebb intett, és a hangját fáradt suttogássá halkította. – Elmondom neked, mielőtt a képzeleted elgaloppírozza magát. Te viszont nem adod tovább senkinek. Majd én bejelentem, amikor itt az ideje. Bólintottam, és csak egy pillanatig tétováztam – igazán nagyon mennem kellett volna Marc után –, aztán beléptem, és becsuktam magam után az ajtót, majd rá is fordítottam a zárat, nehogy valaki ugyanúgy benyisson, mint én tettem korábban. Semmi kétségem nem volt, hogy ha apám várja a hívást, amit épp most fogadott, ő maga is bezárkózott volna.

A gyenge, egyfordulatos zár nem állíthatott volna meg egy vér-macskát, aki komolyan be akar jutni, de nem is az volt a dolga. Mindössze azt jelezte, hogy apám egyedül kíván maradni, és a zárban ezt a szándékot tiszteltük, nem az anyag erejét. – Ki volt ez? – Lehuppantam az asztalhoz legközelebb eső kanapé szélére, teljes tudatában, hogy minden másodperc késleltet a kutatásban. De muszáj volt tudnom… Apám megmarkolta az asztala szélét. – Ez Milo Mitchell volt. – Vagyis Kevin Mitchell apja, aki pillanatnyilag Georgiában volt, Manx pere idejére. Kevint kivetettük a déli középső falkából, amikor pénzt fogadott el, hogy becsempésszen egy kóbort New Orleansba. – Azt mondja, a Területek Tanácsának egy „aggodalmas részét” képviseli, de nem kétlem, hogy Malone-nak dolgozik. – És Kacit akarják? – A rosszullét kezdett elborítani, és hirtelen biztos voltam benne, hogy telibe fogom hányni apám perzsaszőnyegét. – Igen. Mitchell azt mondja, Malone panaszainak fényében jó pár alfa aggódik, hogy a Tanács legjobb érdekei ellen cselekszem. Azt akarják, hogy bízzam a Kaci feletti gondnokságot a teljes Tanácsra, és majd ők kijelölnek a számára egy gyámot. De te is pontosan tudod, hol végezné. – Malone-nál. – Olyan erősen grimaszoltam dühömben, hogy belefájdult az arcom. Az a kurafi igyekszik megszerezni Kacit és Manxet, ahogy attól mindig is tartottunk. Apám komolyan bólintott, és felállt az asztaltól, hogy a balra álló karosszékbe süppedjen. – És most mit teszel? – Még ha nem is épp az imént hallottam volna, hogy megtagadta Kaci kiadását, akkor se hiszem el, hogy beadja a derekát, csak mert egy másik alfa megfenyegeti. Főleg nem ad át egy ártatlan gyereket gyalognak egy politikai játszmába. Malone ugyanazért akarta megszerezni Kacit, amiért engem belekényszerített volna a házasságba valamelyik fiával: hogy még nagyobb territóriumra tegye rá képletesen nőgyűlölő, politikai hatalmat vágyó kezét. Apám vállat vont. – Jelenleg ez csak egy egyszerű kérvény, és minden jogom megvan, hogy visszautasítsam. De legközelebb formális követeléssel jönnek, arra pedig már sokkal… udvariasabb választ kell adnunk. Hah! Én megmutatnám nekik, mi az udvarias. Megmondanám én a tanácsnak, pontosan hova dughatják a formális követeléseiket – és az én kemény alfám éppen ezt is tette. – Apu, ennyire vagyok hozzá, hogy rávegyem az alakváltásra – emeltem fel a hüvelyk- és mutatóujjamat, egymástól egy centire. – Ha volna időm, szerintem már ma megcsinálhatnám vele. De sosem fog belemenni olyan valakivel, akiben nem bízik, és legalább ugyanannyira utálja Calvin Malone-t, mint a saját macska alakját. Ez részben az én hibám volt. Mindent hallott, amit Jace meg én a srác gonosz, keményfejű, seggfej mostohaapjáról beszéltünk, és Kaci most már szilárdan állt mellettünk, Malone-nal szemben. – Tudom – sóhajtott apám, és megint nagyon fáradtnak tűnt. – Nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Amikor utoljára ezt mondta, az én lehetséges kivégzésemről volt szó, és állta is a szavát. Sajnos azonban a halálos ítélet elkerülése érdekében ki kellett vetnie Marcot. Nem tudtam kizárni a gondolataim közül a kérdést: vajon mit kell feladnunk Kaciért? – Szóval, mi a terv? – Megsimogattam a bal oldali kisasztalon álló, lecsapni készülő bronzmacskát, aztán kényszerítettem magam, hogy az ölembe tegyem a kezem, mert rájöttem, hogy csak elárulom rendkívüli türelmetlenségemet. – Te elmész, és megtalálod Marcot. Én tudom kezelni Kaci ügyét, és nem is akarom, hogy emiatt

aggódj, amíg Marc nincs meg épen, egészségben. Különben sem tehetsz semmit. Ez az én harcom, Faythe. Lehet, hogy már nem vagyok fiatal, de azért még meg tudok vívni egy-két csatát. Ne írd még le az apádat! – Nem tettem, apu. – És soha nem is fogom. Csakhogy Kaci most már ugyanannyira az én felelősségem is volt, mint az övé. Mindketten harcolni fogunk érte. Amint megbizonyosodom róla, hogy Marc jól van. – A falkából fogok erősítést behívni, hogy többen legyenek őrjáraton – folytatta, az asztalhoz lépett, kihúzta a legfelső fiókot, abból pedig egy dagadtra tömött gyűrűskönyvet; ezt aztán egy puffanással az itatósra ejtette. – Most, hogy ennyi kóbor mozgolódik a határok közelében, azonnal tudnunk kell, ha be akarnak lépni a területre. – Jól van. – Most, hogy Michael, Brian és Vic még Georgiában volt, Parker meg én pedig Marc nyomát kutattuk, apámnak mindhárom itt maradó végrehajtójára szüksége lesz, hogy megvédje a házát, és benne a családi tűzhelyét. Azonban nem tehet úgy, mintha váratlanul ellenséges szomszédaink nem fenyegetnének. Gyűlöltem, hogy a körülmények így megbénítanak, mégis elmondhatatlanul hálás voltam, hogy vannak tartalékaink a szükség idejére. A falka többi tagját hívjuk be aktív szolgálatra; ezt az eshetőséget elfogadták, amikor beléptek a déli középső falkába. És ha jól ismerem apámat, a gyakorlatlan kandúrokat azokkal állítja majd párba, akik már dolgoztak végrehajtóként. Ők pedig elmennek táppénzre, fizetett vagy fizetetlen szabadságra, vagy akárhogy is, de megoldják, hogy kimaradjanak a munkából, amikor szükség van rájuk. A mississippi határon órákon belül hemzsegni fognak a déli középső macskák. Alkonyatig két lábon járőröznek majd, aztán négy lábon, amikor leszáll az este, és a sötét eltakarja a bundájukat. – Kis szerencsével mire odaérsz, jó pár kandúr áll majd készen alig egy órányira tőled, ha szükséged lenne rájuk – folytatta apám. – Ha kellenek, azonnal hívd őket! Most nem járnak plusz pontok a bátorságért, Faythe. Csak akkor nyerünk, ha megtaláljátok Marcot, aztán mindhárman egy darabban kerültök haza. Megértetted? – Persze, apu. – Még csak a szememet sem forgattam, mert most az egyszer biztos voltam benne: nem aggódja túl, mert lány vagyok. A szokásos mértékben aggódott, mert az egyik végrehajtója voltam, és ez jólesett. Igazán. Majdnem olyan jól, mint az, hogy egyáltalán elengedett.

KILENC Négy és fél órával később Parker és én ráfordultunk egy hosszú, fákkal szegélyezett murvás behajtóra egy ház mellett, amiről kétségtelenül tudtam, hogy Marcé, bár sosem jártam itt, és képeket sem láttam – pedig Painter útbaigazítása is olyan tiszta volt, mint a pocsolyavíz. A lenyugvó nap beragyogta a nagy telket, ami elölről nyitott volt, hátul erdős. A ház egymagában állt: jó öt kilométerre a legközelebbi szomszédtól, ahová egy földút vezetett, és vagy tízre Rosetta városától. És ha a Homo-chitto nemzeti park nem is ért éppen össze a telekkel, épp elég közel volt. Az egyetlen negatívum, amit láttam, az maga a ház volt: legalább nyolcvan éves, és régen élte már fénykorát. Azonban a véleményem – és kétségtelenül Marc véleménye szerint is – az előnyök messze meghaladták a régi vezetékezés, hiányos szigetelés, hámló festés vagy elvetemedett zsalugáterek okozta kellemetlenségeket. Amint megállt a kocsi, már ki is ugrottam belőle, még jóval azelőtt, hogy Parker leállította volna a motort. A fagypont alatti, hideg szél – délen ritkaság – belém fagyasztotta a lélegzetet. A bakancsom alatt murva csikorgott, aztán élettelen, száraz fűre léptem. Megkönnyebbülve láttam, hogy a jég elolvadt Mississippiben. Átfutottam a füvön – aztán megtorpantam, alig egy lépésnyire a jól látható, sötét nyomtól, amely az első udvar sarkán húzódott keresztül. Már megszáradt, és elvesztette órákkal azelőtt még ragyogó piros színét, mégis élénk kontrasztot alkotott a színtelenre fagyott fűvel. És a szag is eltéveszthetetlen volt. Vér. Marc vére. Azon a helyen húzták keresztül, ahol éppen álltam. A kezem olyan szorosan zárult ökölbe, hogy az ujjaim a görcstől megfájdultak, és csak amikor jégkristályok ültek ki az arcomra, akkor ébredtem rá, hogy sírok. Összeszorítottam a fogaimat, eltöröltem a fagyos könnyeket, és kényszerítettem magam, hogy átlépjem Marc vérnyomát. A tekintetemmel követtem a nyomot, fel a bejárati lépcsőn, át a fedetlen betonteraszon, amíg eltűnt a kopott ajtó alatt. Tudtam, hogy ő már nincs ott. Mégis végigrohantam a borzasztó ösvény mellett – óvatosan, rá ne lépjek – és a lépcsők oldalában fel a házhoz. Elfordítottam az ajtógombot és belöktem volna az ajtót, de az alig egy centit mozdult, aztán valami nehéznek ütközött. Dan Painter elbarikádozta magát, ahogy utasítottam. A keskeny résen át láttam is, ahogy mozdulatlanul áll, az orrát leszámítva: mert az meg-megrándult, ahogy a torkából figyelmeztető morgás tört fel. – Dan, én vagyok az, Faythe – szóltam be. Mögöttem Parker lépései dobogtak a lépcsőn. Mindketten nem fértünk volna el kényelmesen a keskeny teraszon, úgyhogy megállt az utolsó fokon,

óvatosan egyensúlyozva, nehogy belelépjen Marc vérébe. – Parker és én most bemegyünk. Kérlek, addig is változz vissza, jó? Painter egy pillanatig csak pislogott rám, és szimatolt kifelé az ajtórésen. Emlékeztetnem kellett magam, hogy éppen annyit lát belőlem, mint én őbelőle, és macskaagya, különösen a jelen feszült körülmények között, nem is lehet túl tiszta. De aztán az orra is igazolta a szavaimat, és Painter félreállt, a morgása elhalt, ő maga pedig az ősrégi, hosszú alumíniumlábakon álló konyhaasztal mellé kuporodott. Ezt belépési engedélynek vettem; odébb léptem, hogy Parker is mellém állhasson, és együtt benyomtuk az ajtót, odébb tolva vele a nehéz íróasztalt meg a fiókos szekrényt, amivel Dan megerősítette. Persze ha mi így bejutottunk, a rossz fiúknak sem lett volna nehezebb, azonban az egész nem is arra szolgált, hogy őket teljesen távol tartsa, mindössze hogy időt adjon Dannek a kitörésre. Painter nem kezdett visszaváltozni, amíg be nem léptünk. Nem hibáztattam. Amíg a padlón vergődött az átalakulás görcseiben, mi letérdeltünk, hogy megvizsgáljuk a Marc padlóján hűlőmerevedő testeket. Mindkettő kóbor volt, és mindkettő halott, ezzel azonban véget is ért a hasonlóságuk. Az első magas volt és vékony, kezelhetetlenül hullámos, halványbarna hajjal. Bizonyára élvezte az erőt és hatalmat, amelyet nem birtokolhatott emberként, vérmacskaként viszont igen. Nem mintha számított volna. A halálban mindenki egyenlő. Az ő halántékán tátongott a lyuk, amit valószínűleg a tőle két lépésre heverő véres székláb okozott. A szék többi része a szoba túlsó felében landolt, a hiányzó láb helyén csak szilánkokkal. A másik kóbor alacsonyabb és masszívabb testfelépítéssel bírt, a centiket leszámítva mindenben nagyobb a társánál. Ő alighanem nagyobb kihívást jelentett Marc számára, mint a nyurga, de nagyobbat is esett a végén – feltételeztem, hogy Marc ökölcsapása nyomán –, és beverte a fejét a kisasztal szélébe, amelynek a romjai most félig összezúzva alászorultak. A koponyája hátulján olyan nagy vágás nyílt, hogy a középső ujjamat is beledughattam volna. Nem próbáltam ki. A sebben, és alighanem mélyebben, az agyában is, csontszilánkok fészkeltek. A kiömlött vér szagától bűzlött a ház; a szőnyeget is átitatta, és amikor félig beleléptem egy tócsába, cuppogott a lábam alatt. És bár teljesen kiakadtam tőle, mégsem tudtam másra gondolni, amikor a halott kóborokra pillantottam, mint hogy legalább kettőt magával vitt. Nem, döntöttem el, mielőtt a gondolat teljesen alakot öltött volna a fejemben. Marc nem halt meg. Csak előreküldte ezeket a seggfejeket. Valami mozgást pillantottam meg bal felől. Dan Painter, immár emberként és anyaszült meztelenül, felállt. – Üdv. – Üdv – feleltem, és felegyenesedtem a guggolásból, hogy a másik kóbor mellé kuporodhassak. – Nem volt semmi baj, amióta beszéltünk? Dan csak a fejét rázta, és elvette a boxeralsóját az egyik régi, ingatag konyhaszékről. – Nagyobb csönd volt, mint egy temetőben. – Nem igazán tetszett a hasonlata, de be kellett, hogy ismerjem: találó volt. – Szóval, mi a terv? Beletöröltem a kezemet a farmeromba, bár nem is véreztem össze egyáltalán. Csak piszkosnak éreztem. – Megtaláljuk Marcot. – Én mit tehetek? – húzta fel az alsót, aztán egy farmert is. – Segíteni akarok.

Bólintottam, jelezve: elfogadom az ajánlatot. Jólesett a kijelentés egyszerű őszintesége. – Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk fizikailag követni a nyomát, úgyhogy másként kell belefognunk. – Még ha a rendelkezésünkre is állna egy szagnyom, ami a rosszfiúk autójának köszönhetően nem állt, akkor is csak visszajutottunk volna oda, hogy a macskák nem képesek követni a nyomot az orrukkal, mint a kutyák. Megvan a szerv hozzá, de hiányzik az ösztön. Szerencsére azonban ezt a macskafajtát a természet ellátta az emberi logikával is – legalábbis a legtöbb példányát. – Azonosítanunk kell azt, amelyik meglépett. Amikor őt megtaláljuk, megtaláljuk Marcot is. Parker némán bólintott, és a bizalom a pillantásában többet jelentett, mint korábban hittem volna. Jóval régebb óta volt végrehajtó nálam, és ha van jobb ötlete, hol kezdjük, megmondta volna. A csendje azt jelezte, hogy jól csinálom. Eddig. Dan markában szorongatta a pólóját, és csak nézett rám, várta a parancsokat. – A kilincsnél nincs jobb hely a fickó nyomát felszedni, aki elvitte? – néztem körbe a tönkrement szőnyegen és törött bútorokon. – Gondolom, nem találtad meg ebben a káoszban az ő vérét. Painter beledugta a kezeit a pólójába, de aztán félbeszakította a mozdulatot, éppen mielőtt áthúzta volna a ruhadarabot a fején. – Sok helyen elkeveredett Marcéval, de van egy folt az ablaknál, ami csak az övé – intett a fejével az északi ablak felé, aztán magára húzta a pólót. – Nem sok, de talán segít. – Köszönöm. – A kilincs fölé hajoltam, hogy megszimatoljam, aztán óvatosan az ablakhoz léptem. Ott letérdeltem, hogy összehasonlítsam a szőnyegre kenődött, torz tenyér alakú folt szagát a korábban felszedettel. Ugyanattól a kandúrtól származott. – Jól van, Dan, akkor most egy snitzerre vagy egy éles, fűrészes késre van szükségem, meg egy nejlon szendvicses zacskóra. Painter a konyha felé indult. Parkerre néztem, aki már a törött bútorok darabjait pakolta egy elegáns halomba az ajtó mellett. – Hazaszólok, megteszem a jelentést, aztán segítek takarítani. Csak bólintott, és folytatta. Előhúztam a zsebemből a telefonomat, és a gyorstárcsázóval hívtam apámat. – Faythe? – hallottam a hangját. – Igen, én vagyok. Itt vagyunk, és egyelőre biztonságban is. – A megkönnyebbült sóhaja rövid volt, de valódi; immár nem kellett attól tartani, hogy ismét rajtunk ütnek, vagy hogy csapdába sétáltunk. – Eltakarítjuk a legcsúnyább nyomokat, aztán kikérdezünk néhány kóbort, és meglátjuk, hogy azonosítani tudjuk-e azt, amelyik elvitte Marcot. – Faythe… – Apu, tudom, mit csinálok. Óvatosak leszünk, de nem fogok itt ücsörögni és mosakodni, miközben Marc a jó ég tudja, mit él át. Legalábbis remélem, hogy átéli, súgta egy halk, áruló hangocska a koponyám mélyén. Ám ez nem a szívemből jött: a szívem tudta, hogy Marc még él, akármennyi vért is vesztett. Rugók nyikorogtak, ahogy apám négyszáz kilométerrel arrébb előrehajolt a székében. – Faythe, nincs elég tapasztalatod, hogy kihallgass… – Nem is kihallgatás lesz, csak kérdezősködés. – Ami ugyanaz, csak nem ütünk közben. – És Dan Painternek még annyi sincs. – Parker is itt van, ő már évek óta dolgozik neked. Minden rendben lesz. – Lekuporodtam a fal mellé, és belekapaszkodtam a szegélylécbe, nem is törődve a körmöm alá nyomódó kosszal. – Nem. Hazahívom Briant a legközelebbi atlantai géppel…

– Briannek sincs több tapasztalata nálam! – Dühömben megrántottam a lécet. Reccsent a fa, egy jó félméteres darabja a kezemben is maradt. Brian Taylor már néhány éve a saját apja végrehajtójaként dolgozott, mielőtt az enyémhez beállt volna. Azonban engem tettek az alfasághoz vezető gyorsvágányra, ő pedig még nem végzett mást, mint ököl munkát. – Ő még csak részt sem vett egy kihallgatáson! – Éppen ezért hívom haza őt – folytatta apám, és én elátkoztam magam, amiért közbevágtam. Apám is idegeskedett, de sosem hagyta volna, hogy a gyász vagy az aggodalom csorbát ejtsen a logikáján. – Elküldöm hozzád a csodaikrek egyikét. Jace legyen, vagy Ethan? Ezen egy pillanatra elgondolkodtam. Mindkét fiú remekül harcolt, bármelyikre rábíztam volna az életemet is. De Ethan kicsit gyakorlottabb vallató volt, én pedig, annak ellenére, amit az imént mondtam, tartottam tőle, hogy mégis sor kerül majd néhány pofonra. Azonkívül azzal is tisztában voltam, hogy Jace ugyan mindent megtenne, amit csak tud, hogy segítsen megtalálni Marcot, de a jelenléte a házában csak kínosan érintene mindkettőnket. És mindhármunkat, amint Marc hazakerül. – Ethant. De apu, órákba telik majd, hogy ideérjen. Addig nem várhatunk. – Különösen úgy nem, hogy Marc már öt órája eltűnt, és talán azóta vérzik. – De várhattok, és fogtok is! Dühvé facsarodott félelem borított el, a karom kivágódott, mielőtt megállíthattam volna. A letört fadarab átrepült a szobán, és a Marc ágya feletti gipszkarton rétegben állt meg. Hoppá. Apám megint sóhajtott. – Akarom én azt tudni, mi volt ez valójában? Nem válaszoltam a kérdésre, csak elfordultam, hogy a hátamat mutassam Dan és Parker felé, akik félig meglepve, félig aggodalmasan figyeltek. – Azt akarod, hogy Marc meghaljon? – tudakoltam, mielőtt gondolkodhattam volna: a félelem és a bosszúság tombolt bennem. – Most úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna – válaszolta apám kemény hangon, azonban ez az üveg törékeny keménysége volt, mintha még egy szóval összezúzhatnám a tartását. Ez a pillanatnyi éles bepillantás az alfám elméjébe megrémisztett, mintha olyasmit látnék ott, amit nem volna szabad. Gyengeséget. Mély lélegzetet vettem. Hosszút. Apu ugyanannyira félti Marcot, mint én. De neki a többiekre is gondolnia kell. – Faythe, ha nem bír még néhány órán át kitartani, semmit sem tehetünk érte. – A hangjába fonódó kimerültség elárulta, pontosan mibe került az alfának ez a beismerés. – Takarítsatok ki, és ássátok el a hullákat! – Mivel a hamvasztónk több száz kilométerre volt, és senki sem ugorhatott át, hogy elvigye őket. – Szedjétek össze a kóborok listáját, akikkel beszélni akartok, és én összeszedek minden adatot, amit tudok. Mire minden meglesz, Ethan is odaér. – Apu… – Ez az utolsó szavam, Faythe – közölte. Ökölbe szorult a kezem, de most ellenálltam, és nem vágtam oda semmit. – Hát jó. – A beleegyezés megkeseredett a nyelvemen, nem bírtam elég gyorsan kiköpni. A székrugók újra lassan megnyikordultak. Tudtam, apám most hátradől, és a szabad kezével eltakarja a szemét.

– Visszahozzuk. – Tudom. – Pedig nem tudtam. Nem tudhattam biztosra. Mint ahogy azt sem, hogyan bírom ki, ha a következő órákban nem kereshetem Marcot. Elbúcsúztam apámtól és az alfámtól, becsuktam a telefont, majd a zsebembe dugtam. Aztán felnéztem, és elvettem a steakkést, amit Dan nyújtott felém markolattal előre. – Ez minek? – kérdezte, és eltartott egy másodpercig, hogy rájöjjek: a kést kérdezi. Nagyfokú bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy feldühödött vérmacska kezébe kést adjon, főleg, ha nem is tudja, mire akarja az használni. – A szagmintának. – Nekiestem a szőnyeg szélének, amely kilátszott a letépett szegélyléc alól, és megrántottam. Először csak meglazult, de egy újabb rántással még egy jó darabon kiszabadult a léc alól, hogy akár fel is tekerhettem volna, mint egy tortillát. Beledöftem a recés pengét, és szabdalni kezdtem. Fura elégtétellel nyugtáztam, hogy a vastag, összenyomódott szőnyeg ellenáll, mert így még erősebben szaggathattam, mintha a késem minden egyes dühös csapása az ellenségem húsába mélyedne. Jó pár perccel később kiemeltem az egyenetlen oldalú szőnyegnégyszöget, amelyen rajta volt a kéznyom nagy része. Parker kinyitotta a zacskót, beledobtam, majd végighúztam az ujjamat a visszazáró csíkon. – A laborba viszed? – tudakolta Dan, a tenyeremen fekvő, hátborzongató csomagot méregetve, és a félelmet a tekintetében izgalom színezte. – Laborba? – Felálltam, és a mintát letettem az ajtó elé visszatolt íróasztalra. Dan fogta a kést, és visszavitte a kis főzőfülkébe, hogy a mosogatóba dobja. – Marc szerint van valami laborotok Washington államban, ahol az a doki próbálja kideríteni, miért nincs több lány macska. – Óó?! – Letérdeltem, és a törött keretből kiszedtem egy képet saját magamról, majd a fa- és üvegtörmeléket a Painter kezében tartott szemeteszsákba raktam. A fotó még végzős középiskolás koromban készült. Ideje lesz néhány újat előhívatni. – Dr. Eamesre gondolsz. John Eames, genetikus, az egyik északnyugati falkába tartozott. Az elmúlt néhány év során a forrásait és a szabad idejét arra fordította, hogy csökkentse a különbséget az észak-amerikai macskafalkákban születő fiú- és lánygyerekek száma között. Menet közben pedig rájött mindarra, amit a vérmacskák genetikájáról tudunk, például arra is, hogy képesek vagyunk az emberekkel szaporodni. Sejtettem, hogy ez zavarta meg Dant. – Sajnos a labor nem a miénk. Dr. Eames csak munkaidő után használja a saját céljaira… a mi céljainkra. És nem hiszem, hogy a tudása sokat érne, ha nincs a kezünkben egy másik azonosított minta, amivel ezt összevethetnénk – intettem a fejemmel a szőnyegdarab felé. – De szerencsére nekünk is megvan a felszerelésünk, itt ni – kocogtattam meg az orromat, és komoran Danre mosolyogtam. Felvonta a szemöldökét. – Meg fogjuk szagolni? Értetlenül néztem rá, aztán leesett, hogy viccel. – Mindjárt összeállítasz egy listát az összes kóborról, akit ismersz. Aztán körbevisszük a mintát, és majd ők szagolgatják, amíg valaki meg nem adja a szaghoz tartozó nevet. – És ha senki sem ismeri meg? – Az nem fordulhat elő – szólalt meg Parker. A kanapén állt, fél kézzel a falnak támaszkodott, a

másikkal a szegélylécdarabot feszegette ki belőle, amit odavágtam. Aztán megfordult, és a tölgyléccel intve folytatta. – Ti itt a szabad területeken talán nem vagytok annyira társaságközpontúak, mint egy falkában, de azért nem éltetek volna túl ilyen sokáig, ha nem tartjátok a szemeteket a riválisaitokon. Biztosan lesz valaki, aki pontosan meg tudja majd mondani, kié ez a vér. Azzal beejtette a fadarabot egy vastag nejlonzsákba, és bekötözte a száját. Dan lehajolt, hogy kihúzza a törött kisasztalt a nehezebb holttest alól. – És mi van, ha nem beszélnek velünk? Bátran viszonoztam a pillantását, hogy ne érthessen félre. – Ez nem az ő döntésükön fog múlni. Painter szó nélkül bólintott, és leült, hogy megírja a listát. Amíg dolgozott, Parker meg én nekiálltunk a nappalinak. Sosem láttam nagyobb és véresebb káoszt, mint amivé Marc nappalija változott, és ha van egy kis szerencsém, nem is fogok. Megjegyeztem a halott kóborok nevét-címét, aztán a tárcájukat – benne a pénzüket, hitelkártyáikat, igazolványaikat – velük együtt csavartuk nejlonba. A konyhában tettük le őket; a rendelkezésre álló hely felét elfoglalták. Addigra Dan is befejezte a listát. Odaintett az asztalhoz, átcsúsztatott rajta egy jegyzetfüzetlapot. Zavartan néztem rá. – Ennyi? – A papíron öt teljes és négy további keresztnév állt. Több mint húsz kóbor támadott ránk a rajtaütés során, és még annál is többen voltak, akiket hallottunk, de nem láttunk. Hogy lehet, hogy csak ilyen keveset ismer? Alighanem meglátta a gyanakvást az arcomon, mert sietve magyarázkodni kezdett. – Ezek csak azok, akikhez nevet is tudok kapcsolni. Még párat ismerek szag alapján is ám. – Azt mi is! – csattantam fel, hiszen a támadás alatt sok szaggal volt alkalmunk megismerkedni. Parker rosszallón nézett rám. Fújtam egyet mérgemben, és bólintottam. Tudtam, hogy Dan a tőle telhető legtöbbet adja – csakhogy az nem volt elég Marc számára. Mégis… Vállat vontam. – Kiindulási pontnak jó lesz. – Lehuppantam egy székre, és előszedtem a zsebemből a telefonomat, hogy jelentsem a neveket apámnak. Miután bontottam a vonalat, beálltam én is takarítani. A nappali minden bútordarabja összetört, a kanapét leszámítva, és mivel addigra már tényleg besötétedett, egyszerűen kidobáltunk mindent a ház háta mögé, hogy majd később elrendezzük. A szőnyeg menthetetlen volt. Hármunk együttes erőfeszítésével téptük fel a fal tövébe szegecselt szélét, majd összecsavartuk, és a konyhán át ezt is kivonszoltuk hátra. Alatta szerencsére az eredeti padlót találtuk: lakkozott keményfát, amin elég volt két felmosófejet elkoptatni, hogy jobban nézzen ki, mint újkorában. Amikor a ház már eléggé rendezetté – és majdnem bútorozatlanná – vált, felemeltük a fóliába tekert hullákat, és kivittük őket az erdőbe. Közös sírba ástuk őket; majdnem olyan pocsék meló volt, mint a véráztatta szőnyeggel birkózni. Csaknem tíz óra volt már, mire végeztünk a kései temetéssel. A fiúk kedvesen megengedték, hogy én használjam először Marc egyetlen fürdőszobáját. Amikor a hajamat leszámítva megszárítkoztam, beraktam két fagyasztott pizzát a sütőbe, és amikor Dan is kimászott a tus alól, leült a papírjához, hogy korábban esetleg elfelejtett neveken törje a fejét. Nem sok sikerrel. Éppen lehajoltam, hogy kiszedjem a pizzát, amikor az első ablakban reflektorok villantak, a

zsebemben pedig megszólalt a telefonom. Leraktam a pizzát a pultra, és felvettem a mobilt. – Én vagyok – hallottam Ethan hangját. – Engedj be! A fiúk elhúzták a bútort a bejárat elől, én kivettem a második pizzát is. Amikor berúgtam a sütő ajtaját, és megfordultam, Ethan már ott állt, a karja ölelésre tárva. A bátyám karjában többé nem bírtam visszatartani a könnyeimet. A vállára borulva zokogtam, és igyekeztem nem összetaknyozni az ingét, miközben a hátamat simogatta. – Megtaláljuk, Faythe! Bólintottam, kiszabadítottam magam, és egy, a konyhapultról szerzett, durva papírtörlővel kezdtem törölgetni az arcomat. – De meg ám! Ethan felvágta a pizzát, és kiosztotta a különböző nagyságú szeleteket négy papírtányérra. Én közben előástam néhány doboz kólát a hűtőből. – Egyetek gyorsan! Amíg a fejüket tömték, visszahívtam apámat, és beszámoltam róla, hogy Ethan biztonságban megérkezett. – A ház tiszta – jelentettem. – A szőnyeget fel kellett szedni, de alatta jó állapotú parkettát találtunk. A főbérlő még meg is köszönhetné. A holttesteket elástuk, viszont a törött bútoroktól meg a szőnyegtől és a kárpitoktól meg kell szabadulnunk. – A bútorokat vigyétek ki a városi szeméttelepre! A többit hozzátok el, amikor hazajöttök, és elégetjük! Szerencsére most – folytatta apám, én közben kinyitottam a kólámat, és belekortyoltam –, hogy ilyen alacsony a hőmérséklet, pár napig még nem lesz szaga. Meg akartam kérdezni, mi lesz, ha nem találjuk meg Marcot egy pár napon belül, de nem tettem, mert úgyis tudtam a választ. Ha addig nem találjuk meg, akkor élve már soha többé. – Na jó, ami a neveket illeti… – Ceruza koppant papíron, és tudtam, apám a listát nézi, amit lediktáltam neki. – Michael kettőnek a címét tudta megadni, de a másik háromról semmit sem találtunk. – Ez nem lepett meg igazán. Igyekeztünk nyilvántartani a határaink közelében élő kóborokat, de a listáink gyorsan avultak, hiszen mindig haltak meg néhányan a verekedésekben, és mindig jelentek meg újak helyettük. – És a keresztnevekkel sem igazán tudok mit kezdeni. – Sejtettem – sóhajtottam, máris belefáradva a zsákutcákba. – Csak add meg, ami van, légy szíves! – Kapkodva lejegyeztem, amit elmondott, aztán megköszöntem. – Főszabályok – kezdte még, mielőtt ügyesen lerakhattam volna. Körbepillantottam, hogy lássam, mindegyik fiú figyel-e. – Egyszerre eggyel beszéljetek! A kóborok magányosak, szóval ez annyira nem lehet nehéz. Másfelől viszont úgy tűnik, a dolgok változnak a szabad területeken, úgyhogy sosem tudhatjátok. De ha nem egyedül találjátok, ne menjetek oda hozzá! Csak kövessétek, amíg magára nem marad! Megértettétek? – Persze – feleltem, és a többiek is némán bólintottak az asztal körül. – Te beszélgethetsz velük, de ha meggyőzésre lenne szükség, az Ethan és Parker dolga. Ezen egy kicsit duzzogtam. Én sosem játszhattam a rossz zsarut, márpedig el sem képzelhettem volna alkalmasabb időpontot, hogy kipróbáljam. De ha tiltakozom, apám hazarendel, függetlenül Marchoz fűződő kapcsolatomtól. Mert ha az a kapcsolat a munka útjába ál, az mindannyiunkat veszélybe sodorhat. – És rendszeresen jelentsetek! – Úgy lesz.

Ismét búcsúzkodni kezdtem volna, de apám ismét félbeszakított. – Ethan? – ’gen? – válaszolta a bátyám pizzatésztával teli szájjal, csak úgy a telefon irányába. – Figyelj rá, hogy Faythe egyen is! A szememet forgattam, de Ethan csak vigyorgott, és leöblítette a falatot egy fél doboz kólával. – Nem gond. Végre elbúcsúztam, és zsebre raktam a telefont, aztán felszedtem egy szelet pizzát eddig érintetlen tányéromról, és a bátyám felé emeltem, hogy mutassam az együttműködő szándékot. – Gyerünk! Parker felkapta a kulcsait, Dan a kabátját, és kisorjáztak utánam az ajtón; Ethan hozta a vacsorám maradékát. De nem az ételen járt az eszem, és tudtam, nem is lesz semmi étvágyam, amíg meg nem találjuk Marcot. Élve. És el nem takarítottuk a rohadt seggfejeket, akik elvitték.

TÍZ S

– zóval ki ez a Ben Feldman? – Előrehajoltam a középső üléssorról, könyökkel az anyósülés hátára támaszkodtam, alig pár centire Dan fejétől. Parker vezetett, mert az ő autójában ültünk, és Dan ült mellé, hiszen ő tudta, merre megyünk. Feldman volt az egyetlen a listán, akinek a címét Painter az apámtól kapott információk nélkül is tudta. Kissé elfordult az ülésében, hogy rám és a bal oldalamon ülő Ethanre nézhessen. – Hét éve kapta el, vagyis már elég régi kóbor motoros, nem? – Gondolom, igen – vontam vállat. Dr. Carver szerint a kóborok várható élettartama a fertőzést követően három év alatt marad, a jellemzően erőszakos életmódjuknak köszönhetően. Fogalmam sem volt, igaz-e ez, de Dan láthatóan nem kételkedett. Alighanem hallotta a számokat Marctól, aki maga is messze túlélte már ezt az átlagot. Ben Feldman… honnan ismerős ez nekem? – Ez ugyanaz a Ben, akit péntek este emlegettél, amikor átjöttünk a szabad területeken? – Aha, ja – pillantott Painter Ethanre, aztán rám. – Mielőtt Marckal találkoztam volna, mindent, amit tudtam, tőle tanultam a vérmacskákról. Hátradőltem az ülésemben, kinéztem a sötét útra, és töprengtem. – Feldman ott volt köztük, amikor megtámadtak minket az úton? – Nem, de arra nem esküdnék meg, hogy a második hullámban sem. Amit végül nem láttunk egyáltalán. – Vagyis azt feltételezzük, hogy a dolog kapcsolatban van a rajtaütéssel? – Parker egyikünkről a másikunkra nézett a visszapillantóban. – Amíg nem találunk bizonyítékot az ellenkezőjére, igen – biccentettem, és összefontam a karomat. – Egyébként is túl nagy egybeesés lenne. – Feldmannak mindenképpen köze kellett, hogy legyen a rajtaütéshez, hiszen ő volt az egyetlen, akinek Dan elmondta, hogy Natchezben állunk majd meg. – Nem tudom elhinni róla, hogy belekeveredett. Ben jó fiú. – Dan meglazította az övét, és hátrafordult, mintha a legőszintébb arckifejezése meggyőzhetne minket. – Azon a listán ő az egyetlen, aki szerintem segíteni fog. Tagbaszakadt, meg lobbanékony is, de okos, és tudja, mi a helyes. – Óó, remek! – Ethan zöld szeme megjátszott vidámsággal csillant fel. – Akkor talán nem üres sörösüvegeket vág majd hozzánk, amiért felébresztettük az éjszaka közepén, hanem behív, és teát készít nekünk! Dan dühösen meredt rá, de a bátyám humora legyőzhetetlennek bizonyult. Még éjféltájban is, a szabad területek egy ismeretlen országúján.

Sajnos majd egy további óra utazás után sem sörösüvegeket nem kaptunk, sem teát, mert Mr. Feldman, aki Painter szerint a legjobb esélyünk lett volna a békés informálódásra, nem volt odahaza. Úgyhogy továbbléptünk a listán Hooper Gallowayhez, aki a legközelebb lakott. Galloway bérelt házban élt, egy utcácskában, ahová tucatnyi egyforma épület zsúfolódott. Előkertje nem volt, és amikor felsétáltam a verandájára az éjszaka közepén, rám tört a nyugtalanság. Biztos voltam benne, hogy valamelyik mindenlébenkanál, álmatlanságban szenvedő szomszéd máris figyel a reluxája poros lamelláin át, és azon töpreng, miért keresi hajnali egy felé egy fiatal lány és három nagydarab pasas Hoopert. Azonban akármilyen figyelmesen néztem körül, nem láttam, hogy bárki is figyelne. A ház előtt az utcai lámpát tönkretették, és emberi szemmel amúgy is alig láthattak volna belőlünk valamit. Amikor Dan első, udvarias kopogása nem vezetett eredményre Parker lépett a helyére. Olyan erővel és sebességgel döngette meg az ajtót, amire a holtak is felébredtek volna. Feltételeztük, hogy Galloway odahaza van, hiszen a felhajtón álló autóból áradt a kóborszag, úgyhogy, amikor Parker kopogást mímelve, némán megkérdezte, próbálkozzon-e még egyszer, rábólintottam. Azonban az ismétlés szükségtelennek bizonyult, mert lépések egyenetlen dobogását hallottuk a ház belseje felől. Kinyílt a fehérre festett acélajtó: köztem és Hooper között már csak a szélfogó ajtó maradt Galloway nem ébredt fel teljesen. – Ajánlom, hogy jó okod… – kezdte az alvástól rekedtes hangon. Aztán meglátott engem, majd a hátam mögött álló három nagy kandúrt. Kitágult a szeme, amikor meglátta Dant: felismerte, de nem invitált be minket. – Hooper Galloway? – kérdeztem. Megint összehúzta a szemét, az orrcimpái mozogtak, úgy igyekezett azonosítani, milyen fajhoz tartozom. A legtöbb kóbor úgy éli le az életét, és úgy is hal meg, hogy sosem lát nőstény macskát; én pedig azonosítottam az ő szagából, hogy nem volt azok között, akik három estével azelőtt megtámadtak. – Ki a francok vagytok? – kérdezte a férfi, akinek fogalma sem volt, hogy a hálós ajtó egyáltalán nem akadály közte és a között a komoly kellemetlenség között, amit már nagyon szerettem volna rázúdítani valakire. De visszafogtam magam: ha önként együttműködik velünk, hamarabb jutunk több adathoz, mintha ki kellene vernünk belőle – akármennyire is szórakoztató lenne az a jelen körülmények között. – A nevem Faythe Sanders, a déli középső falka végrehajtója vagyok. A két úr mögöttem úgyszintén. Szeretnénk feltenni néhány kérdést. Bemehetnénk? Galloway csak pislogott, és lassan, ahogy a szavaim értelmét – egyenként – felfogta, kiült az arcára a megértés. A szemében félelem csillant, azonban kőfejű makacsságból csak még erősebben szorította a hálós ajtó kilincsét. Mintha azzal kint tarthatott volna minket. Felvontam a szemöldökömet, az ajkamat gunyoros mosolyra húztam. – Hoppá! Úgy fogalmaztam, mintha ez kérdés lenne, igaz? Elnézést! Hátraléptem. Ethan odanyúlt, és megragadta a kilincset – régi fajta volt, a tetején egy bütyökkel a hüvelykujj számára –, és egyetlen rántással kitépte az egészet a keretből. Sikoltva szakadtak ki a fémcsavarok a fából; Ethan, két kézbe fogva az ajtót, ismét hátralépett. Persze erre én is képes lettem volna, de rám a jó zsaru szerepe jutott, vagyis nem törhettem össze semmit, hacsak nem kezd minden nagyon pocsékul menni, és át nem váltunk a B tervre: rossz zsaru és még rosszabb.

– Mr. Galloway, pillanatnyilag két lehetősége van. Vagy félreáll és beenged minket, vagy ott marad, és mi tesszük félre, mint az ajtaját. Hooper olyan sebesen ugrott odébb, hogy éppen csak megéreztem friss félelme szagát. – Köszönöm! – Beléptem a nappalijába, és felkattintottam a lámpát. Az olcsó, ventilátoros csillár tompa fényt szűrt a szobába. Kényelembe helyezkedtem az ócska futonon, ami kanapéként szolgált, amíg a fiúk is követtek. Parker lépett be utoljára, bereteszelte a még működő ajtót, Ethan pedig egy sima, fehér falnak támasztotta a másikat. – Mi… mi folyik itt? – tudakolta Galloway idegesen. Dannek címezte a kérdést, az egyetlennek, akiben közülünk már-már megbízott. – Ismered Marc Ramost, igaz? – Painter mellém ült a futonra, és intett Hoopernek is, hogy foglaljon helyet az egyetlen székben. Ethan és Parker állva maradt – állandó, fenyegető jelenlétben. Galloway tétován biccentett, és belesüppedt a viszonylag rendes, kárpitozott karosszékbe; messze az volt a legszebb bútordarab a szobában. Valószínűleg az egész házban. – Az a nagy mexikói kandúr, akit kirúgtak a… – Egyszerre felfogta, mit is beszél, és elhallgatott, végignézett rajtunk. – Marcot keresik? Mit követett el? Felvontam a szemöldökömet a feltételezésre, hogy le akarnánk tartóztatni Marcot. – Eltűnt. – Ethanre pillantottam, mert nem voltam benne biztos, mennyit árulhatok el, mielőtt feltesszük a kérdéseinket. Azonban Galloway arckifejezése megváltozott: a félelem helyét őszinte kíváncsiság vette át. Egyszerre várta az információkat, ahelyett, hogy igyekezett volna eltagadni őket. Ethan vállat vont, rám hagyva a döntést Visszafordultam a kóborhoz. – Van valami elképzelése, hol lehet Marc, vagy kivel? Hooper zavartnak tűnt. – Honnan lenne? A maguk barátja. Sőt, azt mondják, maguk ketten nem is csak barátok. Szemforgatva majdnem félresöpörtem a célzást – bár az pontos volt –, de megakadtam, mert rájöttem, hogy most kihangsúlyozhatom az elszántságomat. – Erről van szó. És megteszek bármit, hogy megtaláljam, őt is, meg azt a rohadékot is, aki elvitte. – Mi van? Valaki elvitte? – Galloway kihúzta magát a székben, és kócos fekete hajába túrt, közben Danre pillantott megerősítésért. – Azt hittem, odébb költözött egy várossal, vagy mi. – Nem. – Előrehajoltam, ezzel is jelezve: amit mondani fogok, fontos. – Erővel hurcolták el, és ha kell, erővel is fogjuk visszahozni. A kérdés, hogy az elrablásának van-e köze a mi pénteki megtámadásunkhoz? – Milyen támadáshoz? – ráncolta Hooper túlzó zavarodottsággal a homlokát: a szíve kicsit gyorsabban kezdett verni. Akkor már tudni véltem. A reakciója alapján valamit tudott a rajtaütésről, másfelől, a reakciója iménti hiánya alapján valóban nem tudott semmit arról, ami Marckal történt. Vagy pedig igazán tehetséges színész. Amit azért nem néztem ki belőle. – A második hullámban volt, igaz? – A székébe szegeztem a tekintetemmel, és, esküszöm, megvonaglott alatta. Ennyit a színészi tehetségről. – Nem tudom, mire… Azonban én zavartalanul folytattam. – Azt hittük, a nőstényeket akarják – mondtam, és úgy figyeltem, mintha a szemén át kiolvashattam volna a gondolatait. – De Marc volt a célpont, igaz? Miért? Galloway tekintete Ethanre, aztán Parkerre villant, végül vissza rám. Idegesen piszkálgatni kezdett egy, a széke karfájából kilógó szövetszálat.

– Nézzék, én nem az vagyok, akivel erről beszélni akarnának… – De maga van itt. – Parker fenyegető tartással, karba font kézzel előrelépett. – Úgyhogy könnyítse meg a saját dolgát. Mesélje el, mi a francot akarnak maguk Marctól. – Nem akarnak ők tőle semmit, csak a halálát akarják – sóhajtott Hooper, mintha a vallomástól bekoszolódott volna a becsületrendje. A mondat megütött: rettegés fonódott a szívem köré, és kihagyott a pulzusom. Marc halálát akarják, és Marc eltűnt, mindenestől, azt a rengeteg vért leszámítva. Megkapták volna, amit akartak? Nem. Nem bírtam elhinni. Nem, amíg még maradtak megválaszolatlan kérdések. Ha megölték Marcot, miért vitték el a testét, és hagyták ott a másik kettőt? Mélyet lélegeztem, és bólintva jeleztem Ethan kérdő pillantására válaszul: jól vagyok. Aztán visszafordultam Gallowayhez, és erővel összpontosítottam. – Kik akarják? – Hát nem én! Én csak azt csináltam, amit mondtak. – Ki mondta? – A futon szélére húzódtam: valójában szerettem volna felpattanni és fel-le járkálni. Az segített a gondolkodásban. De inkább nyugton maradtam, mert tudtam: a kóbor szemében úgy tűnnék, mint aki dühös; mint egy sarokba szorított macska. Ez nem a jó zsaruhoz illő viselkedés. Hooper Dan re pillantott, mondhatja-e, vagy mi annak a véleménye, ám Painter csak a vállát vonogatta, láthatóan értetlenül. – Pete Yarnell. Ismerősnek tűnt a név. A szemem sarkából láttam, hogy Dan bólint. Felé fordultam. – Ismered? – Párszor találkoztunk. Ott a neve a listán. Tényleg. Az egyetlen kandúr volt, akinek a címét apám nem tudta megtalálni. – Ember, te listát adtál nekik? – tudakolta Galloway, egyszerre döbbenten és lenyűgözve Dan bátorsága miatt. – Jobb lesz, ha odafigyelsz, mert te leszel a következő. Olyan gyorsan kaptam oda a fejemet, hogy belenyilallt a fájdalom. – A következő? Marc után? Miért akarták Marcot? Galloway egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán felnézett, mintha máris szégyellné, amit mondani készül. – Nem tudom, ki vitte el a barátját, vagy mit akar tőle. De nem közülünk való volt. Legalábbis nem tudok róla. Pénteken ki akartuk iktatni a képből, de ez ugyebár nem jött be. És nem hallottam azóta újabb próbálkozásról. – Miért próbálkoztak egyáltalán először? – Ethan közelebb lépett hozzám, hogy jobban lássa az újdonsült informátort. – Mert Marc Ramos egy kicseszett áruló! – húzta ki a derekát Galloway, a bátorságát feltüzelte, amit megdönthetetlen igazságnak látott. Danhez fordult. – Téged sem fognak szeretni, ha rájönnek, hogy ott folytatod, ahol Marc abbahagyta! Idegességemben már csaknem az eszemet vesztettem. – Mi a francról beszél ez? – tudakoltam Paintertől. – Pete szerint Marc még mindig apádnak dolgozik – sóhajtotta ő. A fejemet ráztam, nem bírtam felfogni. – Miért gondolja ezt? – Mert senki sem hiszi el igazából, hogy valami politikai tili-toli miatt rúgták ki. – Dan tétovázott,

láthatóan olyasmit készült kimondani, ami nekem nem fog tetszeni. – Meg kell értenetek, hogy látják ők a dolgot. Mármint, akik nem ismerik őt – intett Galloway felé példaképpen. – Marc afféle legenda. Egy kóbor, aki egy falkában él, és az egyik hercegnőt döngeti… már bocsánat. – Csak intettem, hogy folytassa. – …és elvégzi a piszkos munkát, hogy a falkatagok keze tiszta maradhasson. – Ez nem igaz! – csattantam fel. – Mindannyian csináljuk a piszkos munkát. A végrehajtók mindennap azon munkálkodnak, hogy megvédjék a területünket, ráadásnak az egész fajt, a betolakodóktól, akik mindenhová begyalogolnának, meg a latroktól, akik meg sem próbálják titokban tartani a létezésünket az emberek előtt. Mindenkinek a biztonságát szem előtt tartjuk, a falkatagokét és a kóborokét is. Dan a szemét forgatta. – Jól van, értem, ti vagytok a kicseszett Nemzeti Gárda meg az Állatvédő Liga egyben. De amit ők látnak, az egy fizetett ember, aki az elmúlt egy-két évtizedben egyenként szedegette ki őket a sorból. És most közéjük került. – És még mindig egyesével vadászik le minket – tette hozzá Galloway. – Ez meg mit jelentsen? – tudakoltam. – Azt beszélik, azért küldték ide, hogy kipucolja a terepet a falkák számára – magyarázta Dan. – Hogy kirugdalja a kóborokat a szabad területekről, egyszer és mindenkorra. – Mi?? – A szemöldököm a homlokomra szökött, és a falkatársaim sem tűntek kevésbé meglepettnek a hír hallatán. – Mi a francért hiszik ezt? Marc kóbor, mint itt mindenki más. – Kóbornak kóbor, de nem olyan, mint itt mindenki más – erősködött Painter, akit láthatóan meglepett, hogy nem értem, amit mondani akar. – Kiképzést kapott, egy csomó mindent tud, kapcsolatai vannak. Fenyegetést jelent. Azt meg mindenki tudja, kihez hűséges, és bizony nem a szembejövő közönséges kóborokhoz. Keserűn felnevettem a helyzet iróniáján, és Ethanre pillantottam. – Ha tudnák! – Ha mit tudnának? – érdeklődött Galloway egyikünkről a másikra nézve. Macska alakjában még a fülét is felém fordította volna. – A falkáknak nem kell Marc – vágtam oda a mérgező igazságot, és gyűlöltem minden kiejtett szavamat. – Apám az egyetlen alfa, aki valaha is befogadott egy kóbort, és most meg is fizet érte. – Elharaptam a kirohanást, hiszen nem tudhattam, Galloway és Painter mennyit hallott apám pillanatnyi politikai problémáiról. Vagy mennyit volna jó tudniuk, figyelembe véve Dan szokását, hogy az ellenségeinknek információt szivárogtasson, és Gallowayét, hogy összedolgozzon velük. – Marcot a legtöbb falkában éppen annyira látnák szívesen, mint itt. Painter a vállát vonogatta; egyre inkább megszoktam tőle a mozdulatot. – Hát, a falkatagok legalább nem próbálják megölni. Egyelőre legalábbis. – Na várjunk! – szólt közbe Parker, Gallowaynek címezve, de engem is visszarántva a gondolatmenetbe. – Hogy értsük azt, hogy egyesével szedegeti ki magukat? Most Hooper vonta meg a vállát. – Ahogy mondom. Eltünedeznek a fiúk. Csak úgy. És mindenki tudja, hogy Marc csinálja. Megöli őket, a maga apja megbízásából. – Nem tesz ilyet! – süvöltöttem, éppen, amikor Ethan is megszólalt. – Ajvé, honnan veszik, hogy Marc az?

– És hányan tűntek el? – kérdezte Parker. – Mit tudom én? Három? Négy? – Galloway Painterhez fordult megerősítésért, de csak vállvonogatást kapott megint. – Nem számoltam. Megdörgöltem a homlokomat, és azt kívántam, bárcsak felfedezték volna már a fájdalomcsillapítót, ami a vérmacskákra is tovább hat egy óránál. – Ha nem találták meg a hullákat, honnan tudják, hogy halottak? És miből gondolják, hogy Marc a felelős? – Mert semmi ilyesmi nem történt, mielőtt ő idejött volna. És ha nem halottak, hol a fenében vannak? – Na jó, egyszerre egy dologgal foglalkozzunk! – válaszoltam, fejben igyekezve kibogozni a gubancot. – Beszéltek a munkaadóikkal? A szállásadóikkal? Kilépett valamelyikük a munkából, vagy megadott egy új címet? Hooper zavartan nézett vissza. – Fogalmam sincs. Azt se tudom, megpróbálta-e egyáltalán valaki. Csak azt tudom, hogy egy ideje nem látta őket senki. És ez alapjában véve összefoglalta a szabad területek vérmacskáinak életét. Nincs alfa, hogy mindenkire odafigyeljen, és nincsenek végrehajtók, hogy mindenkire vigyázzanak. Ha meggyilkoltak valakit, napokba, néha hetekbe is beletelt, mire valaki észrevette – ha egyáltalán –, mert a kóborok legnagyobbrészt magányosan élnek. Nem jönnek rendszeresen össze, és nem kötelesek bejelentkezni vagy részt venni a társadalom életében. – Vagyis valójában nem tudja biztosan, hogy meghaltak. Vagy, hogy egyáltalán eltűntek-e. Csak azt tudja, hogy egy ideje már nem látta őket. – A hangomba beszivárgott a lenézés. – Eltűntek – erősködött Galloway, és vékony vonallá összeszorított ajka elárulta, mennyire súlyosnak ítéli a helyzetet. Az pedig, hogy Marcot immár másodszor támadták meg, azt is elárulta, hogy a többi kóbor sincs vele másképp. Logikus. Valóban katasztrófa kell, hogy összehozza a kóborokat. – Mióta folyik ez így? Hooper megint Dan re nézett támogatásért. – Egy hónapja? Painter bólintott, engem azonban nem győzött meg. – Marc már több mint két hónapja itt van – vágtam vissza. – Ez az elmélet pont olyan stabil, mint a Titanic! – Én csak azt tudom, hogy semmi ilyesmi nem történt, mielőtt ő idejött volna – vonogatta a vállát Galloway, fel sem véve a cinizmusomat. – Na jó. Maguk úgy gondolják, Marc áll az eltűnések mögött, szóval megpróbálják megölni. – Egy gondolat mocorogni kezdett az agyam mélyén. – Miért akkor, amikor mind körülötte vagyunk? Nap mint nap itt van, egyedül, mégis vártak, amíg komoly erősítést nem kapott. Hooper idegesen fújt egyet. – Pete szerint ez demonstráció lett volna. Maga meg a fiúk tanúnak kellettek, hogy menjenek haza, és mondják meg az apjának, hogy velünk nem lehet többé baszakodni. Hogy ha úgy gondolja, hogy az emberei számában van az ereje, hát abban nekünk is van. Csak aztán ez… visszafelé sült el. De még mennyire. Most, hogy egyértelművé vált: Galloway nem jelent fenyegetést, Ethan leült mellém a futonra.

– Szóval beismerik, hogy megpróbálták megölni Marcot, de azt nem, hogy elrabolták volna? Hooper megforgatta apró, sötét szemét. – Merthogy nem is raboltuk el. Ha közülünk tette volna valaki, ott is hagyták volna a testet. Ugyanaz a logika. Azonban én Ethan gondolatmenetét követtem, még ha vonakodó házigazdánk nem is volt erre hajlandó. – Hát, azt garantálhatom, hogy nem Marc áll a többi eltűnés mögött. Szóval, nem lehet, hogy az vitte el Marcot is, aki a többieket? Dan rábólintott, és egy pillanatnyi töprengés után még Galloway is félig-meddig meggyőzöttnek tűnt, bár meglepte a lehetőség. – Na de miért? – Jó kérdés! De van jobb is. – Kinyújtott kézzel Parker felé fordultam. – Kérem a mintát. Parker előhúzta a tasakot dudorodó hátsó zsebéből, és átadta. Kinyitottam, és előrehajolva Hooper orra alá tartottam. – Felismeri ezt a szagot? Galloway is előrehajolt, és látványosan szimatolt. A felismerés kiült az arcára. Egy másodpercig azt hittem, nem adja meg a választ, de aztán csak a szemembe nézett és bólintott. – Adam Eckard. Ez honnan van? Adam meghalt? – Nem, de ez a kettő igen. – Visszaadtam a tasakot Parkernek, és hátradőltem, jobb zsebemből előszedtem egy darab papírt. Átadtam Hoopernek, aki kinyitotta, és üres arccal olvasta el. – Ismerte őket? – Személyesen nem – nyújtotta vissza a cetlit. – Miért? – Két órája vonszoltuk végig a hullájukat Marc nappalijának padlóján. Az a szőnyegéből volt egy darab, Eckard vérétől áztatva. Galloway pislogott, amikor felfogta. – Ők jártak Marcnál? Bólintottam. – Ez a kettő belehalt a próbálkozásba – emeltem fel a papírt. – Eckard kihúzta Marcot, át a saját pázsitján, berakta egy kocsiba, és elhúzott vele. Ez meglepi magát? – Igen – biccentett Galloway, és a homloka valóban zavart ráncokba szaladt. – Mindhárman velem voltak péntek este, a második csoportban. Lejjebb várakoztunk, az út mentén, mert nem tudhattuk, végül hol fog lerobbanni a kocsi. De az lett volna a dolgunk, hogy a maga szeme láttára öljük meg Marcot, nem pedig, hogy elvigyük. És azóta nem is hallottam semmit a dologról. Arról pedig fogalmam sincs, miért rabolták el a többi kandúrt. – Most már úgy tűnt, mind ezt a nézetet képviseltük. – Azok is csak kóborok, mint mi mind. Hittem neki. Nem akartam, de túl fáradt volt, túl stresszes, és túl gyenge színész, hogy ezt is csak hazudja nekünk. – Van egy tollad? – kérdeztem Ethant, aki előhúzott egy kicsi golyóstollat a zsebéből, és egy hozzáillő méretű jegyzetblokkal együtt adta át. Továbbítottam őket Gallowaynek. – A többi elveszett kandúr nevét kérem. Hooper vita nélkül elvette az írószereket. – Maguk vagy tizenötünket kinyírtak péntek este, és azt pletykálják, maga Marc alig kapott pár karmolást összesen. – A szemembe nézett: a tekintetét tompa félelem homályosította el. – Szóval, ha vele elbírtak, mi akadályozza meg őket, hogy bármelyikünket elraboljanak?

Szigorúan rámosolyogtam, ahogy ült ott, a tollal a papír felett. – Majd mi.

TIZENEGY A Marc házához vezető úton visszafelé felhívtam apámat, részben, hogy bejelentkezzek, ahogy kérte, részben pedig mert Galloway nem tudta Adam Eckard címét. – Halló? – szólt bele rekedten. Parker balra kanyarodott, egy keskenyebb útra. – Én vagyok. Felébresztettelek? – Csak szunyókáltam. – Bőr nyikordult; láttam magam előtt, ahogy felül a kanapén, az irodában. – Van jelentenivalód? – Aha. Épp most beszéltünk Hooper Galloway-jel a címen, amit adtál. – Jó. – Már éberebbnek tűnt a hangja, zoknis lába a parkettán susogott. – Megsérült valaki? Elvigyorodtam, bár az arcomat csak Ethan láthatta az út menti lámpák elsuhanó fényében. – Csak Galloway büszkesége, semmi más. – Járulékos kár? – Egy szélfogó ajtó. – Ethan visszanevetett rám. Apánk sóhajtott, és a rugók nyikordulása tudatta, hogy átült a görgős székébe. – Gondolom, rosszabb is lehetett volna. Mit tudtatok meg? – Vittünk egy mintát a kóbor véréből, aki elvitte Marcot, és Galloway szerint egy Adam Eckard nevű kandúré. Nincs a listánkon, szóval mindent ki kellene derítened róla, amit tudsz. Különösen a címét, és amit az autójáról tudni lehet. Meg a két halott kandúrról is, ha lehet. Nem tudjuk, ki vezetett, és egyiknél sem találtunk kulcsokat. – Amint leteszem a telefont, ráállítom Owent – ígérte apám. – Még valami? – Aha. – Fél kézzel megkapaszkodtam Dan üléstámlájában, amikor Parker bevett egy éles kanyart. – Rosszul értelmeztük a rajtaütés okát. Nem Manx és én voltunk a cél, hanem Marc. Galloway szerint előttünk akarták megölni, hogy példát statuáljanak. A telefonban apám halk morgása hallatszott. – Úgy hangzik, harcolni akarnak. – Ők úgy gondolják, most vetnek véget egy harcnak. Az elmúlt hónapban jó néhány kóbornak nyoma veszett a környéken. Halottnak hiszik őket, Marcot pedig a tettesnek. Mi viszont úgy gondoljuk, Eckard és a halott kandúrok állnak a balhé mögött. Bár nem lepne meg, ha kiderülne, hogy valaki mással, vagy másnak dolgoztak. – Megvan az eltűntek neve? – Fiók csikordult valami puhán az íróasztalra esett. Alighanem egy jegyzettömb. – Igen. – Felolvastam neki a Hoopertől kapott neveket, és a végén a kérdőjelet is. – Galloway

biztosra vette, hogy volt egy negyedik eset is, de annak a nevére nem emlékezett. – Visszahívlak reggel, és elmondok mindent, amit előástunk. Habár Michael biztosan gyorsabban tudna ásni. – Csakhogy Michael Georgiában volt, és nem is jöhetett el onnan, amíg Manx pere véget nem ér. Apám tenyere a mikrofonhoz súrlódott, ahogy megpróbálta elfojtani az ásítást. – Aludjatok valamit! Ma este már semmit nem tehettek a cím nélkül. Átfutott a fejemen, hogy vitatkozzak – nem hittem, hogy képes leszek aludni, miközben Marcnak nincs nyoma, de most az egyszer túl fáradt voltam a kötözködéshez, úgyhogy csak témát váltottam. – Hogy van Kaci? – Kimerült. – Apám hangját, és alighanem a testtartását is, az aggodalom tette komorrá – Hamarosan nagyon beteg lesz, ha nem vált alakot. – Tudom – sóhajtottam, és kibámultam az ablakon, ahol egy sor kopasz, fagyos szántó suhant el hátra. – Ma délután nagyon közel jutottunk. Remélem, ha visszamegyek, át tudom juttatni rajta. – Az jó. – Elhallgatott, újra ásított, amitől rám is rám jött. – Aludjatok! – Megpróbálok. Csaknem hajnali három volt már, mire visszaértünk Marc házához. Dan leroskadt a kanapéra, Ethan, Parker meg én pedig összekuporodtunk Marc ágyán, mint egy falka oroszlán. Tényleg úgy gondolom, hogy Marc távollétében képtelen lettem volna aludni, ha nem érzem a testünk közös melegét és a mellettem verő két szív egyenletes ritmusát. És még így sem aludtam jól. Egyre kísértett Marc, láttam holtan, egy földbe ásott lyukban, saját alvadó vérében fekve, miközben dögevők tépkedték a húst a csontjairól. Hideg verejtékben úszva ébredtem fel, az arcom könnyektől volt nedves. Ethan, mintha meg akarna nyugtatni álmában, átvetette a karját a vállamon. Még nem virradt. Az órán öt negyvenöt állt, de én már végérvényesen felébredtem. Ethan és Parker még aludt, úgyhogy kiosontam a ház első felébe, csak úgy, zokniban: mindössze azért álltam meg, hogy felmarkoljam a mobilomat Marc éjjeliszekrényéről. Meglepetésemre Dan Paintert találtam a konyhaasztalnál – bár a gyéren szigetelt helyiségben hideg volt, ő egy párás doboz kólát markolt. Az asztalon előtte hevert a saját telefonja. – Te mit csinálsz ilyenkor ébren? – Vastag, puha zoknimban besétáltam a konyhába. – Tetriszezek. – Felém fordította a mobilt, úgyhogy láthattam is a képernyőn halmozódó színes tömböket. – Nem tudtam aludni. – Én sem. – Kihúztam a kávéfőző alól az üres kiöntőt, és a mosogatónál megtöltöttem. – Nem innál inkább egy kávét? – pillantottam a hideg üdítőre. – Féltem, hogy felébresztelek. Apró mosollyal köszöntem meg a figyelmességet, aztán felnyúlva nyitogatni kezdtem a szekrényeket; kávét és filtert kerestem. – Balról a második, alsó polc. A pokolba! Painter tudja, hol tartja Marc a dolgait, én nem. Bosszúság száguldott végig rajtam, ezredszerre az elmúlt napok óta, és felszította a Marc miatt érzett félelmemet és dühömet. Nélküle létezni szívás. De ha nem tudom, él-e még, vagy már halott, az kínzás. Kivettem a filtert meg egy zacskó kávét az alsó polcról, és bőségesen pakoltam az utóbbiból az előbbibe. Amíg főtt a kávé – már az illata visszahozta a racionális gondolkodási képességemet,

kimerültségem és érzelmi ürességem ellenére –, kihúztam a Dannel szemközti széket, és ledobtam rá magam. – Miért nem tudsz aludni? Painter az üdítőjét nézte, és forgatta a repedt asztallapon. – Furdal a lelkiismeret. Együttérzőn feldobogott a szívem. – Dan, ez nem a te hibád. Vállat vont, nem nézett a szemembe. – Ha én vagyok ott, nem ő, ez sose történik meg. Ő megállította volna őket. Sóhajtottam. Alighanem igaza volt – hiszen Marcról beszéltünk –, de a bűntudata ettől még nem volt helyénvaló. – De nem voltál ott, Dan. Nem tehettél semmit. Nem tűnt úgy, hogy meggyőztem, de mielőtt erősebb érvet találhattam volna, pizsamanadrágom zsebében megcsördült a telefonom. Felálltam, hogy felvehessem, közben megint a szekrényhez léptem, hogy kávésbögréket keressek. – Felébresztettelek? – kérdezte apám kimerültségtől reszelős hangon. – Nem, már fenn voltam. Találtál valamit? – Owen megtalálta Eckard címét, de fel kellett hívnunk Michaelt, hogy utánajárjon a kocsijának. Fogalmam sincs, hogy szed össze ennyi adatot ilyen gyorsan. – Vannak barátai a dallasi rendőrségen, meg nagyon ért a számítógépekhez. – Az első szekrényben csak papírtányérokat találtam, meg egy karton kólát, úgyhogy odébb léptem eggyel. – Van nálad írószer? Körbepillantottam a konyhában. A szemem megakadt a hűtőre rakott mágneses tokban tárolt üzenőcetliken és az edényszárító egyébként üres evőeszköztartójába rakott, összerágcsált ceruzán. – Van, mondhatod. – Apám beolvasta Adam Eckard címét, és hogy egy fekete 2001-es Ford Explorer van a nevén. Feljegyeztem. – Köszi, apu! Még napkelte előtt úton leszünk. – Elég nagy út, és ha hivatali munkarendben dolgozik, aligha éritek el indulás előtt. Vállat vontam, bár ezt ő nem láthatta. – Akkor majd átnézzük a lakását. Apám sóhajtott – Légy óvatos, Faythe! – Az leszek. – Végül a harmadik és utolsó szekrényben találtam három bögrét és fél zacskó porcukrot. Tejpor nem volt; Marc feketén itta a kávét. A cukrot a francia pirítóshoz tartotta, a kedvenc reggelijéhez. Egy fél veknit is megevett belőle egyszerre. Letettem a telefont, kávét töltöttem magamnak, extra cukorral – hátha jó lesz a tejpor helyett – és a bögrémmel, a samponommal meg a táskámból előszedett váltás ruhámmal a fürdőbe vonultam. Majd felkeltem a fiúkat, miután letusoltam – különben mire odajutok, elhasználják az összes meleg vizet. Mire kiszálltam a zuhany alól, a kávém már ihatóra hűlt, bár még mindig nem volt elég édes. Tíz perc múlva csaknem száraz hajjal és üres bögrével léptem ki a fürdőből. Addigra a többiek is az asztalnál ültek, Ethan és Dan Marc két maradék bögréjéből itták a kávéjukat, Parkernek egy fehér papírpohár jutott valamelyik szekrényből. – Fürödjetek és öltözzetek fel! – töltöttem ki magamnak a maradék kávét, és visszafordultam feléjük, majd nekidőltem a pultnak. – Apu megtalálta Eckard címét, az lesz az első megálló.

– Tudjuk – lengette meg Ethan a sárga cetlit a kézírásommal. Parker felállt, kiitta a poharát. – Ha felrakod a szalonnát, amíg megfürdök, utána összedobom a reggelit. – Rendben. – Bár nem voltam épp mesterszakács, de néhány csík bacont bele tudtam rakni egy serpenyőbe. Húsz perc múlva Ethan – ő volt az utolsó – is kilépett a fürdőből, mezítláb és póló nélkül, a homlokára egy vizes hajtincs tapadt. Éppen akkor ült le a negyedik székre, amikor Parker az asztalra tett két műanyag tányért, tucatnyi tükörtojással. Ethan kiszedett egy csík szalonnát a másik tálból – majdnem egy kilónyit kisütöttünk –, Parker pedig közben odatette a tizenkét szelet vajas pirítóst és egy üveg szőlődzsemet. Marc sem tejet, sem narancslevet nem tartott a háznál; már a harmadik csésze kávét ittam feketén, keserűen. Pocsék íze volt, de minthogy csak két és fél órát aludtam, nagyon kellett. Hét óra előtt indultunk, de csaknem egy órába telt, hogy eljussunk Rosettából Fayette-be, ahol Eckard élt. Ezt még húsz perccel megfejeltük, amikor a házát kerestük; Adam Eckard egy ikerház jobb oldalán lakott, és balról közös felhajtón osztozott a szomszédjával. Az ő oldala üresen állt, leszámítva az olajfoltokat, de a biztonság kedvéért bekopogtunk. Vagyis én kopogtam be. Minthogy fényes nappal nem törhettük be az ajtót, a fiúk az autóból figyeltek, amíg én a fedett verandán ácsorogtam. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy képes vagyok egymagamban elbánni egy kóborral, ha kell, főleg úgy, hogy – hacsak nem jut eszébe azonnal megszimatolni engem – fogalma sincs, hogy én is vérmacska vagyok. A fiúk pedig meglehetősen biztosak voltak benne, hogy ha tévedek, nagyon gyorsan odaérnek. Végül azonban mindez lényegtelen volt, mert Eckard nem volt odahaza. – Adamet keresi? – Amikor visszafordultam a kocsihoz, bal felől kitárult az ikerház másik felének az ajtaja. Megperdültem. Egy kisfiú lesett rám, fél kézzel még mindig a kilincset markolta. Nyolcévesnél nem lehetett idősebb, és a hideg ellenére is mindössze egy kopott farmert viselt, meg egy fakó pólót. Mezítláb állt a fagyos betonon. Az arca kipirult, a szeme csillogott a láztól, de a szaga is azonnal elárulta, hogy beteg. Elkapott valami fertőzést, ami miatt most nem mehetett iskolába. Parker kocsijának ajtaja kinyílt mögöttem. Hátranéztem, hogy közöljem Ethannel: minden rendben. A bátyám bólintott, de azért mellém sietett a repedezett járdán, nem ült vissza. – Hogy hívnak? – kérdeztem a srácot. Ethan lépései elhallgattak mögöttem. – Jack – felelte a gyerek tágra nyíló szemmel. Ethan letérdelt mellém, hogy a kisfiú szemmagasságába kerüljön, és rámosolygott. Jack csak bámulta: a két idegen jelenléte nem rémítette meg, nem is hozta zavarba. – Jack, itthon vannak a szüleid? – kérdeztem. Láztól homályos pillantását felfelé fordította, felém. – Anyu még alszik. Elnyomtam a fellobbanó mérgemet – ébren kellene lennie, hogy lázcsillapítót adjon a szegény srácnak, és vigyázzon, ki ne száradjon. – A szomszédodat keressük. Mr. Eckardet – magyaráztam, a korábbi kérdésre válaszul. – Ismered őt? – Láttam – pislogott rám értetlenül. – Ma? – vágott közbe Ethan, és Jack felé fordult. – Tegnap. – Tudod, hova ment? – Nem vártam választ, és a kisfiú tényleg csak a fejét rázta. – A barátaival ment el, de nem t’om, hova.

Ethan felvonta a szemöldökét, és rám pillantott. – Hogy néztek ki a barátai? – Az egyik magas volt, meg sovány, a másik alacsonyabb, de muszklisabb. Most én mosolyogtam le Ethanre. Jack a halott kóborokat látta, még azok életében. – Mit csináltak itt? – Semmit. Adam bement, a többiek a kocsiban vártak. Aztán Adam kijött, és elhajtottak. – Akkor láttad utoljára? Jack lassan ingatta a fejét. – Később visszajött, de a többiek már nem voltak vele. Megint Ethanre sandítottam, a szívem zaklatottan verdesett. – Akkor mit csinált? Volt vele valaki más is? – Nem… nem. – Jack eleresztette a külső ajtót, hagyta, hogy az becsukódjon mögötte, aztán hidegtől pirosra csípett kezét nadrágja zsebébe dugta. – Egyedül volt. Bement, és másik inget vett. Aztán kijött, és berakta az ásót a hátsó ülésre. A szívem akkorát ütött, és olyan gyors ritmusba lódult, hogy egy végtelen pillanatra elsötétült előttem a világ. Egy ásót?! – Mondta, minek kell? – Nem Marcnak. Nem Marcnak. Marc még él. Tudnám, ha már halott volna. Tudnám. Vagy mégsem? – Megkérdeztem. Azt mondta, a szarvas miatt van. Elütött egy szarvast a kocsijával, és el fogja temetni. – A srác szipogott, és meztelen karjába törölte az orrát. Biztosan csak rontunk az állapotán, hogy kint tartjuk a hidegben, de muszáj volt mindent megtudnom Marcról. Jack nemsokára bemehet megint. – Láttad a szarvast? – tudakoltam, és visszafojtottam a lélegzetemet, amíg a fiú válaszolt. Jack a fejét rázta. – Aszonta’, a csomagtartóban van. Ha apu vadászik, mindig a tetőre kötözi a szarvast, mert sosem fér a csomagtartóba. Adam biztosan kicsit ütött el. Talán nőstényt. Vagy gidát. És csupa vér is lett, amikor berakta a csomagtartóba. Asszem, azért is kellett másik ing. Amíg Ethan oldalba nem könyökölt, észre se vettem, hogy nem lélegzek. A bátyám talpra rántott. Adam Eckard pedig berakta Marcot a csomagtartójába, aztán hazaugrott, hogy inget váltson, és kihozza az ásót. Az ásónak egyetlen használati módjára tudtam csak gondolni. – Köszönjük! – Ethan megborzolta a fiú haját. – Sokat segítettél. Ismét mellétérdelt, a kézhátával megtapintotta Jack lángoló arcát. – Lázad van, öcskös. Adott anyukád gyógyszert? A srác a fejét rázta. – Jó, most menj be, és igyál egy nagyot. Utána ébreszd fel édesanyádat, és kérj tőle lázcsillapítót. Rendben? De mielőtt Jack felelhetett volna, a ház belsejéből könnyű léptek hallatszottak, és egy nő rekedt hangja szólalt meg. – Jack? Húzzál befele, és csukjad be azt a nyomorult ajtót! Kimegy az összes meleg! Ethan egy bátorító bólintással elbúcsúzott a fiútól. Jack bement, és becsukta mindkét ajtót. – Van, akinek nem volna szabad gyereket szülnie – morogta Ethan. Egy pillanatra elnyomta növekvő rettegésem a fiú miatt érzett méreg, összecsengve Ethan látható undorával. De aztán a Marc miatti félelem újra elöntött, és megtántorodtam.

Nem emlékszem, hogy visszamentem az autóhoz, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Ethan vonszolt le a járdáról, aztán betuszkolt, át a középső üléssoron, hogy magának is helyet csináljon. Addig nem is igazán tértem magamhoz, amíg Dan felém nem fordult, és az arcomat látva ki nem ült az aggodalom az övére is. – Mit mondott? Csak pislogtam rá. Ethan rám nézett, próbálta eldönteni, válaszoljon-e helyettem, de én megráztam a fejem, jelezve: jól vagyok. – Adam azokkal a kóborokkal ment el, akiket Marc megölt. Aztán egyedül jött vissza, talpig véresen, de csak annyi időre, hogy inget váltson, és magához vegyen egy ásót. – Bassza meg! – Parker ökle a kormánykerék jobb felébe vágódott. Dühében megfeszültek az állán az izmok – már amennyit az állából láttam a visszapillantóban. – Nyugi! – feleltem halkan. – Életben van. – Honnan tudod? – Dan éles pillantással méregetett, mintha reményt akarna kölcsönözni tőlem. – Mert Marc sosem veszít, és soha nem is adja fel. – Parker lassan kigurult a behajtóról. Kibámultam az ablakon, a szememet nem vettem le Adam Eckard házrészéről. – Még életben van, és meg is fogjuk találni. – Meg kell tudnunk, hol dolgozik! – Leszedtem a kávéspoharam fedelét, és egy szalvétára ejtettem, majd a dobozba nyúltam egy újabb csokis fánkért. – Menjük vissza, és kérdezzük meg Jacket! Korábban túl erős volt a sokk és a rémület, nem is jutott eszembe, hogy rákérdezzek, mielőtt elhagytuk volna Eckard házát. – Miért? – kérdezte Dan almafánkkal teli szájjal. A jobbján Parker rágott jelentőségteljes csendben, szabad kezét ökölbe szorította az asztal lapján. Ám gondosan kifejezéstelenre igazított arca sem rejthette el a szemében csillogó gyászt, és ez kezdett komolyan felbosszantani. Marc életben volt – biztosan tudtam –, de Parker már leírta őt. Ő már a megbosszulására készült, amíg én a megmentésére. Valahol mélyen bennem egy kicsi, hitetlen rész egyre erősködött, hogy Parker csak realista. Hogy a biztos tényekből vonja le a következtetéseit. De a lelkem nagyobb részét ez nem érdekelte. Parker lemondott Marcról, és egy rövid, ám múló pillanatig gyűlöltem őt ezért. Mögöttük kitárult az ajtó, és egy ötfős család tódult be a jeges huzattal. A három gyerekből kettő, akik már tudtak járni, azonnal a pulthoz rohantak, hogy az üvegen át megcsodálják a sokféle cukormázas reggeli csemegét. – Mert akkor megtalálhatjuk Eckardet, és addig verhetjük, amíg elárulja, hol van Marc – feleltem Dannek. És ezúttal nem leszek hajlandó eljátszani a jó zsarut. Parker és Ethan fájdalmas pillantást váltott az asztal felett. – Faythe… – kezdte Parker, de én csak vadul megráztam a fejemet; libbenő hajam a bátyám arcába vágódott. – Ne is kezdd el! – csattantam fel, és úgy merednem rá, mintha azzal ki tudnám égetni a gondolatot az agyából. – Még nem halt meg, de hamarosan meghalhat, szóval nem fogjuk az egész napot itt tölteni, és a fejünket tömni, arra várva, hogy a válaszok az ölünkbe hulljanak! – És miért nem kutatjuk át a házát alaposan, ahogy mondtad? – javasolta Ethan: fél szemöldökét felvonva, némán könyörgött, hogy térjek észre. Ott találhatunk valamit, ami elárulja, hová vitte Marcot.

A szememet forgattam: próbáltam úrrá lenni a bensőmet perzselő dühön. – Gondolod, hogy kirakott egy villogó fénynyilat, egyenesen az iratszekrény felé, amin az áll: itt keressétek a bizonyítékot? Ő egy kóbor, Ethan, nem a lüke prérifarkas a rajzfilmből! – Nem tudom, mit hol hagyott, de valaminek kell lennie. – Ethan nem adta fel: mérges kitörésem után felállt, ragyogó zöld szeme körül a ráncok az eszembe idézték, hogy nem csak én egyedül aggódom Marc miatt. – Ha pedig mégsem, megvárjuk, amíg hazaér, és akkor verjük ki belőle. Látod? Mindenkeppen elkaphatod. – Kedvesen rám mosolygott, hogy megnyugtasson, de én dacosan néztem vissza. Nem akartam megnyugodni. Marcot akartam. – Nincs időnk várni! – Az utolsó szót úgy köptem eléjük, mint valami gusztustalanságot – az íze olyan volt –, és ezúttal mindhárman az ételükre néztek, nem rám. Sóhajtottam. – Nézzétek, tisztában vagyok vele, hogy szerintetek Marc halott. Azt is tudom, hogy apu valószínűleg egyetért veletek. – A hallgatása, amikor utoljára hívtuk fel a fejleményekkel, köteteket mesélt. – Én viszont nem. És a ti hitetlenségetek nem változtat semmin. Ha halott, akkor talán hagyhatjuk megrohadni valahol az erdőben, ahol minden dögevő kiharaphat belőle egy darabot? – Természetesen nem! – nézett fel Ethan, és összevont szemöldöke alatt ismét megláthattam leplezett dühét és félelmét. – Tudod, hogy mi is szeretjük őt. Tisztességes temetése lesz. De… De hogyha halott, akkor már nincs hova sietni. Akkor várhatunk, amíg Eckard hazaér. Amíg lemegy a nap, és a sötétség leple alá rejtőzhetünk. Ki se kellett mondania: ezt is láttám a szemében. Kivettem még egy fánkot, és rákényszerítettem magam, hogy megrágjam, bár semmi étvágyam nem volt. Az evés is lefoglalt valamennyire, mindenesetre másféle tevékenység volt, mint elterelni a gondolataimat a valójában elgondolhatatlanról. Amikor lenyeltem a falatot, és már elég nyugodt voltam a válaszhoz, felnéztem. – Rendben. Ha át akarjátok kutatni Eckard házát, azzal kezdjük. Amúgy is ez lesz alighanem a legegyszerűbb módja, hogy kiderítsük, hol dolgozik. Ethan sóhajtva Parkerre pillantott, aki bólintott. Kompromisszumra jutottunk. Kifelé menet felszedtem egy maréknyi tasakos kávé krémport, és zsebre raktam, későbbre. Valami azt súgta, a jövőmben sok lesz a fekete kávé. Egy órával később Eckard nappalijában álltunk, Dan, Ethan és én, és a káoszt néztük, amit mi magunk okoztunk, amikor átkutattuk a lakást. Hátul lopóztunk be – Ethan egyetlen erős csavarintással letörte az ajtógombot, Parker pedig az autóban maradt, egy háztömbnyire, hogy figyeljen, nehogy elkapjanak minket betöréses lopásért fényes nappal. És így a menekülőautó is a rendelkezésünkre állt, ha szükséges. A lakás minden szekrényét és fiókját átkutattuk, és bár megtaláltuk a névkártyáját, és több ív bérpapírját – egy helyi elektronikai bolthálózatban árulta a tévéket –, semmi nyomát nem leltük annak, hová vihette Marcot. – Hát jó, akkor vissza az A tervhez! – állapítottam meg, s elrúgtam magam elől egy párnát, miközben Dan egy asztalfiókban turkált. – Találkozzunk Eckarddel ebédidőben! Ethan felemelt egy repedt videojátéktokot, és megfordította, hogy leolvashassa a címét. – A fogam ugyan még cukormázas a fánktól, de ki bánja? Tudok enni megint! – Fel is kapott egy fél zacskó tortilla chipset Eckard éjjeliszekrényéről, és beledugta az orrát. Szimatolt, majd átgondolta az eredményt, végül vállat vont, és bekapott egyet.

– Fúj, Ethan! Van egyáltalán valami, amit te nem ennél meg? Válasz helyett csak elropogtatott még egyet, aztán visszafordult, és követett kifelé, ugyanarra, amerre bejöttünk. Csak pár lépésre jutottunk, amikor éles telefoncsörgés hasított a csendbe – igazi vezetékes telefon csörgése, nem a mobiljaink. Megperdültem, kerestem a hang forrását. Dan már széttúrt egy kupac újságot az ajtó melletti asztalkán, úgy kereste a telefont. Ethan ledobta a chipses zacskót, hogy felemeljen egy rakás kopott díszpárnát, a kanapé foltos párnáit és egy kupac szennyes ruhát. Végül én találtam meg a telefont egy félredobott farmernadrág alatt, a padlón, az acél-üveg számítógépasztal mellett; teljesen magától értetődő hely, nem? – Vegyem fel? – néztem körül. Ethan visszaszerezte a rágcsálnivalóját. De mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, a telefon mellett felfordulva heverő üzenetrögzítőből megszólalt a géphang. – Eckard? – kérdezte egy ismeretlen hang a sípszó után. – Hol a pokolban van? Ha húsz percen belül nem blokkol, ne is jöjjön többet! Az utolsó fizetési csekkjét elküldöm postán. Kattant a készülék, amikor a hívó bontotta a vonalat. Letérdeltem, és megfordítottam: a digitális kijelzőn pirosan villogott egy kettes szám. Akkor ennyit az A tervről, gondoltam. Eckard nem jelentkezett a munkahelyén, és nem is tűnt úgy, mintha ez hamarosan megváltozna. – Van egy másik üzenet is – állapítottam meg. Dan zsebre dugta a kezét, a bátyám pedig újabb adag chipset lapátolt a szájába. – Hallgassuk meg! – vont vállat. Lenyomtam a „lejátszás” gombot. A hangüzenet betöltötte a szobát. Ez a hang ismerős volt; bosszúságtól éles. – Adam, hol a francban vagy? Elküldtem reggel Pete-et, hogy takarítson fel utánad, és azt mondta, hogy a ház már tiszta, és falkatagoktól bűzlik. Úgy tűnik, Greg már elküldte a maga fiait, úgyhogy ne menj Ramos házának közelébe, és tartsd nyitva a szemedet. És töltsd fel a kicseszett mobilodat! A hangpostára küldi a hívásaimat. Kattanással ért véget ez az üzenet is. Ethan chipses zacskója ugyanabban a pillanatban érte a padlót, mint az én fenekem. Felnéztem: a bátyám engem figyelt, az arcán döbbenet és düh fura keveréke. Ő is felismerte a hangot. Kevin Mitchell hangját.

TIZENKETTŐ Biztosak vagytok benne, hogy ő volt az? – kérdezte Parker immár harmadszor, amikor beállt a szabad parkolóhelyre a Rosetta belvárosának minősülő kisebb bevásárlóközpont előtt. Miután felhívtuk apámat a friss hírekkel, a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy töltsük fel a készleteinket, amíg várunk az alfa telefonjára Kevin jelenlegi címével, fontosabb adataival, úgymint a munkahelye, telefonszáma, a kocsijának leírása. Több lehetőség lett volna a bevásárlásra Fayette-ben, Eckard ikerházának közelében, azonban Rosetta csak két percre volt Marc otthonától, úgyhogy sokkal jobbak voltak az esélyeink rá, hogy elérünk a fagyasztóig a mélyhűtött kajákkal, mielőtt azok kiolvadnak. Csakhogy én nem ezt akartam csinálni. Akárcsak az evés, a vásárlás is rettenetes időpazarlásnak tűnt, és Marc idejét nem pocsékolhattuk. A kezem ritmikusan ökölbe szorult és kiengedett, jobb lábammal a kocsi padlóját kocogtattam, a szélvédőn át belátható teljes teret szemmel tartottam. A türelmetlenségem legalább annyira nyilvánvaló volt, mint Marc hiánya. – Igen biztosak vagyunk. – Kiszálltam az anyósülésről – végre megszereztem magamnak ezt a helyet! –, bevágtam az ajtót, és látványos, ideges szemforgatással néztem Parkerre. – Azt a hangot akkor sem felejthetném el, ha akarnám. – Tudom. Csak éppen nincs semmi értelme – felelte, és Ethannel együtt megkerülte a kocsit. Végül négyen vágtunk át a parkolón, először a vegyesbolt felé, csak aztán az élelmiszerdiszkontba. – Miért ölné meg Marcot? Világos, nem jöttek ki jól, de az még nem tűnik elégségesnek egy gyilkossághoz. – Hát igen, én sem látom az egész értelmét. Pete-et leszámítva. Feltételezem, ez a Pete, akit Kevin Marc házához küldött, ugyanaz a Pete Yarnell, akit Galloway emlegetett. Ugye, Dan? – pillantottam oldalra, és átléptem egy fekvőrendőrön. – Ugyanaz, aki a rajtaütést megszervezte? Dan vállat vont. – Csak egy Pete nevű kóbórt ismerek, az pedig ő. – És nyilvánvalóan együtt vannak az egészben. – Előresiettem, hátha ezzel a többieket is gyorsabb tempóra ösztökélhetem de Ethan könnyedén lépést tartott velem. Egyszerre léptünk a járdára. – Tudod, hogy nem tehetünk semmit, amíg meg nem találjuk Kevint, és szükségünk van az ellátmányra. – Tudom. – De semmi sem nyomhatta el a bennem tomboló sürgetést: ipari mennyiségű adrenalin keringett az ereimben, és azt parancsolta, ne foglalkozzak semmi mással, amíg meg nem találtuk Marcot. – Ki az a Kevin Mitchell? – kérdezte Dan, Parker túloldaláról, amikor beért minket. Meglepetten

néztem rá, aztán leesett, hogy ő nem volt velünk a hónapokkal korábbi Kevin fiaskó során. – Az egyik korábbi falkatagunk. Azóta él a szabad területeken, amióta apu kidobta a falkából, még szeptemberben. – Mint Marcot? – kérdezte Dan, és mind úgy néztünk rá, mintha legalábbis a nemzeti lobogót szentségtelenítette volna meg. – Nem. – Parker kinyitotta előttem az üvegajtót, beléptem a boltba. Biccentve fogadtam a pénztáros üdvözlését, aztán az üzlet hátsó része felé siettem, közben halkan magyaráztam Dannek. – Marcot egy politikai játszmában áldozta be. Nem volt más választása. – Habár az, hogy ezt valóban megértsem, beletelt némi időbe. – Kevint azért rúgta ki, mert ő megszegte a szabályokat. Többször. Pénzt fogadott el, hogy beeresszen egy kóbort – az egyik kandúrt azok közül, akiket Manx később megölt –, a területünkre, New Orleansba, hetente egyszer, mert a helyi sztriptízbárban haverkodtak össze. – Manx ott találta meg a kandúrt? – következtetett Dan, amikor elhaladtunk egy polcnyi, művészien elrendezett vécépumpa mellett. Úgy tűnt, dühös a megölt kóbor miatt. – Pontosan. Miután apám kivetette a falkából, Kevin hivatalosan vadmacskának minősült – olyan született vérmacskának, aki a szabad területeken él, akár a saját választásából, akár nem. Persze ha be tudjuk bizonyítani, hogy része volt a Marc elleni támadásban, azonnal latorrá minősülne át, a bűntette miatt. A vadmacskák, mint Ryan bátyám is, általában még a kóboroknál is elvonultabb életet éltek, hiszen még azok is gyűlölték őket a születési előjogaik miatt, pedig ráadásul azoknak már nem is voltak birtokában. Úgyhogy elég meglepő volt Kevin Mitchell hangját hallani Adam Eckard rögzítőjéről. Nyilvánvalóan mindkettejüknek része volt abban, ami Marckal történt, és persze a többi eltűnt kóborral is, és akaratlanul is azon töprengtem, hogyan született ez a szokatlan barátság. És ki más van még benne a buliban. Nagyon kevés olyan kóbor élt a földön, akit Kevin Mitchellnél kevesebbre becsültem volna, nem csak azért, mert elárulta a falkánkat, hanem azért, ahogy mindig is bánt Marckal, mintha a mi „díszkóborunk” arra se lett volna méltó, hogy Kevin mancsát nyalja. Néhány hónappal korábban egy hasonló kijelentéséért Marc el is törte az orrát, és én még sosem örültem pofonnak ennyire – persze csendben. A bolt hátuljában a kilincseket piszkálgattam, amíg Parker kiválasztott három különböző zárat – kettőt Marc bejárati ajtajára, egyet a hátsó ajtó reteszének megerősítésére. Miután hallottuk, hogy Kevin „emberei” már jártak Marc házánál, elhatároztuk, hogy a lehető legnagyobb elővigyázattal készülünk, arra az esetre, ha még valaki felbukkanna. Vettünk ezenkívül egy jó minőségű gumimatracot, néhány felfújható párnát, és takarókat is. Azután az élelmiszerboltba mentünk. Marc hűtője nem tátongott üresen – kandúr lévén –, de a készletei messze nem voltak elegendőek négy felnőtt vérmacskának. Jóformán átkergettem a fiúkat a polcok között, ők meg annyi ételt pakoltak a kocsiba, amivel a Dallas Cowboys csapatát is etetni lehetett volna egy hétig, de semmi olyasmit, amit bonyolult elkészíteni. Pizza, fagyasztott lasagna, családi kiszerelésű félkész tészták, a szokásos rágcsálnivalók. Ethan és én fizettünk, Dan és Parker pedig átugrott a szomszédos italboltba, másfajta alapvető dolgokért. Mindvégig, amíg csak vissza nem értünk Marc házához, a telefonomat lestem, szuggeráltam, hogy szólaljon már meg, és apám árulja el, amit tudnunk kell Kevinről. Aki remélhetőleg meg tudja mondani, hol találjuk Marcot.

Ha van egy kis szerencsénk, úgy kell majd kivernünk belőle. Parker és Dan felszerelte a zárakat, Ethan és én elpakoltuk az ételt, végül beraktunk a sütőbe két családi adag enchiladát, mint késői ebedet. Bevittem a matracot az üres hálóba, közben már tárcsáztam is apámat. A telefont a vállgödrömbe szorítottam, amíg kiterítettem az összetekert matracot, és beledugtam a jóformán semmire sem jó műanyag kézi pumpát. – Halló? – kérdezte a telefonban. Egyszerre tűnt zavarodottnak és mérgesnek. – Van már valami Kevinről? – Alighanem köszönnöm kellett volna, ha azt nézem, hogy az apámmal és az alfámmal beszéltem, de elértem a türelmem végére. A szívverésem, mint egy másodpercmutató, mintha Marc életének utolsó pillanatait mérte volna, és nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy esetleg haldoklik valahol, miközben én a házában ücsörgök, és egy hülye gumimatracot pumpálok! – Van egy címünk az archívumban – felelte, és abbahagytam a pumpa nyomkodását, mert a levegő sziszegésétől nem értettem jól. – De ott már nem találjátok meg. A mobilját is kikapcsolták. Owen keresi a friss adatokat, de eddig semmi. Egyfolytában próbálkozunk. A pokolba! Újult erővel és dühvel nyomtam le a pumpát. – Faythe, jól vagy? – kérdezte apám gyengéden. Vettem egy mély, lassú lélegzetet, a kezem megállt a pumpán. – Nem. Szerencsére van egy másik nyom is. Egy kóbor, aki talán tudja, hova vihette Eckard Marcot, de szükségem lenne Michael segítségére, hogy megtaláljuk. Megengedik neki, hogy felvegye a telefonját, amíg tart a tárgyalás? – Biztos vagyok benne, hogy tarthat egy kis szünetet. – Elhallgatott: a háttérből behallatszott, ahogy Owen kopog a billentyűzeten. – Majd tudasd velem is, mit talált! – Úgy lesz! – vágtam rá, azzal letettem, és bedugaszoltam a félpuha matracot. – Hé, Dan! – kiáltottam visszaindulva a nappaliba. – Mi az? – A bejárati ajtó előtt ült egy széken, a kezében csavarhúzó: türelmesen igyekezett felszerelni egy új zárat. – Biztosan nem tudod, hol él Pete Yarnell? – Annyira megkönnyítette volna a dolgunkat, ha tudta volna, és azonnal elindulhatunk, ahelyett, hogy azt várjuk, Michael mikorra áll elő egy címmel. Dan kiegyenesedett és a szemembe nézett, a csavarhúzót az ölébe tette. – Biztos. Nem járunk együtt pókerezni, vagy ilyesmi. Csak néhányszor találkoztunk. De az biztos, hogy ő a te embered. Itt a szaga – mutatott bőrkeményedéses ujjával a külső ajtógombra. Letérdeltem, hogy megszimatoljam. És valóban, az újabb kóbor szaga ott volt az alumíniumfogón, bár nem éreztem sehol máshol. – Biztos, hogy máshoz nem ért hozzá – kockáztattam meg, és körbepillantottam a nappaliban meg a konyhában; annyi holmi, és egyiken sincs rajta a szaga. – Azt mondanám, betört, de amikor látta, hogy mi már kitakarítottunk, vágtában elhúzott. Biccentettem: ennyi már el is vonta a figyelmemet. – Köszönöm, Dan! A kóbor is bólintott, aztán újra a munkája fölé hajolt. Visszaindultam a konyhába, hogy ellenőrizzem az enchiladákat, közben már Michaelt tárcsáztam. Hallottam, hogy kicsöng, miközben kinyitottam a konyhaajtót, és felkapcsoltam a gyenge lámpát. És amikor becsuktam az ajtót magam mögött, majd kivettem egy hideg üdítőt a hűtőből. És amikor felpattintottam a dobozt, és beleittam. Egyre csak csörgött. Már vártam, hogy felvegye a hangposta, de akkor Michael jelentkezett: halkan, de idegesen szólt

bele. – Ajánlom, hogy fontos legyen, Faythe. Egy meghallgatás közepén vagyunk. Hoppá… – Nem tart sokáig – mentegetőztem. Meg aztán már úgyis félbeszakítottam. .. – Na jó. Tartsd a vonalat! – Hallottam a cipője nyikorgását a Di Carlo-ház kövén, aztán egy ajtó csukódott. – Mi a baj? – Úgy nagyjából minden. – Letettem az üdítőmet a pultra, és kézbe vettem a rágott ceruzát, amely valahogy visszajutott az üres edényszárítóra. – Röviden, Marc még mindig nincs meg, de most már Kevin Mitchell is belekeveredett. – Lassan kifújtam a levegőt, és a ceruza radíros végével kopogtattam a műmárványt. – Nem hiszem, hogy sok ideje van még, Michael. Fagypont alatt van a hőmérséklet, és nem tudhatjuk, mennyire sérült meg… csak azt, hogy sok vért vesztett. – Annyira sajnálom, Faythe… – kezdte, de könnyes szemmel félbeszakítottam. – Nem halt meg, Michael. És a segítségedre van szükségem, hogy megtaláljam. – Mit tehetek az ügyben? – Az én erős bátyám mindig kész a lényegre térni. Most azonban aggodalom színezte a hangját, és ettől egy kicsit átmelegedett a szívem: még azt is hajlandó voltam neki megbocsátani, hogy nem hisz nekem. Boldoggá tett, hogy a családom többi tagja legalább annyira szereti Marcot, mint én. – Van valami anyagod egy Peter Yarnell nevű kóborról? – A szabad területek annyi macskáját tartottuk számon, amennyit csak bírtunk: ez megkönnyítette a munkánkat. Mivel Michael végezte a munka ezen részét, mindig nála voltak a legfrissebb információk. – Várj, hadd nézzem meg a táblázatban! – Megint a léptei visszhangját hallottam, kinyílt egy másik ajtó. – Kicsoda ő? – Az a kóbor, akit Kevin küldött Marc lakásához ma reggel, hogy takarítsa el a hullákat. Amit persze mi már korábban megcsináltunk. Abban bízom, hogy mivel nyilvánvalóan benne van az ügyben, tudni fogja, hova vitte Eckard Marcot. – Jól van, csak egy perc… – Rugók halk nyikordulása jelezte, hogy Michael leült egy székre; alighanem a hét minden napján folyamatosan bekapcsolva tartott laptopja előtt. – Hmm… igen. Tavaly májusban Peter Yarnell Glosterben lakott, Mississippi államban. – Az ujjai sebes táncot jártak a billentyűkön, aztán, még mielőtt rákérdezhettem volna, kibökte: – Rosettától félórányira. – Mi a cím? – Lejegyeztem Marc írótömbjére az adatokat, amiket Michael diktált a megszállottan rendezgetett táblázatából. – Telefonszámod van? – Van, de nem javaslom, hogy figyelmeztessétek, mielőtt megjelentek nála. A plafonra néztem. – Köszönöm, Michael! Mihez is kezdenénk áldott bölcsességed nélkül? – Szívesen – felelte a gúnyolódásomra. Aztán lediktálta a számot is. – Köszönöm! És ha már vonalban vagy, hogy megy a meghallgatás? – tettem hozzá, újra belekortyolva az üdítőmbe. – Nem jól, Faythe. A szívem hevesebben kezdett dobogni Manx iránti együttérzésemben. Tényleg abban bíztam, hogy valami jó hír fogja kiegyensúlyozni életem legkeservesebb harminchat óráját. – Miért? – Mert Manx azt állítja, hogy önvédelemből ölte meg azokat a kandúrokat, de már beismertették vele, hogy azokban a pillanatokban nem volt közvetlen életveszélyben. Márpedig a tanács előtt nem

lehet átmeneti elmezavarra hivatkozni. Ami szar ügy, tekintve, hogy a tanácsnokok legtöbbje engem világéletemben bolondnak tartott. Miután befejeztem a beszélgetést Michaellel, felhívtam apámat, és elmondtam neki a híreket, közben felpumpáltam a matracot. Ő megadta az engedélyt, hogy a lehető leghamarabb kihallgassuk Peter Yarnellt – éppen ezt szerettem volna hallani. Visszasiettem a konyhába, kiszedtem a két enchiladát a sütőből, és a tűzhely tetejére tettem őket. Aztán műanyag tányérokat és egy marékra való különböző villát vettem elő a felső fiókból. – Kajaaa! – kiáltottam, és kivettem még három üdítőt a hűtőből. Léptek dobogtak felém mindenfelől: a három kandúr másodperceken belül összegyűlt a tűzhelynél, és rendetlen halmokat szedtek az ételből vékony műanyag tányérjukra. – Gyorsan egyetek! – utasítottam őket, és örültem, hogy apám parancsoló hangjához hasonlóan tudtam megszólalni. – Tíz perc múlva indulunk Glosterbe. Amíg hatalmas falatokban belapátolták a csirkét, sajtot és tortillát, elmondtam nekik a híreket, aztán én is felszedtem a magam tányérját, de csak akkor ettem belőle, amikor elkaptam Ethan dühös pillantását, és a fejével az étel felé intett. Aztán felvettem az acélbetétes bakancsomat, és előresiettem Parker kocsijához, kezemben a papírpoharas kávémmal. Húsz perccel később behajtottunk Gloster belvárosába, elhaladtunk egy sor régies szépségű kirakat és az előttük sétáló jó pár helybéli mellett – akik a helyi munkahelyek egyikére, vagy onnan hazafelé tarthattak. Még másfél kilométer és pár kanyar után Parker megállt az első – és mindaddig egyetlen – benzinkútnál, amit meglátott, hogy Peter Yarnell utcája felől érdeklődjön. Utána már könnyen megtaláltuk. Tettünk egy lassú kört a nyugodt, középosztálybeli környéken, hogy megtaláljuk a pontos címet, amit felírtam. Egy házsor végén volt, az egyik – nagyjából kör alakú betonfoltban végződő – zsákutcában. Yarnell háza tökéletesen beolvadt a többi közé: vörös tégla, fekete zsalugáterek, magas ablakok, kicsi, jól ápolt, pázsitos kert. A dupla garázs ajtaja zárva volt, de előtte egy igen konzervatív, sötétkék városi terepjáró állt. Úgy tűnik, Mr. Yarnell idehaza van. Alighanem szabadságot vett ki irodai, tollkoptató munkájából, hogy eltakarítson Eckard után. Nem járt jól. Parker megfordult a betonkörön, aztán megállt a szélén, szemben a házzal. – Mi a terv? – Bekopogok, aztán behízelgem magam. Ti, srácok, kívül maradtok a látóterén, később jöttök utánam. És igyekezzetek nem úgy kinézni, mint a verőlegények. Ezen a környéken csupa unatkozó háziasszony lakik, aki alig várja, hogy megnyomhassa a pánikgombot. – Mi van, ha felismer? – kérdezte Parker, közben a csöndes utcát vizslatta. – Akkor olyan gyorsan és csendben megyünk be, ahogy csak lehet. – Attól, hogy mi nem látjuk a szomszédokat, ők még láthatnak minket. – És kié lesz a megtiszteltetés? – szólalt meg Ethan, szokásos mosolya halványabb volt az újsütetű felelősség súlya alatt. Sokat átvett Marc korábbi feladataiból, így a kihallgatást is, és ez a teher már rajta hagyta a nyomait. Az enyém. – Hát, majd ahogy jön. Ethan bólintott, és kinyitotta a kocsiajtót. Hideg légáram vágott be. Már éppen kiszálltam volna én

is, amikor Dan megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmünket. – Figyeljetek, nem ismerem valami jól Pete Yarnellt, de láttam már, és… eléggé nagydarab. – A méret nem minden. – Kivágtam az ajtómat, de még a helyemen maradtam. – Különben is, hozzám képest mind hatalmasak vagytok, mégis mindig könnyedén lenyomom Ethant. A bátyám arckifejezése megenyhült, nyelvet öltött rám. Csakhogy Dan még nem fejezte be. – Nem tudom, megéreztétek-e abból a kicsi nyomból a kilincsen, de Pete is ott volt akkor este, a rajtaütéskor. Behúztam a kocsiajtót, szembefordultam Dannel. Dühömben megugrott a pulzusom. – Nem, én nem jöttem rá. – Csak néhány kóborral harcoltam azok közül, akik akkor ránk támadtak, és túl sokféle személyes szag keveredett a levegőben, hogy akár egyre is összpontosítani tudtam volna. – De akkor ez eldőlt. Ha Mr. Yarnell nem kezd el nagyon hamar énekelni, bekeményítünk. Mindenki kész? Dan bólintott, és kiszállt. Mi követtük. Ahogy haladtunk Yarnell rendezett, a hidegtől megbarnult füvű udvara felé, megugatott minket egy bolyhos, miniatűr szőrcsomó; csak a fejét dugta ki a szomszédos, iglu-forma kutyaházból. Rávicsorogtam. A kiskutya azonnal megfordult a tengelye körül, és elbújt a háza hátuljában, nyüszítve, mint egy rémült… hát, kiskutya Nagyon helyes. Yarnell ajtaja előtt filmes erőszak hangját hallottam, és a központi fűtés halk zümmögését. Intettem a fiúknak: felsorakoztak a fal takarásában, ahonnan Pete nem láthatja őket, amikor majd ajtót nyit. A kezüket, hogy ki ne hűljön, zsebre dugták, és igyekeztek hétköznapi benyomást kelteni, arra az esetre, ha valamelyik szomszéd figyeli őket. Szerintem ordított róluk, hogy rosszban sántikálnak, és én pontosan tudtam azt is, mire készülnek. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, aztán felvettem az eltévedt motoros pózát, és bekopogtam. Senki nem jött az ajtóhoz. Újra kopogtam, ezúttal elhallgatott a tévé, kinyílt az ajtó, és a küszöbön egy magas, vastagnyakú férfi jelent meg. Csak a jelzésértékű szélfogó ajtó választotta el tőlem. – Segíthetek? – kérdezte mély hangon és mély ráncokkal a homlokán. A tekintete először az arcomra esett, aztán sebesen továbbvándorolt dél felé. – Üdv! – A lélegzetem hideg, fehér párafelhőként gomolygott ki a számon, a szemöldökömet a megjátszott izgalom és megkönnyebbülés okán húztam fel. – Eltévedtem, és a telefonom is lemerült. Megengedi, hogy bemenjek, és használjam a telefonját? Kérem? – Oldalra hajtottam a fejemet, hogy ártalmatlannak és közepesen ostobának tűnjek, gondolatban keresztbe tettem az ujjaimat, hogy ne jusson eszébe megszimatolni. Nem jutott eszébe – az egész gondolatmenete nem jutott túl a dekoltázsomon, megvezette fekete bőrdzsekim lehúzott cipzárja. Nagyon utáltam a melleimmel érvényesülni, de szinte bármit megtettem volna, hogy eltölthessek pár percet Pete Yarnellel. – Semmi gond, jöjjön csak be! – Yarnell kitárta a szélfogót, és hátralépett: kinyújtott, vaskos karjával az otthonába invitált. – Köszönöm! – Beléptem a nagy, meleg nappaliba, elhaladtam a gázkandalló és a hatalmas tévé mellett, és amikor Yarnell már éppen becsukta volna az ajtót, megjelent Parker széles tenyere, hogy nyitva tartsa. – Mi a fene? – Yarnell azonnal megpróbálta visszalökni; csak csodálni tudtam az ösztönét, hogy

támadással válaszol a fenyegetésre. Ha éppen nem egy rosszfiú, akit ilyen könnyen eltérít egy nyakkivágás, kiváló végrehajtó lehetett volna. Most, hogy megsejtette, miről van szó, végre beleszimatolt a levegőbe. Elsötétült a szeme dühében, az állkapcsa összeszorult. Parker nyomában Ethan lépett a szobába, és a kanapé felé intett. – Ülj le Pete, ne lapíts! – A hülye utána elvigyorodott a saját rímén, és elismerőn biccentett felém. – Szép volt, hugi! – Köszi! – feleltem, de rá sem pillantottam. Yarnellt figyeltem, aki engedelmesen a kanapé felé hátrált, hogy néhány lépésre eltávolodjon a nappalijában összeverődött társaságtól, de azért még nem ült le. Mérgesen pillantott az utolsónak belépő Danre. – Te mi a szart csinálsz itt? – tudakolta; a jelek szerint emlékezett rá. – Ezek itt Marc Ramos barátai – felelte Dan, halk hangjában elfojtott düh remegett. Hátrapillantottam. Painter nyugodtan figyelte a másik kóbort, rezzenéstelen tekintetében szinte tapintható, néma fenyegetéssel. Marc jól kitanította. – Csak válaszolj a kérdéseikre, és már itt sem vagyunk! – A francokat. Nem fogtok csak úgy besétálni ide, és nekiállni kérdezősködni. – Négyen vagyunk, te pedig egyedül – hívta fel a figyelmét Ethan, közben leeresztette a nappali ablakaira a rolókat. A szoba sötétbe borult, de a kíváncsi szomszédoktól is biztonságban voltunk. – Úgyhogy jelen pillanatban igencsak azt csinálunk, amit akarunk. A vállam felett a bátyámra meredtem. Nem csoda, hogy a szabad területeken a legtöbben egy rakat elitista zsarnoknak tartanak minket. Ugyanakkor Marc biztonsága fontosabb, mint a mi renoménk; visszafordultam tehát a vendéglátónkhoz, akit Dan és Parker ekkorra már közrefogott. – Mr. Yarnell, én őszintén hiszek az emberi jogokban, úgyhogy rendes körülmények között egyet is értenék önnel. Most azonban a déli középső falka joghatósága alatt vagyunk itt, és olyan információ után nyomozunk, amiről okkal feltételezzük, hogy ön meg tudja adni nekünk. És őszintén szólva, amíg nem látom Marc Ramos jóllétét biztosítva, kibaszottul nem érdekel az öné sem. Ezt veheti az első és egyetlen figyelmeztetésnek is. Ethan büszkén rám vigyorgott. Szerencsére volt annyi esze, hogy Yarnell ezt ne lássa meg. Most, hogy mindenki a helyén volt – Dan és Parker Pete mellett, hogy visszafogják, ha a szükség úgy hozza, Ethan pedig a szoba másik oldalán, mint jól látható segítőm –, nem láttam okát, hogy tovább kerülgessem a közmondásos forró kását. – Hol van Marc? – néztem a reménybeli informátor szemébe, abban bízva, hogy meglátja a tekintetemben az erős eltökéltséget. Yarnell összepréselte az ajkát, és rám mosolygott. Az arrogáns kurafi! Mélyen, torokból felmordultam, és közvetlenül elé léptem, hadd lássa, hogy nem félek tőle, a javára szóló tíz centi és bő huszonöt kiló ellenére. – Tudjuk, hogy Kevin magát küldte feltakarítani Eckard után. Úgyhogy mondja csak meg szépen, hol van Marc, és már le is szálltunk magáról. – Szart se fogok neked megmondani, te ribanc! – Yarnell világos-barna szemében szikrák csillantak: élvezte, hogy bosszanthat. – Az utolsó esélyed. – Ökölbe szorítottam a kezemet; a mozdulatra odavillant a pillantása. – Mondd meg, hova vitték, vagy megnézzük, melyik törik el először, az én öklöm, vagy a te arcod. Régebben felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy kiverjük az információt egy tanúból, akár egy ellenséges tanúból is. Bár gyakran láttam Marcot, amint éppen ezt teszi, az én legerősebb

támadófegyverem a nyelvem volt, nem az öklöm, úgyhogy saját magamat is megleptem hirtelen hajlandóságommal. Hányinger vagy idegesség helyett most csak kétségbeesett félelmet és dühöt éreztem, pillanatról pillanatra erősebben; ezek elnyomták a gyengébb érzelmeimet, minden erőmet a kéznél lévő feladatra összpontosították. Hála az égnek. Yarnell azonban nem ingott meg – továbbra is kihívón figyelt, be merem-e váltani a fenyegetésemet. Lendületet vettem, aztán rúgtam, gyorsan és erősen. Farmer és fekete bőr villant elmosódva, aztán a bakancsom acélerősítésű orra balról a dereka fölé talált. Hallottam a bordája reccsenését; Yarnell jobbra tántorodott, hogy kiegyensúlyozza a lökést, aztán a padlóra zuhant. Fél kezét az oldalára szorította, de az ajkát továbbra is makacsul zárva tartotta, hogy ki ne szökjön rajta a fájdalomkiáltás: hogy bebizonyítsa, erősebb nálam. – Emeljétek fel! – Magam is csodálkoztam hideg, parancsoló hangomon, de Parker is: felvont szemöldökkel pillantott rám, úgy rántotta talpra Yarnellt, aztán elengedte. – Hol van Marc? – Azt hiszed, meg tudsz ijeszteni, te kurva? – Levegőért kapott, összerándult fájdalmában, de leengedte a kezét, mintha azzal, hogy letagadná a sérülést, a fájdalmat is letagadhatná. – Rugdoshatsz egész éjjel, de akkor sem mondok mást, mint hogy Marc Ramos egy gyilkos és egy kicseszett áruló, és csak azt kapta, amit rohadtul megérdemelt. – Nincs rá időm, hogy az ellenkezőjéről győzködjelek – feleltem, fél lábra emelkedtem, és minden dühömet beleadtam egy csúnya, de erős körkörös rúgásba. A bakancsom csaknem ugyanott csapódott be, mint az imént, és távolról egy ugyanolyan reccsenést hallottam. Yarnell elsápadt, kínjában összegörnyedt, de a mosoly nem hagyta el az ajkát. Dan előrelépett, hogy elkapja, ha elesne, azonban Pete elütötte a kezét. – Tudni akarod, hol van Marc? – nyögte ki, rám meredve, ökölbe szorított kézzel. Bólintottam, de nem is reméltem, hogy tényleg válaszol. – Egy gödörben van, két méterre a föld alatt. A fiúd halott. És amint mondtam, pontosan azt kapta, amire rászolgált. Döbbenetemben hátratántorodtam, visszanyeltem a torkomat égető fájdalomkiáltást. Azonban a kín sokkal mélyebbre szúrt: a szívembe, a lelkembe fúrta be magát. Nem! Yarnell hazudik. El akarja téríteni a figyelmemet. Biztosan így van. Egy pillanatig nem voltam képes többre, mint hogy levegőt vegyek a teljes testemet szinte görcsbe rántó sokktól: a fájdalom a torkomba, a szemeim mögé sűrűsödött. Ethan felém nyúlt. Mélyet lélegeztem, felemeltem a fejem, félrelöktem a kezét. Jól vagyok. És Marc is. Kitisztult előttem a kép, Yarnell képe, ruhája kék és barna színe furán fakónak tűnt. Csak az arcára figyeltem, a gonosz vigyorára, a sunyi pillantására; a dühöm az égbe szökött. Vad morgás szakadt fel belőlem. Ököllel rontottam rá. Felkapta a kezét, védekezésül, de én gyorsabb voltam: a jobbhorgom az állán landolt, a bal a bordáin. Aztán még egyszer, ugyanígy. Felém sújtott, de megsérült, én pedig túl gyors voltam: szinte minden erejét felemésztette, hogy kivédje az ütéseimet. Csak egyszer talált oldalba, balról. Felüvöltöttem, és az ágyékába rántottam a térdemet. Összeesett a szőnyegen, fél kezével az ágyékát szorongatta, a másikkal a fejét védte, mert én még akkor is ütöttem. Hátulról valaki elkapta a karomat, és leemelt róla. Akkor rúgásra váltottam: jobb bakancsom a bal oldalába talált, a bal cipőm a combjába. Összerándult a lába. – Faythe! – Ethan hátrahúzott, lefogott, átkarolt, magához szorított. Én csak vergődtem. Az arcomon

könnyek folytak, pedig nem is emlékeztem rá, hogy sírnék. – Faythe, ezt fejezd be! Befejeztem – elernyedtem a bátyám karjában. Talpra állított, maga felé fordított, és tenyerével törölgetni kezdte az arcomat. A szememet nézte, és csak amikor kiült az arcára a meglepetés, akkor értettem meg, hogy az átváltozott. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem. – Végigtöröltem a nedves foltokat, amiket kihagyott, és valahol a tudatom távolabbi részében feltűnt, hogy a hangom túl mély, túl morgó. A torkom is átváltozott, legalábbis részben. – De köszönöm. Bólintott. Visszafordultam Yarnellhez: még mindig a földön feküdt, vér csöpögött az orrából és az arcát átszelő sebből. – Emeljétek fel! Parker a hangomat hallva meglepettem pillantott rám, aztán lehajolt, hogy engedelmeskedjen. Dan azonban tétovázott. – Faythe, szerintem eleget kapott. – Nem fogom megütni. – Egyelőre. Az állkapcsom fájt, annyira összeszorítottam, a kezem bütykei lehorzsolódtak. – Csak emeljétek fel! Dan és Parker felhúzta Yarnellt, és talpra állította. Meggörnyedve, de megállt, és tiszta tekintettel nézett rám, éppolyan dühös volt, mint én. Habár nem úgy tűnt, mintha észrevette volna a részleges átváltozásról tartott nem túl látványos bemutatómat, a kóborok társadalmában is biztosan elterjedt már a híre, ő pedig tudatánál és eszénél volt. Helyes. Mondanivalóm volt a számára. Előreléptem, amíg az arcunk már csak centiméterekre volt egymástól, minden lélegzetemmel éreztem a vére szagát. Amikor felmordultam, Yarnell szeme kerekre tágult, és felcsillant benne a félelem első szikrája: meglátta a változásomat. – Marc nem halt meg – suttogtam, indulat színezett minden hangot. – Tudnám, ha meghalt volna, mert egy részem vele távozik. Úgyhogy most megmondod, hol a pokolban van, különben eltörök minden egyes kicseszett csontot a testedben.

TIZENHÁROM Parker szája elnyílt, Dan riadtnak tűnt. Bármikor máskor remekül szórakoztam volna ezen, de abban a percben sem időm, sem türelmem nem volt másra, mint megtalálni Marcot, akkor is, ha Pete Yarnellt ehhez a földbe kell taposnom. És reméltem, hogy ezt elég egyértelművé is tettem. – Játszol szépen inkább? – tudakoltam, és megvetettem a lábamat Yarnell személyes terében. Egy másodpercre azt hittem, újra befogja a száját – hogy valóban meghalna inkább, mint hogy elmondja, amit tudni akarok. De aztán megszólalt, a szeme szikrázott dühében, az arcvonásait feszesre húzta a fájdalom. Minden mozdulata sérülésekről árulkodott. Soha korábban még nem álltam szemközt olyan valakivel, aki ennyire őszintén gyűlölt. Nem mintha nem bosszantottam volna fel rengeteg embert. De korábban mindenki, akivel találkoztam, még ha mérges is volt, ugyanakkor akart tőlem valamit. Még Andrew is, az az ember, akit véletlenül megfertőztem. A gyilkos indulaton át, amely élete utolsó pillanataiban erőt vett rajta, láttam a szemében azt a szívfacsaróan ismerős pillantást, az érzést, hogy elárultam, és ezzel megtörtem az embersége alapjait. Egy része – talán a legnagyobb része – holtan akart látni. Csakhogy mélyen legbelül még őrizte a remény magját, hogy megmentem; hogy mindent meg nem történtté teszek, és segítek megtalálni a békéjét. A dühe azonban kioltott erre minden esélyt. Semmi effélét nem láttam Yarnell szemében. Ő csak utált engem, és ha nincs másik három kandúr a szobában, meg is próbált volna megölni még abban a percben. – Nos? – kérdeztem, és végre kinyitotta a száját. – Baszódj meg! – Állj be a sorba… de őszintén szólva nem úgy tűnsz, mint aki alkalmas a feladatra. Bal ököllel teljes erőmből mellbe vágtam – ritkán engedtem meg magamnak effélét –, és a jutalmam egy halk pattanás volt, amikor eltört a harmadik bordája. Érdemes volt bal kézre is gyakorolni. – Ribanc! – sípolta Yarnell, és előregörnyedt, aztán kihúzta magát. – Megmondtam, hogy halott! Friss düh ágaskodott a gerincem mellett, de lefojtottam: csak az előttem álló feladatra összpontosítottam. – Majd elhiszem, ha látom a holttestét. Hova temették? – Nem tudom. – Pete véres szájjal vigyorgott rám, a karjait védekezőn összefonta megzúzott mellkasa előtt. A tartásából láttam, hogy igazat mond. De azt is tudtam, hogy örült, amiért nincs mit elmondania. A mocsok. – Láttad? – faggattam, és amikor túl mélyet lélegzett, és a fájdalom meghajtotta, én is lehajoltam,

hogy figyelhessem a szemét. – Nem kellett – zihálta, és lenyalt egy csepp vért az ajkáról. A szívverésem megugrott, fájdalmas adrenalin hullám futott át a szívemen. – Na várj, nem láttad a testet? – Danre pillantottam, az ő arcán is tisztán láttam a meglepetést. – Akkor honnan tudod, hogy meghalt? – Mert az az idióta Eckard véletlenül kinyírta. – Most, hogy azt hitte, az információval megkínoz engem, Yarnell már szabadon beszélt. Valójában azonban több reménnyel töltött el, mint amennyire még számítottam. – Véletlenül? – kérdezte Ethan mögöttem. Yarnell pillantása rávillant, azonban nem felelt. Semmi olyasmit nem akart kiadni, ami segíthet. Szándékosan legalábbis nem. – Hova vitte Eckard? – ismételtem, magamra vonva a figyelmét. – Mondtam már, hogy nem tudom. – Gondolkozz erősebben! – Megint nekilendültem, a lábam most a felső bordáit érte, és védekező kezén el is törtem két ujját. – Baszd meg! – A kóbor a melléhez szorította törött kezét, és rám meredt: közben másik ruhaujjával törölgette az orra alól a vért. – Kevin mondta meg Eckardnek, hova vigye Marcot? – követeltem a választ. Yarnell vállat vont: jobbjának gyűrűs- és kisujját vizsgálgatta, amelyek máris kezdtek megdagadni és elkékülni. – Van valami hely, ahová általában temetitek a hullákat? Valami lerakó? Pete a fejét rázta, de a tartása megmerevedett, és nem nézett a szemembe. Hazudott. – Hova viszitek őket? – tudakoltam, megint meghajolva, hogy lássam az arcát. Parker közelebb lépett hozzá jobbról. Felmordultam, részlegesen átváltozott hangképző szerveimnek köszönhetően igencsak hatásosan. – Mondd el, vagy eltöröm a másik kezedet is. Aztán markolászhatod a bordáidat. Nehéz lesz. Yarnell a fogát csikorgatta dühében. – Te kurva, ha még egyszer meglátlak, megöllek! – Ez már egy randevú – vágtam rá szemforgatva, és szinte magam is szórakoztatónak találtam zord hangomat. – És most mit adsz, választ, vagy a kezedet? – Karba fontam a saját kezemet, álltam a pillantását. – Hol temetitek el a testeket? A gondolatba, hogy vajon hányan fekhetnek ott, beleborzongtam. – Két hely van – köpte felém a választ a kóbor. – Az ötszázhatvanhármas úttól északra, az erdőben, Rosettától délre. Ethanre néztem, hallotta-e, ő biccentett, közben már jegyzetelte is a választ a farzsebében tartott füzetkébe. Visszafordultam Yarnellhez. – És még hol? – Minek ez neked? – kérdezett vissza, kiújult lázadó szelleme újraéledt. – Halott. Ki kell kaparnod, hogy megbizonyosodj? – Igen – vágtam rá. Egy évig is ismételgetheti szünet nélkül, akkor sem fogom elhinni, hogy Marc halott, hacsak nem érintem élettelen testét a saját kezemmel. El kell mennem a temetőikbe, hogy a többieknek bebizonyítsam: Marc nincs ott. – Hol a másik? – A White Apple-től keletre lévő erdőben. – Ethan ceruzája szántotta mögöttem a papírt. Yarnell szeme odavillant. – De sosem fogjátok megtalálni egyiket sem. Az utak csak poros kis ösvények, az erdő meg sűrű. Sem a sírját, sem őt nem találjátok meg soha. – A kóbor szeme friss indulattal villant

fel, és rám vetette magát. Parker és Dan elkapta a két karját, de ő csak erőlködött tovább. – Úgy éled majd le az életedet, hogy sosem tudod meg, mi történt vele. Sírva ébredsz majd, belül üresen, mert nem tudhatod. Mert sosem tudhatod. Még egyszer megütöttem, utoljára. Az álla bal oldalán találtam el, a feje hátranyaklott, és egy pillanatra úgy is maradt, mielőtt visszaemelte volna, hogy rám nézzen. – Talán így van – ismertem el, bár már a gondolat is elpusztított bennem valami apró, védtelen részt. – De ha te még egyszer az én közelembe vagy Marc közelébe jössz, azt mindenki pontosan fogja tudni, hogy veled mi történt. A nappalijában hagytuk Yarnellt, a saját véreben. Kifelé menet, az udvarán Ethan a vállamra tette a kezét. – Basszus, srácok, a húgom igazi rosszfiú! Kierőltettem egy mosolyt, mert tudtam, hogy csak fel akar vidítani. De nem tekinthettem el tőle, hogy – bár biztos voltam benne, hogy nem találjuk ott – azért mégis Marc testének a keresésére indulunk. Egy szikrányi vidámság sem volt bennem. Visszaültem az anyósülésre, és a részleges átváltozás visszafordítására összpontosítottam. Aztán, amikor Parker indított, kiszedtem a térképet az ülésem hátán lévő zsebből, és meg is fordultam, hogy mindenkit láthassak. Némi lapozgatás után megtaláltam Mississippit. Sajnos Rosetta környékéről nem volt olyan méretarányban, amin a kisebb utakat is láthattam volna. – Na jó, White Apple tizenöt-húsz kilométernyire északra van Rosettától, a harminchármas autópályán. Visszamegyünk Marc házához, és kettéválunk. Parker, te Dannel mész White Apple felé, Ethan és én délnek az ötszázhatvanhármason. Tartsátok nyitva a szemeteket. Valószínűleg lesz egy nyiladék az erdőben, amit használnak, de nem feltűnő. Elhallgattam, és lehunyt szemmel elmondtam Marcért egy néma fohászt. Aztán felpillantottam: Parker felváltva nézte az utat és engem. – Mi az? – Tényleg azt hiszed, hogy valamelyik helyen megtaláljuk? – kérdezte némi tétovázás után. – Nagyon remélem, hogy nem. Az út hátralévő részében apunak számoltam be a friss hírekről, és úgy tettem, mintha nem hallanám még a lélegzetvételén is a reményvesztettséget. A háznál kimentem a mosdóba, aztán lecseréltem a bőrdzsekimet egy vastagabb kabátra, amit a szekrényében találtam, végül magamhoz vettem egy doboz energiaszeletet meg több üveg vizet a hűtőből. Ahogy bepakoltam ezeket két hátizsákba, halk hangokat hallottam az első udvar felől. Az ablakon át láttam, hogy Ethan és Parker egymás mellett áll, és a kocsik csomagtartójába pakolnak be valamit – fekete nejlontekercseket. Ethan kezében egy bontatlan tekercs ragasztószalag volt, és amikor Parker becsukta a csomagtartót, az ásó nyele felcsúszott a hátsó ülésen. Én a legjobbakat reméltem, ők a legrosszabbra készültek. Sóhajtva kipislogtam a szememből az el nem sírt könnyeket, egy rúgással becsuktam a konyhaszekrényt, majd csatlakoztam a többiekhez odakint. Dan a verandán várt, mindkét kezét bedugta vékony kabátjának zsebébe. – Azt hiszem, igazad van – jelentette ki a szemembe nézve. – Marc még ott van valahol, életben. De nem hibáztathatod őket, amiért felkészülnek, ha tévedünk. – Nem hibáztatom őket – adtam át neki az egyik megpakolt hátizsákot. – De nem tévedünk. Intettem Parker és Dan felé, amikor elhúztunk Marc felhajtójáról: az ölemben már ott hevert

kiterítve Mississippi részletesebb térképe, a fűtés teljes erővel ontotta az arcomba a meleget. – Jól vagy? – Ethan gyors pillantást vetett rám, aztán ismét az útra figyelt. – Nem. Sóhajtott, összepréselte az ajkát. Olyan szorosan markolta a kormányt, hogy az ujjai kifehéredtek rajta. – Faythe, tudom, hogy szeretnéd hinni, hogy Marc életben van. És mindenestől remélem, hogy igazad van. Egyikünk sem lenne képes megbirkózni az elvesztésével. De azért fel kell készülnöd arra az eshetőségre is, hogy esetleg tényleg meghalt. Vagy hogy Yarnellnek volt igaza, és sosem találunk rá. – Ez nem fog megtörténni. – Ölembe tettem ökölbe szorított kezeimet, hogy ne okozzak horpadást a kocsija kesztyűtartóján. – Tudnám, ha már nem élne, Ethan. – Hogyan? Lehunytam a szememet, összeharaptam a fogamat. A fenébe a logikával! – Egyszerűen tudnám. Te talán nem éreznéd meg, ha Angélával valami történne? Ezen magában elmosolyodott. – Dehogynem. Ötpercenként hívogatna, ahogy most is teszi. – Lenémítottad a mobilodat? – Én is elvigyorodtam. – Rezgőre tettem. Huszonkét nem fogadott hívásom van. Felvontam a fél szemöldökömet. – Talán vissza kellene hívnod. – Majd vissza is fogom, ha ennek az egésznek vége. – Ethan elgondolkodva nézett maga elé. – Ő olyan… hétköznapi. Képtelen vagyok a kapcsolatunkról beszélgetni vele, miközben falkaügyön dolgozom. Annyira idegennek tűnik. Vagy ez most nagyon hülyén veszi ki magát? – Igen, de értem, mire gondolsz. – A világok összeütközésére. Ethan ismét rám nézett, ragyogó zöld szemében kibírhatatlan együttérzés csillogott. Rájöttem, hogy nem úsztam meg a témaváltással. – Csak azt szeretném, hogy készülj, fel, Faythe. A jelek szerint ennyi volt az Angela-téma. – Hát jó. Készen vagyok. – Összefontam a karomat magam előtt, és kibámultam az ablakon. – Túltárgyalva. A bátyám rosszalló arcot vágott, de nem erőltette a témát. Szerettem érte, legalább annyira, mint azért, hogy velem volt, különösen arra való tekintettel, amit szerinte találhatunk. Elmosódva suhant el mellettünk a sűrű erdő, a fák hosszú árnyékokat festettek az úttestre. A műszerfalon az óra fél ötöt mutatott. Alig egy óra még, és lemegy a nap, mi pedig a fagyos hideg éjszakában túrázunk majd az erdőben. Nekem legalább kabátom volt. Az utóbbi huszonnyolc órában, amióta Marc eltűnt, a hőmérséklet egyszer sem ment fagypont fölé, és neki nem volt kabátja. Ezt biztosan tudtam, hiszen a dzseki ott hevert a hátsó ülésen, mögöttem. Egész nap magammal hurcoltam, mint ahogy Marc saját bontatlan elsősegélydobozát is, hátha megtaláljuk valahol. Csendben ültem, amíg Ethan lekanyarodott a 33-asról az 563-as útra, délnek, Wilkinson felé. Akkor azonban a szívem dörömbölni kezdett a mellkasomban, kihúztam magam, és egyszerre igyekeztem az út mindkét oldalát figyelni. Mindjárt megtaláljuk a nyiladékot a fák között. Nem lehet másként. A csaknem nyolc kilométeren, amit a kétpályás úton tettünk meg, két elhagyott, árokba csúszott kocsit is láttunk – a napokkal korábbi jégvihar áldozatait. A mentőcsapatok folyamatosan túlóráztak,

hogy elvontassák az összes ottfelejtett járművet, de láthatóan eddig még nem jutottak el a város felől. Azonban a kisiklott roncsokon és néhány kisebb út leágazásán kívül semmi érdekeset nem láttam a fák vonalában. Már éppen úgy döntöttem, hogy szólok Ethannek, forduljon meg a legközelebbi városkában, hogy visszafelé a másik oldalt is megnézhessem, amikor a pillantásom megakadt egy újabb, út szélén álló autón, és a szívem a torkomba ugrott, majd ott is szorult. – Állj! – kiáltottam: Ethan annyira megijedt, hogy önkéntelenül felém rántotta a kormányt. Az autónk kitért jobbra, de a testvérem sietve korrigált a fékre lépve. – Mi az? – Mit mondott apu, milyen kocsija van Eckardnek? – Fekete Explorer. – Mint az ott? – Kimutattam a szélvédőn, a kocsi felé, amely a mi oldalunkon állt az út szélén, nagyjából hatvan méterre. Ethan hunyorgott. – Biztos, hogy az egy Explorer? – Régebbi modell, de azért igen. – A szemem élesebb az övénél. Ez jó leosztás. – Eckardé 2001-es. – Ethan lassan elhajtott a terepjáró mellett, és én két dolgot vettem észre első pillantásra. Először is, üres volt: semmi nyoma Marcnak vagy Eckardnek. És másodszor, amikor lecsúszott az útról – mert nyilvánvalóan ez történt vele –, egyenesen egy fatörzsbe csapódott. – Leszaladt az útról! – ujjongtam, képtelen voltam visszafogni a hangomat. – Marc nem halt meg, csak eltévedt az erdőben! – És vérzik. És fagyoskodik. De mi történt Eckarddel? Sem a főnöke, sem Kevin nem látta, mi viszont most megtaláltuk az összetört kocsiját az erdő szélén. Lehetséges, hogy ő és Marc, mindketten az erdőben bolyonganak? – Faythe, ne reménykedj túlságosan! – figyelmeztetett Ethan. – Marc nagyon sok vért vesztett, és odakint fagy. Ha még… ott van, miért nem jött vissza a kocsihoz, ahol megbújhatna? Vagy miért nem hívott fel valakit? – Éles kanyarral megfordult, újra elhajtott a fekete Explorer mellett, aztán megállt mögötte a keskeny padkán. – Mert tudja, hogy ha meglép, valaki mást fognak utána küldeni. Eckard Explorerében nem lenne biztonságban. – Már azelőtt kiugrottam, hogy Ethan leállította volna a motort. – És azért nem telefonált, mert nincs nála a telefonja. Dan hívott róla, nem emlékszel? – Faythe, várj! – Ethan ajtaja is becsapódott, de én már akkor a terepjárónál voltam, és hátulról lestem befelé. – A legjobb esetben is kint van valahol, sérült, fázik, alighanem még mindig vérzik. És attól, amit tudunk Eckard még üldözheti is. Váltanunk kellene… – Nem! – Minthogy a macskák nem tudnak nyomot követni, az alakváltásnak nem lett volna sok értelme; habár hallani jobban hallottunk volna a macskafüleinkkel. Végül azonban megráztam a fejemet. – Kezek nélkül nem tudok segíteni neki, Ethan. – Hát jó! De a legrosszabb eshetőség… – Neem! – nyögtem, az arcomat a hátsó ablakhoz nyomtam, fél kezemmel ernyőztem el a szememet a lemenő nap bíbor ragyogásától. A raktér árnyékba borult, nem láttam jól, de a hátsó ülést annál inkább. És azon egy rongyos takaró hevert – csupa vér. – Ne! Ethan elhúzott onnan, és maga is benézett az ablakon. Levegőért kapott, aztán összeszedte magát, és hozzám fordult. Megfogta mindkét karomat, úgy beszélt hozzám. – Nem biztos, hogy mind az övé. Ha Marc küzdött vele, a vér egy része lehet Eckardé. Kérlek, Istenem, kérlek, hadd legyen egy része Eckardé. A legnagyobb része. Mert ahhoz egészen biztosan túl sok volt, hogy egyetlen ember kibírja ennyi vérének elvesztését. A takaróba és a szövet

üléshuzatba annyi vér ivódott, hogy ha macska alakban vagyunk, még a zárt kocsiajtókon, feltekert ablakokon át is éreztük volna. Megrántottam a hátsó ajtó kilincsét – kétségbeesetten be akartam jutni, hogy azonosítsam a vért, és bebizonyítsam magamnak, hogy Marc még valóban életben lehet. Az ajtó azonban zárva volt, úgyhogy az elsőhöz léptem. Az sem nyílt. Mind zárva volt. Miért? Akármi is történt itt az előző nap, valaki úgy ment el innen, hogy eszébe jutott a zár gombja. – Várj csak egy pillanatot! – Ethan félrehúzott, aztán hátrafelé belekönyökölt a hátsó szélvédőbe. Az üveg megreccsent, pókhálósra tört, de a helyén maradt. Egy újabb csapás azonban az egész repedt táblát belökte a hátsó ülésre, onnan pedig a foltos kocsiszőnyégre. Nem foglalkoztam a kilincsekkel. Csak bedugtam a fejem, és szimatoltam. Mindenhol Marc vérének szagát éreztem. Akkor sem lehetett volna erősebb, ha gázolok benne. A szívem fájdalmasan lüktetett, az ajkam remegett kétségbeesésemben. De aztán egy újabb lélegzetvétel, az orromon át, és egy halványabb szag is megragadta a figyelmemet. Kísérteties kegyelem. Adam Eckard vére. Nem sok, de azért érezhető. – Nem mind az övé – pördültem meg, hogy szembenézhessek Ethannel, hogy lássam az arcán a reményt, amire szükségem volt. Tétován elmosolyodott, és ő is beleszimatolt a levegőbe, végül bólintott. – Nem biztos, hogy elég sok, de van belőle. Eckard vagy még mindig a Marc házában szerzett sérülésből vérzett, vagy Marc ismét megsebezte. – Gyere! Itt van az erdőben! – Faythe… – Ethan arcára ismét kiült a figyelmeztetés. Lassan a saját kocsija felé kezdett hátrálni a hátizsákjáért. Megforgattam a szememet: nem akartam komolyan venni. – Tudom, ne reménykedjek túlzottan. Sok vért vesztett, és mínuszok vannak. – És már több mint huszonnégy óra telt el. Igen, még ez is. Amíg Ethan előszedte a táskát, és még két zseblámpát a kesztyűtartóból, én felhívtam Parkert, és elmondtam neki, mit találtunk. Először csaknem ugyanolyan izgatottság vett erőt rajta, mint rajtam, de aztán megértette a tényeket, és ugyanaz az óvatosság szűrődött a hangjába, mint Ethanéba. Megmondtam neki, hogy hagyja a pesszimizmusát White Apple-ben, a lábait meg szedje errefelé, mert én az erdőből el nem megyek, amíg meg nem találom Marcot. Fél óra múlva lement a nap, és mi még mindig csak törtettünk a fák között. Akkor elővettük a zseblámpákat, úgy folytattuk. Kimerültünk, fáztunk, de mindig nyomra vezetett a fák törzsére kenődött vagy a zúzmarás levelekre cseppent vér. Sajnos azonban kevés volt és fagyos, szinte szagtalan, nem tudtuk tehát megmondani, melyik nyom kié. Gyaloglás közben mégis kirajzolódott egy kép a fejemben. – Azt hitte, Marc meghalt – állapítottam meg, és a zseblámpám sugarát néhány újabb vércseppre villantottam, amelyek élesen elütöttek a zúzmarás szélű, megbámult levél színétől. – Eckard alighanem kihozta a semmi közepére, hogy vészhelyzet lévén, még délután eltemesse. Ha pedig Marc eszméletlen volt a vérveszteségtől, én, mondhatni, megértem a tévedést. Ethan elmosolyodott, és láttam a zseblámpám fényében a szeme körül élesen kirajzolódó ráncokon, hogy erőlködik. Nem vette be a sztorimat, de nem is akart vitázni. Az ég áldja érte! – Aztán Marc egyszer csak magához tért – folytattam. – Talán verekedni kezdett Eckarddel a kocsiban, és ezért szaladtak le az útról. – Vállat vontam. – Vagy arra ébredt, hogy belefutottak a fába.

– Ezt a részt nem láttam tisztán magam előtt, de azt igen, hogy mindketten áttörtek az erdőn. Hogy ki üldözött kit, azt nem tudtam volna megmondani. – Eckard cipelhette is Marcot – javasolta Ethan kedvesen, és egyet kellett értenem vele, hogy ez, bár valószínűtlen, de nem lehetetlen gondolat. – Miért vette volna a fáradságot? – vágtam rá. Megtöröltem a homlokomat: meglepett, hogy a hideg ellenére is kiizzadtam. – Ha Marc meghalt, nem vonszolhatta volna egyszerűen magával, mint a háza udvarában? Ethan erre nem tudott felelni. Önelégülten mosolyogtam, és ezek után beértem a csenddel is egy darabig. Pár perc múlva megszólalt a telefonom. Hidegtől dermedt ujjakkal szedtem elő a zsebemből. Parker volt az: megérkeztek, és beálltak Ethan kocsija mögé, hamarosan utol is érnek minket. Megadtam az irányunkat – gyorsabb volt, mint megvárni, hogy ők is végigkövessék a ritkás vérnyomot amivel mi kínlódtunk – aztán leraktam. A hívástól csak még türelmetlenebb lettem, ugyanúgy, mint a tudattól, hogy közeledünk valamihez. Az biztos, hogy mind a két kandúr nem juthatott nagyon messzire – sebesülten, alulöltözve semmiképpen. Tizenöt perccel később az elméletem beigazolódott, amikor a zseblámpám fénye átvillant valamin, ami túl halvány volt, hogy lehullott levél legyen, de még kifordult gyökérnek is. Fagyos bal kezem kinyúlt: elkaptam Ethan kabátját, és úgy visszarántottam, hogy megtorpant. – Nézd! – biccentettem a fénysugár irányába. – Mi a franc… – Egy kéz – súgtam, a hangomat elfojtotta a sokk és a rettegés. Szimatoltam. Még nagyobb rémületemre egyszerre éreztem Marc és Eckard szagát is, ami azt jelentette, hogy mindketten elég vért vesztettek a nyom fennmaradásához még ebben a hidegben is. – Nem bírok odanézni. – A tétovázásom nem kislányos riadozás vagy finnyásság volt. Rendszeresen ettem nyersen a vadhúst macskaként – ám abban a pillanatban, amikor a mozdulatlan, zúzmarás emberi kezet megláttam az avarkupacon, nagyon nehéz volt belekapaszkodni a hitembe, hogy Marc még itt van nem messze, életben, még ha sebesülten is. Ethan lámpájának fénysugara csatlakozott az enyémhez. Lassan előrelépett. A vérem a fülemben dobolt, miközben a bátyám önmagát emelte gátnak közém és… aközé, aki holtan hevert a levelek között. Letérdelt: megzizzent az avar. A szívem csaknem felrobbant. Aztán Ethan felállt, és felém fordult. Nem láttam az arcán a mosolyt a sötétben, de tisztán hallottam a hangján. – Nem ő az, Faythe, nem ő az! Kieresztettem a levegőt – addig fel sem tűnt, hogy visszatartom –, és odarohantam mellé. Egy másodperc múlva már ott térdepeltem a hideg talajon, és egy halott férfi tarkóját bámultam. Fagyos, eldugulóban lévő orromon át mélyet szippantottam, mélyen beszívtam a szagot, és most az egyszer hálás voltam a télnek, amely megakadályozta a test bomlását. Most még. – Eckard az – erősítettem meg, és elömlött bennem a megkönnyebbülés, annak ellenére, hogy Marc vérét is éreztem. – Marc legyőzte. – Az öröm felmelegített, tetőtől talpig belebizseregtem. – Él, Ethan, él. A testvérem óvatosan elmosolyodott, de a lámpám pászmájának széle elkapta a szeme smaragd csillogását.

– Legalábbis amikor itt volt, még élt. És úgy látom, talált némi kiegészítő ruhát is. A lámpája megmutatta, hogy Eckard felsőteste mezítelen volt. Valóban – Marc talált egy második inget, remélhetőleg egy kabátot is. Ha meleg ruhában van, akkor még a súlyos vérveszteség ellenére is túlélheti, nem igaz? – Ez mi? – hunyorítottam egy pénzérményi vérpöttyre Eckard hátán. – A halálos csapás nyoma? – kérdezett vissza Ethan, és ő is odavilágított. A fejemet ráztam. A talpam alatt ropogó, dermedt vér elárulta, hogy Eckard nyakát feltépték. A hátsebe alig vérzett, vagyis a szíve már nem vert, amikor azt kapta, valószínűleg post mortem történt. Közelebb hajoltam, hogy jobban lássam. Adam Eckard lapockái között, éppen a gerincétől balra, egy vágás volt, tiszta, egyenes, mintha a húst figyelmesen szelték volna át. – Mi a fene az? – kérdeztem, de Ethantől csak egy vállvonásra telt. – Marc felvágta a hátát. De mi a francért csinálna ilyet?

TIZENNÉGY E

– nnek semmi értelme. – Parker letérdelt a fagyott talajra, hogy a Dannel hozott elemes sátorlámpák fényében jobban lássa Eckard hátát. – Biztos, hogy egy kisebb késsel csinálta, valószínűleg bicskával. De mivel Eckard torkát feltépte, azt gondolnám, Marc nem szerezte meg a kést, amíg meg nem ölte. Vagyis a kés Eckardé volt. De akkor mi a fenéért csonkította meg a testet? – Nem tenne ilyet. – Marc tisztelte a halottakat, még a halott rossz fiúkat is. És nem volt kétségem, hogy ha elég ereje van, hogy gödröt ásson a fagyott talajba, eltemette volna Eckardet. De még a plusz ruhákkal együtt is sérült maradt, rengeteg vért vesztett, és a kihűlés fenyegette. A temetés nem jöhetett szóba. – Miért nem vette el a telefonját? – mutatott Dan egy kicsúsztatható mobilra, amely Eckard fejétől nem messze hevert egy avarkupacon. – Lemerült. – Ethan felvette a mobilt, hogy ellenőrizze, amit Kevin mondott Eckard üzenetrögzítőjére. Hosszan benyomta a bekapcsológombot, és amikor semmi sem történt, biccentett, és a hátizsákja zsebébe csúsztatta a telefont. Remélhetőleg később feltölthetjük, és kikereshetjük belőle a fontos számokat és üzeneteket. – Van valami okunk, hogy megtartsuk a testet? – néztem Ethanre, majd Parkerre, mit gondolnak. Mindketten vállat vontak a tompa, tiszta fehér fényben. – Nem jut eszembe semmi – válaszolta a bátyám. – Jó, akkor temessük el! Csak három ásónk volt, azt is beleértve, amit Eckard hozott Marc tetemének elásásához, és mivel én voltam a leggyengébb ebben a sportban – én gyakoroltam a legkevesebbet –, rám maradt a test átkutatása és nejlonba csomagolása, amíg a többiek a gödörrel foglalkoztak. Eckard levéltárcája nem tartogatott meglepetést; a farzsebembe dugtam, hogy majd otthon elégessük azt is. Feltépett nyakát és felvágott hátát leszámítva csak egyetlen sérülése volt: egy vágás a jobb alkarján. A zseblámpám fényében megvizsgáltam. A sebben halványan éreztem valami fém szagát, és kikövetkeztettem, hogy egy – Marc törött bútorainak valamelyikéből kiálló – csavarral sértette fel magát. És ez a seb adta a vérmintát, amit aztán Hooper Galloway azonosított. Amikor végeztem a tetemmel, egyenként felváltottam a fiúkat, hadd igyanak egy kortyot. Sírt ásni nehéz meló, még egy vérmacskának is. Még hidegben is. Amíg pedig ástam, már benn állva a méteres, nagyrészt sötét gödörben, beszélni nem bírtam, szóval más dolgom nem volt, mint gondolkodni. Először a következő lépésünkre koncentráltam – mi lenne a legjobb módszer a sérült Marc megtalálására, aki elveszett egy hatalmas erdőben. De ez a gondolatmenet olyan kérdésekhez és

további gondolatokhoz vezetett, amelyeket nem akartam végiggondolni. Marc nyilvánvalóan a saját lábán távozott az Eckarddel folytatott küzdelem után, de hová a pokolba tűnt? Meddig élhet túl egy súlyos sebesült a természetben, fagypont alatt? Az is nyilvánvaló volt, hogy emberi alakban maradt, hiszen elvette Eckard ruháit – vagyis túl komoly volt a sérülése az azonnali alakváltáshoz. Akkor viszont miért nem indult vissza az út felé? Eckard kocsija túlságosan összetört, nem tudta volna beindítani, azt meg nem engedhette meg magának, hogy stoppoljon, aztán elájuljon egy ember kocsijában, aki kórházba viszi. Mindazonáltal az erdőben haladhatott volna az út nyomvonala mellett, amíg el nem éri a civilizációt. Ugyanakkor valószínűleg olyan sok vért vesztett, hogy nem gondolkodott már ehhez elég tisztán, különösen, ha már a hipotermia is fenyegette. Már több mint egy teljes napja tévelyeghetett összezavarodva. Elborított a kétségbeesés; megbotlottam, nekiestem a sír oldalának, belemarkoltam a hideg földbe, hogy megtartsam magam. Valójában nem volt esélye. – Faythe? – Ethan ledöfte maga elé az ásóját, és értem nyúlt. – Jól vagy? – Utálom, hogy nem tudunk semmit! – És ennél már csak a saját kételyeimet utáltam jobban. Ethan fogta az ásómat, és átadta Parkernek, aztán kitornászta magát a gödörből, és kihúzott engem is. – Ez már elég mély lesz – mondta, és intett Parker és Dan felé, hogy hozzák a testet. – Mi lesz, ha igazad van? – suttogtam, és hagytam, hogy magához öleljen: mind a testmelege, mind a belőle áradó nyugalom jólesett. – Mi lesz velem nélküle? – Minden egyes rohadékot lemészárolsz, akinek köze volt hozzá, de engem is odaengedsz, ha jót akarsz, aztán továbblépsz majd. Nincs más lehetőség. A hangjából áradó keserű elszántság meglepett. Hátrahúzódtam. Ethan a maga csendes, izzó dühével figyelt engem – tőle ez az érzés éppen olyan idegen volt, mint tőlem az engedelmesség. – De most ássuk el ezt a seggfejet itt, mielőtt Kevin elkezdené keresni. Biccentettem: még mindig félig bénának éreztem magam a gondolattól, hogy esetleg Marc nélkül kell leélnem az életemet. De aztán megértettem az utolsó mondatát is, és megdermedtem. – Ó, a fenébe! – Mi az? – kérdezte Dan: a hulla nejlonba tekert lábát már derékmagasságba emelte. – Ethannek igaza van. Kevin nemsokára rá fog jönni, hogy Eckard eltűnt, és elindul, hogy megkeresse. És ha rájön, hogy Marc meglépett, őt is üldözni fogja. Mi lesz, ha előbb találja meg, mint mi? – Nem fogja – vágta rá Parker, egy ütemre oldalazva Dannel a sír felé. Nyugodt, józan arcáról leolvashattam, hogy nem tartja Kevint nagy fenyegetésnek. Még mindig meg volt róla győződve, hogy Marc halott, és egy holttest felkutatása nem volt olyan sürgős a számára, mint egy eltűnt személyé. – Valahol itt van, Parker. Lehet, hogy sérült és fázik, de él, és valahol erre van, viszont ha Kevin talál rá először, akkor akár halott is lehetne. – Kevin nem fogja megtalálni – erősködött Ethan, és figyelmeztető pillantást vetett Parkerre. Dan csak bámult aggodalmasan és zavarodottan. – Nem hagyjuk! Miután eltemettük Eckardet, visszagyalogoltunk a kocsikhoz. Most összehasonlíthatatlanul nehezebb tehernek tűntek a holmik, mint odafelé. És a gondolataim is. Rövid tanácskozás – és az alfánkkal folytatott beszélgetés – után eldöntöttük, mi legyen Eckard

kocsijával. Az eleje ívben rágyűrődött a fára, amit eltalált, szó sem lehetett róla, hogy akár egy centit is elvezessük. Úgyhogy Parker az esetleges arra járókra tekintettel sietve kiszedte a csomagtartójából a húszliteres kanna, vészhelyzetre tartogatott benzint, belocsolta az autóba, elsősorban a vérfoltos hátsó részre. Aztán – miután Ethan és Dan is megfordult, és az út túloldalára állította működő kocsijainkat, Parker meggyújtott egy gyufát, és bedobta az autóba, végül átrohant az úton, beugrott a saját kocsijának anyósülésére, Ethan és Dan pedig elhajtottak a tettünk színhelyéről. Megkönnyebbülésemre az Explorer nem robbant fel, de így is hatalmas tűzlabdát lökött az égre. Még ha nem is olvad felismerhetetlenre, a lángok akkor is megsemmisítik a létezésünk DNSbizonyítékait. Ez drasztikus elővigyázatossági intézkedés volt, korábban sosem próbáltuk. Csakhogy nem volt más választásunk. Addig lestem a tüzet, amíg már nem láttam a pislákolását a hátsó szélvédőn át. Akkor a horizont vöröses derengését néztem. Percek múlva meghallottam a felénk száguldó szirénákat. Visszafojtottam a lélegzetemet, amíg elhúzott mellettünk a tűzoltó, szorosan a nyomában két rendőrautó. De nem intettek le minket. Most, hogy a közvetlen bizonyítékok gondját megoldottuk, visszahívtam apámat: közben Parker hátsó lökhárítóját néztem, amely előttünk ingott az úton. – Halló? – Kész – sóhajtottam, és egy pillanatra lehunytam a szememet. – Még fenntartod a határaink őrizetét? – Igen. – Apám hangjából kihallottam a kíváncsiságot, és Ethan is felvont szemöldökkel pillantott rám. – Miért? – Szükségem van rájuk itt. Azelőtt kell megtalálnunk Marcot, hogy Kevin ráakad, és minden pár kutató kézre szükségem van. Amint a zsaruk végeznek Eckard kocsijával, mi indulunk vissza. Azt vártam, hogy nemet mond: a hallgatása szinte előre jelezte, úgyhogy már készen álltam a vitára, amikor megszólalt. – Rendben. Tíz új embered érkezik három órán belül. – Tényleg? Csak így? – Félig-meddig akaratlanul elmosolyodtam. – Én is vissza akarom őt kapni, Faythe. – Tudom. – A mosoly megkönnyebbülésemben vigyorrá szélesedett, és előrehajoltam, hogy elfordítsam a fűtés befúvórácsát az arcomtól. – Csak azt hittem, azt mondod, hogy túl vagyunk a fontossági időhatáron. – Nem – sóhajtott lassan. – Azt nem fogjuk elérni. A látásomat elhomályosították a könnyek: még mindig fagyos kezemmel töröltem el őket. – Köszönöm, apu! – Ne köszönd! Csak találd meg! Egy pillanatra összeszorítottam a fogaimat, hogy a kétségeim hangot ne kaphassanak. – Úgy lesz. Amíg vártuk, hogy a hatóságok befejezzék a dolgukat Eckard autójával, visszamentünk Marc hazába. Parker összedobott egy hatalmas tál paradicsomos, darált húsos spagettit, én pedig elkészítettem és megvajaztam hozzá a fokhagymás toast kenyeret. Éppen felraktam a szeleteket a sütőrácsra, amikor megszólalt a telefonom. Kifutottam a nappaliba, ahol a kisasztalon hagytam: reméltem, hogy apámtól

kapok hírt az erősítésről. Michael volt. – Vége – jelentette ki kimerültségtől tompán. – Máris? – Manx meghallgatása alig néhány napig tartott. Ez jó jel, vagy rossz? – És mi az ítélet? – A szívverésem megugrott, a vér úgy dörömbölt a halántékomon, mintha ki akarna szakadni belőlem. – Bűnös, három rendbeli gyilkosságban. Ó, a pokolba! A mellkasom összeszorult, alig kaptam levegőt. Azonban akármennyire is felzaklatott, hogy kimondva hallom, maga az ítélet nem jelentett nagy meglepetést. Manx három kandúrt ölt meg, miközben az őt fenyegető veszélyt valójában csak feltételezte. Mégis, az enyhítő körülmények miatt – a komoly, hosszan elszenvedett trauma, amely érte, és amely a tetteihez vezetett – nem gondoltam, hogy meg kellene halnia. Úgy tűnt, mindenki egyet is ért ezzel. – Egyhangú döntés volt – folytatta legidősebb bátyám: közben Ethan lépett ki a fürdőszobából. Nekitámaszkodott a folyosóajtó félfájának, úgy figyelt, és hallgatózott. – Meghagyják az életét, de a karmai árán. Megszédültem: a szoba is megbillent velem. Lehuppantam a kanapéra, szabad kezemmel a kárpitba martam, és fogtam, amíg ki nem tisztult a kép. Azonban nem tudtam mit mondani – elborított a megkönnyebbüléssel vegyes rettenet. Manx karmait levágják. Egyfelől ez jó – a másik lehetőségnél mindenképpen jobb. Des nem nő fel árván, Manx nem hal meg azokért a vétkekért, amelyeket a vele szemben elkövetett brutális, kitartó kínzások és a férfiaktól való rettenetes félelem hatása alatt követett el. Ugyanakkor a karmok elvesztése éppen olyan rémes, mint amilyennek hangzik. A fájdalom elviselhetetlen – a körömletépés sokáig éppen ezért volt elismert kínzási mód sok országban. Persze a modern falkák steril környezetben hajtják végre, miközben az áldozat/elítélt erős nyugtatok hatása alatt van, vagy éppen alszik. De a gyógyulás sem sétagalopp. És ami még rosszabb, Manx többé nem mehet emberek közé kesztyű nélkül. Soha. Azért, hogy a karmok ne nőhessenek vissza, a sebész voltaképpen a macska ujjainak hegyét vágja le. Néhány alakváltás meggyorsítja a gyógyulást, de a karom – és a körömágy eltávolított részei – nem nőnek vissza. Macskaként megcsonkítva élni egy dolog. A nyilvánvaló kellemetlenségtől eltekintve a mancsot fedő szőr eltakarja a deformitást. Csakhogy emberként az efféle már gyanús, és éppolyan nehéz megmagyarázni, mint elrejteni. Mind a tíz ujjáról hiányozni fog a köröm, és a bőr nagy része, ha pedig új szövet fedi el a sebeket az göcsörtös és heges lesz. Amikor még csak a középiskola elején jártam, apám elrendelte, hogy egy kóbort – egy háromszoros visszaesőt – fosszanak meg a karmaitól. Dr. Carver vitte véghez a dolgot a ranchon, és mielőtt a kóbor távozott volna, elkaptam egy villanásnyi képet az eredményről. Azt már régen elfelejtettem, mit követett el a kandúr, de soha nem fogom elfelejteni torz kezének látványát, amely elültette bennem a mélyen gyökerező félelmet saját karmaim elvesztésétől. – Faythe? – hallottam Michael hangját a fülem mellett: kirántott a saját gondolataim közül. – Jól vagy? – Nem igazán – nevettem fel keserűen. – Hát te? Egy pillanatig ő is hallgatott, és átfutott a fejemen, vajon ugyanarra gondol-e, mint én. – Hát… nos, én nem mondhatom, hogy egyetértek az ítélettel, de azt sem éreztem volna indokoltnak,

ha csak úgy elengedik. Három nagyon súlyos bűncselekményt követett el, és ha büntetlenül hagyják, azzal veszélyes precedenst teremtettek volna. Az ujjamat is megvágta volna a hangjában bujkáló hideg, éles politika, ha meg lehetett volna fogni. Igyekezett érzelmileg távol tartani magát az ügytől, és részrehajlás nélkül nézni. Ezt a képességét mindig is irigyeltem, és néha biztos voltam benne, hogy magam képtelen leszek kifejleszteni. Én még a boxer vagy rövid alsónadrág vitájától sem tudtam érzelmileg eltávolodni, hát akkor mit szólhatnék egy ilyen kegyetlen ítélethez? – Tudom, de… a karmai? Hogyan fog így vadászni? Hogyan védheti meg magát és Dest? – Azonban már tudtam is a választ, mielőtt Michael megszólalhatott volna. – Sehogy, igaz? Ez a lényeg, jól mondom? Macskaként Manx vadásztudománya jócskán megcsappan majd. Még mindig lecsaphat az áldozatára, és erős állkapcsával megfojthatja, de megragadni többé nem tudja. Sem felmászni a fürgébb zsákmány nyomában valahová. Sem pedig megvédeni magát, ha úgy alakulnak a dolgok. Másokra szorul majd – alighanem férfiakra – hogy ellássák és gondoskodjanak róla. Ez pedig Manx számára még pusztítóbb csapás volt, mint bárki más számára lett volna, hiszen semmije nem maradt a függetlenségén kívül. Csak a gyermeke. Évekig élt azok szűkös kegyelmén, akik fogva tartották és megerőszakolták. Most pedig rászorul majd minden kandúr jóindulatára. – Hát, nem hiszem, hogy minden alfa ezt szerette volna… – kezdett célozgatni Michael. – Afelől viszont nincs kétségem, hogy Calvin Malone jelentős befolyással bír Milo Mitchell felett… ő Kevin Mitchell apja, a tanácsvezető, és nem volnék meglepve, ha kiderülne, hogy az ítélet voltaképpen az ő ötlete volt. Vagy együtt főzték ki. Majdnem biztosra vettem, hogy a bátyámnak igaza van. Egy nőstényt megfosztani a karmaitól, ez éppen olyasmi, amit Malone találna ki. Végleg megfosztja vele Manxet a méltóságától is, az önértékelését romba dönti. És bűzlött a politikától: jellemző volt arra a két alfára, akik most alighanem egymás hátát lapogatják, amiért megint megmutatták egy nősténynek, hol a helye. Tetvek. Már csak a gondolatra is az égbe szökött a vérnyomásom, és ha abban a pillanatban karmaim vannak, felszaggattam volna Marc használt kanapéjának kopott kárpitját. Bár inkább Malone húsát szerettem volna. Az a rohadék úgysem nyugszik, amíg minden elérhető nőstényt a tűzhely mellé nem láncol, jó pár gyerekkel a szoknyájuk mellett, valamelyik, könnyen manipulálható fia házastársaként, hogy így legyen a Területek Tanácsának legnagyobb hatalmú alfája. – Csessze meg! – csattantam fel. Parker ekkor lépett Ethan mellé az ajtóba, valószínűleg meghallotta emelt hangomat. – Ha valaki nem száll vele szembe, egy nap arra fogunk ébredni, hogy Calvin Malone engedélye nélkül már a saját területünkön sem pisálhatunk! – Michael egy sóhajjal jutalmazta durva fogalmazásomat, de nem foglalkoztam vele. – Meddig garázdálkodhat még szabadon? – Ameddig meg tudja tartani az erkölcsi fensőbbség látszatát. Minden cselekedetében ragaszkodik a törvény betűjéhez, szóval nem kérdőjelezhetjük meg az esetleges tisztességtelen szándékait sem. Persze igaza volt – ebben állt az egész baj. Malone nem szegett meg egyetlen szabályt sem, de legalábbis bizonyítani nem tudtuk, úgyhogy nem volt a kezünkben semmi, amivel megállíthattuk volna, amíg el nem hibáz egy lépést. Mindeközben pedig úgy látszott, mi magunk nyújtjuk neki tálcán a kihasználható hibákat, egyiket a másik után – amelyek ráadásul kényelmetlenül nagy arányban száradtak az én… karmaimon.

– Hát ez most megváltozik. Előbb-utóbb ő is elkövet egy hibát, és arra fellógatjuk. – Feltéve, ha ő addigra még nem tette a mi nyakunkba a hurkot. Sóhajtottam és felálltam: a sütő csengetett. – Mikor veszik le a karmait? Parker hökkenten nézett rám, amikor elléptem mellette: valószínűleg nem hallotta ezt a részt. – Ma este – felelte Michael. Bedugtam a szabad kezemet az edényfogó kesztyűbe, és kinyitottam a sütőajtót: a helyiséget elárasztotta a vaj és a fokhagyma illata. – Bert orvosa jön át, hogy elvégezze, reggel indulunk haza. Dr. Carver majd a ranchon felülvizsgálja. Kihúztam az egyik alumínium sütőlapot, és egy konyharuhára tettem, amit már korábban a pultra készítettem. – Ha addig nem találjátok meg Marcot, Vickel együtt csatlakozom én is a kutatáshoz – folytatta Michael. – Köszönöm! – Szerettem volna ellenkezni, hogy nem lesz rájuk akkor már szükség, de féltem, hogy elkiabálom a dolgot. Letettem a telefont. Parker nagy kupac tésztát szedett a műanyag tányérokra – azonban amikor leültem a vacsorám elé, csak az járt a fejemben, hogy Marc vajon mikor evett utoljára. Csak piszkáltam a tésztát, csavargattam a villámra, és a fejemben egy gondolat keringett folyamatosan. – Nem ölhetjük meg Kevint. Meg kell találnunk, és a tanács elé vinnünk. A rágás nesze abbamaradt, ahogy a fiúk a tányérjukról rám emelték a tekintetüket, mindegyikük szemében meglepetés. – Megvan ellene a bizonyíték. – Mégpedig a kazetta, amelyet kivettünk Adam Eckard üzenetrögzítőjéből. – És ha azt meghallják, a tanács egyszerűen nem hagyhatja, hogy szabadon elsétáljon. – Ha nagyon akarják, bármi lehetséges – morogta Ethan. Megrovó pillantást vetettem rá, de volt igazsága. – Ha egy ilyen helyzetben adod át a tanácsnak, amikor Malone kezében vannak a szálak, megtalálják a módot, hogy szabadon elsétáljon. Főleg akkor, ha Malone a megbízója. Ő meg a társai boldogok lennének, ha Marcot holtan találnánk meg, Kevint pedig kitüntetnék érte, nem megbüntetnék. Márpedig Kevin meg fog fizetni ezért. – Tudom. Ami engem illet, kész vagyok kitépni a szívét a helyéről, mint a Végzet Templomában. – A bátyám készségesen bólogatott, én azonban folytattam. – Viszont Michaelnek igaza van, Ethan. Ha Kevin meghal, és nem önvédelemből tesszük, azzal csak egy újabb szöget verünk be apu politikai koporsójába. Ami persze akkor is megtörténhet, ha önvédelemből öljük meg: mostanában senki sem tudhatta, hogy a tanács kitől fogad el tanúvallomást, vagyis inkább kinek hiszi el, amit tőle hall. Ugyanis Kevin már vadmacska volt, ennélfogva a bűneiért általánosságban a Területek Tanácsa előtt felelt, és ha a mi falkánk, vagy annak bármely kicsi része – név szerint én és Ethan –, a tanács felhatalmazása nélkül cselekszik, apánk fizeti meg az arát. Méghozzá alighanem a tanácsban betöltött helyével. – Hagynunk kell, hogy a tanács rendezze le az ügyet. De azt nem látom be, miért ne lehetnénk éppen azok, akik átadják nekik Kevint. Ha pedig ellenáll, amikor elkapjuk, és meg kell kicsit puhítani, hát, annál jobb – vontam fel a szemöldökömet Ethan felé. Készséges vigyorral felelt. Sajnos azonban a súlyosabb vádat nehezebb lesz bizonyítani: azt, hogy Kevin azon tanácstagok egyikének dolgozik, akik éppen ítélnének felette. Feltéve, hogy igazunk van, az érintett alfa biztosan nem hagyta semmi bizonyítékát sehol, hogy köze van az ügyhöz – így, ha kell, elvitetheti Kevinnel az

egész balhét. És én ugyan készen álltam, hogy a mélybe lökjem Kevint, de vele együtt az összeesküvőtársa zuhanását is látni akartam. – Van ötleted, hogyan találhatnánk meg? – kérdezte Parker, a szája előtt megpakolt villa. Az órámra néztem. – Még mindig várnunk kell néhány órát, mielőtt visszaindulhatnánk az erdőbe. Akkor miért nem hasznosítjuk az erőforrásainkat? – Danre néztem: ő eddig egy szót sem szólt. – Ugye, azt mondtad, hogy Ben Feldman szavahihető? Dan bólintott, és a villájára szúrt egy kaliforniaipaprika-darabot. – Valamennyire. De attól még nem biztos, hogy segít is nektek. – Egy próbát megér – vontam vállat. Megettük a maradék vacsorát; én is ettem, mert tudtam, hogy szükségem lesz az energiára, ha egész éjjel az erdőben fogjuk keresni Marcot. Aztán bezsúfolódtunk Parker kocsijába, és huszonnégy órán belül másodszor is elindultunk Feldmanhoz. Ezúttal ő is otthon volt. Kilenc óra húszkor álltunk meg a háza előtt, háromnegyed óra vezetés és két elhagyott kisebb település után. Az egyes garázs előtt jó karban tartott, tízéves Toyota állt, és abban a pillanatban, amint Parker leállította a motort, egy fej sziluettje jelent meg az első ablakban. Feldman máris tudta, hogy ott vagyunk. – Na jó, tudom, én most nem beszélhetek, de nem hagyhatjuk, hogy most is olyan pocsékul sikerüljön, mint Yarnellnél – szóltam előre a hátsó ülésről, és kikapcsoltam az övemet. – Még egy olyan incidens nem fog segíteni, hogy meggyőzze a kóborokat, hogy nem rájuk vadászunk. Parker egyetértőn bólintott. – Most szépen játszunk. Dan megkönnyebbültnek tűnt, és ez arról árulkodott, hogy valóban tiszteli Feldmant – ritkaság az ilyesmi a kóborok között, akik rendszerint nagyon kevés időt töltenek egymás társaságában. Habár Dan maga éppen egyre erősebb kivétel volt a szabály alól. A fej eltűnt az ablakból, amikor kiszálltunk. Átvágtunk az apró, megbarnult előkerten, elöl Dan és én, közvetlenül mögöttünk Parker és Ethan. A bejárati ajtó kinyílt, mielőtt kopoghattunk volna. A szélfogó ajtó mögött Ben Feldman jelent meg, háttal a benti fénynek: az arca csak szaggatott vonások és széles síkságok vázlatának tűnt. Olyan magas volt, hogy a feje tetejét nem is láttam az ajtón át, válla szélessége kitöltötte az üvegtáblát. Valamivel Lucas unokabátyám alatt maradt, de azt mondtam volna, hogy a legnagyobb kóbor, akit valaha láttam. És nem tűnt barátságosnak. – Painter? Te meg mi a fenét keresel itt? – A hangja, mint a gránit: sima, kemény, szép. Kellemes meglepetésként ért. Mielőtt Dan felelhetett volna, előreléptem, felvillantva legszélesebb, legbarátságosabb mosolyomat. Inkább megnyerni szerettem volna Feldmant, mint megküzdeni vele. Nem engedhettük meg magunknak, hogy minden egyes kóbort, akivel találkozunk, az ellenségünkké tegyünk, márpedig magabiztos tartásából, na meg a méretéből ítélve ez a példány kemény ellenfél lenne. – Én kértem meg, hogy mutasson be minket Mr. Feldman, ha van néhány perce, nagyon szeretnénk beszélni önnel. – És kicsoda maga?

Még szélesebb mosoly. Az állkapcsom is megsajdult belé. – Faythe Sanders. – Vártam, reagál-e a nevemre. Sötét pupillája épp csak észrevehetően, de kitágult, azonban az orrcimpája mozgása árulta el igazán, hogy a szagom alapján ellenőrzi, az vagyoke, akinek mondom magam. De legalábbis nőstény macska. Azonban ahelyett, hogy viszonozta volna a mosolyomat, vagy beinvitált volna – mindkettőt inkább vártam volna egy kandúrtól, aki valószínűleg még sosem látott a saját fajából ellenkező neműt –, bosszúsan összepréselte az ajkát. – Mit tehetek önért, Miss Sanders? – Bemehetnénk? Volna néhány kérdésem, és itt eléggé hideg van. – A nyomaték kedvéért megdörgöltem a karomat. Feldman homlokán elmélyültek a ráncok; meztelen karját összefonta világos, rövid ujjú pólója előtt. A tekintete a fejem felett megtalálta Parkert és Ethant, aztán végignézett az udvaron, közben mélyeket szippantott a levegőből. – Csak négyen vagyunk – biztosítottam. Elismeréssel adóztam neki, hogy eszébe jutott: esetleg tartalékot is hozhattunk. Erről még én magam is sokszor el szoktam feledkezni. Még egy másodpercig tétovázott, aztán kinyitotta előttünk az üveges ajtót. Beléptem, a fiúk a sarkamban. Mindannyiunknak jólesett a kicsi szoba melege – ám mielőtt Feldman becsukta volna az ajtaját, még egyszer kipillantott és kiszimatolt, hogy biztos legyen benne: valóban ennyien jöttünk. – Üljenek le! – intett egy drapp kanapé felé: újnak nem mondtam volna, de tisztább volt, mint odahaza a kisházban bármi, ráadásul illett a sarokban álló fotelhez, amelynek most Feldman támaszkodott, hogy minket is és az ajtót is szemmel tudja tartani. – Köszönöm! – A vendéglátónktól legtávolabbi ülőpárnára telepedtem, a fiúk mellém préselődtek: szándékosan kerülték a támadó hatású hátvédállást. Előttem, a dohányzóasztalon egy vastag, kemény kötéses könyv hevert, mellette egy spirálfüzet, tele elegáns, dőlt betűs írással. Egy pillantást vetettem a könyvre, a meglepetéstől félrenyeltem és majdnem megfulladtam: szöveggyűjtemény volt, az Antigonénál kinyitva. – Főiskolára jár, Mr. Feldman? – kérdeztem, kíváncsian vizsgálgatva az arcát. Az emlékeimből felvillant a saját angol szakos éveim néhány pillanata. A férfi ránézésre a harmincas évei közepén járt – diáknak kissé idős, de hát hallottunk már ilyesmit. A szeme még jobban elsötétült, vaskos, barna kezével lesimította a pólóját, és leült a fotelbe. – Azért jöttek, hogy ezt megkérdezzék? Hát jó, nem éppen közlékeny, de legalább nem hajított ki azonnal. Nem is próbált megölni. Egyelőre. – Izé, nem. Csak kíváncsi voltam. – Hát nem, nem járok főiskolára. Klasszika-filológiát tanítok a natchezi főiskolai előkészítőn. Többnyire az esti tagozatosoknak. – Ó! – Óóó! Éreztem, hogy lángba borul az arcom. Dühösen meredtem Danre, amiért nem látott el elégséges információval a vendéglátónkat illetően. Ő azonban csak vállat vont, az én zavaromat pedig csak fokozta, hogy Feldman arcát egy röpke pillanatra mintha meglágyította volna a rajta átsuhanó jókedv. – Miss Sanders, késő van, és gondolom, nem udvariassági látogatásnak szánták ezt az egészet, szóval miért nem tér a lényegre?

– Máris. – Keresztbe vetettem a lábamat, remélve, hogy ettől hozzáértőnek és hivatalosnak fogok tűnni. – Ő itt Parker Pierce, ő pedig a bátyám, Ethan. – A fiúk felé intettem, de a szememet nem vettem le Feldmanról. – A déli középső falka végrehajtói vagyunk, és Marc Ramos személyes barátai… Feldman sűrű szemöldöke felszökött. – Ahogy én hallottam a Ramosszal való kapcsolatáról, ez kissé enyhe megfogalmazás, Ms. Sanders. Meglepetten pislogtam, és újra Feldman szemébe néztem. Ott kihívást láttam: pontosan tudta, ki vagyok és mit akarok, és azt várta, hogy hagyjam abba a tettetést és mindenki idejének pocsékolását. Úgyhogy ezt tettem. – Igen – biccentettem, és visszatettem egymás mellé a lábaimat, majd a térdemre könyökölve előrehajoltam. – Mr. Feldman, Marc a számomra több, mint egy egyszerű barát. Több még egy egyszerű partnernél is. Nincs a világon semmi, amit ne tennék meg, hogy megtaláljam. – A kóbor egy bólintással vette tudomásul, hogy teljesítettem a kihívást, bár az arckifejezése nem lágyult meg. – Tegnap három kandúr tört be a házába, és megtámadták. Ketten belehaltak, de közben Marcot is súlyosan megsebesítették. A harmadik elvitte őt magával. – Nem állt szándékomban elmondani, hogy megtaláltuk Eckardet, Marc pedig elszabadult tőle, mert ha a kóborok még nem tudják, hogy túlélhette, én ugyan nem fogom elárulni. – Tudjuk, hogy Kevin Mitchell keze is benne van valamiképpen. Azért vagyunk itt, mert azt mondják, ön nyitva tartja a szemét, és talán meg tudja nekem mondani, merre keressük Kevint. Feldman némán figyelt néhány pillanatig, hagyta, hadd főjek a saját levemben – vagy talán az őszinteségemet próbálta megítélni. Helyzeti előnyben volt, és ezt átkozottul jól tudta is. Aztán pislantott, és hátradőlt ültében, hogy kiszedjen valamit a jobb zsebéből. – Igen, tudom, hol találhatják meg Kevin Mitchellt. Vagy legalábbis azt, hol lakik. De nem fogom elmondani, sem most, sem máskor. Ezért. Hatalmas ökle előrelendült, én elhajoltam a csapás elől, a fiúk pedig felpattantak, hogy megvédjenek. De az ököl nem csapódott be. – Feldman tenyérrel lefelé lecsapta a kezét a megviselt dohányzóasztalra, és amikor egy pillanattal később felemelte, valami ott maradt a laminált fafelületen. Átlátszó, lekerekített hengeres tárgy volt, fele olyan vékony, mint a kisujjam, és rövidebb, mint annak első íze. Benne egy másik hengert láttam, amely zöld és fekete részekből állt, de azokat mikroszkóp nélkül már nem vehettem volna ki. – Ez micsoda?– kérdeztem előrehajolva, és ráhunyorítottam. A fiúk utánozták a mozdulatomat. – Ez – mordult Feldman, dühösen figyelve engem az asztal túlsó feléről – az a mikrochip, amit a saját hátamból szedtem ki a múlt héten.

TIZENÖT E

– gy mikrochip? – Parker az apró henger felé nyúlt, de Feldman elkapta előle, és vastag ujjai közé fogva feltartotta, hogy azért még láthassuk, azonban nem érinthettük meg anélkül, hogy elvegyük tőle. Ami nem illett volna a jófiús megközelítésbe. – Igen – felelte Feldman, és figyelmesen nézett egyikünkről a másikunkra, hogy lássa, miként reagálunk. – Ez volt a hátában? – Felvillant előttem Eckard teste és a lapockái közötti keskeny vágás. Feldman bólintott: nem értette hirtelen meglepetésemet, amikor rájöttem a kapcsolatra. – Fent? A gerincétől éppen balra? – Aha. – Az ölébe engedte a kezét, az ujjait rácsukta az apró szerkezetre. A szívem feldobogott izgalmamban. Eckardnek is lehetett egy chipje, amíg Marc ki nem vágta belőle. De honnan tudta, hogy ott van? Ha már azelőtt tudott volna a chipekről, hogy megtámadták, elmondta volna nekem. – Először is, ez nagyon fura – mondta Ethan, és amikor elkapta a tekintetemet, csak egy szemvillanással adta a tudtomra, hogy ő is rájött az összefüggésre. Dan és Parker biccentett: mind ugyanarra gondoltunk. – Nem is úgy néz ki, mint bármelyik mikrochip, amit valaha is láttam. – Én is így vagyok vele – mosolyogtam rá, hálásan, amiért olyan könnyed hangon vetette fel. Akármi is volt ez a chip, valami nagy dolog állt a hátterében, és igazán nem dühíthettük fel Feldmant, mielőtt elmondja, amit tud. – Bár be kell vallanom, hogy nem sok mikrochipet láttam, azon kívül, ami a telefonom belsejében lakik. Úgyhogy kérem, világosítson fel – néztem rá. – Mit csinál egy ilyen? Feldman összevonta a szemöldökét, gyanakodva nézett rám. – Tényleg azt akarja, hogy elhiggyem, hogy nem tudják, mi ez? Őszinte meglepetéssel pislogtam rá. – Honnan kellene tudnunk? Még sosem láttam ilyet. – Vagyis fogalma sincs, hogyan került a bőröm alá? – A leghalványabb sem. – Álltam a pillantását, hadd lássa: igazat beszélek. – Szentséges szilíciumkúp! – nyögte be Ethan vigyorogva. Dan horkantott, Parker köhögésbe fojtotta a nevetést. Rájuk meredtem. – Most mi van? – húzta fel a vállát védekezőn a bátyám. – Pont úgy néz ki. Feldman nem mosolyodott el: Ethanre oda sem figyelve engem nézett. – Akkor honnan tudja, hová ültették? Basszus. Száguldottak a gondolataim. Erre válaszolnom kellett, hogy tovább beszéljen, de mennyit árulhatok el, ha titkolni akarom, hogy Marc még él?

– Hát, szóval… – Tétován a fiúkra néztem tanácsért. Dan csak vállat vont, neki sem akadt jobb ötlete, Parker pedig apró biccentéssel jelezte, hogy mondjak valamit, de olyan keveset, amennyit tudok. Mély lélegzetet vettem, és belevágtam. – Találtunk egy holttestet, a hátán egy kis vágás volt. Éppen akkora, hogy egy ilyen implantátum beleférjen. – Vagy kiférjen rajta. – De idáig fogalmunk sem volt, mit jelent. – Kérlek, kérlek, ne kérdezd meg, kinek a teste volt az! Szerencsére Feldmant jobban elfoglalta a chip kérdése, hogy érintőleges kérdésekre vesztegesse az időt. – És nem tudják, mi ez? – ismételte, nem kevesebb feszült gyanakvással. Egyelőre nem győztük meg. – Tippünk sincs – vágta rá Ethan, ezúttal komolyan. – Digitális nyomkövető. – A kóbor még mindig minket tanulmányozott. – Vagyis aki figyeli, mindig láthatja, hol vagyok éppen. Vagy legalábbis, hogy a chip hol van. – Ezt meg lehet csinálni? – lesett Parker az átlátszó kapszulára, nem is titkolva csodálkozását. – Egy ilyen kicsi akármivel követni az embereket? – Nem. Hivatalosan nem – dőlt hátra Feldman. – A nagyközönség számára ez a fejlett technológia nem elérhető. Legalábbis én nem találtam róla semmit. – Szupertitkos kémkedős bigyónak tűnik. – Ethan megint vigyorgott, de a szemében nem csillant jókedv. Megértette, mennyire súlyos az ügy. – Nem egészen. – A kóbor megsodorta a hengert két ujja között, az állkapcsán mérgében megfeszültek az izmok. – Ezt a bigyót kisállatok követésére találták ki, hogy a gazdag ribancok pudlijai nehogy túl messzire kószáljanak a bekerített világuktól – közölte. – De még csak prototípus. Úgy jelölnek meg minket, mint a majmokat a dzsungelben, olyan technológiával, amit még kutyák számára sem hagytak jóvá, és amit soha nem volna szabad embereken alkalmazni. – Fekete szemében megvető szikrák csillantak. Nem hibáztattam. – És maga mégis meglepődik, amikor a barátját nem fogadjuk éppen ölelő karokkal… Micsoda? Marcot hibáztatja a chipek miatt? – Mr. Feldman, Marcnak ehhez semmi köze – erősködtem, de a gyomrom összeszorult a bennem növekvő félelem körül. – A magánélet szentségének ilyetén megsértése neki sem áll jobban érdekében, mint önnek. Sőt, még kevésbé, ami azt illeti. Szóval, miért venne benne részt? Feldman megvonta széles vállát. – Feltételezem, parancsra. Adrenalin öntött el, megperzselte az idegeimet. Ethanre pillantottam: az ő arcán a saját hitetlen rémületemet láttam tükröződni. Azt hitték, az apánk rendelte el, hogy jogellenesen chipeljék és kövessék a kóborokat? – Téved – jelentettem ki, igyekezve megőrizni a nyugalmamat, lecsillapítani száguldó szívemet. – Apám soha nem tenne ilyet, és Marc sem. – Ahogy azt maga tudja. – Feldman előrehajolt, figyelmesen vizsgálgatta az arcomat, kereste a hazugságot a tartásomban, rohanó pulzusomban. Aztán, amikor megnyugodott, halkan sóhajtott. – Elhiszem, hogy nem tudtak róla – tette hozzá, a pillantása magába foglalta a fiúkat is. – De attól még megtörtént, és itt a bizonyíték rá. – Feltartotta a chipet, hogy azzal adjon nyomatékot a szavainak. – De miért? – Parker megőrizte szokásos nyugalmát. Mindenki ránézett. – Mit miért? – kérdezte Feldman értetlenül.

– Miért tartotta meg a bizonyítékot? – intett Parker a parányi kapszula felé. – Összetaposhatta volna, mint egy csótányt. Miért nem tette? – Mert akkor akárki figyel, rájönne, hogy megtaláltam. És tudná, hogy rajta vagyunk. – Vagyunk? Kik? – kérdezte Dan erősen összpontosítva a lényegre. – Kinek van még? – Fogalmam sincs. Kevin Mitchell tudott a chipekről, mert elmondtam neki, de amennyire tudom, eddig egyedül én voltam, aki találtam is. És megegyeztünk, hogy hallgatunk, hogy elkerüljük a pánikot és felzúdulást, amíg eldöntjük, mit is akarunk csinálni vele. Most, hogy Marc kikerült a képből, máris egyszerűbb a dolog. Belevörösödtem a dühbe. Feldman még mindig engem nézett, de láthatóan nem töltötte el örömmel a reakcióm. Tényeket sorolt, ahogy azokat ismerte, nem bosszantani akart. – Még egyszer elmondom, hogy Marc nem… – Halott. – …vesz ebben részt – fejeztem be, az utolsó pillanatban elkerülve a taktikai hibát. Lehunytam a szemem, hogy gondolkodni bírjak. Kevin tudott a chipekről. És ő szervezte meg a támadást Marc ellen. Ő a közös elem hiányos tudásunk képletében. Már csak arra kell rájönni, hogyan illik a képbe. Dan megmoccant mellettem. Rápillantottam: az arcát bűntudat és lojalitás keveréke húzta fáradt ráncba a szeme körül. Ha nem szabadul meg az ok nélküli lelkifurdalástól nagyon hamar, bele fog bolondulni. – Faythe-nek igaza van, Ben. Marcnak semmi köze ehhez. Tudnék róla. Feldman lesajnáló dühvel méregette. – Azt hiszed, elmondott neked mindent, amit csinált? Painter, mindenkinek megvannak a maga titkai. – Tudom. – Dan lesütötte a szemét, és az egyik körmével a másik alól kezdte kipiszkálni a koszt. – De akkor se tett volna ilyesmit. Marc nem olyan. – Lószart! – kiáltotta Feldman a fotel szélére csúszva; két ökle a dohányzóasztal fölé emelkedett. – Ramos nyakig benne van! Hetekig egyenként kapdosott el minket. Volt, aki sosem tért vissza, volt, aki chippel a hátában, és emlékek nélkül! – Megint feltartotta a bizonyítékot rejtő kapszulát. – Ha nincs róla emléke, honnan tudja, hogyan történt? – kérdezte Parker csendesen. A kóbor dühös tekintete rávillant. – Felfedeztem egy sebet, amiről nem tudtam, hol szereztem. Volt alatta egy dudor, éppen hogy csak érezhető. És ezt ástam ki a húsomból. Először nem tudtam, hogyan került oda. Aztán visszaemlékeztem, hogy néhány héttel korábban egy este inni voltam a kollégáimmal, és miután ők elmentek, én még maradtam kicsit. Huszonnégy órával később a saját ágyamban ébredtem, és nem emlékeztem arra, hogy hazamentem, vagy hogy mit csináltam előtte. Feltételeztem, hogy kiütöttem magam. – Ez gyakran fordul elő? – vágtam közbe. Mérgesen pillantott rám. – Nem, de semmi másnak nem volt értelme, mivel egyik vesém sem hiányzott! – Az éles gúnnyal húst lehetett volna vágni, mégsem tudtam elfojtani egy apró mosolyt, bár igen komoly vádakat sorolt. – Addig nem is jöttem rá, mi történt, amíg meg nem találtam a chipet. – Hogyhogy nem tűnt fel a seb? – Ethan az állán serkenő borostát vakargatta. – Mert nem volt seb. Az öltések meg a kötés az feltűnt volna, de semmi nem volt, csak az új heg, azt meg egy hétig nem vettem észre. Hogy ezt hogy vitték véghez, arról nekem fogalmam sincs. Nekem azonban volt. Alakváltásra kényszerítették, alighanem többször is, hogy így gyorsítsák meg a gyógyulását. Amikor aztán eleresztették a megjelölt kandúrt, a fájdalom többé nem árulhatta el a történteket.

Ethanre, majd Parkerre pillantottam. Az arcukról leolvastam, hogy ők is ugyanerre a következtetésre jutottak. A kurafiak, akik ezt csinálják, szervezettek és gyorsak. Na meg hatékonyak. Az egészet véghezvitték mindössze egyetlen – Feldman életéből hiányzó – nap alatt. A vendéglátónk folytatta: nem vette észre néma egyeztetésünket. – De én legalább hazaértem. Néhányan nem jutnak el idáig. Talán hiba csúszik az eljárásba, talán az áldozatok felébrednek, és emlékezni kezdenek. – Vállat vont. – Nem tudom. De túl sok kandúr tűnt el, hogy egybeesés legyen. – Igen, Marcot is beleértve! – Most már nem tudtam kiszűrni a hangomból a dühöt. – Nem ő rabolta el azokat a kandúrokat. Egyike azoknak, akiket elraboltak! Kevin Mitchell három emberét küldte a házához, hogy vigyék magukkal, és a többiekkel is pontosan ez történt! Szerintem őt is meg akarták jelölni, csak valami félresikerült, éppen, ahogy mondta. Feldman a fejét rázta, bosszúsan szorította össze a száját. – Kevin Mitchellnek ehhez semmi köze. Alighanem azért küldte az embereit, hogy azok megöljék Marcot, amiért részt vesz ebben. – Úgy emelte maga elé a chipet, mint a nemzeti zászlót. – Nem – ingatta a fejét Parker. Még mindig ugyanabban a komoly pózban ült a kanapén, mintha csak baráti társalgást folytatnánk egy jó ismerőssel. – Pete Yarnell szerint Eckard véletlenül ölte meg Marcot, és le is hülyézte érte. Az lett volna a dolguk, hogy elvigyék. Feldman keserűen nevetett. – Akkor sem Kevin szervezte meg. A kóboroknak meg a vadmacskáknak nincsen arra forrása, hogy rátegyék a mancsukat ennyi eszközre, ami még csak nincs is kereskedelmi forgalomban, sem pedig hátterük, hogy beültessék őket. Ez egy falka műve, kár tagadni. – Akkor sem a mi falkánké! – csattantam fel, és támogatást keresve körbepillantottam. Csak akkor értettem meg magam is, amit mondtam. Nem a mi falkánk volt az egyetlen – Kevin Mitchellnek is voltak máshol kapcsolatai. – Kérem, Mr. Feldman, segítsen megtalálni Kevint – hajoltam előre; most már szégyentelenül könyörögtem, mert ha elkapjuk, és bizonyítékot tudunk adni a Területek Tanácsa kezébe, az apám pozíciója jelentősen megerősödik, hiszen bebizonyosodik, hogy a falkája érti a dolgát. – Megesküszöm, hogy ő felel a chipekért. A kóbor felvonta a szemöldökét. – Be tudja ezt bizonyítani? – Nem – sóhajtottam. Feldman lassan felállt, és addig nézett le rám, amíg úgy nem éreztem én is, hogy muszáj felemelkednem. – Ms. Sanders, azt gondolnám, végrehajtóként valami fogalma azért akad a lojalitásról, az igazságról és a következményekről. Kevin Mitchell nem adott nekem okot, amiért elvesztettem volna benne a bizalmamat, márpedig nem fogom kiadni maguknak, amíg nem mutatnak bizonyítékot arra, hogy megérdemli. Az agyam sebesen pörgött, de nem jutott eszembe semmi, amivel igazolhattam volna a szavaimat. Egyelőre. – Hát jó. Megszerzem magának a bizonyítékot. De addig is, elkérhetjük a chipet? Megmutatnám az alfámnak. Ő teheti a legtöbbet azért, hogy véget vessen a dolognak, de látnia kell, mi folyik itt. – Nem. – Feldman szorosan az öklébe zárta a kapszulát, aztán zsebre dugta. – Ahogy én látom, már a küszöbömön apróra taposhatnák, hogy eltüntessék a falkájukra mutató nyomokat.

A szívem elszorult. – Nem! Nem tennénk ilyet! Megpróbálunk segíteni önnek! Elsötétült a szeme. – Nekem inkább úgy tűnik, maguknak van szüksége az én segítségemre. – A bejárati ajtó felé sietett, a padló dobogott a lépései alatt. – Jobb lenne, ha elmennének most, mielőtt elvesztem a türelmemet – tette hozzá hűvösen, de érezhető dühvel. Lassan kifelé indultam, mögöttem a fiúk. Egyetlen dolgot szerettem volna: megszerezni a chipet. Nagy szükségünk lett volna rá a tanács előtt, hogy bebizonyítsam: közülük valaki önhatalmúlag megsérti egyes kóborok emberi jogait a szabad területeken. És ha kiderül, hogy az a valaki Calvin Malone, az apám ellen viselt hadjárata gyönyörűen a saját dugájába dőlne. Azonban nem tettem semmit, mert valami azt súgta: annak ellenére, hogy Ben Feldman egyelőre nem bízik bennem, én bízhatok benne, hogy azt teszi, amit helyesnek tart, ha majd át tudja tekinteni az egész nagy játékot. Amellett igencsak veszélyes ellenség válna belőle. Kiléptem a verandára, és visszafordultam: a fiúk elmentek mellettem, ki a hidegbe, csalódott mérgük ott feszült összeszorított öklükben és állkapcsukban. – Sajnálom. Ez nem úgy alakult, ahogy reméltem. Mindenesetre köszönöm, hogy szóba állt velünk. És megszerzem azt a bizonyítékot. Feldman arcára egy pillanatra kiült a meglepetés, aztán gondosan kiigazította a vonásait. Végül az orromra csapta az ajtót, és be is reteszelte. – Szia, apu! – A mobilt a jobb fülemre szorítva lehuppantam a súlyemelő padra, Marc harmadik szobájából kialakított apró edzőtermében. Arra is alig volt hely, hogy megforduljak a pad és a bokszzsák között – amelyet használtan vett és átfutott a fejemen, hogy hogyan volt képes itt klausztrofóbia nélkül edzeni. – Éppen hívni akartalak. – Bőr nyikorgott a vonalban, de rugókat nem hallottam: az irodai karosszékében ült. – Az embereink közül heten egy órája az ötszázhatvanhármas út melletti erdős területen vannak, amióta a tűzoltók elvontatták Eckard kocsijának maradványát. Még hárman odaérnek éjfél előtt. – Köszönöm! – A szó nem fejezhette ki a hálám mélységét, de abban a pillanatban nem tudtam máshogy megfogalmazni. – Nagyon köszönöm. Perceken belül indulunk mi is. – Azért álltunk meg Marc házánál, hogy feltöltsük a készleteinket, és meleg ruhába öltözzünk. Odakint mínusz hat fok várt, túl hideg még a macskabundánknak is, szóval emberi alakunkban maradunk, és eredeti méretünk kétszeresére öltözünk. Meglöktem az egyik súlytárcsát a rúdon: az lassan körbefordult. Nem akartam arra gondolni, mennyire gyenge és beteg lehet majd Marc, amikor megtaláljuk. – Mielőtt indulunk, el akartam mondani neked valamit. Rájöttünk, miért vágta fel Marc Eckard hátát. – Csupa fül vagyok. – Apám széke újra megnyikordult. – Kiszedett belőle valamiféle technikai újdonságnak számító nyomkövető ketyerét. Egy pillanatig csend volt a vonalban. – Valaki követte Adam Eckardet? Komolyan mondod? – Holt komolyan. És nem csak őt. Most beszéltünk Ben Feldmannel, neki is volt egy. Saját magából szedte ki, ha el tudod ezt képzelni. És azt mondta, hogy jó pár másik kandúrral is megtörtént már

ilyesmi errefelé. Apu, valaki egyenként gyűjti be őket, berakja a nyomkövetőt a bőrük alá, másnap aztán kimosott aggyal ébrednek, már ha felébrednek egyáltalán. – Az eltűnt kandúrok… – suttogta apám: sokkal gyorsabban értette meg, mint én. – Pontosan. Szerintünk néhány beültetés balul sült el, és azok a kóborok egyszerűen eltűntek. – Ezt mind Feldmantől tudod? – Nagy részét. A többit összeraktuk magunk. Sajnos Feldman azt hiszi, hogy Marc is benne van az ügyben, méghozzá a te parancsodra, és azért is támadták meg, hogy véget vessenek a dolognak. De sosem fogod kitalálni, valójában ki áll mögötte. Még több nyikorgás: az alfa felállt a székéből. Lépések koppantak, ahogy elgondolkodva járkálni kezdett az irodájában. – Kevin Mitchell. Habár valószínűleg az apjának dolgozik. Vagy Malone-nak. Most rajtam volt a meglepett hallgatás sora. – Majdnem biztos. Hogyan találtad ki? Apám kuncogott. – Faythe, már egy ideje ezt csinálom. Kevin az a darabka a kirakósban, ami nem illik oda, ahol van. Azt pedig már korábban megállapítottátok, hogy része volt Marc megtámadásában. – Ó! – Hátradőltem, neki a falnak, szabad kezemmel oda sem figyelve simogattam a repedezett padot. – Szóval Marc kint van, egyedül és sérülten, de bizonyítani tudja, hogy egy falka bechipezi és megfigyeli a kóborokat azok tudta nélkül. – Igen, ebben minden benne van. – A hála újabb hulláma öntött el, amikor rájöttem: apu feltételezi, hogy Marcot élve találjuk meg. – És valószínűleg el akarja hozni azt a bizonyítékot. – Honnan tudta, hogy ott van a chip? – Arra még nem jöttünk rá. De remélem, hamarosan megkérdezhetjük. – A lehetőségre gondolva a szívem vad kalapálásba fogott. Felálltam: kész voltam azonnal megkezdeni a kutatást. – Ha van valami hírünk, hívlak. – Jó. – Apám lépései elhallgattak, és sejtettem, hogy kellemetlen témaváltás következik. – Michael és Manx úton vannak hazafelé. Vicet kiteszik nálatok, hogy segítsen. Hát, ez jó hír is volt, de azért… – Vége? – Igen. Megfosztották a karmaitól. Egyszerre minden tagom elnehezült. Visszazuhantam a padra: a tragédia súlya és véglegessége elborzasztott. Manx sosem lesz már ugyanaz, és nem tudtam eldönteni, örüljek-e, hogy túlélte, vagy bánkódjak azon, amit elvesztett. A két ellentétes érzelem összezavart, egyensúlyomat vesztettem tőlük. – Faythe… van más is. Összeszorult a szívem apám hangja hallatán. Ha nem akart kimondani valamit, azt jó eséllyel én sem akartam hallani. – Mi a baj? – Haza kell jönnöd. – Persze. Amint megtaláljuk Marcot. Vissza akarom vinni a ranchra, hogy felépüljön. Nem hagyhatjuk ott úgy, hogy a kóborok meg akarják ölni. És nem hiszem, hogy erre a tanács nemet mondhatna, figyelemmel arra, amit az egyik alfatársad tervezett mostanában. Alig várom, hogy ez az adag becsapódjon a ventilátor…

– Nem, Faythe, most kell hazajönnöd. Kaci állapota romlott. Ma délután elájult. A torkomban melyen morgás készülődött, a kezem megszorult a súlyemelő rúdon. – Elájult, úgy érted, elaludt az asztalnál, igaz? – Nem. – Apám nagyot sóhajtott. – A folyosón esett össze, és csúnyán beverte a fejét a kőbe. Vacsora után kicsit jobban lett, de fél nyolckor elaludt. Egyre gyengül, Faythe. Ha nagyon hamar nem változik át, már nem lesz ereje hozzá egyáltalán. És tudod, mit mondott dr. Carver. Igen, tudtam. A doki szerint ki kellene kényszerítenünk, hogy váltson, de semmi kétségem sem volt, hogy ha ezt tesszük, Kaci sosem bocsát meg nekünk. Nekem. Sosem bízik meg bennem többé, márpedig valakiben muszáj megbíznia. – Rá tudom beszélni, hogy átváltozzon–feleltem, és reméltem, hogy a hangom magabiztosabb, mint ahogy érzek. – De apu… képtelen vagyok innen elmenni, amíg meg nem találjuk Marcot. Képtelen vagyok. Apám újra sóhajtott, és hallottam, hogy benne is ugyanazok a kétségek rágnak, mint bennem. – Tudom, mit érzel. De a fiúk nélküled is folytathatják a keresést, Kacinek viszont nem segíthet más. – Mindenki meg volt róla győződve, hogy nekem van a legjobb esélyem a meggyőzésére, hogy önként váltson alakot. – Mindenesetre nem fogom megparancsolni, hogy haza gyere. Dr. Carver végigvihet egy mesterségesen megindított alakváltást, ha ez szerinted rendben lesz. Különben is ide kell jönnie, hogy megnézze Manx kezét. Abban biztos voltam, hogy Kaci testileg rendbe jönne egy kierőszakolt változás után. De lelkileg nem. Muszáj volt, hogy ő is akarja a dolgot, vagy néhány hét múlva ugyanoda jutunk – azzal a különbséggel, hogy többé bennem sem bízna meg, hogy végigvezessem a folyamaton. – A te döntésed – tette hozzá apám, és a szívem ezúttal fizikailag is összeszorult és megsajdult. A fejem hátrahanyatlott, neki a falnak. Kevesebb, mint egy éve még azért sírtam, hogy nem hozhatom meg a saját döntéseimet. Mégis, mi járt akkor a fejemben? Nem választhatok Marc és Kaci között! Apu megköszörülte a torkát, hogy magara vonja a figyelmemet. – Faythe? Mit fogsz tenni? Fura volt ezt a kérdést attól az embertől hallani, aki korábban egyszerűen megmondta nekem, mi a teendő. – Nem tudom – feleltem, és azonnal utáltam is a valaha kimondott leggyengébb mondatom hangzását. – Kacinek nyilvánvalóan szüksége van rám. De muszáj itt lennem, amikor megtalálják Marcot. – Elmosódott előttem az edzőszoba: könnyek szöktek a szemembe. Eldörgöltem őket, közben némán szidtam magam. A könnyek nem segítenek Marcon. Vagy Kacin. – Ha megkérdeznéd Marcot, ő mit mondana? – kérdezte apám kedvesen. Behunytam a szememet: meg több nedvességet mázoltam el. – Azt mondaná, hogy nélkülem is megvan, de Kaci nem, és ezt én is átkozottul jól tudom. – És igaza lenne? – Igen. – A szó mintha minden tartást kivett volna belőlem. – De azonnal visszajövök, amint rávettem a váltásra. – Természetesen. – Ahogy tudok, ott vagyok. – Becsaptam a telefont, és felnéztem. Dan állt az ajtóban, félmeztelenül és mezítláb, a kezében egy tiszta pólóval, és engem nézett. – Mennyit hallottál? – tudakoltam. – Eleget – mosolygott együttérzőn.

– És? A mosolya szélesedett, bár a szeme körüli szomorkás ráncok elmélyültek. – Helyesen döntöttél. Parker és én itt leszünk Marcnak. És ő valóban azt akarná, hogy menj. Igaza volt. – Köszönöm! Dan csak bólintott, elfordult, és áthúzta a fején a pólót. Ahogy felemelte a karját, a poros villanykörte fénye olyasmit világított meg, amit addig nem láthattam. Egy apró, fehéres heget a lapockái között. – Dan, várj! – Kétszázat vert a szívem. Kicsaptam a telefonomat, egy gombnyomással tárcsáztam apámat. – Mi a baj, Faythe? – kérdezte köszönés helyett. Dan is aggodalmasan pislogott rám. – Apu, el tudod hívni dr. Carvert a ranchra most azonnal? Azt hiszem, éppen megtaláltam a bizonyítékot, ami kell.

TIZENHAT Hajnali fél ötre értünk haza, minden baj nélkül, és még aludni is tudtam csaknem három órát, miközben Dan és Ethan felváltva vezetett. Azt állították, én nem vagyok elég éber hozzá, és nem is tiltakoztam. Bár nagyon korán volt még, a szüleim mindketten ébren voltak, amikor megérkeztünk: anyám csuklóig mélyedt egy hatalmas kupac reszelt krumpliba, a tűzhelyen két hatalmas vasserpenyőben forrósodott az olaj. Prószát készült sütni a már megpirított óriási tányérnyi szalonnához. Most már csak a tojások hiányoztak, és a házat belengő illatból tudtam azt is, hogy a sütőben lapul a házi édesség is. – Anyu, nem kellett volna ennyi mindent… – huppantam le a legközelebbi székre, összefontam a karomat a pult lapján, és igyekeztem megtartani a fáradságtól a szokásosnál legalább öt kilóval nehezebbnek érzett fejemet. – Kacinek szüksége van az energiabevitelre, és ahogy benneteket elnézlek – a tekintete a vállam felett Ethanre és Danre villant, akik utánam sorjáztak be a konyhába –, nektek is. – Letette a reszelőt, leöblítette a kezét a mosogató felett, aztán megtörölte egy, a fiók fogantyújáról lógó tiszta konyharuhában. – Ön bizonyára Mr. Painter – állapította meg ragyogva, és kinyújtott kézzel kerülte meg a munkapult félszigetét. Dan bólintott, és kezet rázott vele. – Örülök a találkozásnak. – Sosem láttam még ennyire félénknek, és remekül szórakoztam a csodálaton, amivel anyámat kísérte. És egy pillanatig az ő szemével láttam: csinos, törékeny, tápláló, hatékony, a kezében meglepő erővel, szemének karibi mélységeiben csillogó intelligenciával. Mosolyogva intettem a fiúknak, hogy üljenek le ők is, majd lenyúltam egy csík bacont a tálról. – Fantasztikusan hamar ideértetek – hallottam apámat a küszöbről. Megfordultam: homlokráncolva méregetett minket. – Vagyis valaki jócskán túllépte a sebességhatárt. Ethanre mutattam, aki hálából tarkón csapott, de egy pillanatra sem hagyta abba a vigyorgást. – Mr. Painter – lépett előre apám, és ő is kezet nyújtott a vendégünknek. Dan lecsússzant a székéről. Az arcán félelemmel vegyes várakozás suhant át, de aztán kisimultak a vonásai: még egy lecke, amelyet jól megtanult Marctól. Megrázta apám vaskos kezét, és bennem akaratlanul is felvillant a különbség a mostani és a legutóbbi ittjárta között. Amikor a Manxszel töltött idejéről kérdeztük, a lány ámokfutása idején, jóval kevésbé szívélyes fogadtatásban volt része. Négy hónap telt el azóta, de mintha az egész világ a feje tetejére állt volna. Minden megváltozott, és nem jó irányba.

– Megnézhetem azt a heget? – kérdezte apám. Dan engedelmesen megfordult, és felhúzta a hátáról a pólóját, hogy megvizsgálhassa a heget a fényes neonlámpák alatt. Elmosolyodtam a fura látványon. Dan elvörösödött, és meg tudtam érteni. Az én részleges átváltozásomat is számtalanszor alaposan megvizsgálták, és én is utáltam, ha kiállítanak, mint egy lovat a vásáron. Dan azonban könnyebben viselte, részben a jó természetének köszönhetően – azonkívül azt is feltételeztem, hogy mielőbb szeretné már a testén kívül tudni az implantátumot. Ezt is meg tudtam érteni. – Átkozott legyek… – motyogta apám, és levette a szemüvegét, úgy hunyorított a Dan hátán kirajzolódó rövid, sima, fehér vonalra. – Több mint harminc éve vagyok alfa, de ez a legkülönösebb dolog, amit valaha láttam. Felnézett: a pillantása összekapcsolódott anyáméval, aki egy pillanatra felhagyott a reszelt krumpli serpenyőbe lapátolásával. – Karen, változnak a dolgok. Anyám némán bólintott: egyedül a homlokán húzódó ráncok elmélyülése mutatta, hogy osztozik férje növekvő aggodalmában a világ állapotát illetően. De a számunkra, akik ismertük őt, ez is rengeteget elárult. Apám felegyenesedett, szorosan összepréselte az ajkát. Intett Dannek, hogy vegye vissza a pólóját. Tudtam, mire gondol – hogyan tarthatna lépést a latrok által elkövetett bűncselekményekkel, ha amazokat olyan technika segíti, amiről ő azt sem tudja, hogy létezik? – Dr. Carver késik, de egy órán belül itt kell lennie. Eszünk, utána majd kiszedi a chipet Mr. Painter hátából. – Éppen akkor nézett rám, amikor elvettem egy újabb szelet szalonnát a tányérból. – És ha Kaci felébred, neked muszáj lesz rábeszélni, hogy váltson alakot. Csak bólintani tudtam, mert a szalonnát rágtam: bíztam benne, hogy Kaci készen áll majd. Ethan átment a kisházba, hogy felkeltse Jace-t és Briant. Mire ők megfürödtek és felöltöztek, Owen is csatlakozott hozzánk az ebédlőben. Vigyáztunk, hogy fel ne ébresszük Kacit – habár én nem bírtam ellenállni, és benéztem a szobájába, csak hogy lássam –, mert így legyengülve minden pihenésre szüksége volt, amire csak módja volt. És azért is, mert nem akartuk, hogy hallja, mi történt Manxszel és Marckal; a lehetőséget, amely fennállt, bármennyire is nem akartam teret engedni neki az agyamban: hogy nem találunk rá élve. Előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia. De csak azután, hogy alakot váltott, és visszaszerezte az erejét. Dr. Carver akkor érkezett, amikor már a bőséges, meleg reggeli mellett ültünk. Anyám letett egy újabb tányért a hosszú asztalra, Ethan és én pedig bemutattuk a doktornak Dant, végül mindenkinek elmeséltük, mi folyik Mississippiben – beleértve azt a gyanúnkat is, hogy Kevin Mitchell vagy az apjának, vagy Calvin Malone-nak dolgozik. Ez a két alfa volt a „kóborbaj” elleni leghangosabb szószóló, és őket zavarta a legkevésbé a társadalom egy senki hasznára nem váló rétege emberi jogainak megsértése. A harmadik adag rántottámnál tartottam éppen, amikor a folyosóról halk lépések nesze szűrődött be, aztán Kaci jelent meg az ajtóban, hosszú barna fürtjei alvástól kócosak. Az egyik vékony, sápadt kezével a félfát markolta, nagy szemével végigszaladt az összes új érkezőn. – Kaci! – Mosolyogva felpattantam, még időben félbeszakítva ezzel Ethant, aki – ízléstelenül – éppen Eckard holttestét írta le. Remélhetőleg a lány nem hallott túl sokat. Minden szempár követte a tekintetemet az ajtó irányába: anyám azonnal felállt, hogy teleszedjen egy újabb tányért, én odalöktem Jace üres székét, miközben ő felállt, hogy a hátsó fal mellől elvegyen egy másikat.

– Miért nem ébresztettetek fel? – Lassan leereszkedett a székre Jace és közém, vádlón meredt rám. – Azt sem tudtam, hogy hazajössz. – Hirtelen elhatározás volt. Mr. Painternek – intettem Dan felé, egyben be is mutatva őt – találkoznia kell dr. Carverrel… hogy ellenőrizze. Úgyhogy elhoztuk Ethannel. Kaci nem hitt nekem: láttam ajka szoros, egyenes vonalán. Azonban a velünk töltött hónapok során elegendő diplomáciai érzék ragadt rá – az én, nem éppen tökéletes példamutatásom ellenére –, hogy ne akarjon mindenki füle hallatára meghazudtolni. Úgyhogy csak fintorgott, és egy halk köszönettel elfogadta a tányért, amit anyám nyújtott felé. Kevesebb, mint negyvennyolc óráig voltam távol, mégis alig hittem a változást, amit rajta láttam. A szeme elhomályosult, és nagyobbnak tűnt a kelleténél, mert egyébként mintha összezsugorodott volna mindenestől. Tisztán láttam a szeme alatti fekete karikákon át a kék ereket, és a karja csupa hegyesszög volt – a csuklója és a könyöke minden apró csontja kilátszott. Figyeltem, ahogy tologatja a rántottát a tányérján. A konyha elcsendesedett. Senki sem tudta, milyen témát vessen fel így, hogy Kaci érkezése után már nem folytathattuk a Marc kereséséről szóló hírekkel. Mindenki befejezte a reggelit, Kacit leszámítva, persze, aki legalább elmosolyodott, amikor látta, hogy Ethan és Jace megvív anyu mandulás sütijének utolsó darabjáért. Apám intett nekem, hogy kövessem őt és dr. Carvert az irodájába. Bezárta mögöttünk az ajtót: úgy huppantam le a bőrkanapéra, mintha nem szundikáltam volna vagy három órát az ideúton. Aludtam, de nem jól, már éjszakák óta nem; a testi és érzelmi nyomás lassan úrrá lett rajtam. Carver mellém ült, két kezébe fogta gőzölgő kávésbögréjét, apám a karosszékébe telepedett. – El akarom távolítani Kacit a házból, amíg dr. Carver nem végez Dan mikrochipjének kiszedésével. Nyilvánvaló okokból nem akarhatjuk, hogy bármit is megneszeljen. Bólintottam, de a szememet nem tudtam levenni a bögréről. Egyre erősebb vágy ébredt bennem iránta. – Mit gondolsz, Danny? – folytatta apám, és én igyekeztem visszafordítani a figyelmemet a beszélgetésre. – Mennyi időt vesz igénybe a beavatkozás? Carver vállat vont, és valamiképpen még a kávét se lötykölte ki. – Legfeljebb fél óra. Sima ügy. Helyi érzéstelenítés, egy gyors vágás, kihúzni, pár öltéssel összefogni. – Mit gondolsz, Kaci képes egy félórás erdei sétára? Az orvos bólintott. – Nem tudom, hogy tud-e majd végig gyalogolni, de ha van vele valaki, aki felveszi, amikor elfárad, a friss levegő még használhat is neki. Feltéve, ha rendesen be van bugyolálva. Szerencsére a hidegfront már elvonult Texas fölül: a ranchon csaknem tíz fokkal melegebb volt, mint Rosettában. – Elviszem – álltam fel azzal, hogy előbb még töltök magamnak kávét egy termoszbögrébe. Apám azonban a homlokát ráncolta, és összekulcsolta a kezét az álla alatt. – Azt szeretném, ha itt maradnál és pihennél! Szörnyen nézel ki. – Izé… köszi. – De azért részben megkönnyebbülten huppantam vissza a kanapéra. Nem is emlékeztem rá, hogy bármikor is ennyire fáradt lettem volna. – Jace és Ethan majd elviszi – folytatta az alfa. – Úgy tűnik, élvezi a társaságukat. – Persze, hiszen petefészkei vannak. – A csodaikrek teljes természetességgel fűztek be minden

csajt, és Kaci sem volt immunis a varázsukra. Azonban ez is apám malmára hajtotta a vizet: Kaci élvezni fogja, ha két jóképű, idősebb sráccal sétálhat az erdőben. Abban pedig bízhattunk, hogy a fiúk gondosan vigyáznak majd rá. Ezután az alfa mindkettőnket elbocsátott. A doki felment, hogy kipakolja a holmijait Manx szobájában, az egyetlenben, ahol éppen senki nem lakott. Én a konyhába indultam, kávéért, de éppen arra értem oda, hogy Jace kitölti az utolsó adagot egy tiszta bögrébe. Kínomban felnyögtem, amikor még tejport és cukrot is rakott bele, majd kevergetni kezdte. A kimerültségnek azon a különös pontján álltam, amikor az ember már nem képes koffein nélkül működni, de ahhoz is túl fáradt, hogy lefőzzön egy új adagot. Mintha valaki túl éhes lenne az evéshez, túl álmos az alváshoz – csak még rosszabb. – A francba, Jace – nyögtem, és a fejem feletti szekrényből kiszedtem egy félkilós csomag pörkölt kávét. Jace rám mosolygott, és elvette, cserébe a kezembe nyomta a bögrét. – Én már kettőt ittam. Ez a tiéd. – Aztán, mielőtt válaszolhattam volna, a darálóhoz lépett, és beleborította a kávészemeket. – Köszönöm! – A szívem hevesebben kezdett verni, amikor visszatette a zacskót a helyére, és közben összeért a kezünk. Hátraléptem: a szikra megriasztott, összezavart. Kortyoltam a forró italból, a pulzusomra koncentráltam: lassuljon vissza! – Figyelj, el tudnátok vinni Ethannel Kacit egy rövid, hajnal előtti sétára, amikor befejezte a reggelit? Hogy ne gondolkodjon, meg ne is füleljen Dan… ellenőrzésén. A neve hallatán Ethan is felnézett a nagy ebédlőasztal mellől: éppen Kacit szórakoztatta azzal, hogy eljátszotta neki Owent a maga tanuló cowboy-félévében, amint körbe-körbe kergeti a kifutóban a rettegő borjakat. – Semmi gond. – Jace nekidőlt a pultnak mellettem, és Ethan is bólintott odaát, bár az ő beleegyezésére valójában nem volt szükség: ha az egyikük igent mond, azt mindketten mondták. Egész életükben így volt. – Ne vigyétek túl messzire, és ha elfárad, vegyétek a nyakatokba! Csak úgy fél óráig kell távol tartani, és inkább kapjon erőre, ne merüljön ki. Legalábbis ennél jobban ne, szóval arra is figyeljetek oda, hogy melegen öltözzön! Jace rám mosolygott. – Vigyázni fogunk rá. Tizenöt perccel később a hátsó ajtón át láttam, amint Kaci – úgy bebugyolálva, mint egy eszkimó a sarkvidéki télben – kisétál a sötét semmibe, a két kedvenc kandúrjától közrefogva. Amíg segítettem neki öltözni, rákérdezett Marcra, de kikerültem a részleteket, és csak annyit feleltem, hogy Ethan és én visszamegyünk keresni, miután Dan ellenőrzésével végeztünk. Terv szerint Jace is velünk tart majd, minthogy Michael csak késő délután ér vissza, hogy a ranchon tartsa a frontot. Amint Kaci és a kísérői eltűntek a fák között, fogtam a már újra-töltött bögrémet, és bevonultam Manx szobájába, ahol Dan már ing nélkül, hason hevert az ágyon. Anyám előrelátóan leterítette a kárpitot fekete nejlonnal; a heg körüli bőrt a jód rozsdabarnára színezte, Dan tarkóján pedig egy ragyogóan tiszta, fehér törülköző volt, hogy a haja ne legyen véres. Carver csak helyi érzéstelenítést használt, vagyis Dan végig éber maradt, és így képes megválaszolni a kérdéseket is. Ezzel két legyet üthettünk egy csapásra, amíg a tizenhárom éves lány távol marad. – Nem is emlékszik a beültetésre? – tudakolta apám a kárpitozott fotelból, az ágy túlsó felén. Én

Des bölcsőjének támaszkodtam, mivel máshova leülni már nem lehetett. – A-a. – Dan már rázta volna a fejét, de ráébredt, hogy egy tű szegeződik a hátának, úgyhogy megdermedt. Összerándult, amikor a hegy a bőre alá siklott, de aztán folytatta, mintha a saját figyelmét akarná elterelni. – Magam se hittem volna, hogy van ott valami, ha nem láttam volna a heget a tükörben. Azt a tükröt én tartottam neki. A chip elhelyezése zseniálisnak bizonyult: vajon hányán vizsgálgatják a saját lapockájukat a fürdőszobában, naponta? Hacsak nincs valami kényelmetlen érzése, a kóbornak nincs oka gyanakodni. Carver beadott még egy adag érzéstelenítőt: Painter ismét megrándult. Az orvos az ágy szélére ült, és várta, hogy hasson a szer. Apám megköszörülte a torkát. – Van esetleg ötlete, mikor történhetett? Emlékkihagyás esetleg? – Csak egy – vont vállat Dan, ami hason fekve elég furára sikeredett. – Munka után egy este elmentem iszogatni, azt hiszem, csütörtök volt. Reggel olyan másnaposan ébredtem, mint még soha. Fel se bírtam állni a szédüléstől, és összehánytam a padlót is, az ágyam mellett. Be kellett telefonálnom, hogy betegszabadságot kérjek, és máig sem tudom, hogyan jutottam haza, vagy mit csináltam, mielőtt hazajutottam. – Úgy tűnik, ezt a mintát követik – szólaltam meg, aztán kortyoltam. Apám bólintott. Valami az eszembe ötlött. – Dan, Marc látta azt a heget? – Nem tudom… – Behunyta a szemét, aztán szinte azonnal felnézett, még ügyetlenül a fejét is felemelte. – Várjunk csak, igen, látta! Pár hete rá is kérdezett, de nem értettem, milyen hegről beszél, mert én nem láttam, ugye. El is felejtettem. Diadalmasan apámhoz fordultam. – Innen tudta! Marc látta Dan hegét, és amikor elvette Eckard ruháit, hogy melegen tartsa magát, észrevette, hogy az ő hátán is ugyanolyan heg van. Rájött, hogy véletlen egybeesésnek túl sok lenne! Apám elgondolkodva bólogatott tovább – szinte láttam, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében. Amikor Dan elzsibbadt, dr. Carver kiválasztott egy szikét a Manx éjjeliszekrényére terített tiszta kendőre kirakott eszközök közül, és megejtette az első metszést. Anyám már ott is állt mellette, hogy egy steril, fehér ruhával itassa fel a vért. Sokkal egyszerűbb volt, mint vártam: egyetlen vágás, aztán dr. Carver egy speciális csipesszel kiemelte a chipet – amely éppen ott volt, ahol vártuk – majd összeöltötte a bőrt. Dan nem érzett fájdalmat, csak a ráncigálásra panaszkodott, úgyhogy inkább összeszorított szemmel, mozdulatlanul fekve tűrte a varrást. – Kész – egyenesedett fel dr. Carver, és átadta görbe orvosi tűjét anyámnak, aki egy konyhai fém sütőlapra tette. – Háztartási körülmények között ez a legjobb. Hadd töröljem le, és szebb lesz, mint újkorában. Bámultam az apró, véres mikrochipet anyám tálcáján, a tű mellett. – Mit gondoltok, ki tudjuk belőle szedni a sorozatszámot vagy valamit? Hogy kitaláljuk… De a mondatom vége örökre elhalt, elnyelte egy hirtelen, sürgető kiáltás a hátsó ajtó felől. – Segítség! – üvöltötte Jace, a hangjában több rémület és düh, mint amit valaha hallottam. – Valaki segítsen nekem cipelni Kacit! Adrenalin zúdult az ereimbe. A szívem zakatolt, a kezem megszorult a bögrén – az összetört, forró kávé és cserépdarabok esőjét borítva rám és a padlóra, de abban a pillanatban kint voltam a

szobából. Owen bakancsa mögöttem dübörgött: ő az irodából rohant ki. Ám apánk már a folyosó felénél járt. Szinte egyként törtünk ki az ajtón. Megláttam Jace-t – sötét árnyék a hajnal előtti homályban –, és a lábam gyökeret eresztett, a lélegzetem riadalmamban zihálássá gyorsult. Owen egyenesen belém futott, le is lökött volna a négy verandalépcsőn, ha apánk nem kap el. Elkapott: megtartott, de már rohant is át a hátsó udvaron, olyan sebességgel, mint a nála jóval fiatalabb férfiak. Jace félúton járt a fák vonala és a ház között, bizonytalanul, lassan futott, a karját sután emelte maga elé. Amikor a kisház lámpáinak fényébe ért, akkor láttam meg, hogy Kacit hozza: a lány feje Jace jobb vállára bukott, a haja a csípőjét verdeste minden lépéssel. A lábai Jace másik karján támaszkodtak, fél lábáról elveszett a cipő. Vagy Jace jobb karjából, vagy Kaci fejéből vér csöpögött, kövér, piros cseppek ösvényét hagyva a füvön. Owen elkapta a karomat, és magával rántott, le a lépcsőn. Két lépés után magamhoz tértem, és már magamtól futottam vele. Még mindig vagy ötven lépésre voltunk tőlük, amikor megéreztem a vér szagát. Jace-é volt, nem Kacié, hála az égnek. A pulzusom mégis egyre gyorsult, ahogy egyre közelebb értünk. Miért vérzik Jace? Miért eszméletlen Kaci? És hol a pokolban van Ethan? – …szerintem jól van… – mondta éppen Jace, amikor meghallottam végre a saját zihálásom és a fülemben doboló vérem zaján át. – Csak elájult. Vedd át! Felém nyújtotta a lány testét, és én gondolkodás nélkül átvettem. – Vissza kell… Jace a fák felé fordult, de az apám a vállára tette nehéz kezét, és megállította. – Mi történt? – tudakolta. Én közben végigfuttattam a pillantásomat Kaci arcán, vállán, két karján. Jace szerint nem esett baja, de magamnak is meg kellett bizonyosodnom róla. Jace megrázta a fejét, talán hogy kitisztítsa, és éreztem az ereiben kavargó, a vérével elkeveredő adrenalin szagát. Most, hogy Kacit már én tartottam a karomban, Jace sebe is láthatóvá vált. A kabátja jobb ujját cafatokra tépték, vele együtt a karját is felszakították csuklótól könyékig. A bőre több helyen szabadon lógott, az izmok alól kilátszott a csont – nagyon csúnyán elbántak vele. Akaratlanul is magamhoz szorítottam Kacit, és mielőtt még összepréselhettem volna az ajkamat, kiszakadt belőlem egy nyögés. De hihetetlen módon úgy tűnt, Jace észre sem veszi a saját sérülését. – Négy kandúr. Fél kilométerre a patak kanyarulatától délkeletre. Három macska. Alex két lábon. Egyetlen Alexet ismertem: Alex Malone-t, Jace féltestvérét, az anyja és Calvin Malone második fiát, de ha ő két évnél régebben érettségizett, hát én vagyok Thomas O’Pamacska a Macskarisztokratákból. – Cal küldte őket Kaciért – folytatta Jace. – Azt mondta, nélküle ne menjenek vissza… – Az utolsó szót még szinte ki sem mondta, a tekintete elhomályosult a sokktól. Rengeteg vért vesztett. Owen inge a fűre hullott, a vendégház fényei megcsillantak a hidegben meztelen hátán. Apám arca elkomorult, a szemében félelemmel vegyes düh lobbant. – Hol van Ethan? Jace megtántorodott; Owen támasztotta meg. – Maradt… harcol. Visszaküldött… hozzam haza Kacit. – Jól van. – Apu megfogta Jace jobb karját, és szelíden előrehúzta, hogy megvizsgálhassa a sérülést. – Menj be, és lássátok el a sebet!

Kaci felnyögött a karomban. Reméltem, hogy magához tér, de csak a fejét fordította felém. – Vissza kell mennem Ethanhez – erősködött Jace, de közben láthatóan imbolyogni kezdett a vérveszteségtől. Az alfa összevonta a szemöldökét. – Befelé, ez parancs! Jace lehunyta a szemét, kétségbeesett dühvel szorította össze a fogait, de a ház felé indult. Owen lerántotta a nadrágját, zokniját. Apám pillantása összeakadt az enyémmel. A szívem olyan hevesen vert, hogy belesajdult a mellkasom. – Vidd be anyádhoz! Ha biztosak vagytok benne, hogy rendben van, válts alakot, és gyere utánunk! Megértetted? Lepillantottam Owenre, aki már négykézláb állt. – Apu, gyorsabb vagyok, te is tudod! – Akármelyik fiút legyőztem futásban, és ha erősen összpontosítottam, két perc sem kellett, hogy átváltozzam. Owen erre nem volt képes. Az alfa egy pillanatig tétovázott, aztán a karjánál fogva felhúzta a bátyámat. – Vidd be Kacit, és vigyázz, Jace el ne essen! Aztán válts, és kövess minket! Mielőtt Owen tiltakozhatott volna, én már át is adtam neki Kacit, és feltéptem magamon az inget. Nyolc gomb röppent a sötétbe, egy pillanat múlva a textil a fűre terült. A farmeromat és az alsóneműmet egyszerre toltam le, aztán kitéptem a melltartómból a kapcsokat. A földre zuhantam: felhorzsoltam a térdemet, a tenyeremet felsebezte egy apró fenyőtoboz. Soha életemben nem váltottam még gyorsabban, mint akkor, a csontjaimat, ízületeimet égető kín ellenére is kikényszerítettem a változást. Másfél perc múlva már négy mancson száguldottam a patak felé, még csak ki sem nyújtóztam. Macskaagyam a rohanás közben is felismerte az engem körülvevő hangokat – szél, bogarak, apró állatok –, de egyikkel sem foglalkoztam. A füleim, mint apró radarernyők, mást kutattak, és egyszerre meg is hallottam: ágak reccsenését, más macskák fújását, szaggatott üvöltéseket, amelyek elárulták: a távolban még küzdenek. Még – de Ethan egymaga nem tarthat fel örökké négy macskát. Alig néhány másodperc telt csak el, amikor meghallottam magam mögött apám zihálását. Úgy fújtatott, mint egy tigris – minden erejét beleadta, és tudtam, később megfizeti az árát. De remélhetőleg csak azután, hogy elkergettük vagy kivégeztük a betolakodókat, és biztonságban hazajuttattuk Ethant. Kérlek, hagy juttassuk haza biztonságban… Némán rohantam, fatörzsek között, bokrok felett átsuhanva, csak az érdekelt, hogy sebesen és észrevétlenül jussak Ethan közelébe. A harc hangja egyre erősödött: egy tömör koppanás, egy nagymacska halk, fájdalmas nyávogása, egy sziszegés. És Ethan kiáltása. – Maradjatok, ahol vagytok, istenverte árulók, vagy beverem a kicseszett fejeteket! A szívem a torkomba ugrott. Ethan él, és kiabálni is van ereje. Valami csoda folytán tartja magát. Megkerültem egy széles cédrusfát, a másik irányból egy dús örökzöld csérjét, és megláttam őket. Egyetlen villanásnyi időm volt, hogy felmérjem a helyzetet, aztán az izmaim már el is löktek a földtől. Mellső mancsaimmal eltaláltam a legközelebbi macskát; oldalra zuhant. A fogaim közé kaptam a torkát, megszorítottam, de nem szúrtam át a bőrét. Vad morgás tört fel belőlem, benne minden félelmem, dühöm, diadalom: a legprimitívebb hang volt, amit valaha kiadtam. A következő pillanatban apám szökkent be a tisztásra egy kidőlt fatörzsön át, és könnyedén

ledöntötte a lábáról a másik kandúrt. Közöttünk Alex Malone állt farmerben és vastag tolldzsekiben. Védekező pózban kitartotta a kezeit: tágra nyílt szemmel nézett rám, apámra, majd ismét rám. – Ideje volt – jegyezte meg Ethan könnyedén, de a szeme komoran csillogott, az állkapcsán megfeszültek az izmok. Egy hatalmas, göcsörtös ágat markolt, amelyet egy ember meg sem tudott volna emelni, de egy vérmacska egyetlen lendítéssel megölhetett volna vele valakit. Nem volt kétségem, hogy Ethan ezzel tartotta sakkban a támadóit az érkezésünkig. – Alex, az apád éppen most vétett egy hatalmas hibát, te pedig vele fogsz bukni. De neked még van választásod. Hazakotródhatsz, hogy elsírd apunak, hogyan cseszted el, és hogyan haragítottad magadra az ország legnagyobb falkáját. Vagy behúzhatod a farkadat, könyöröghetsz az én apámnak bocsánatért, és azért, hogy befogadjon. Mert ez az egyetlen módja, hogy ne menj rá te is, ahogy a falkád összes tagja. Ethan apánkra pillantott, aki éppen olyan pózban figyelte, mint én: a betolakodó nyakát szorítva, a szeme groteszkül kifordult, hogy lássa Ethant. – Mit gondolsz, apu? Van elég hely a ketrecben, hogy bedobjuk mind a hármat… A mondat végét szinte nem is hallottam. Mind a hármat. Jace szerint négyen voltak, szóval hol a hiányzó kandúr? Ethan már leütötte volna? – Összezárhatnánk őket, hadd tépjék egymást darabokra, mit gon… Fentről, egy ágról lezuhant egy fekete villanás, egy repülő árnyék, nem is láttam igazán. Bal mellső mancsa mellbe találta Ethant, jobbjával elütötte az ágat. A bátyám hanyatt esett, a macska rá. Ethan lélegzete sípolva szökött ki a tüdejéből. Oldalra nyúlt, kutatta egyetlen fegyverét – és mielőtt akár pisloghattam volna is, a macska felemelkedett, és karmos mancsával rácsapott. A torkára. Vér ömlött Ethan nyakából; gurgulázó hang szakadt fel belőle, a szeme kitágult. A tekintete megtalált. Faythe, segíts! kérte néma ajkakkal. Felüvöltöttem, és ellöktem az alattam fekvő macskát, de az apám már ott volt. Lerúgta a kandúrt Ethanről, a földre, aztán a nyakába harapott, és tétovázás nélkül hátrarántotta a fejét: kitépte a kandúr gégéjét. A másik két macska, velük együtt Alex Malone, elmenekült az erdőbe. Apu hátat fordított a halott macskának, és felnyüszített. Meglökte Ethan fejét az orrával, lenyalta az állára fröccsent vért. Elborított a kétségbeesés: olyan nehéznek éreztem magam, hogy alig bírtam megmozdulni. A mellkasom összeszorult a szívem körül, a lábaim nem engedelmeskedtek. Hason csúsztam végig az öt lépést a hideg földön, sírva. Nem bírtam megállni: a gyász hangjai úgy ömlöttek belőlem, mint a vér Ethan nyakából. Mellékuporodtam, a mellkasára fektettem a fejemet, a könnyeimen át figyeltem, ahogy a hasa emelkedik és süllyed alattam. Kétszer. Rám nézett – ugyanolyan zöld szemekkel, mint az enyém. A szája némán nyílt-csukódott, mintha levegőért kapkodna – rettenetes volt. De azután abbahagyta, és ez még szörnyűbb volt – elviselhetetlen. A hasa nem emelkedett meg újra. Még egyet pislogott, aztán a szeme elhomályosult. Apám felüvöltött. Én sírtam.

Ethan meghalt.

TIZENHÉT Bogáncsok akaszkodtak a sarkamra, gallyak szurkálták a lábujjaimat, ágak verődtek meztelen testemhez és karomhoz, felvéreztek. Meztelenül gyalogoltam át az erdőn, a szemem előtt homályos a kép, csak megszokásból fordultam erre-arra, mintha robotpilóta vezetne. A hideg libabőrt borzolt rám, a nedvesség megfagyott az arcomon. Éreztem, de mégsem éreztem valóságosnak. És a saját vérem szaga nem is jutott el a tudatomig – csak Ethané. Apám előttem ment, csupasz válla rázkódott. Csukladozva zokogott, és a szívemen a törés minden egyes hanggal mélyebbre nyílt. Úgy tartotta Ethant, mint egy kisbabát; a feje az egyik karjára csuklott, a lába a másikról kalimpált. Nem is emlékszem, mikor változtam vissza. Egyáltalán, alig emlékszem valamire azután, hogy Ethan meghalt, csak a gyaloglásra. Hogy az erdőben gyalogolok, a hajam kusza, a kezem véres. Ethan vére. Biztosan megérintettem. De vinni apám vitte. Haza, végig. Majdnem ezer lépésen át. Owennel félúton találkoztunk, macska alakjában sietett utánunk. Ő is felsírt, üvöltve, nyöszörögve. Meg akarta állítani apánkat, hogy megszimatolhassa Ethant, a pofáját hozzásimíthassa. De ő nem állt meg. Nem is szólt semmit. Csak ment tovább. A hátsó udvarban, a kisházhoz közel értünk ki a fák közül. Csak néhány lépésre jutottunk, amikor az ajtón Dan robbant ki, a műtéte miatt még mindig ing nélkül. Felénk rohant ő is, de megtorpant, amikor meglátta Ethant. Amikor megértette. – Ó, ne, ne… – suttogta a fejét rázva, de mindannyian hallottuk. Utána anyám érkezett. Kitárta a szélfogó ajtót, és kilépett, a kezét a kötényébe törölve. Aztán meglátott minket – meglátta Ethant. – Neeeeneneneneneeee…! – A sikolyában visszhangzó kín végleg összetörte a szívemet: az ujjai közé akadt kötényt a szívére szorítva rohant hozzánk. Apám csak ment tovább, akkor is, amikor anyám odaért és belekapaszkodott, kisimította a véres tincseket Ethan arcából. – Kisfiam… – sírt fel. – Nee… neneneneee… Még el se halt a sikolya, az ajtóban egy újabb árnyék jelent meg. Dr. Carver lépett ki a verandára, döbbenete az arcára fagyott. A csuklótól könyékig bebugyolált karú, sápadt Jace követte: a kinti lámpa éles fényében tisztán láttam, hogy a kötése máris átvérzett. Lassan lépkedett, az arca fehér volt a fájdalomtól és a vérveszteségtől, de amikor meglátta Ethant, még jobban elsápadt. – Jace… – A hangom megbicsaklott ezen a rövid, ismerős szón. Ő csak állt dermedten a lépcső

tetején, pislogott, az álla úgy mozgott, mintha ki akarná nyitni a száját, de nem bírná. Aztán lerohant a verandáról, el mellettünk – az arcán lecsorgó könnyek megcsillantak a holdfényben. Egy másodperccel később becsapódott utána a kisház ajtaja. Összerezzentem. Hirtelen menekülésével egyszerre engem is elöntött a gyász: leszállt bennem a helyére, mint a vízbe szórt homok, mint egy nehéz horgony – lecövekelt ott, ahol álltam. Most már az én könnyeim is szabadon folytak, égették az arcomat a januári hidegben. A mellkasom elviselhetetlenül összeszorult; átkaroltam magamat, hogy védekezzek a fagy ellen, amely belülről jött, nem a kinti télből. Dr. Carver átkarolta anyám vállát, és apám mögé terelte: bevezette a házba, a másik oldalán Owen lépkedett. Dan zárta a sort. Láttam, hogy becsukódik mögöttük az ajtó, de nem bírtam velük menni. Inkább elhátráltam a háztól, közben lassan, tagadón ráztam a fejemet. Krisztustövis éles leveleinek szúrását éreztem a hátamban – eltompult agyam mélyén felismertem, hogy elértem a kisházig. Térdre ereszkedtem; a fagyos fű csípte a térdemet, a tövisek a hajamat tépték. A hideg átjárt. Hüppögve zokogtam, az egész testem rázkódott tőle. Szaggatott kortyokban nyeltem a levegőt, fagyosan áradt szét a torkomban, a tüdőmben. A gondolataim nem öltöttek formát, nem volt más, csak a fájdalom és a gyász elsöprő vihara, amely újra és újra megütött, szinte fizikai fájdalmat okozva. Fulladoztam, és nem is küzdöttem ellene. – Faythe? Lassan felnéztem. Dr. Carvert láttam könnyben ázó pilláimon át. – Kész vagy rá, hogy bemenj? – Még nem – szipogtam. – Még egy percre szükségem van. – Egy percre, hogy összeszedjem magam: hogy kiadjam a könnyek legnagyobb részét, és azután támogatni tudjam a családomat, nem pedig még inkább megríkatni. – Hát, akkor is öltözz fel legalább, mielőtt megfagysz – javasolta az orvos, és felszedte a ruháimat a földről, ahova lehajigáltam őket, aztán karon fogott, és felemelt. Igaza volt. A könnyek máris apró kristályokká fagytak a szempillámon, és ha még sokáig maradok, az arcomra is ráfagytak volna. Hálásan húztam vissza a bugyimat és farmeromat, de az ingem és melltartóm tönkrement: csak belebújtam, és körbefontam magam a karjaimmal, hogy szét ne nyíljon rajtam. Dr. Carver megnyugtatón átkarolta a derekamat, és az udvaron át bevezetett a házba. A meleg először áldásként simogatott: eltüntette rólam a libabőrt, a fogam sem vacogott már, habár karom-lábam reszketését nem csillapíthatta. Azonban ahogy a testem magához tért a hideg után, egyre inkább azt kívántam, bár maradtam volna fagyott. Érzéketlen. A mellkasomat szorító fájdalomhoz hasonlót még sosem éreztem korábban. Úgy éreztem, valami rág belül, élve felzabálja a szívemet, és csak sötét, üres semmit hagy a helyén. Elviselhetetlen volt: valahányszor megpróbáltam fölé emelkedni, a valóságra koncentrálni, és arra, hogy mi áll előttem, visszazuhantam a gyász mocsarába, képtelenül rá, hogy kikapaszkodjak. Igazság szerint nem is akartam. Még nem. Mert azzal beismertem volna, hogy igaz. Hogy megtörtént. Pedig nem történhetett meg. Ethannel nem. Ha a szüleim gyermekei közül egynek örök élet járt volna, hát neki igen. Nem ismert félelmet – és a végén éppen ez volt a baj. Jace-t és Kacit visszaküldte a biztonságba, ő pedig hátramaradt, hogy feltartsa az ellenséget. Tudnia kellett, hogy kevés az esélye a túlélésre, mégis megtette. Ethan, miért kellett hőst játszanod? Bár az az igazság – még ha Ethan nem is volt tudatában hogy most az egyszer nem eljátszotta. Dr. Carver megállt a folyosón Kaci szobájánál: a kislány még mindig eszméletlenül feküdt az

ágyán. Utána a fürdőszobába kormányozott, és megvárta, hogy lemossam a kezemről Ethan vérét, és leöblítsem az arcomat. Amikor végeztem, megfogta a kezemet, én pedig megszorítottam az övét, hálásan, hogy itt van. Jobban esett volna Marc csitítása, de az ő hiánya csak egy újabb pont volt az életemben pillanatnyilag javíthatatlanul elcsesződött dolgok hosszú listáján. Miután összeszedtem magam, tovább lépkedtünk a nappali felé: mindenki más ott gyűlt össze. Szembetalálkoztunk apámmal: kisietett a nappaliból, be a szobájába. Pillanatokkal később kinyitotta a vízcsapot a fürdőszobájában, de azért hallottam, hogy sír. Nem szelíden, csendesen, mint az erdőben, hanem reszkető, hangos zokogással; dühös zokogással, amely azonnali tetteket és kíméletlen következményeket jósolt. Dr. Carver megállt az ajtóban. – Meg kell néznem Kacit – suttogta. – Aztán azt is, hogy mit tehetek Jace karjával. Bólintottam: még egyszer megszorította a kezemet, és elsietett. Beléptem a nappaliba. Ethan a kanapén feküdt, a fejét eltakarta előlem a kartámla. Valaki a teste mellé igazította a karját; anyám a sarkán ült a szőnyegen, és a haját simogatta. Ami vér még Ethan nyakából szivárgott, a párnára csordult, onnan pedig anyám kötényére. Owen mellette ült a padlón, maga köré kanyarított farokkal, szőrös állát Ethan combján nyugtatta. Lehunyta a szemét, és ha a torkából nem tör fel néha egy-egy fájdalmas nyüszítés, azt hihettem volna, hogy elaludt. Egy fotelbe kuporodtam: most örültem, hogy lemostam a kezemet. A kanapé már összekoszolódott, mégis abszurd módon úgy éreztem, ha vérrel szennyezném a fehér kárpitot, azzal valamiképpen mindent rosszabbá tennék. A szaténhuzaton a vörös folt valahogy valóságosabbá változtatná az egészet. Még rémesebbé. Még halottabbá tenné Ethant. Csak néztem anyámat, azon töprengtem, miként segíthetnék neki. A szívem kínzón lüktetett, fullasztó gyásszal töltött meg, vég nélküli fájdalommal, amely, tudtam, nemsoká olyan dühvé alakul bennem, amilyet még sosem éreztem. Azonban most csak a keserű gyász létezett. Kinyílt egy ajtó. Apám érkezett vissza, tiszta pamut pizsamanadrágban és kedvenc kék köpenyében. – Karen – szólította meg anyámat; a hangja rekedt volt, mintha üvegszilánkokon át beszélne. Megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott. – Karen, kelj fel! Anyám nem mozdult. Rá sem nézett, úgyhogy apám felemelte, és úgy vitte el az ágytól, mint ahogy Ethant behozta. Letette egy székbe, szemben a kanapéval, és odaintett, hogy üljek mellé. Felálltam: arra gondoltam, lehetséges-e egyáltalán megnyugtatni egy asszonyt, aki éppen most vesztette el az egyik gyermekét. Apám átvágott a szobán, lezökkent egy másik székre, előrehajolt, és a tenyerébe temette az arcát. – Anyu…? – Lassan odaléptem, és a vállára tettem a kezemet. Megmerevedett az érintés alatt. – Gyere, mosakodj meg! Akkor felnézett, és össze kellett szorítanom a számat, hogy ki ne szaladjon belőlem a döbbent hangocska. Elborította Ethan vére, mindenhol, mintha ölelgette volna – és amint a gondolat felbukkant a fejemben, már tudtam is, hogy pontosan ez történt. Rá kellett bírnom, hogy cserélje le a véres ruháit. Az, hogy az apám távoli és komor volt, felzaklatott – de még rosszabb volt látni anyám néma szenvedését. Apám volt az első ember, a látható hatalom. Azonban a család acélgerincét anyám jelentette, és ha

ő nem áll meg erősen, egyenesen, mind meghajlunk. Ezt nem hagyhattam. – Gyere, anyu! – Megfogtam a karját: engedte, hogy felemeljem. Aztán alaposan meglepett – és őszintén, halálra rémített –, mert a nyakamba borult, és magához szorított. A karja a nyakam köré fonódott, a feje a vállamra zuhant; máris éreztem a könnyeit. Csaknem teljesen elhagyta magát, belém kapaszkodott, és nem tudtam mást tenni, mint hogy én is átöleljem, és megtartsam, amíg zokog: minden rándulása végigfutott mindkettőnkön. Amikor elapadtak a könnyei, még egyszer megszorítottam, aztán lassan eleresztettem, amíg a maga lábára nem állt. Akkor hátraléptem, és ránéztem: letörölte az arcáról a könnyeket, csíkot húzva Ethan vérébe. A szeme vörös volt, az arca foltos, duzzadt, mindig tökéletes sminkjének csak távoli emléke maradt. – Mit szólnál egy forró teához? – Persze. – Kihúzta magát, megfeszítette a vállát: a feje megrándult, mintha vissza akarna nézni Ethanre, de az utolsó pillanatban megfékezte volna magát. – Milyet szeretnél? – Nem, úgy gondoltam, én csinálnék neked. – Ne butáskodj, Faythe! Életedben nem főztél még teát, és nem rajtam fogsz kísérletezni. Majd én megcsinálom. – A pillantása a blúzomra esett, ahol a ruháiba ivódott vér megfogta azt. – De legelőször is eredj, és öltözz át! Ma már nem bírok több vért látni. Akkor már ketten voltunk vele így. – Anyu… – Nem tudtam, hogyan jelezzem neki a helyzetet, anélkül, hogy újra megríkatnám. – Te is. – Jelentőségteljesen néztem tönkrement kasmírpulóverjére; követte a tekintetemet, és elsápadt. – Ó! – Azzal megfordult, és nem éppen stabil léptekkel kiment a szobából. Owen követte – reméltem, hogy visszaváltozik és felöltözik. Kettesben maradtunk apámmal. És Ethannel, persze. Apu addigra már az ablaknál állt, és az első udvart lassan bevilágító napkeltét nézte. Egy alacsony üvegpoharat tartott, benne már csak néhány cseppnyi aranyszín folyadékkal. Az illatából tudtam, hogy Scotch az, a jobbik fajta, amit az asztalának alsó fiókjában tartott elzárva. Az üveg azonban most a fel melletti asztalkán állt, nyitva, a tartalma a szabad levegőbe párolgott. Úgy tűnt, apám nem veszi észre, hogy mindenki más kiment. Felé indultam: fájdalmas tudatával a foltos ruhámnak, és Ethan rám tapadó szagának is. – Apu? – Hmm? Csakhogy nem gondoltam semmi másra, és sejtelmem sem volt, mit mondhatnék. Végül úgy döntöttem, hogy előre fogok nézni, hiszen az emlékektől mást nem kaphatok, csak szívfájdalmat. – Van valami tervünk? Bólintott, és amikor megfordult, láttam, hogy a fájdalmat a szemében lassan felváltja a gyilkos, perzselő düh: ott kavargott az arca mögött, pillanatról pillanatra növekedett. És tudtam, hogy amikor a nyomás túl magasra emelkedik, robbanni fog – azt csak remélhettem, hogy én nem leszek a járulékos károk között. – Igen, Faythe, van tervünk – felelte, összeszorította az állkapcsát, és a pillantása mintha keresztülégetett volna. – Természetben fizetünk. – Harcolni fogunk? – Hideg kúszott fel a gerincem mentén, keveredett benne a komor elégedettség, a készség és a félelem. Apám nem akármilyen harcról beszélt. Malone emberei egy alfa gyermekét

ölték meg a saját területén. Ha hasonlóképpen válaszolunk, nem azt végezzük be, amit ők elkezdtek, hanem valami mást, nagyobbat kezdünk. Háborút. – Persze hogy harcolni fogunk. Most már nyilvánvaló, hogy Calvin Malone a Területek Tanácsát akarja vezetni, mindegy, mibe kerül az neki vagy másnak. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy legközelebb engem akart volna kivégeztetni, de ha ez a terve, rendben. Bármikor próbálkozhat. De azt nem fogom elnézni, hogy betör a területemre, és lemészárolja a gyermekeimet. Mindenestől megfizet azért, amit elvett tőlünk. Rohadtul így van! Az ujjaim már bizseregtek, hogy alakot váltsak, karmokat növesszek, és részt vegyek a megtorlásban. – Mit tehetek? Tétovázott: még rám nézett, de már nem engem látott. – Egyelőre semmit. Gondolkodnom kell. Menj, mosakodj meg! Kábán indultam a szobám felé. Nehezen mozdult a lábam, és eltávolodva észrevettem, hogy felsebzett talpam vérnyomokat hagy a folyosó kövén. Elhagytam az ebédlőt, ahol Dan ült a nagy asztalnál, és üres tekintettel bámult a fehér falra, majd a konyhát, ahol anyám sírt, de immár a belenyugvás halk, lágy hüppögésével. Ez sem volt kevésbé szörnyű a maga nemében, de jóval könnyebben kezelhető. A fürdőszobámban levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. A forró vízzel együtt csorogtak a könnyeim, ahogy néztem, amint a vér – Ethané és az enyém – kavarogva eltűnik a lefolyóban. Később megtörölköztem, tiszta ruhát vettem magamra, és csak bámultam foltos farmeromat és ingemet, azon töprengve, mit tegyek velük. Tudtam, sosem leszek képes újra viselni őket, még akkor sem, ha csodás módon kijönne belőlük a vér, de arra sem vitt rá a lélek, hogy az égetőbe vessem a rongyokat. Mintha csak ennyi maradt volna Ethanből, és nem voltam képes ezt elpusztítani. Még nem. Végül ott hagytam őket, ahol voltak, bár tisztában voltam vele, hogy hamarosan kezdeni kell velük valamit. Ahogy visszaindultam a nappaliba, megálltam, hogy benézzek Kacihez. Még mindig ugyanúgy feküdt az ágyán, a foltvarrásos, lila-rózsaszín takarón, a mellkasa ritmikusan, de sekélyen emelkedettsüllyedt. Első pillantásra azt hittem, alszik, de aztán rájöttem, hogy még mindig eszméletlen. A zoknija és az egy megmaradt cipője az ágy lábánál várt; szívettépő emlékeztető, hogyan vesztette el a másikat. – Hogy történt? Megriadtam. Felnéztem: anyám állt mellettem. Nem hallottam, amikor belépett. Tiszta kötényt viselt, és bár a tekintete homályos volt, mintha nem tudna teljesen a világra összpontosítani, a hangja… rendben lévőnek tűnt. Sóhajtottam. Nem szerettem volna ilyen hamar beszélni róla – azonban joga volt megtudni, hogyan halt meg a fia. – Jace szerint a pataktól fél kilométernyire támadt rájuk Malone négy kandúrja, az egyik Alex volt, ember alakjában. A többiek macskaként. Kaci elájult, de hát ez nem meglepő. Alighanem a frászt hozták rá, és már eleve gyenge volt. – Az isten verje meg azt az embert! – mondta rá anyám halkan, de élesen. Meglepetten pislogtam rá, de aztán azt gondoltam, hogy ha valamikor, hát most megvan minden oka, hogy szentségeljen. – Nem nyugszik, amíg a teljes tanácsot bele nem borítja egy egész frontos háborúba. És talán most meg is tette.

Megrázta a fejét, aztán belépett a szobába, hogy elfoglalja őrhelyét az ágy mellé állított széken. – Hogy van? – léptem mellé, és alaposabban megnéztem a kislányt. – Dr. Carver szerint rendben, persze mindent figyelembe véve. A szívverése gyenge, de nem gyengébb, mint tegnap este volt. Úgy gondolom, Jace-nek igaza lehet, és csak elájult. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Még nem álltam készen rá, hogy Ethanre gondoljak. Közel sem. Kacire összpontosítani egyszerűbb volt. – Váltania kell, Faythe – szólalt meg anyám halkan, és eligazította a lány haját a vállán. – Tudom. Ezért jöttem haza. Csak aztán az élet – és a halál – közbeszólt. A konyhában voltam, éppen friss kávét tettem fel, amikor apu kiabálni kezdett. – Hogy mit akarok? Tudni akarom, hogy ki a franc hagyta jóvá a déli középső területek invázióját! Természetesen mind hallottuk már kiabálni azelőtt. Általában velem. Azonban csak ritkán káromkodott, és ilyen nyers dühvel még soha. Úgy, zokniban szaladtam végig a folyosón, és döbbenten megálltam az iroda küszöbén; még az állam is leesett. Apám az íróasztala mögött állt, a vezetékes telefon hallgatóját jobb fülére szorította, az arcát vérvörösre színezte a harag, bal öklével a bőr asztali könyöklőt préselte. A szeme száraz volt, az arcán már nem elviselhetetlen fajdalom tükröződött, hanem csillapíthatatlan indulat. – Talán eltúlzod kicsit, Greg – felelte a vonal másik végéről egy rekedt, öreges hang, olyan halkan, hogy alig hallottam a szavakat. – Alig hiszem, hogy egy diplomáciai követséget inváziónak kellene tartanod. – Követség, a lószart! – süvöltötte apám, és én majdnem megfulladtam, félrenyelve a saját nyelvemet. – Diplomáciai követségben nem szokás macska alakban belopózni másvalaki területeire! Sőt, éppen hogy kicseszett nehéz dolog beszédképtelenül diplomatikusnak lenni! Paul, ez egészen biztosan invázió volt, és tudni akarom, hogy a pokolba kerülhetett erre sor. Te is benne voltál? Megszavaztatta Malone, vagy csak kirakta az embereit a határon, aztán utólag megüzente nektek? A rohadt életbe! Apu Paul Blackwellel beszélt. Mint a legidősebb tanácstagot, őt választották ki a Területek Tanácsának vezetésére, amíg apámat vissza nem helyezik, vagy ki nem jelölnek helyette valaki mást. Eddig Malone állt nyerésre – ám pillanatnyilag Blackwell tanácsnok viselte a címet, és még sosem bizonyult bölcs döntésnek, ha valaki feldühítette a tanács vezetőjét. Még ha ideiglenes is. Másfelől viszont Greg Sanderst feldühíteni sem volt bölcs döntés soha. A folyosó végén kinyílt egy ajtó. Owen és Dan jelent meg, mindkettő éppen olyan meglepett és aggodalmas arccal, mint ahogy én éreztem magamat. Hangtalanul siettek felém; Dan ugyan hátramaradt, de Owen és én összehajoltunk, hogy az ajtórésen át kilessük apánkat – hogy olyannak lássuk és halljuk, mint soha azelőtt. – Hát persze hogy szavaztunk – felelt Blackvell nyugodtan. – Talán azt hitted, hogy a tanács széthullik, ha nem vagy itt, hogy megszervezd a dolgokat? Az alfánk figyelmen kívül hagyta az idősebb tanácsnok szúrását – korábban egyszer ő maga nevezte a legkevésbé részrehajló résztvevőnek –, és amikor válaszolt, a hangja lágy volt, de veszélyt sejtetett. – És miért szavazna bárki is egy területi határ megsértése mellett? – Egy pillanatra elhallgatott, elgondolkodva ráncolta a homlokát, aztán, mielőtt Blackwell felelhetett volna, folytatta: – Rick sosem adná a szavazatát ilyesmire, de Bert Di Carlo sem. Ebben igaza volt. Sem Rick bácsi, sem Vic apja nem jogosította volna fel Malone-t arra, hogy

megsértse a határainkat, és ránk támadjon. Amellett egyikük sem titkolt volna el egy efféle tervet éppen apám elől. – Nem… – ismerte be Blackwell, és még a telefonban is hallottam, hogy vonakodik a szótól. – Egyikük sem volt jelen. Zárt szavazás volt. A pokolba. A zárt szavazás most annyit jelentett, hogy Malone és az emberei immár nyíltan szembehelyezkedtek nemcsak apámmal, hanem a déli középső falka minden esetleges támogatójával is. Ennél közelebb már nem is lehettünk volna a tényleges hadüzenethez – egész addig, amíg be nem vitték az első, tényleges csapást. Vagy amíg apám ki nem jelenti, hogy Malone vérét akarja.

TIZENNYOLC Z

– árt szavazás? – Apám hangja hideg volt és kemény, mint az acél, dühe elektromossággal töltötte fel a levegőt. Már-már azt vártam, hogy a telefont markoló ujjaiból szikrák röppennek. – Mi az a zárt szavazás? – kérdezte súgva Owen. Meglepetten néztem rá, aztán ráébredtem, hogy neki nem kell ismernie az efféle ritka politikai machinációkat. Én is csak azért voltam velük tisztában, mert apánk egész életemben arra tréningezett, hogy egyszer majd átvegyem a helyét – habár erről szinte mostanáig fogalmam sem volt. Mivel Dan arcán is látszott, hogy semmit sem ért, elhátráltam az ajtótól, hogy apám, aki eddig nem vette észre a jelenlétünket, most meg ne halljon minket. Rendes körülmények között nem fedtem volna fel a Területek Tanácsának belső dolgait egy kóbor előtt, de Dan már éppen elég magánjellegű esemény tanúja lett, és különben is, egy vérmacskákkal teli házban titkot tartani jóformán lehetetlen. Azonfelül szerintem megérdemelte a bizalmunkat, hiszen mellettünk harcolt, és mindent megtett, amit csak tudott, hogy segítsen megtalálni Marcot. Lehalkítottam a hangomat, és mindkettejüknek elsuttogtam a választ. – A tanács egyszerű szótöbbséggel hagy jóvá egy akciót, mielőtt azt végrehajthatnák. – Ezt talán még Dan is tudta. – A zárt szavazás annak a módja, hogy valami fontos dologra jóváhagyást kapj, de közben ne keltsd fel bizonyos tanácsnokok figyelmét. Úgy kell csinálni, hogy csak azokat az alfákat hívod be, akiknek a támogató szavazatában biztos vagy. De csak akkor működik, ha elegen vannak a nemek ellenében, hiszen feltételezzük, hogy mindenki, akit nem hívtak be, az indítvány ellen szavazna. Dan zavartan pislogott, és ha Owen kapiskálta is a metódust, mielőtt nekikezdtem volna elmagyarázni, most már biztosan nem értett belőle semmit. Mély lélegzetet vettem, és másfelől vágtam bele. – A mi esetünkben Malone alighanem csak azokat az alfákat hívta be, akik vele vannak apu ellenében. Mivel apu egy őt magát érintő ügyben nem szavazhat, kilencen maradnak összesen, aminek az egyszerű többsége öt. Malone behívta Paul Blackwellt, valószínűleg lecsapott Wes Gardnerre és Milo Mitchellre is. Ezek után már csak egyvalaki kellett neki. – Vagyis ha van elég ember, aki tuti neki szavaz, akkor el se kell mondania azoknak, akik ellene szavaztak volna? – kérdezte Dan, és hitetlenkedőn felvonta a szemöldökét. – Pontosan. – Hát ez nekem nem tűnik tisztességesnek – ráncolta a homlokát, s zsebre dugta a kezét. – Nekem se – vágtam rá, és már a gondolat is csak tüzelte a dühömet. – Nyílt szavazás esetén az ellenzők felszólalhatnak, még talán meg is győzhetnek valakit, hogy gondolja meg magát. A zárt esetén

ilyen nincs. Malone persze pontosan erre számított. – Szóval, ki volt az ötödik? – kérdezte Owen. Vállat vontam. Nem hallottam neveket, bár lehet, hogy éppen erről maradtunk le, miközben magyarázatot rögtönöztem Malone visszataszító politikai taktikájáról. – Nem érdekel, mit mondott arról, amit tenni fog – hallottuk az irodából. – Valójában beküldött négy kandúrt, hármat fogakkal és karmokkal, a birtokunk háta mögé, hogy megpróbálja erővel elvinni azt a szerencsétlen, riadt kiscicát. És amikor a fiam kiállt, hogy megvédje Kacit, megölték. Akármit is válaszolt Blackwell, nem értettem, túl halkan mondta, de a hangszíne tisztán átjött. Döbbent volt, hitetlen, talán kicsit kiábrándult is, amit különösnek találtam egy, a hetvenes éveinek végén járó férfitól. Én magam huszonhárom éves koromra úgy gondoltam, nincs már sok illúzióm, amit elveszíthetnék, és el sem tudtam képzelni, hogyan érhetett el Blackwell ilyen magas kort úgy, hogy a naivitásnak még egyetlen szikrája is megmaradt benne. Amíg beszélt, apám pillantása megtalált minket. Beléptem az irodába, magam után húztam Owent is. Dan tétovázott, amíg oda nem intettem neki, de aztán mindhárman leültünk a kanapéra, rendben egymás mellé, és szinte lélegezni sem mertünk, nehogy megzavarjuk a beszélgetést. – Ethan – felelte apám a kérdésre, amit nem hallottam. Fáradtan a székébe süppedt, mintha a fia nevét kimondani olyan erőfeszítés lett volna, ami az életereje egy részét kivette belőle. – És nem, nem beszélhetünk balesetről. Ott voltam. Malone kandúrja egy fáról ugrott rá, és egyből feltépte a torkát. – A hangja elcsuklott az utolsó szón. Megmarkoltam a kanapé karfaját. – Greg, rettenetesen sajnálom, hogy ilyen veszteség ért – válaszolta Blackvell, azonban éreztem, hogy most jön a de. – De ha együttműködtél volna, és átadod Kacit, amikor kérjük, ennek mind nem kellett volna megtörténnie. A lány legjobb érdekeit tartottuk szem előtt. – Lószart! – üvöltött fel apám, felpattant a székből. Ijedtemben megugrottam. – Ha az ő érdekeit nézted volna, személyesen kérsz meg, hogy adjam ki, nem pedig Milo Mitchellre lőcsölöd a felelősséget, aki már régen kinyilvánította, hogy szemben áll velem. Aha, szóval Kevin apjával beszélt, amikor megtagadta, hogy átadja Kacit… milyen kicsi a világ. – Választhattál volna Kaci számára egy semleges, harmadik helyet, nem pedig Calvin Malone-t – folytatta apám, és a szavai szinte savként martak. – Azt nem mondhatod, hogy elhitted, hogy csak úgy átadom egy szóra! És lefogadom a tanácsnoki jövőmre, hogy ő sem hitte. Küzdelemre számított. Az emberei valószínűleg a helyükön voltak, ugrásra készen, amikor hozzám egyáltalán befutott az a hívás. A fenébe is, ha tényleg aggasztana a sorsa, ha igazán úgy gondolnád, hogy itt veszélyben van, elrendezhetted volna, hogy olyan módon vigyék el, ami nem veszélyezteti még jobban. Malone emberei annyira ráijesztettek, hogy eszméletét vesztette, úgyhogy ne próbáld nekem azt beadni, hogy az én hibám az egész. Paul, én már csináltam azt, amit te most. Csaknem tizenöt évig vezettem a tanácsot, és soha, egyszer sem hagytam, hogy a saját ambícióim a közös cél elé kerüljenek. – A faj túlélése, természetesen. – És Malone most pontosan ezt csinálja. Egy percig csend volt, a szobában csak az ideges szívverésünket és kapkodó lélegzetvételünket lehetett hallani. Átfutott a fejemen, hogy a másik alfa talán letette, de aztán megszólalt. – Nem, te valóban nem hagytad sosem, hogy az egyéni ambícióid hátráltassanak – felelte, és annyira nyugodtnak, összeszedettnek tűnt, hogy szerettem volna fogni a sétabotját, és azzal elverni. – Ezt nem is kétlem. Csakhogy igenis hagytad, hogy a lányod a közös cél útjába álljon. Tényleg azt hitted, hogy hagyjuk, hogy felnevelj még egy fiatal nőt, aki aztán majd felhúzza az orrát a kötelességére? Az a vén, ráncos kurafi! Felugrottam, és Owen csaknem egy másodperc késéssel rántott vissza.

Apám olyan gyorsan állt fel, hogy a széke hátragurult, a támla nekivágódott a trófeaszekrénynek, megremegtetve az üvegezett ajtót. – Semmi közöd a lányomhoz! – dörögte, de olyan hangosan, hogy talán még a márvány íróasztali tartóban is összekoccantak a ceruzák. Mellettem Owen alig kapott levegőt, Dan pulzusa az égbe szökött. Úgy lélegeztük be az alfánkból áradó agressziót és felindulást, mint a passzív dohányosok a füstöt: ugyanolyan addiktív is volt, és ugyanolyan veszélyes is. És ha nem ér véget nagyon hamar, komoly vérszomjat szabadít el bennünk. Azonban, bár az arca vörösben égett, és az ökle összeszorult, ő maga, úgy tűnt, nincs tudatában a helyiségben emelkedő feszültségszintnek. – Azt is nagyon jól tudod – folytatta –, hogy ha nincs Faythe, mostanra Abby Wade és Carissa Taylor is halott volna, vagy talán rosszabb. Csak én szerettem volna erre hangosan tapsolni? – Meglehet – ismerte be Blackwell halkan. – És biztosan mindannyiunk nevében szólok, amikor azt mondom, hogy nagyon hálásak vagyunk a lányok megmentéséért. De ez nem változtat semmin, Greg. Apám lassú, mély levegőt vett, szemmel láthatóan igyekezett visszanyerni az önuralmát, amíg a másik folytatta. – A tény tény marad: két napja a Területek Tanácsának öt tagja találkozót tartott, és egyhangúlag eldöntötték, hogy Kaci Dillon nem maradhat tovább a felügyeleted alatt. Ez a döntés éppen a te saját legutóbbi jelentéseden múlt, a romló egészségi állapotáról. Először azért küldtük hozzád, mert úgy tűnt, kapcsolatot alakított ki a lányoddal, csakhogy ha ez kevés az egészsége megőrzéséhez, akkor szívesebben látnánk egy olyan alfa gondjaiban, aki bizonyosan a tanács elveihez hűen neveli majd fel. Apám nagyon halkan, csalóka kedvességgel válaszolt, de én hallottam a veszélyt a szavai mögött. – Kaci a lehetséges legjobb kezelést kapja nálunk, Paul. Faythe biztos benne, hogy nemsokára hajlandó lesz alakot váltani. Akár már ma. Dr. Carver biztosított róla, hogy amint ez megtörténik, az egészsége szinte azonnal helyreáll. Blackwell sóhajtott. – Sajnálom, Greg, ez túl kevés és túl késő. Már eldöntöttük. – És azt is eldöntöttétek egyben, hogy a fiam megölése is vele jár? – vágta rá az alfa, és a feszültség körülöttünk még egy kicsit megemelkedett. Vajon Blackwell tanácsnok nem érezte ezt a vonal túlsó felén? – Természetesen nem. És Calvint a hozzáállása miatt megrovásban fogjuk részesíteni. – Megrovásban? – Owen megfogta a kezemet, hogy elhallgattasson; én megszorítottam az övét. – Hűha! Csak arra vigyázz, hogy az éles szavaid nehogy megsértsék! – suttogtam félhangosan, szinte reméltem, hogy Blackwell meghallja a vonalon át. – Ne fáradj! – csattant fel az alfa. – Calvin Malone-nal majd én magam foglalkozok. És hadd mondjak még valamit, tanácsnok úr… – tette hozzá maró gúnnyal; és akármennyire is szerettem volna magam is látni az elmúlt hónapokban, hogy szembeszáll a többi alfával, mégsem tudtam szabadulni a bizonyosságtól, hogy ennek nem a legjobb módja a pillanatnyi vezető megfenyegetése. Persze az én véleményemet most sem kérték ki. – Malone a jelek szerint eldöntötte, hogy az egész frontos háború a legmegfelelőbb módja, hogy a tanács élére kerüljön. Talán abban bízik, hogy a fenyegetés önmagában eléri, hogy kihátráljak, vagy valóban elhiszi, hogy ti, többiek vele fogtok harcolni. Szeretném azt hinni, hogy mind megértettétek: az, ha az északi falkák harcba szállnak egymással, azt jelzi déli szomszédainknak, hogy az ő fenyegetésükkel sem időnk, sem erőnk nincs foglalkozni. – Mély

lélegzetet vett, egy pillanatra behunyta a szemét. – De ha tévedek, ha megettétek Malone propagandáját… azt, hogy a tanács egyszemélyes királyság, vele a trónon… akkor az ég irgalmazzon nekünk. – Megdörgölte a homlokát, mintha a fejfájást akarná elhessegetni. – A diplomácia ideje lejárt, Paul. Most már a tettek beszélnek, és ha háborút akartok, hát a déli középső falka rohadtul kész a kedvetekre tenni. Azzal lecsapta a telefont, vagyis inkább visszaejtette a hallgatót a helyére, és olyan fáradt mozdulattal ült le újra, mintha a testében egy csont sem maradt volna, ami megtartana. – A fenébe… – suttogtam, és csak néztem, ahogy az alfánk előregurul a székével, mindkét könyökét az asztalra teszi, és a tenyerébe temeti az arcát. Hosszú pillanatokig így ült, már majdnem megkérdeztem, jól van-e, de akkor felugrott, lecsapott – szemmel majdnem követhetetlen sebességgel –, és a márvány ceruzatartó átrepült az irodán, majd becsapódott a betonfalba a bár felett. Háromfelé tört: tollak és ceruzák záporoztak az üvegek közé. Az egyik márványszilánk összetörte az üveget, amelyre esett, a másik leborított egy félig üres whiskysüveget, amely azonban csodával határos módon épségben maradt. Owen felállt, hogy eltakarítsa a romokat. Én nem bírtam levenni a szememet az apámról – amíg anyám meg nem szólalt. – Greg? Megfordultam: ott ált az ajtóban, tiszta blúzban és pantallóban, mintha nem is reggel fél nyolc volna, hanem délután kettő. Ő is apámat nézte, és amikor találkozott a pillantásuk, valami átsuhant közöttük. Valami, amit nem értettem, valami, ami harminchárom éves házasságukból eredt, és a közösen megélt számtalan krízisből: nem is emlékeztem mindre, nem is tudtam elképzelni, mennyi lehetett. – Van egy perced a számomra? – kérdezte nyugodtan, de nem volt kétségem, hogy engedelmességet vár. Kisiettem, végig a folyosón, a konyháig, Owen és Dan követett. Amikor leültem a reggelizőasztalhoz, az iroda ajtaja halkan becsukódott. Egyszerre gyűlöltem a virágos terítőt, pusztán azért, mert vidám volt, amikor én sírni akartam volna. Vagy összetörni valamit. Owen mellém telepedett, Dan szembe velünk. – Ejha! – kezdte Dan súgva, és beletúrt erős szálú, barna hajába. – Ezek a ti alfáitok mindig így tépik egymás bundáját? – Mostanában igen. Owen sóhajtva az asztalra tette cowboykalapját; anyánk jelenlétében ilyesmit sosem merészelt volna. – Gondolod, hogy komolyan mondta? – Semmi kétségem. – Jó lett volna, ha útban a konyha felé magamhoz veszek egy üveggel valami erősebből. – De… mi történt Ethannel? Ennek nincs köze Kevin Mitchell-hez, meg ahhoz, hogy Marc eltűnt, igaz? – vetette fel Dan, a szeme könyörgött, hogy erősítsem meg a feltételezését, mintha a kapcsolat a két eset között az egészet túlságosan, kezelhetetlenül bonyolulttá tenné. – Nem tudok róla. Szerintem ez falkapolitika volt. Calvin Malone annyi nőstényre akarja rátenni a kezét, amennyire csak lehet. Öt perc múlva anyám kijött az irodából: csönd maradt utána. Egyenesen a konyhába jött, és levette a teáskannát a tűzhelyről. Azt hittem, egyedül én látom, hogy remeg a keze, amíg Owen fel nem állt,

hogy kivegye a kezéből: közben a székére sodorta a kalapját is. – Sajnálom, drágám – suttogta anyu, és megsimogatta Owen karját, miközben ő a csempézett pultra rakta a kannát. Talán csak meg akarta érinteni, hogy biztos lehessen benne: Owen valódi. Mert most már ő volt a legkisebb fia. Amikor összeszedte magát, kitöltötte a teát, olyan apró porceláncsészékbe, amelyek játékszereknek tűntek a fiúk vaskos kezében. Valami fahéjas ízűt kortyolgattam, de a tíz perc, amíg elfogyott, tömény kínszenvedésnek bizonyult. Dan folyton az ajtóra pillogott, mintha menne már, de nem akar bunkó lenni – és azt se tudja, hova mehetne. És csak akkor jöttem rá, hogy nálunk ragadt, külsősként ebben a mi kis magánpoklunkban. Anyám és Owen az asztallapot bámulta, néha megtörölték a szemüket egy zsebkendővel – anyu előre az asztalra készítette a dobozt –, és láthatóan beérték a néma szenvedéssel. Én nem bírtam elviselni. Ha csöndet akarok, azt egyedül is megkaphatom. Amikor kiürült a csészém, betettem a mosogatóba, és közöltem, hogy átmegyek, megnézem, mi van Jace-szel. Senki még csak rám sem nézett. Apám még mindig az irodájában ült: ő az itatósát bámulta, és egy üvegpohárból iszogatott valamit. Jace-t sem az ebédlőben, sem a nappaliban nem láttam, úgyhogy hátrafelé menet belestem Ethan és Owen közös szobájába is. Szerencsére üres volt – nem tudhattam, képes volnék-e ilyen hamar belépni oda. Kacire is rápillantottam: most már inkább úgy tűnt, mint aki valóban alszik, nem pedig eszméletlen. Még egy kicsit horkolt is, és az oldalára fordult: dr. Carver az ágy melletti széken bóbiskolt tátott szájjal. Most, hogy láttam: a lány rendben van, nagyon reméltem, hogy még egy darabig aludni is fog. Össze kellett szednem magam, mielőtt elmondom Ethan halálát annak a tizenhárom évesnek, akit védett, amikor megölték. Kiléptem a hátsó udvarba. A fagyott fű, amely makacsul ellenállt a gyenge téli napnak, emlékeztetett, hogy nincs rajtam cipő. De nem mentem vissza, inkább futottam a kisházhoz. A friss hideg és a csillámló napfény erővel töltött el, de nem könnyített a mindent eltakaró sötétségen, amely Ethan halála óta borított be, és nem akart fakulni. A kisház verandájának durva deszkái kellemesen érintették a jeges fűszálaktól felkarcolt talpamat. Egy pillanatra megálltam, hogy összeszedjem magam, mielőtt bemegyek. De a gondolataim nem voltak elég tiszták, hogy legyen mit összeszedni, úgyhogy benyitottam és beléptem. Majd rögtönzök. Az ajtó nyikordulása elárulta a jelenlétemet, de Jace nem nézett fel. A padlón ült, nekidőlve a viharvert kanapénak, felhúzott térdeire támasztotta vastagon bepólyált jobbját. A feje előrecsüngött, mintha a nyaka nem tartaná meg, az inge a falnál hevert: akkor dobhatta oda, amikor a doki levágta róla, hogy ellássa a sérülését. Abban a percben, életemben először, azt kívántam, bárcsak idősebb lennék. Bölcsebb. Hogy birtokában lehetnék a szavaknak, amelyek mindkettőnk fájdalmát enyhíthetik. De nem voltam – mindössze a saját nyomorúságom volt, és készen álltam, hogy az övé mellé tegyem. Újabb nyikordulás – becsuktam az ajtót, elzárva a jeges huzat útját. Átvágtam a karcos keményfa padlón, és törökülésben mellé telepedtem. – Szia! – Szia! – felelte náthás hangon, mintha megfázott volna. Nem nézett fel. Mélyet lélegeztem. A tequila szaga egyszerre majdnem megfojtott, bár sehol sem láttam poharat vagy éppen üveget, leszámítva az olcsó, ütött-kopott kisasztalkákon álló szokásos, ragacsos, félig

üreseket. De amikor előrehajoltam, hogy ellássak Jace lába mellett, észrevettem egy üveg Jose Cuervó-t, aminek a harmada – és a kupakja – hiányzott. – Hogy van a karod? – Összevarrták, de hiába váltottam kétszer alakot, még mindig olyan, mint a vagdalt bélszín. Pokolian fáj, de ez – felemelte az üveget – jobban beválik, mint a doki nagy fehér tablettái. – Azt hiszem, a tablettáknál kellett volna maradnod. – Azok csak a karom sérüléseire jók – suttogta, és nem kellett megkérdeznem, mije fáj még. A doki tablettái a megtört szívet nem gyógyítják – ezt én a legtöbbünknél jobban tudtam. Sóhajtottam, és én is nekidőltem a kanapénak. Kényszerítettem magam, hogy a bátyám örök legjobb barátjára nézzek, aki nem szenvedett kevésbé, mint én. – Add azt az üveget. Erre már felnézett, értetlenül. – Te utálod a tequilát. – Ezt jobban utálom. – Egy ital biztosan elcsendesíti a fejemben nyüzsgő, nem szűnő, dühös kérdéseket, hogy egyenként tudjak odafigyelni rájuk. Vagy talán hogy – egy kis időre – ne is gondoljak egyáltalán semmire. Jace az ép kezével átadta a Cuervót, és a pohár hiányából kitaláltam, hogy üvegből fogunk inni. Tétovázás nélkül felfelé fordítottam, kétszer nagyot nyeltem. Az alkohol keserűen égetett, de ez legalább visszahozta az érzéseket hajnal óta bénult bensőmbe. Jace átvette az italt, és meghúzta, legalább három korttyal rám verve. Ezúttal kettőnk közé tette. Barna tincsei a homlokába hulltak, alattuk kivörösödve, könnyektől fényesen ragyogott kék szeme. – Mi az istenért kockáztatna Malone egy totális háborút, hogy megszerezze Kacit? Hátraejtettem a fejemet a kanapéra, és a szemközti falat bámultam. – Mert apu nem adja át neki magától. – És mert totális háborút akar; de ezt egyelőre nem szerettem volna közölni Jace-szel. – Mi van? – A szeme kitágult döbbenetében, a keze megszorult az üveg nyakán. – Hallottam, amikor Milo Mitchellel beszélt telefonon, ő pedig biztosan a te mostohaapád megbízásából hívta fel. Azt mondta, hogy az apu elleni vádak, na meg Kaci hanyatló egészsége miatt, több tanácstag úgy szavazott, hogy vigyék el innen. – Ez lószar – jelentette ki Jace. – Az hát. – Felvettem az üveget, kortyoltam. – Most már amúgy se számít, vagy igen? Jace nem felelt, úgyhogy még egyszer meghúztam az üveget. Még három korty, és megéreztem, hogy elég volt. Tompa akartam lenni, nem részeg, és ha ilyen tempóban iszom tovább, még az én gyors anyagcserém sem mentett volna meg attól, hogy elhomályosuljon a döntési képességem. Jace azonban nem állt le. – Miért csinálta, Faythe? – tudakolta, és tisztában voltam vele, hogy most már nem Calvin Maloneról van szó. Lerakta az üveget, fél kézzel eltakarta a szemét. Az álla remegett, ahogy erőlködött, hogy visszatartsa a könnyeket. Ha elsírja magát, én is rákezdek megint. Már majdnem kimondtam, hogy nem tudom. Pedig tudtam. – Mert ez ő. – Ez volt, hallottam a fejemben a hangocskát, de a szívem félresöpörte a korrektor agyamat. – Ethan nagyban élte az életet, és tulajdonképpen ennek még értelme is van, hogy így haljon meg. Valaki más védelmében.

Aminek nem volt értelme, az az volt, hogy ezt huszonöt évesen tegye. Jace bólintott, de nem tűnt meggyőzöttnek. Centikről bámult a szemembe, felváltva, hátha kiolvashatná a bennem rejtőző nagy igazságot. Csakhogy akármi is volt az a nagy igazság, én nem birtokoltam, és végül Jace sem kereste már tovább. Pislantott: amikor felnézett, kobalt íriszét megnagyobbította könnyeinek fátyla. – Mihez kezdek most nélküle? A szívem kettétört: nemcsak a szavaktól, hanem a hangjából kicsendülő teljes kétségbeeséstől is. Mélyet sóhajtottam: nem segített. Újra az üvegért nyúltam. Még egy korty nem árthat meg – és különben sem bírom ki a Jace szemében égő fájdalmat nélküle. Nagyot kortyoltam, aztán még egyet, hogy biztos lehessek benne. Ezúttal nem égetett annyira. Ami vélhetően rossz jel volt. – Ugyanahhoz, amihez én – feleltem, és igyekeztem olyan erőt mutatni, amit nem is éreztem. – Ugyanahhoz, mint mi mindnyájan. Ma sírni fogsz, és sikoltozni, és ha kell, összetörsz valamit. Engedd ki magadból. Mert nemsokára megfizetnek ezért, és ahhoz mindenkire teljes erejével szükségünk lesz. Főleg most, hogy sok emberünk még mindig Marcot kereste. Az erőink megoszlottak, a létszámunk gyorsabban csökkent, mint ahogy a hiányzókat pótolhattuk volna. És nem is pótolni akartuk őket, hanem visszakapni. Beleértve Marcot is. Nem bírtam volna ki, ha őt is elveszítem, ilyen hamar Ethan halála után. – Arra számíthatsz. – Egy pillanatra behunyta a szemét, mintha akármit is akarna még mondani, az különösen nagy fájdalmat okozna neki. – És utána el kell majd mennem. Miután Calvin megfizetett. – Mi van? Miért? – Túl gyorsan egyenesedtem ki: a szoba megpördült velem. A szívverésem meglódult riadalmamban. Jace valóban elhagyna minket, most, amikor a legnagyobb szükségünk van rá? Amikor a kettős veszteség máris meggyengített minket? Rosszallón nézett rám, mintha a gondolatmenete teljesen nyilvánvaló lett volna. – Én Ethan miatt vagyok itt. – Felemelte az üveget, mintha a szavak is meggyötörnék. – Sokkal inkább a bátyám, mint a sajátjaim, és ő volt az egyetlen, aki kicsit is törődött velem, miután apám meghalt, és anyám hozzáment Calvinhoz. Ő bírta rá apádat, hogy felvegyen végrehajtónak, mihelyt betöltöttem a tizennyolcat, hogy elmenekítsen Caltól. De most már nincs Ethan, és a mostohaapám tehet róla. Gondolod, hogy Greg majd azt akarja, hogy maradjak? Hogy mindennap arra emlékeztessem, hogyan halt meg a fia? Meghúzta az üveget: döbbenten láttam, hogy már a fele sincs meg. Mennyit ivott? És mennyit ittam én? – Na jó, add azt ide! – Elszedtem tőle a tequilát, átadta, mert azt hitte, én is inni akarok belőle. Ehelyett hátranyúltam, és a legközelebbi asztalkára tettem; az azonban mintha elbillent volna előlem, kis híján elhibáztam. – Hallgass ide, Jace! – kezdtem, de addigra már le-lecsukódott a szeme, és a szeme elvesztette a fókuszt. Már nem igazán hallgatott sehova, és tudtam, talán én sem leszek már sokáig képes összefüggően beszélni. De akkor is meg kellett próbálnom. – Nézz rám!– Felemeltem az állát, éreztem a friss, durva borostát az ujjaimon. Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Apu nem fog kirakni téged. Akkor sem engedne elmenni ha megpróbálnád. És én sem. Szükségünk van rád! – Könnyek szöktek a szemembe: Újkeletű személyes veszteségeim azzal fenyegettek, hogy elborítanak. – Kérlek, ne menj el! Nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek.

Jace pislogott egyet, és az arckifejezése megváltozott. A pillantása az arcomra vándorolt, mintha minden más megszűnt volna létezni. A szemében fájdalmat láttam, és vágyat: úgy engedtem el az állát, mintha megégetett volna a tekintete. Ép keze felemelkedett: megérintette az arcomat. Az ujjai forrók voltak, nagyon forrók. – Nekem már csak te vagy. Jaj, ne! Ha józan, sosem mond ilyesmit. Talán gondolja, de nem mondja ki. Csakhogy mielőtt válaszolhattam volna – és fogalmam sem volt, mit mondhatnék –, a keze a tarkómra siklott, és megcsókolt.

TIZENKILENC Az

ajka lágyan, melegen ért hozzám, tequilától nyirkosan. Olyan íze volt, mint a vágyott tompaságnak, mint a megnyugtatásnak, a megosztott fajdalomnak. Bele tudtam volna süppedni ebbe a csókba, mint a futóhomokba, észre se véve, hogy elmerülök, amíg már késő küzdeni ellene. És egy pillanatra így is volt – elvesztem a közös, formátlan gyászunkban, a pillanatnyi enyhülés ígéretében És visszacsókoltam. Pusztán azért, mert jó érzés volt. Körülöttem minden darabjaira készült hullani: Ryan elszökött, Manx karmait levágták, apám ellen eljárás folyt, Kaci a halál felé igyekezett, Ethan meghalt. Marc pedig eltűnt. Jace azonban ott volt, és a csók jó érzéssel töltött el, amikor annyira szükségem volt erre. Abban a pillanatban az életemben az a csók volt az egyetlen, ami nem okozott fájdalmat. Habár ha gondolkodtam volna, rájövök: a végén ez is éppen annyira fog kínozni, mint az életem összes többi sebe. Csakhogy nem gondolkoztam, mindössze éreztem. Jace száját az enyémen, az illatát magam körül, a kezét a hajamban. Éreztem, mennyire akarta ezt, mennyire akart engem, és mennyire szüksége volt rá, hogy tudja: van még, aki szereti. Főként most, hogy Ethan elment, és mindkettőnk szívében sebet hagyott, nyitott sebet, amely gyógyításért könyörgött. Nem gyógyíthattuk meg. Soha. Mindkettőnkből kiszakadt egy kis rész Ethan halálával, amit soha nem kaphattunk vissza. A legtöbb, amit tehettünk, a sebek bekötözése volt. Újra megcsókolt; másodszorra sem voltam rá jobban felkészülve. Ő azonban igen. A második csók gyengéden indult, ám amikor nem húzódtam el, hevesebbre váltott. El kellett volna húzódnom. De nem tettem, és a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a kanapé és Jace teste közé préselődök, a keze a derekamon kalandozik, a nyelve a számban. A gyásza táplálta az enyémet. Kétségbeesetten szívott magába, lágy, de követelőző ajkakkal. Baljával gyengéden hátrahajtotta a fejemet, hogy mélyebb szögben férhessen hozzám, és amikor az ujjaim rátaláltak ép karjára, a szívverése megugrott. Levegőért kapott, de a szánk nem vált szét. Akkor elhúzódtam: szédült voltam, és zavarodott. – Várj… – Mindig szerettelek… – mormolta a fülembe elmosódottan, de őszintén. Újra megcsókolt, és minden ellenállásom úgy olvadt el, mint a cukor a nyelvemen. A kezem a karjáról a mellkasára vándorolt, végigsimítottam a kemény, finom vonalakon. Most már én csókoltam őt, az alsó ajkát szívogattam, Jace pedig a számba nyöszörgött.

Az ujjai végigsimították a hajamat a hátamon, majd az utolsó bordám mentén visszatértek a hasamra. Felemelte a felsőm szegélyét, lassan végigsimított a bőrömön. Felnyögtem, amikor a keze megtalálta a jobb mellemet a melltartón át. A nyelve mélyebben hatolt a számba. Aztán hirtelen türelmetlenséggel felhajtotta a ruhámat, és megfogta, majd gyengéden megszorította a mellemet. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt vártam, kiszabadul a mellkasomból. Kábító vággyal kevert szédüléshullám borított el. Jace elhúzódott tőlem, de csak addig, amíg lehúzta rólam a felsőt, kímélve sérült karját, aztán újra összetapadt az ajkunk, mintha csak belém akarna fojtani minden esetleges tiltakozást. A hátam mögé nyúlt, és egy pillanat múlva levette a melltartóm, kiszabadítva feszes melleimet. Hagytam a padlóra esni: Jace újra átölelt az egészséges karjával, oldalra dőlt velem, és a padlóra fektetett. Úgy támaszkodott meg a jobb könyökén, mintha a sérülése nem okozna neki semmi fájdalmat. A fapadló hűvösen érintette a bőrömet, de csak egy másodpercem volt, hogy ezt egyáltalán észrevegyem, mert a következőben Jace már a nadrágom gombját rángatta ki a gomblyukból, aztán fél kézzel húzta is lefelé a farmert rólam. A fejem mellett landolt a padlón. Jace egy szempillantás alatt levetkőzött, és ahogy az ajka újra megtalálta az enyémet, meleg, szilárd tömege rám ereszkedett. A hasamon éreztem forró, keményen lüktető vágyát, a keze lassan simított végig az oldalamon. Megmarkolta a csípőmet, és felnyögött: az ajka végigsiklott az államon, a nyakam felé. Beletúrtam a hajába, ő óvatosan oldalra gördült, hogy lesimítsa rólam a bugyimat, közben megszorította a fenekemet is. Akkor felegyenesedett, a sarkára ült, és két kézzel kezdett a nadrágja után tapogatózni. Összerándult, amikor bekötözött karját beütötte a kanapéba. Feltépte a fóliát, és átfutott a fejemen a gondolat, hogy vajon mindig hord-e a zsebében óvszert, de aztán már vissza is hajolt hozzám. Kellemes szédülés ringatott. A hátát simogattam, miközben az izmai minden mozdulatával összehúzódtak és elernyedtek. Ívbe feszült a gerincem, amikor a nyelve lesiklott a torkomról a melleim közé, majd megemelte a bal lábamat, és elhelyezkedett a combjaim között. Felszökött a pulzusom, a lábaim szinte maguktól kulcsolódtak a derekára; meg is szorítottam, amikor a keze a testünk közé csusszant. Az ajka összezárult a mellbimbómon, gyengéden szívogatni kezdte, és az egyik ujjával belém nyúlt, mintegy próbaképpen. Rászorítottam: felnyögött, és lassan visszahúzta a kezét. A szédülés fokozódott. Megpróbáltam behunyni a szememet, de Jace megfogta az államat, és nem is eresztette el, amíg rá nem néztem. Akkor belém hatolt, lassan, mintha minden egyes centimétert külön ki akarna élvezni. Nem kaptam levegőt, amíg teljesen be nem nyomult: meglepődtem, hogy mennyire kitölti a testemet. Egy pillanatig egyikünk sem mozdult. Jace tekintete – fájdalom és vágy kék szúrólángja – égetett, bár a szeme visszatartott könnyektől csillogott. Aztán megmozdult bennem. Hullámzó ritmusban fogadtam minden lökését, a kezem végigsiklott a teste ezerszer látott, de sosem érintett vonalain, izmain. Egy pillanatra sem hunyta be a szemét. Még a legvégén sem, amikor a gyönyör gyorsuló spirálja görcsbe húzta az izmaimat – mindkettőnk izmait. Felemeltem a csípőmet, úgy siettem elé, erősebb, gyorsabb, mélyebb érintkezést akartam. Végül egész testében megrázkódott, a combjaim pedig megszorultak a derekán, összebilincselve, együtt tartva kettőnket. Lecsukódott a szemem, elernyedtem a padlón. A hideg fa kiszívta egyesülésünk forróságát a

bőrömből, hűsítette túlhevült testemet. – Faythe… – hallottam. Jace végigsimította az államat, és maga felé fordította az arcomat. Felnéztem. Mélykék szeme fényesebben ragyogott, mint valaha. Azonban ez mégsem volt helyes. Barna szemekbe kellett volna néznem, apró aranypöttyökkel. Ez a baj! – Nem. Jaj, Jace, ne… Én… – Mindkét kezemet a mellkasának feszítettem, úgy löktem le magamról. A kábulat vattájába csomagolt szívemet bűntudat és zavar kaszabolta. Mi a fenét tettem? Könnyek szöktek a szemembe, és áldásos módon elhomályosították Jace értetlenségét, majd a kínját, végül a rémületét. Lemászott rólam, közben beverte sérült karját a kanapé oldalába, és otthagyott fázva, üresen. És nyomorúságosan. – Faythe? – A reszketés a hangjában elviselhetetlen volt. Aztán megértette, és saját könnyein át kétségbeesett indulattal nézett rám. – Nem. Nem! – préselte ki összeszorított fogain át. – Nem volt hiba. Hónapok óta ez az első dolog, ami helyes az életemben. Ne merészeld megbánni! – Jace, sajnálom… – Az isten verjen meg, Faythe! – Elcsuklott a hangja, de visszafojtotta a zokogást. Elkapta a karomat, visszatartott, amikor fel akartam állni. – Nem fogom hagyni, hogy ez a te balhéd legyen. Vagy az enyém. Akármi is következik most, mi semmi rosszat nem tettünk. Ott voltunk egymásnak, ennyi az egész. Bólintottam, de éreztem, hogy ez nem igaz, és a szívem olyan nehéz volt, hogy minden dobbanása fájt. – Tudom. De ez… – intettem felé, majd magam felé. – Ezt nem szabad. Én Marckal járok. Szeretem őt. – És a legnagyobb szívás az volt, hogy igazat mondtam: akkor is szeretni fogom, ha soha nem bocsátja meg, amit éppen most tettem. Amire akár mérget is vehettem volna. A könnyek lecsorogtak az arcomon, égették a bőrömet. Jace-re néztem, és gyűlöltem magamat. Nem álltak a dolgok éppen elég rosszul enélkül is? Hogyan sikerül mindig mindent még jobban elrontanom? Jace szemén, ajka keskeny vonalán elhatározás látszódott. – Ez nem Marcról szól. Tudom, hogy szereted őt, és ő is eltérítené a földgolyót, hogy veled lehessen. Ezt mind tudjuk. De én is szeretlek téged, és meglehet, hogy elmulasztunk valami nagyszerűt. – Hirtelen jött lelkiereje megdöbbentett, meg is ijesztett. – Faythe, ne lökj el magadtól! Te vagy minden, ami még megmaradt nekem. Szorosan lehunytam a szememet, és néhányszor mély lélegzetet vettem: igyekeztem nem érezni Jace illatát, az ízét az ajkamon. De hiába. Abban a pillanatban Jace volt az egész világ. Az agyamban, a szívemben, az emlékeimben. Jó illata volt, jó íze, és a gyönyör még mindig csodásan lüktetett legérzékenyebb pontjaimban, miközben az életem összes többi része nem tűnt másnak, csak legyőzendő akadálynak. Nem! Ez nem igazságos. Nem szabad gyönyört, megnyugvást szereznem mástól, amíg Marc kint a fagyban szenved valahol, és hozzám próbál visszajutni. – Jace, ne csináld! – kértem, mert valójában nem voltam benne biztos, hogy képes volnék túllépni a történteken, ha ő nem akarja. Felpillantottam: ő még mindig engem nézett, szívszorító sebezhetősége mögött olyan elszánással, amilyet még sosem láttam tőle. – Ezt nem tehetjük meg Marckal. Jace megrázta a fejét: az arcára most már valami halvány, de éles bosszúság is kiült, mintha elege

lenne belőle, hogy ilyen egyszerű dolgokat eddig kell magyaráznia. – Nem azt kérem tőled, hogy hagyd el őt. Csak azt, hogy ne hagyj el engem sem. Ne tegyél le rólam! Micsoda? A szívem félreütött, a gyomrom összeszorult az izgalomtól. – Mit mondasz? – Én tudok várni, Faythe. Most még. De ha a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba, mármint ha lesz valaha olyan, elvárok tőled egy esélyt. Boldoggá tudjuk tenni egymást, Faythe. Tudom. És többé nem engedek el olyan dolgokat, amelyeket nehéz megszerezni. Te megéred a küzdelmet. Szóval most mégis úgy döntött, hogy benne van az alfa… A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott. Hideg légáram suhant be a szobába, eloszlatta körülöttünk a forróságot. Jace megpördült, a keze fejével végigtörölte a száját, mintha azzal eltakarhatná, amit tettünk. Persze mit sem használt, és az sem, ha eltakarom magam, de azért kikaptam a felsőmet az összedobált ruhák kupacából, és magam elé húztam, mintha ezzel a bűntudatomat is elrejthetném. Dr. Danny Carver állt dermedten a küszöbön, fél keze még a kilincsen. Az arcáról gondosan letörölt minden ítéletet, de a mi világunkban ez csak annyit jelentett, hogy nem akarja kimutatni, amit valójában gondol. – Khm… Greg mindenkit kéret az irodájába. – Persze. – Jace felállt, és egy gyors, kecses mozdulattal felkapta a nadrágját. Egy ember sem tudta volna utánacsinálni, habár abban a pillanatban valószínűleg én sem. – Csak hadd vegyek fel egy tiszta inget! A szeme még mindig vörös volt a sírástól, és a doki tekintete ellágyult, amikor meglátta. Azt gondolta, tudja, mi történt: láttam az arcán. Azt gondolta, az általunk ismert legjobb módon vigasztaltuk egymást. És igaza is volt, csak éppen azt nem sejtette, mennyivel több van mögötte. Mélyen, mélyen mögötte. Jace pillanatok múlva eltűnt, nehéz léptei dobogtak felfelé a lépcsőn, majd szinte azonnal megnyitotta a zuhanyt. A lelki szemeimmel azonban még mindig láttam a tekintetét. Visszahúztam a felsőmet, és felálltam, hogy a bugyimba is belelépjek. Megragadtam a kanapé karját, hogy megtartsam az egyensúlyomat, mert ismét rám tört a szédülés, és fogalmam sem volt, hogy ezt a tequilának vagy Jace-nek köszönhetem. – Minden rendben? – Carver becsukta az ajtót, és felém nyúlt, hogy segítsen, de eltoltam a kezét, és felhúztam a nadrágomat. – Jól vagyok. Vagyis amennyire mindenki más. Bólintott, és felemelte a csaknem üres tequilás üveget az asztalkáról: vidámság csillant a szemében. – Faythe, ezt csak felelősségteljes felnőtt jelenlétében lehet alkalmazni. És hadd jegyezzem meg, hogy Jace Hammond nem minősül ilyennek. Azonban Dannynek fogalma sem volt róla, mennyit fejlődött Jace éppen az imént. Sóhajtottam: előre rettegtem a mondattól, de tudtam, hogy nem kerülhetem el. – Dr. Carver, Danny, kérlek, ne szólj senkinek… – néztem rá könyörgő szemmel, és meglepve éreztem, hogy újra megindulnak a könnyeim, és a doktor arca elúszik a megbánásom és zavarom kavargó tócsájában. – Rólad és Jace-ről? – Nincs semmi ilyesmi – erősködtem, és a tenyerem élével elmaszatoltam a könnyeket. Nem lehet… – Nem úgy tűnt.

– Doki… Carver felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. – Nem az én dolgom. Ebben a hozzáállásában nem sokan osztoztak, és egy részem úgy érezte, könnyebb lenne, ha egyszerűen elkezdene kiabálni. Abban volt gyakorlatom, hogyan kell a kiabálást kezelni. Danny megvonta a vállát, és a tequila meglöttyent az üvegben. – Mindketten zaklatottak vagytok, és ha az emberek nem gondolkodnak tisztán, hülyeségek történnek. – Lehajolt, felszedte a kupakot is, visszacsavarta, majd lerakta az italt. – Azt meg mindannyian jól tudjuk, hogy a Cuervo remek segítség a szarkavarásban. Csak mondd, hogy tudod, mit csinálsz, és ígérd meg, hogy ebből nem iszol többet, és elfelejtem, hogy bármit is láttam. Sóhajtva lehuppantam a kanapéra, és a kezembe temettem az arcomat. – A második oké, soha többé tequila. De az igazság az, hogy fogalmam sincs, mi a francot csinálok. Carver együttérzőn mosolygott. – Hát, addig is, amíg kitalálod, szerintem fürödj meg! Érezni rajtad Jace szagát.

HÚSZ H

– ívd apádat a telefonhoz, de most azonnal! – kiáltotta apám, végigdobogott a keleti szőnyegen, aztán a keményfa padlón is, mielőtt megfordult. – Brett, te nem akarsz ebbe belekeveredni. Nem érdekel, hol van apád, vagy mit csinál éppen, kerítsd elő! Most! Összerándultam, és megmarkoltam a kanapé bőr karfáját. – Sajnálom, Sanders tanácsnok – felelte Brett Malone a vonalban, ám az apám arcán tükröződő dühből ítélve nem sajnálhatta eléggé ahhoz, hogy az számítson is. És azért sem kapott piros pontokat, amiért apámat kétséges pozíciója ellenére tanácsnoknak nevezte. – Apám pillanatnyilag nincs itt. Nem tudom, hova ment, és azt sem, mikor ér vissza. Apám nyilvánvalóan nem hitt neki. – Délelőtt fél tíz van, és ő otthonról dolgozik. – Igen, uram. – Brett Malone úgy tűnt, mint aki őszinte kínban van; na és halálosan be is ijedt; mármár megsajnáltam. Nem ő választotta az apját, és az a néhány alkalom, amikor találkoztunk régebben, meggyőzött, hogy a nézeteit sem osztja mindenben. Neki köszönhettük, hogy néhány nappal korábban megtudtuk, hogy apu ellen eljárás készül, mint azt bejelentették volna. Csakhogy apámra most nem hatott a logika, és ezért nem is tudtam hibáztatni. – Azt ne akard velem megetetni, hogy nincs mobilja! – Az alfánk visszadobogott az asztalához; a padló minden lépésénél megremegett. Mindkét kezemmel zuhanytól nedves hajamba túrtam, hogy el ne kezdjem tördelni őket. Azt hittem, élvezni fogom a műsort, amikor apám ráköti azt a rég megérdemelt csomót Malone pillanatnyilag csak jelképes farkára. Most azonban csak rettegtem, mert minden egyes szó, amit hallottam, csak megerősítette a bizonyosságomat, hogy apu kezdi elveszíteni az önuralmát. Hogy nem alfaként viselkedik, hanem apaként – kétségbeesett, dühtől elvakult apaként. – De igen, uram, apámnak van mobilja – motyogta a nyomorult Brett. – Sajnos azonban éppen itt van előttem. Ööö, biztosan elfeledkezett róla. Apám megállt, és tenyérrel az asztalára csapott. Az egész asztallap beleremegett: a tűzőgép, a macska alakú iratnehezék és a gemkapocstartó felborult – az utóbbi le is gurult, és teljes tartalma szétszóródott a padlón. Owen azonnal ott termett, marokkal szedte fel a kapcsokat, de az alfa észre se vette. – Add meg a számát! – követelte, és megfordult, éppen szembe a szoba ellentétes végében lévő bárral. – Majd üzenek neki. – Azonban mind tudtuk, hogy nem így lesz: addig fogja hívogatni, akár egész nap, amíg személyesen utol nem éri.

– Sajnálom, tanácsnok, nem vagyok felhatalmazva, hogy kiadjam a személyes mobilszámát. A falkák ügyében azt használja, amelyen ön is elérte, és ez a legjobb módja, hogy kapcsolatba lépjen vele. – Csakhogy nincs ott. – Pillanatnyilag nincs. – Ááááááághh! – Apám ökle megszorult, és a vezeték nélküli kézibeszélő darabokra tört, elektronikus srapnellel terítve be őt. – Szerezzetek egy másik telefont! – bődült el az alfa, és összerezzentem, amikor dr. Carver kivetette magát a folyosóra. Apám lehuppant a székébe, és az asztalra könyökölt, a homlokát két tenyerébe támasztotta. Zárt testhelyzet volt, és azt sugallta, hogy ne piszkáljuk, de látva Jace pillantását a szemközti kanapéról, és Owent, aki még mindig a földön térdelt és a gemkapcsokat szedegette, úgy éreztem, muszáj megszólalnom. – Apu? – Hmm? – Felemelte a fejét, viszonozta a pillantásomat, de nem volt valódi érdeklődés a szemében. – Van tervünk? – Igen. Megfizettetjük velük az árat. – A hangjából áradó hideg elszántság erősebben borzongatott, mint a januári szél, és valahol mélyen tudtam, le kellene beszélnem az azonnali akcióról. Nyilvánvaló volt, hogy nem gondolkodik tisztán, márpedig az elsietett döntések ritkán vezettek jóra. Ezt ő maga tanította nekem – azt, hogy a bosszú hidegen a legjobb. Mégsem bírtam megtenni. Legalább annyira vártam, hogy Malone megfizessen, mint apu, és őszintén, örültem, hogy végre ugyanazt valljuk. Mély lélegzetet vettem, bólintottam. – Hogyan? – Azonnali megtorlás. A számok nekünk kedveznek, a mi falkánk népessége a legnagyobb az országban, és komolyan gondoltam, amit Paul Blackwellnek mondtam. Ha Malone háborút akar, hát nagyon könnyen megkaphatja. Behívom a területeink minden kandúrját. Ó, a pokolba! Felálltam: igyekeztem visszafogni a kezem remegését, ahogy az asztala felé indultam. – Hát, az emberek közel negyede még mindig Marcot keresi. – Tudom. – Sóhajtott, megdörgölte a homlokát. – Akik kint vannak, maradhatnak is, de többet nem tudok adni. – Apu… nekem is vissza kell mennem. – Felállítottam a tűzőgépet, aztán felvettem a macskás papírnehezéket, és csak forgattam a kezemben. – Ethanért már nem tehetek semmit, de Marcnak szüksége van rám. A szemem sarkából elkaptam a pillantást, amelyet Owen és dr. Carver váltott egymással: félig sajnálkozás, félig lemondás. Ők nem hitték, hogy Marc él. Apám egy pillanatig csak bámult rám, mintha összpontosítania kellett volna arra, amit mondtam. Amit mondani próbáltam. Aztán bólintott, és egy másodpercig fel sem emelte a fejét. – Persze hogy szüksége van. – felelte elgondolkodva, és az arcán saját meghasonlásomat láttam. Elvette a kezemből a kőmacskát, és egy papírcsomóra tette. – Amint Kaci alakot vált, Jace visszavisz téged, és Dant Mississippibe. Persze utána vissza kell jönnie – tette hozzá, majd Jace-re pillantott. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy így elaprózzuk az erőforrásainkat éppen most. Bénán bólintottam. Hogy a fenében lehet véghezvinni egyszerre? Nem vagyunk elegen, hogy a

kóborok előtt találjunk rá Marcra, hogy megbosszuljuk Ethan halálát Malone falkáján, és megvédjük Kacit a tanács terveitől. Még akkor sem, ha valóban behívjuk az összes kandúrt, aki a rendelkezésünkre áll. Egyik ellenfelünknek sem kell egyszerre ilyen sok fronton küzdeni. – Semmi gond. – Jace hangja megcsuklott az első szón: nem beszélt, amióta az irodába hívtak minket. – Boldogan leszek a társa. A kétértelmű mondat megriasztott; reméltem, senki másnak nem tűnik fel. Mielőtt megfékezhettem volna magamat, rápillantottam. Csak rám koncentrált, fájdalmas tekintete elkapta az enyémet, és a szívem feldobogott erre a bátor, nyílt kapcsolódásra, egy hivatalos falkagyűlés közepén. Igyekeztem lelassítani a pulzusomat, mielőtt apám meghallja, de szerencsére őt annyira megtörte és összezavarta a tragédia, hogy semmit sem vett észre a szobában növekvő feszültségből, sem a stresszjelekből, amelyek pont olyan feltűnőek voltak rajtam, mint egy fehér zászló. Owen azonban észrevette. Kérdő pillantást vetett rám, de elkerültem a tekintetét. Carver azt hitte, érti, mi történt Jace és köztem, de a bátyám semmit nem sejtett. És akármennyire is szerettem, akármennyire is vágytam rá, hogy átöleljem, és együtt sirassuk a testvérünket, ezt még akkor sem magyarázhattam volna el neki. Még nem. Talán sohasem. Most veszítettem el azt az egy bátyámat, aki talán megértette volna. Apám megköszörülte a torkát, és pislantott, mintha így akarná rendbe szedni szokatlanul szétszórt gondolatait. – Fel kell hívnom néhány embert – jelentette ki, és kinyújtott karral az orvos felé intett. – Add ide a telefont! Dr. Carver engedelmeskedett. Apám tárcsázás közben rám nézett. – Michaellel egy órája beszéltem. Őt is éppen annyira megrázta a dolog, mint mindannyiunkat, de azt mondta, hogy képes lesz vezetni. Vicet azonban már kitette Parkernél. Megtennéd, hogy elmondod… hogy elmondasz nekik mindent? Vonakodva bólintottam, és összeszoruló szívvel nyúltam a zsebembe a telefonomért. Nem voltam épp jó futár, ha rossz hírekről volt szó. – Szervusz, Rick! – szólt a telefonba apám. Amíg anyai nagybátyám válaszolt, én már a mobilom híváslistáját böngésztem. – Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de… rossz híreim vannak. – Elhallgatott, aztán kipréselt magából valami fura nevetést, közben a homlokát dörgölte, mintha csak le akarná koptatni a bőrt a koponyájáról. – Habár ennél jobban még aligha becsültem alá bármit életemben. Újabb szünet, és távolról hallottam, amint Rick bácsi megkérdezi apámat, jól van-e. – Nem, nem vagyok – felelte apu. – Rick, Ethan meghalt. És kész, ennyit bírtam elviselni. Kisiettem a folyosóra, látszólag azért, hogy egyedül intézhessem a magam hívásait, de valójában azért, hogy ne kelljen újra hallanom azt a rémes mondatot. – Halló? – vette fel Vic a telefont, hangja recsegett a rossz térerő miatt, és rekedt volt a kimerültségtől. Még mindig az erdőt járta, Marcot kereste. Elmentem Kaci ajtaja előtt: bepillantva láttam, hogy anyám elaludt a karosszékben, a feje oldalra billent. Kipirosodott, puffadt arcán még láttam a legutóbbi könnyek nyomát. – Szia, Vic, én vagyok – feleltem súgva, miközben odébb siettem, hogy fel ne ébresszem anyámat. Odaát levelek zizegtek, egy ág reccsent: Vic következő szavai már sokkal éberebben hangzottak.

– Mi a baj? Kaci? – Nem. – Beléptem a szobámba, becsuktam az ajtót, aztán neki is dőltem. – Ethan. – Szipogtam, aztán összeszorítottam a szememet: eltökéltem, hogy nem fogok megint sírni. Ha engedek a könnyeimnek, sosem fejezem be a telefonhívást. Az avart zörgető lépések megálltak, súlyos csend ereszkedett a vonalra. – Hogy történt? – Vic hangjából hallottam, hogy megértette. Azt nem tudhatta, miként, de azt igen, mi történt. – Ő és Jace kivitték Kacit sétálni az erdőbe – mondtam, és már potyogtak is a könnyeim. – Malone négy kandúrja megtámadta őket. Jace visszaért Kacivel, de Ethan hátramaradt, hogy feltartsa őket. – Végül már én is alig értettem, amit mondok, de Vic nem kérdezett vissza. Egy percig csak hallgattunk mindketten, mindössze a természet hangjai szűrődtek be a vonalba. Aztán Vic sóhaját hallottam, és abban gyászt, dühöt és elfogadást. Bosszantott, hogy nem érez tagadást. Persze nem Vicre magára voltam dühös, hanem a világra, amelyben élünk – ahol az erőszak és a halál olyannyira hétköznapi, hogy mindössze egy fáradt sóhajjal és egy komor fintorral vesszük tudomásul. Az erőszakos halált nem volna szabad ilyen könnyen elfogadni. Okot kellene adnia a könnyekre, a hisztériára, de legalább a napi rutin megszakítására. Egy efféle veszteség után nem folytatódhatna minden ugyanúgy – mint a puskalövés a csendet, úgy kellene hogy szétzúzza az életet. Mindenkit, akit elér, fel kellene ráznia, és együtt kellene követelnünk a végét. És mégis, már akkor, amikor a gondolatok átszaladtak a fejemen, olyan gyorsan, hogy szinte utol sem tudtam érni őket, olyan keserűen, hogy a szám fintorba torzult utánuk – már akkor tudtam, hogy a valóság más. Az erőszak a létezésünkkel egyidős, és nem is állíthatjuk meg. A legtöbb, amit tehetünk annyi, hogy igába hajtjuk a saját hasznunkra. Azért, hogy igazságot szolgáltassunk Ethannek. És azt az igazságot ki is fogjuk szolgáltatni. – De miért sértette meg a határt Malone? – kérdezte Vic, és nem volt a hangjában hitetlenkedés, csak döbbenet és düh. – Kacit akarták, és mi nem adtuk át. – Persze gyanítottuk, hogy Malone jóval többet is akar, mint egyszerűen a kislányt, de a háború témáját nem én akartam felhozni. – Miért kell neki Kaci? – Még mielőtt felelhettem volna, Vic maga adta meg a választ. – Mert akié a nőstény, azé az összes kandúr is. Kihúztam az asztaltól az irodaszékemet, és lehuppantam rá. – Ezt szebben mondtad, mint ahogy én fogalmaztam volna, de tulajdonképpen igen. – Ez undorító – köpte Vic. – Hát, üdv a világomban. – A fenébe, Faythe! Úgy sajnálom! Nem tudom elhinni. – Elhallgatott: a csendet szipogással töltöttem ki. – Apád hogy bírja? – Már előkészítette a falon a helyet Malone trófeájának – vágtam rá. Megpörgettem az asztalon egy dísztollat: oda sem figyelve csak éreztem, ahogy a tollak a tenyeremet csiklandozzák. – Bosszúról beszél igazság helyett, pedig ez nem jellemző rá. – Nem tudom hibáztatni – Vic újra sóhajtott. – Édesanyád hogy van? – Zaklatott, de azt hiszem, Kaci ápolása segít neki, hogy elfogadja Ethan halálát. A vonalból távoli lépteket hallottam, alighanem egy másik kandúrét a keresőcsapatból. – Akkor most… megtoroljuk? – Igen. Jace elvisz engem és Dant Mississippibe, hogy folytassuk Marc keresését, te meg Parker

pedig visszautazhattok vele, ha akartok. Apu még nem mondott részleteket, de biztos, hogy szüksége lesz rátok, akármit is tervez. – Rendben. Hűha! – Megmondanád Parkernek? De ne terjesszétek! Nem kell, hogy az egész világ tudomást szerezzen a sebezhetőségünkről. – Semmi gond. – És, Vic? – Már tudtam a választ, de meg kellett kérdeznem. – Találtatok valamit? Lassan kifújta a levegőt: ilyen hangja van a csalódott bosszúságnak. – Még nem. De megtaláljuk. – Tudom. Úgy lesz. – Mégis, amikor letettem, friss könnyek homályosították el a szememet. Összefontam a karomat az asztalon, ráhajtottam a homlokomat, és azt kívántam, bárcsak az elmémet is olyan könnyen be tudnám csukni, mint a szememet. Azonban nem volt hozzá erőm, hogy kizárjam a gyomromban kőként ülő kételyt, vagy a szívemet savként maró félelmet. – Jól vagy? Felriadtam, kihúztam magam. Jace állt a küszöbömön, ép kezével még mindig fogta a kilincset. Átkozott lopódzó kandúrok! – Kicsit sem. Hát te? – Nagyjából ugyanúgy. – Jace örök mosolya odalett, megszokhatatlanul furának láttam az arcát a gödröcskéi nélkül. Megfordultam a székkel, úgy figyeltem, amint átszeli a szobát, és az ágyam végébe ül, biztonságos távolságra tőlem. Nem mintha számított volna. Már csak a látványa is adrenalinlöketet küldött a szívembe, és nem tudtam eldönteni, hogy a bűntudat, vagy a nagyon is igazi kapcsolatunkból eredő őszinte szívfájdalom áll-e emögött, esetleg áruló testem készséges emlékezete. – Lesz ez valaha is könnyebb? – tudakoltam, és megmarkoltam a székem támláját. – Marcra gondolsz, vagy Ethanre? – Akármelyikre. Mindkettőre. – Nem hiszem. Addig biztosan nem, amíg meg nem találjuk. Mármint persze Marcot. – Dr. Carver szerint halott. Jace homlokán elmélyültek a fájdalmas ráncok, és engem megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés töltött el emiatt. Valóban azt akarta, hogy élve találjuk meg Marcot, még azok után is, ami közöttünk történt. Hogyan lehetnek a dolgok ennyire bonyolultak? Lehetséges valamiképpen kibogozni a csomót úgy, hogy közben ne szakadjon meg egyetlen kötelék sem? Jace ép keze az ágyvég oszlopára kulcsolódott, a másikat gondosan az ölében pihentette. A tartásából úgy ítéltem, feláldozta a kényelmet a tiszta fej oltárán, és nem vett be több fájdalomcsillapítót. – Ezt ő mondta? – Nem kellett mondania. És hát, ő tudja a legjobban megítélni Marc esélyeit, nem? – Nem. – Jace már majdnem felállt, hogy vigasztaljon, de végül meggondolta magát, és visszahuppant a matrac szélére. – Te tudod a legjobban megítélni. Te ismered a testi és lelkierejét is, és az elszántságot, ami hozzád húzza. Carvernek erről fogalma sincs. – Köszönöm! – Hálásan mosolyogtam rá, de a szívem hevesebben kezdett lüktetni, amikor a pillantásunk találkozott, és hiába igyekeztem, nem tudtam lecsillapítani. Nem tudtam elhessegetni a keze emlékét a bőrömön, az ajkát az ajkamon.

Az, hogy lefeküdtem Jace-szel, nem változtatta meg a Marc iránti érzéseimet. Arra semmi sem lett volna képes. Még mindig kétségbeesetten szerettem Marcot, és elképzelni sem bírtam az életemet nélküle. Jace… valami mást jelentett. Valamit, amit csak éreztem, de nem tudtam szavakba önteni. Valamit, amit akartam, és nem voltam képes ellenállni neki most, hogy a gyász meggyengített. Valamit, aminek várnia kellett. Ezt a válságot már képtelen voltam kezelni így, hogy minden más is kavargott körülöttem. Úgyhogy elszakítottam tőle a tekintetemet, hogy nehogy meglássa a saját részét a jelenlegi létemet meghatározó szívfájdalomban. – Nem tudom elhinni, hogy Cal megtette. – Jace ép kézfejével megtörölte kivörösödött, nedves szemét, ezzel pedig mindkettőnket visszatérített az aktuális témához. – Tudom, hogy nagyravágyó, de mégis, mi a francot akart ezzel elérni, azon kívül, hogy felbosszant minket? – Háborút. – Kiszedtem egy zsebkendőt az íróasztalomon várakozó dobozból, és megtöröltem az arcomat. – És amikor apu nem adta át Kacit, Calvin úgy vélte, most úgy sikerült belekötnie valakibe, hogy azt a tanács is jóváhagyja majd. Az igazi szívás az, hogy ezúttal még igaza is lehet. Zárt szavazást rendezett, és elég alfát csalt bele, hogy megszerezze a határátlépéshez szükséges engedélyt. – Hát, ha tényleg háborút akart, éppen azt fogja kapni. – Jace egyre figyelmesebben nézte az arcomat, mintha valami különlegeset keresne ott. – Greg holnap átküld minket… – Ne! – nyögtem fel. Jace furcsamód megkönnyebbült a reakciómon. – Ha Malone ezt előre kigondolta, akkor már megvan a terve, és a katonái is a helyén. Jace komoran bólintott. – A meglepetés ereje odavan, és nincs is kéznél minden haderőnk. Lehunytam a szememet, vettem egy lassú, mély lélegzetet, mielőtt felnéztem volna rá. – Mészárlás lesz. – Hát, szép nem lesz, az biztos. – A jobb karjára tekert kötés szélét kezdte piszkálni. – De azért felülmúljuk őket létszámban, még így is, hogy az emberek egy része Marcot keresi. – Igen? Malone soha… – Elhallgattam, mert a folyosóról beszűrődő lépések zaja eszembe juttatta, hogy egy vérmacska-háztartásban nincsen magánélet. Felálltam, halkan becsuktam az ajtót, majd suttogva folytattam, miközben visszamentem a helyemre. – Malone soha nem kezdeményezte volna ezt a harcot, ha nem áll mögötte jó pár szövetséges. Mitchell és Gardner a tippem. Ők pedig már biztosan elküldték a maguk embereit segítségnek. Ha apu Kentuckyba küld minket, ott már várni fognak ránk Malone és a szövetségesek kandúrjai. Jace megint csak bólintott. Törökülésbe kuporodtam az ágyon, szemben vele. – És a ranch, meg Kaci, teljesen védtelenül marad. Bassza meg. A hajamba túrtam: végigvizsgáltam a lehetséges megoldásokat, ahogy azok felmerültek bennem. De csak egy kecsegtetett némi reménnyel, és egyben fenntartotta az igazság védelmezőjeként elfoglalt álláspontunkat is. – Mielőtt átküld minket, apunak ki kellene puhatolnia, ki lesz kész melléállni. Az ember nem vívhat meg egy háborút szövetségesek nélkül. – Tudom. Ne érts félre… – Jace szeme kitágult várakozó izgalmában –, ha itt volna, én magam tépném ki Calvin torkát. De azzal, hogy még több kandúrt küldünk a halálba, nem bosszuljuk meg Ethant. Csak eláruljuk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felvonuljunk ott, mindössze a jogos dühvel mögöttünk. Meglepetten néztem rá. Ez hol rejtőzött eddig? A bátyám halála engem összetört és összezavart, de

a legjobb barátját megerősítette. Jace bátorságot és célt talált az elszánásban, hogy megbosszulja Ethant – a megfelelő módon. A csendes mélység a szemében elnyelni készült, ahogy fogva tartotta a pillantásomat. Egyszerre ráébredtem, hogy alig egy karnyújtásnyira ülünk egymástól, kettesben, a szobámban. Az ágyamon. Lesütöttem a szememet, és az ágytakaró bolyhaival kezdtem vacakolni, visszakényszerítve a gondolataimat a tárgyra. – Apu sosem lépne ilyen elhamarkodottan akcióba, ha tiszta fejjel gondolkodna. – Akkor le kell beszélned róla, Faythe. – Jace lehajolt, hogy megtalálja a pillantásomat. – Érd el, hogy előbb végiggondolja! – Beszéljem le? – Nekidőltem a fejtámlának, és hagytam hátracsuklani a fejemet: most a mennyezetet bámultam. – Mikor beszélte le az én apámat bárki is bármiről utoljára? Még a legjobb napjain is ritkán hallgat rám, márpedig ez nem olyan nap. – Hát akkor érd el, hogy hallgasson rád! Még mindig a te kezedbe akarja letenni a falkát egy napon? – Jace előrecsusszant, és megfogta a kezemet. Bár az arcán most komoly kifejezés ült, a szeme sarkában húzódó ráncoktól a szája egyenes vonaláig, az ujjaim mégis úgy bizseregtek, mintha egy konnektorba dugtam volna őket. – Igen, legalábbis úgy tudom. – A fenébe, a fenébe, a fenébe! A szívem fájt, a pulzusom kalapált a fülemben, és biztosra vettem, hogy Jace legalább az egyiket hallja is. Félelem, szorongás, zavar és az izgalom apró szikrája mind bennem kavargott, és azzal fenyegetett, hogy mindenestől megborít. És valami azt súgta, hogy ha ez megtörténik, sosem nyerem vissza az egyensúlyomat. – Hát akkor, ha kiállsz elé, tiszteletben kell tartania a véleményedet – tette hozzá Jace, mint aki észre sem veszi a bennem tomboló káoszt, és meleg ujjai megszorultak az enyémeken. – Ha azt tervezi, hogy berohan oda, és nem épít másra, mint a nyers erőre, akkor nem gondolkodik tisztán, és mindenkit veszélybe sodor. Mondanod kell neki valamit. De kettesben. Mert az alfám szavát bármely más módon kétségbe vonni tiszteletlenség lett volna. Még ha nem is hallgat ránk, veszít a tekintélyéből a végrehajtói előtt, az pedig katasztrofálisan meggyengítette volna a morált. Főleg a jelenlegi krízis közepén. Úgyhogy most majd megmondom az alfámnak – az apámnak –, hogy nagy hibát követ el. Nem nagy ügy, mi? Végül is huszonhárom életévem alatt számtalanszor veszekedtem már vele. Persze azelőtt csak ritkán vett komolyan. Azonban most nem engedheti ezt meg magának.

HUSZONEGY Csendesen lopóztam be az irodába, remélve, hogy elkerülöm apám figyelmét. Nem kellett volna óvatoskodnom. Az alfa fel-alá járkált a fal és a kanapé között, a fülén a nappaliból behozott telefon. Teljesen elmerült a beszélgetésben, de megkönnyebbülésemre most nyugodtabbnak tűnt, mint amikor Blackwellel beszélt. Dr. Carver apám székében ült görnyedten, és az iratszekrény alsó fiókjában keresgélt, közben néha el-elkáromkodta magát a bajsza alatt, abban bízva, hogy jelen idegállapotában az alfa nem is veszi észre. Igaza volt. Előreengedtem Jace-t, ő pedig letelepedett a kétszemélyes kanapéra, és most engem nézett, mintha a belém vetett bizalmából akarna feltölteni bátorsággal. Mellette Dan ült egyenes háttal, és mindent megfigyelt, ami körülötte történt: még mindig nem tért magához a meglepetésből, hogy a falkánk válságának közepébe csöppent. Owen vele szemben ücsörgött, kalapja a kis asztalkán, egy, whiskeytől még nedves pohár társaságában pihent. A bátyám a térdére könyökölt, lehorgasztotta és a kezébe támasztotta a fejét. Elveszettnek, magányosnak tűnt. Melléültem a párnára. Felnézett: az arca piros és püffedt volt a könnyektől. Kitárta a karját, úgy üdvözölt, nem mosollyal, hanem olyan arccal, amit nagyon is jól megértettem: a közösen viselt fajdalom grimaszával. Oldalra fordultam, és addig fészkelődtem, amíg a hátam az oldalának nem ért. Bal karja körém fonódott, a fejem a vállára támaszkodott. Friss izzadságot, élő földet éreztem rajta, és azt a gyenge illatú arcszeszt, amit tizenhét éves kora óta használt. Ismerős, szeretett illatok voltak ezek, de alattuk ott rejlett Owen személyes illata is: egyszerre megnyugtató, és szívszakasztóan hasonló Ethanéhez. Mintha csak sejtené, mire gondolok, Owen magához szorított. Hozzásimultam, egy pillanatra lehunytam a szememet. Amikor felnéztem, Jace-t láttam. Apámra pillantott, majd bátorítón biccentett. Viszonoztam a bólintást: beszélek vele, amint leteszi a telefont. Addig viszont belehallgatok a beszélgetésbe, és megpróbálom behozni, amit elmulasztottam. – Miről maradtam le? – kérdeztem súgva Owent. – Rick bácsival beszél. – Még mindig? – Úgy éreztem, legalább egy órát töltöttem a szobámban, de az órám elárulta, hogy alig a harmadát. – Igen. – Elhozza Abbyt, Melissa nénit meg a fiúk egy részét a temetésre szombaton.

Ethan temetésére. Három nap múlva. Természetesen lesz temetés. Ezzel tisztában voltam, néhány futó pillanatig még gondoltam is rá korábban, de valójában nem fogtam fel, mit is jelent. Több tucat ember, alfák, a feleségeik, kandúrok, talán még lánygyerekek vagy unokák is. Mind azért jönnek, hogy minket vigasztaljanak, hogy velünk gyászoljanak, hogy elbúcsúzzanak Ethantől. Csakhogy én nem akartam elbúcsúzni Ethantől. Nem álltam készen, és a lelkem mélyén tudtam, nem is fogok soha. – Mit csinál? – intettem a fejemmel dr. Carver felé, aki még mindig az iratszekrényben kutakodott. – A falka telefonjegyzékét kereste, de szerintem azt már az előbb megtalálta. Most valószínűleg Ryan után nyomoz. Hát persze. Mert anyu összetörne – valószínűleg helyrehozhatatlanul –, ha Ryan nem venne részt Ethan temetésén. Nem tudhattam biztosra, hogy valóban ő-e a kedvence, bár ez lett volna a legegyszerűbb magyarázat a kapcsolatukra. Anyánk szíve mindig ellágyult másodszülöttje irányában, talán azért, mert Ryannek volt rá a legtovább szüksége, akár bátorításról, akár vigasztalásról, akár pénzről volt szó. Halk sípolás rántotta vissza a figyelmemet apámra, amikor bontotta a vonalat, és a bárszekrényre tette a kézibeszélőt. – Carver, add ide azt a listát! Mindenki fogjon egy lapot, kezdjétek a tetején, fentről lefelé haladjatok! Hívjatok be mindenkit, aki nem vesz részt Marc keresésében! – Apám minden mozdulata vibrált, minden lépése dongott, minden szava visszhangzott a veszély rejtett erejétől. Dan kényelmetlenül fészkelődött. Halvány, bátorító mosolyt küldtem felé, aztán nagyot nyeltem, és összekulcsoltam a kezeimet, hogy ne remegjenek, és úgy vártam az alkalmat, hogy félbeszakítsam apámat. – Mind legyenek itt holnap délre! – rendelkezett, észre sem véve idegességemet. – Csak röviden. Ethant a saját birtokunkon támadták és ölték meg egyelőre azonosítatlan támadók. – Mivel a falkánk néhány tagja máshol született, és esetleg Malone felé húzhat a szíve. Az olyan információt, mint hogy valójában mi történt Ethannel, apám majd személyesen adja át, hogy közben alaposan megfigyelhesse a kandúr reakcióját. – Ha üzenetet kell hagynotok, csak adjátok meg a magánszámomat, és azt, hogy haladéktalanul hívjanak vissza. Dr. Carver felegyenesedett, és visszagurult a székkel az asztalhoz, ahol már várta egy gyűrűskönyv, nyitva. Felpattintotta a gyűrűket, és nekiállt kiszedni a lapokat. – Apu, várj! – Megütögettem Owen karját, elengedett. – Beszélhetnék veled egy percet? – Most nem, Faythe. – Átvette a lapokat Dannytől, és egyet rögtön Jace kezébe nyomott. – Ezeknek nagy része mobilszám, de mivel jó páran macskaként vannak őrjáraton, üzeneteket is kell majd hagynod. Jegyezd fel a margón mindenkinél, hogy elérted-e vagy nem! – Fontos lenne – próbálkoztam kalapáló szívvel, és felálltam, hogy ne nézhessen el mellettem. Akkor megkerülte a kisebbik ülőalkalmatosságot, és Owennek meg nekem is nyújtotta a lapot. – Ez a fontos. – Tudom, de… – Elvettem a papírt, mert nem volt más választásom. Ennyit a négyszemközti beavatkozásról. – Úgy gondolom, hogy füstölgő fegyverekkel egyenesen betörni oda talán nem a legjobb módja az ügy kezelésének. Az alfa arcvonásai megkeményedtek, és egyszerre úgy tűnt, sokkal nagyobb, mint azt a testméretei indokolnák. Megmozdultak az orrcimpái, mintha csak a félelmemet akarná kiszagolni, és nem volt

kétségem, hogy meg is találta. Éppen akkor léptem be a benne lángoló pokolba, és jóformán éreztem, ahogy a bőröm perzselődik. Körülöttem minden megdermedt, elnémult. A fiúknak több eszük volt, semhogy egyetlen mozdulattal is magukra vonják a figyelmét, kivéve Jace-t, aki aprót bólintott. Nagyon rossz időpontot választottam rá, hogy megkérdőjelezzem az alfa tekintélyét, de ez adatott. – Ha várunk, elveszítjük a meglepetés erejét – szűrte összeszorított fogain át. Ökölbe szoruló kezében cafatokká gyűrődtek a papírok. – Az már most sem a miénk – érveltem, és igyekeztem a bátorságomat megtámogatni a ténnyel, miszerint csaknem biztosan igazam van. Hogy az apám nem gondolkodik tiszta fejjel, és ha nem érem el, hogy ezt belássa, csak még többen lelik halálukat. – Faythe, fogalmad sincs róla, miről beszélsz! Amellett, ez a rendszer nem demokrácia! – mennydörögte apám, olyan mély, üvöltő hangon, hogy küzdenem kellett a vággyal, hogy eltakarjam a fülemet: féltem, hogy a hirtelen mozdulat valami sokkal rosszabbat szabadít el. Még mindig én vagyok itt a főnök, mindegy, mit gondol a vérmacskák világának többi része. A nemződ vagyok és az alfád, te pedig köteles vagy tisztelni engem! Riadtan zuhantam vissza a kanapéra: Owen összerándult mellettem. Dan légzése is felgyorsult. A szobában tapintani lehetett a feszültséget. Tartottam tőle, hogy ha megmozdulok, még a levegő is szikrát vet. – Igen, apu – feleltem, mert úgy láttam, választ vár tőlem. Még sosem láttam ilyennek korábban, ennyi ellentmondásos érzelem szorításában. A felszínen úszott a természetes fájdalom és düh Ethan halála miatt. Csakhogy ezeken kívül, az állkapcsa vonalában ott feszült a frusztráció, összeszűkülő szemében bűntudat csillogott, és abból a kemény, egyenes vonalból pedig, amivé a száját összepréselte, elszánást olvastam ki. Annyiban akartam hagyni. Nagyon nagy részem szerette volna elővenni a mobiltelefont, és nekiállni tárcsázni a számokat, már csak azért is, hogy ne dühítsem fel még jobban. Apám ítéletének megkérdőjelezése, akármilyen jó okból is, keserű árulásízt hagyott a számban, főleg most, hogy a többi alfa nyilvánosan is kifejezte komoly kételyeit a vezetési képességeit illetően. Azonban ha hagyom, hogy a rossz utat válassza, az csak még több kétséget hoz, még több bizalmatlanságot, amikor az inváziónkat eléri majd a kudarc. Úgyhogy újra kinyitottam a számat, közben igyekeztem lecsillapítani a szívemet, hogy a félelem egyértelmű jele túl ne feszítse a húrt. – De ha most betörünk… Már majdnem elfordult: amikor meghallotta a hangomat, úgy perdült vissza felém, hogy alig ismertem meg dühtől eltorzult arcát. Felhúzott ajka mögül elővillantak a fogai, a szeme lángot szórt. Ami azt illeti, kicsit furának is tűnt… a pupillája immár nem kerek volt, hanem fent és lent kicsúcsosodó. A rohadt életbe! Átváltozott az arca! Irányítás és figyelmeztetés nélkül csúszott bele a részleges átváltozásba. Becsuktam a számat, és egy pillanatig csak bámultam rá meglepetten, mielőtt felfogtam volna, hogy nagyon is macskás morgást hallok a torkából – az is átváltozott? Basszus! A szívverésem még tovább gyorsult – nem ez volt az alkalmas időpont, hogy megcsodáljam a haladását. Az indulata jó okból ruházta fel macskatulajdonságokkal, és nemsokára fogai is lesznek a szeme és a hangja mellé. És bár meglehetősen biztos voltam benne, hogy valójában soha, semmi körülmények között nem bántana, éppen úgy nézett ki, mint aki élve akar megenni, és nem

szívesen kockáztattam. Le kellett beszélnem. Gyorsan. Nem volt időm megvárni, amíg teljesen átalakul. – Nézz ránk! – Lassan széttártam a karomat, csak semmi hirtelen mozdulat, hogy belefoglaljam Jace-t, Dant és Owent is. De a szememet nem vettem le a dühöngő alfáról. – Azt akarod, hogy mi is meghaljunk? Apám csak pislantott egyre macskaszerűbb szemével, és megdermedt. Ezt bátorításnak vettem, hogy folytathatom. – Mert ha beküldesz minket most Malone területeire, éppen ez fog történni. Várni fog ránk. Manipulált té… – hoppá. Nem bölcs húzás kijelenteni, hogy valamiben az alfa a hibás. – …minket, hogy támadjuk meg, és előre beosztott tartalékokkal várja majd, hogy lemészárolhassa az embereidet! Akkor aztán lesz egy rakás halottad még, és vagy tucatnyi temetés, amit megszervezhetsz! Az utolsó mondattal túl messzire mentem volna? Úgy véltem, igen, de apám mintha végre elkezdett volna figyelni rám. – Igaza van, Greg – szólalt meg Jace nyugodtan, határozottan, és én majdnem csuklani kezdtem a meglepetéstől. – Át kellene gondolni, mielőtt bármibe beleugranánk. Apám felé fordult, és megmorogta. Jace becsületére legyen szólva, hogy bár tisztelete jeléül lesütötte a szemét, nem vonta vissza a szavait. Bocsánatot sem kért. – Két perced van – fordult vissza felém apám; inkább morogta a szavakat. Macskaszeme nem eresztett el. Hátakkor lássuk a semmit! Mély lélegzetet vettem, és belevágtam az érvelésbe – amelyből Jace-t, az ő érdekében, kihagytam, arra az esetre, ha az ügy rosszul végződne. – Azt gondolom, bölcsebb volna várni, és beszélni előbb a többi alfával. Minddel, aki nem vett részt a zárt szavazáson. Ha teljes súllyal akarjuk megtorolni, ami történt, és személy szerint azt gondolom, ezt kell tennünk – erre a szobában mindenki rábólintott –, akkor szövetségesekre van szükségünk. És szövetséges csapatokra. Malone megszerzi ezt azoktól az alfáktól, akik őt támogatják a politikai játszmában, nekünk is így kellene tennünk. Az, hogy Ethant megbosszuljuk, egyúttal fejezze csak ki, hogy téged támogatunk. – Megkockáztattam egy apró mosolyt. – Tudod, két legyet egy csapásra. – És rengeteg légycsapóval… Apám láthatóan figyelt rám, de még csak félig győztem meg. – Még ha nem is öltek volna meg senkit, az, hogy betörtek egy másik falka területére, önmagában hadüzenet – morogta, és két lépést hátrált, a karosszéke felé. Az, hogy kilép a személyes teremből, azt jelezte, hogy a fejében lassan úrrá lesz a logika, és erre utalt civilizált hangneme is. Halkan, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. – Ha lassan reagálunk, gyengeséget mutatok, márpedig nem engedhetem meg, hogy gyengének tűnjek éppen most. – Tudom, apu, de…. Még nem fejezte be. – És mivel meg is öltek valakit, annál fontosabb az azonnali válasz. Ha nem bosszuljuk meg Ethan halálát, folt esik az emlékén, márpedig azt nem hagyom. Tudtam, hogy kihívásnak venné, úgyhogy leküzdöttem a vágyat, hogy felálljak, csak előrehajoltam ültömben, hátha így is jelezni tudom, mennyire fontos a mondanivalóm. Jutalomképpen apám beült a karosszékébe; végre ő uralta a dühét, és nem a dühe őt. – Megbosszuljuk őt, apu. Ugyanannyira akarom én is, mint mindenki más. – A térdemre

könyököltem, összekulcsoltam az ujjaimat. – De ha berontunk, és elveszítjük az ütközetet Malone-nal szemben, azzal egyenesen szégyent hoznánk Ethan emlékére, amellett szükségtelenül okoznánk sok más kandúr halálát. És hogyan lenne méltó Ethan emlékéhez mások pusztulása? – Nem lenne az. – Apám elgondolkodva lehunyta a szemét, hátradőlt. Amikor újra felnézett, az arcában már rendes, emberi szemek ragyogtak. – Legelőször eltemetjük őt. Foglalkozunk a veszteségünkkel és a gyásszal, úgyhogy amikor majd szembenézünk az ellenséggel, nem lesz bennünk más, csak düh és bosszúvágy. Összegyűjtjük a szövetségeseinket, és egyesült erővel küzdünk majd, hogy megmutassuk az ellenségnek: nem vagyunk préda. Nem fognak minket egyenként elragadni, beteg kislányt, magányos védelmezőt. Megkönnyebbülten sóhajtottam, Jace aprót és tiszteletteljeset bólintott. Apám ismét lehunyta a szemét, összetámasztott ujjai hegyét az álla alá helyezte. – De először elsiratjuk a halottainkat. – Jól csináltad – suttogta nekem Jace a konyhasziget túloldaláról, és a pillantása mintha keresztülégetett volna, forróbban, mint a friss kávé első adagja. – Egy napon remek alfa lesz belőled. – Köszönöm! – Apró diadalom azonban keserédes volt, hiszen Ethan halálát követte, nem Marc csodálatos visszatérését. A falkánkra sorozatban mért csapások után semmi sem tűnt annyira szépnek. – Meg fogják találni őt, Faythe. – Jace pillantása egyre súlyosabban nehezedett rám, nem eresztett. – Én pedig segíteni fogok. Micsoda? – Nem. – Összeszűkülő szemmel vizsgálgattam az arcát, kerestem az ajánlkozása mögötti igazi okot. – Neked itt kell maradnod, hogy pihenj. Gyógyulj. – Jelentőségteljesen friss kötésére néztem. Dr. Carver szerette volna, ha Jace aznap még egyszer, de inkább kétszer átváltozik, hogy gyorsítsa a gyógyulást, de még ha meg is teszi, attól sebesült marad, és ha harcba akar szállni a falka ellen, ahol született, az elkövetkező napokban minden alkalmat meg kell ragadnia a pihenésre. – Faythe, mindegy, mi lesz veled és velem ezek után, én nem akarom Marcot holtan látni, sem azt, hogy szenvedjen. És esküszöm, még csak meg sem ölellek, amíg kint vagyunk – tette hozzá még halkabban, de én azért körbepillantottam, hogy nem hallotta-e valaki. Apámnak volt elég baja anélkül is, hogy a magánéleti gondjaim miatt főjön a feje, és amiatt, hogy azok majd hogyan hatnak ki a falkára. Szerencsére egyedül voltunk a konyhában, és a szomszédos ebédlő is üresen állt. Persze ez nem jelentett éppen sokat, ha figyelembe vesszük, milyen éles egy vérmacska hallása… – Jace… – Ne mondj semmit! – Egy határozott pillantással szakított félbe. – Csak találjuk meg Marcot, és intézzük el Calvint! Minden mással később foglalkozhatunk. Rendben? Tétováztam: most az egyszer fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – Rendben? – ismételte, és azon kaptam magam, hogy bólintok, mert könnyű kiutat javasolt. A halogatás és én életre szóló barátságban voltunk, és az új találkozás kényelmes volt, ha nem is épp örömteli. – Faythe! – Anyám állt a küszöbön: annyira megijesztett, hogy kiloccsantottam a kávémat a pultra. Egy pillanatra attól tartottam, hogy túl sok mindent hallott meg, de aztán megláttam, hogy aggódik, nem pedig dühös, vagy a legcsekélyebb mértékben is kritikus. Őszes apródfrizurája összekócolódott, a ruhái meggyűrődtek a székben bóbiskolástól, és általában tökéletes tartása helyett most úgy nézett ki,

mintha a világ teljes súlya az ő vállán nyugodna. A szívem riadalmamban melléütött. – Mi a baj? – Kaci pulzusa csak úgy száguld, és éppen most hányt ki mindent, amit reggelizett. Alakot kell váltania, Faythe, most azonnal, bár nem vagyok benne biztos, hogy van hozzá ereje. – A francba! – Pislantottam, igyekezve félretenni a többi bajomat, és a beteg kislányra összpontosítani. – Rendben. Átvezetem Kacit az alakváltáson, aztán, amikor már tudom, hogy rendben van, elindulok Jace-szel és Dannel Mississippibe. Jace-re pillantottam, aztán anyámra, és olyan halkan kérdeztem meg, ahogy csak suttogni bírtam: – Tudja, mi történt Ethannel? Anyám komoran rázta a fejét, ősz haja meglebbent. – Nem, és nem is hiszem, hogy tudnia kellene, amíg nem váltott. Nincs szüksége rá, hogy a saját egészségén kívül más miatt is aggódjon. Most az egyszer tökéletesen egyetértettem vele. Jace-szel együtt követtem végig a folyosón, abba a hálószobába, amely annak idején Michaelt szolgálta. Kaci pokolian nézett ki. Lehuppantam abba a székbe, amelyben korábban anyám őrködött, előrehajolva a matracra könyököltem, fél kezembe fogtam Kaciét. Nyirkos volt a tenyere, forró, az arcán izzadság gyöngyözött, ami átitatta a haját. Közömbös tekintettel nézett rám, és még a ráborított takarók alatt is reszketett. Nem akartam elhinni a változást. Néhány órája még sétált – na jó, nagyrészt vitték – az erdőben, és most úgy tűnt, mintha újra hányna, de nincs már ereje. Anyunak igaza volt. Alakot kell váltania. Azonnal. – Hogy vagy, Kaci? – A válasz nyilvánvaló volt, mégis tudnom kellett, hogy képes lesz-e magától végigcsinálni, vagy dr. Carver injekciója kell hozzá. – Szarul, hát te? – Halványan rám mosolygott: az ajka apró felhúzódása többet mondott a szavaknál, és meggyőzött, hogy képes lesz végigcsinálni. – Mi történt? – tudakolta. – Kik voltak azok a macskák? Csak annyi telt tőlem, hogy nem engedtem kiülni az igazságot az arcomra. Mély lélegzetet vettem, a szemébe néztem, és rávettem magam, hogy mondjam el neki az igazat; egy részét legalábbis. – Végrehajtók voltak, akik egy másik alfának dolgoznak. Emlékszel Calvin Malone-ra? Montanában találkoztál vele. Kaci bólintott, nagy szemeibe aggodalom költözött. – Jace mostohaapja? Ezek az ő macskái voltak? – Igen. – Már tudtam is, mi lesz a következő kérdés, és megválaszoltam, mielőtt kimondta volna. – Calvin szerint jobb lenne neked vele és az ő családjával. – Elküldtök innen? – Felült az ágyban: ami kis szín még volt az arcában, az úgy szivárgott el belőle, mint a víz a szivacsból. Egy pillanatig azt hittem, ismét elájul. – Nem, természetesen nem! – A háta mögé csúsztattam a párnáját, és finoman hátranyomtam, hogy dőljön neki. – Nem küldünk sehová. Malone annyiszor kérheti ezt, ahányszor csak akarja, a válasz mindig nem lesz. Kaci elmosolyodott, és mintha megnyugodott volna, ám a szíve még mindig összevissza verdesett, amitől annyira megijedtem, hogy küzdenem kellett a kifejezéstelen arcomért. – Nem akarom, hogy Malone miatt aggódj. De ugye tudod, drágám, mit kell most tenned? –

kérdeztem. Kaci komolyan bólintott. – Készen állsz? – Nem – felelte. Már majdnem belevágtam a vitába, de akkor felemelte egyik halovány kezét, és megállított. – De meg tudom csinálni. Muszáj, vagy nem? Biccentettem. Bár anyám négy méterre állt, az ajtóban, Jace mellett, szinte éreztem a megkönnyebbülését. Ugyanakkora volt, mint az enyém. Kaci pillantása belém mélyedt, olyan elmélyülten nézett rám, amit nem gondoltam volna, hogy lehetséges ebben a gyenge állapotában. –Jobban leszek, ha macskává változtam? Erősebb? – Ismét bólintottam: erre ráncok jelentek meg a homlokán. – De ugye nem hagyod majd, hogy bántsak valakit? – Persze hogy nem. – A szívem megszakadt érte, és abban a pillanatban megint könnyek égették a szememet. Kaciért, Ethanért, Manxért, a függetlensége elvesztéséért. Marcért és magamért, Jace-ért. Minden olyan nagyon elromlott, de ha Kaci alakot tud váltani, és visszanyeri az egészségét, ha csak ezt az egyet helyrehozhatjuk, úgy éreztem, képes leszek megküzdeni a többivel is. És ő is. – Túl gyenge vagy ahhoz, hogy bárkit bánts, de ha nem is lennél az, mi meg tudjuk védeni magunkat. Még anyu is tudja, hol rejtőznek a karmai, ha kell. Anyámra mosolyogtam, felidézve azt a néhány hónappal ezelőtti esetet, amikor macskaként sietett a megmentésemre. Visszamosolygott, de éppen csak a szájával: többre nem volt képes az aggodalomtól. – Tudom – fészkelődött Kaci. Igyekezett felülni, úgyhogy fél karral mögé nyúltam, hogy előresegítsem. – De azt akarom, hogy te is átváltozz velem. – Kapkodta a levegőt: már a beszéd is kifullasztotta. – Egyedül. A biztonság kedvéért. Nem tehetek benned kárt, ha te is macska vagy, és ki sem juthatok, amíg csukva az ajtó, igaz? – Nemigen – ismertem be tétovázva: az ajtaján kerek gomb szolgált kilincsként, amivel egy macska mancsa nem egykönnyen bánik el. – De Kaci, erre valójában semmi szükség. Nem fogsz senkit bántani. Valószínűleg annyira fáradt leszel, hogy azonnal el is alszol, és órákig fel sem ébredsz. – Az viszont biztos, hogy miután felébred, egy jó ebédre szüksége lesz. Azonban nem hagyta magát eltéríteni: láttam az elszántságot az álla kemény vonalában, furcsa kontrasztjaként a kimerültségtől görnyedt tartásának és ziháló beszédének. – Vagy te is átváltozol, vagy én sem. Nem volt idő vitatkozni. Határozottan bólintottam. – Rendben, akkor csináljuk! – Felálltam, és az ajtó felé indultam, közben már vettem is le a felsőmet. – Nem tetszik ez nekem, Faythe – suttogta anyám, és egy pillanatra attól tartottam, nem lesz hajlandó kilépni a szobából. Mögötte Jace éppen ugyanolyan kevéssé tűnt meggyőzöttnek. – Tudom. – Lenyúltam, lehúztam a cipőimet, egyenként ejtettem őket a parkettára, a küszöb bal oldalán. – De biztosnak kell lennie benne, hogy nem tesz kárt senkiben, és most még jobban bízik egy csukott ajtóban, mint saját magában. Előreléptem, pusztán ezzel meghátrálásra bírva anyámat; Jace is odébb húzódott, hogy helyet adjon. – De mi lesz, ha nem tud magától átváltozni? – Anyu még egy tétova lépést tett a folyosó felé, de csak mert a trikómat is lehúztam, és ha nem lép el az útból, eltalálom vele. Olyan halkra fogtam a hangomat, hogy már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hangot adok. – Én nem fejezem be a váltást, amíg nem látom, hogy Kaci nem tudja visszafordítani. Ha valami félresikerül, hívlak majd. De ne lépjetek be, amíg nem szólítalak. Semmilyen alakban.

Macskaként nem tudunk szavakat formálni, de anyám azért tudni fogja majd a hangomból, ha baj van, akármilyen alakban vagyok éppen. – Hát jó – egyezett bele végül, és egy megnyugtató mosollyal becsuktam előtte az ajtót. Visszafordultam Kacihez, és kikapcsoltam a melltartómat. Meglepetésemre már ő is félig kibújt pólójából, bár a nyakrész megakadt a fején. – Hadd segítsek! – Ledobtam a melltartót, és két kézzel gyengéden húzni kezdtem a póló szegélyét, amíg az lecsússzant a fejéről, és Kaci karja is kiszabadult a kiforduló karnyílásokból. Reszketett, amikor újra megpillantottam az arcát. – Minden rendben? – kérdeztem, remélve, hogy csak fázik, annak ellenére, hogy izzadság száradt az arcára, a hajára. – Már meg kellett volna csinálnom – suttogta, és nem nézett a szemembe, mintha szégyenkezne vagy zavarban volna. – Régen. Azt hiszem, megint hánynom kell… Megpördültem, felkaptam az öblös fém keverőtálat az éjjeliszekrényéről, és az ölébe tettem. De Kaci csak lehunyta a szemét, és egy percig mélyeket lélegzett, aztán bólintott, és elvettem a tálat. Elmúlt a roham. Befejeztem a vetkőzést, és kisegítettem őt is a maradék ruháiból, azután lekucorodtunk a padlóra. Egymás mellett térdeltünk, ő az ágyhoz közelebb, hogy ha elvesztené az egyensúlyát – ez nem tűnt éppen valószínűtlennek –, meg tudjon kapaszkodni valamiben. – Ez most olyan, mint a múltkor, igaz? – vacogta. Meglepetés futott végig rajtam, ami akkor is bizsergetett, miután rájöttem, hogy Kaci akaratlagosan még csak egyszer váltott alakot, akkor pedig emberré. Az első, katasztrofális átváltozását a hormonok könyörtelen áradása hozta magával, aminek során macska-énje gyakorlatilag kitépte magát emberi testéből, mit sem törődve Kaci testi-lelki jólétével. Egyszerre boldog voltam, hogy nem beszéltünk neki Ethanről. Az ő halála nem segített volna meggyőzni Kacit, hogy a macska igenis uralható. – Igen – feleltem, és gondosan ügyeltem, hogy a gondolataim ne üljenek ki az arcomra. – Éppen olyan, csak visszafelé. El kell képzelned a macska-énedet. A bundát, a talppárnáidat. – Szándékosan nem említettem a karmait és fogait, nehogy megint veszélyesnek kezdje gondolni magát. Kaci bólintott, és előreereszkedett, a tenyerét a padlóra fektette. – Képzeld el, hogy a bokád és a csuklód meghosszabbodik, a nyelveden kicsi horgocskák jelennek meg. Ettől lesz olyan érdes. Én is négykézlábra álltam: még beszéltem, de már láttam, hogy a teste megfeszül, magas ívbe hajlik. Kicsit meglepett, hogy ilyen sebesen beleolvad a változásba, ha nem is túl szépen. De láttam az okát: a teste most éppen annyira hevesen igényelte a folyamatot, mint annak idején Kanadában, a családjával. Most csak azért tarthatta vissza ilyen sokáig, mert tudta: a lehetősége mindig megvan. Akkor, először, sejtelme sem volt, mi történik vele, vagy arról, hogy ő irányíthatja a változást, ahelyett, hogy az irányítaná őt. Most azonban nem kellett az irányítás miatt aggódnia. Csak azt akartam, hogy hagyja megtörténni, hagyja a macskát felülkerekedni, mert sokkal jobban érzi majd magát utána. És persze azután, hogy megbizonyosodott róla: nem veszélyes. Miközben figyeltem, és halkan soroltam a testrészeit, amik valószínűleg a leghamarabb változnak majd át, hirtelen megduzzadt a lába, megcsuklottak a bokái, kezei. Ugyanolyan fájdalmat éreztem én is, amikor az én lábam szintén átalakult. Folyamatosan beszéltem hozzá, most már inkább csak a hang kedvéért.

Kicsavarodott a karja és a lába: magas, fájdalmas sikoly szökött ki csaknem teljesen csukott ajkai közül. Szorosan lezárta a szemét, friss izzadság gyöngyözött a homlokán. De ennek már tiszta, egészséges szaga volt, és tudtam: minden rendben lesz. Carver doki nem tévedett: az alakváltás nagy lépés lesz az egészsége visszaszerzése felé. Akkor hallgattam el, amikor a saját változásom elérte a fejemet. A fogaim kihegyesedtek, hátrahajlottak, az orrom és az állam pofává formálódott, kétoldalt bajusszal, ami úgy serkent ki, ahogy a gyorsított felvételeken látni lehet. Kaci megborzongott mellettem: a gerince kinyúlt a hátából, és fakó, meztelen farokká alakult. Csak ezután hullámzott végig a bunda az oldalán; új karmai a szőnyegbe vájtak. Összepréselte hosszúkás állkapcsait a fájdalom ellen, aztán ijedt hangot hallatott, amikor megnövekvő fogai egyszerre nem fértek el a szájában. A két fülem felvándorolt a fejem oldalán – rendkívül fura érzés –, és mintha megcsípték volna őket, kihegyesedtek. Két perc múlva vége is volt – mindkettőnknél. Kaci leheveredett az ágy előtt a szőnyegre, a farkát maga köré tekerte, mintha magát szeretné megölelni. Csak pislogott rám, a szemében – macskaként inkább zöld volt, mint mogyorószín – könnyek ültek. Azonban nem csordultak ki, és ezt nagyon-nagyon jó jelnek vettem. Kinyújtózkodtam, az égnek emeltem a faromat, a farkam lustán karikázott. Kiélveztem azt a néhány percet macskaként, amikor minden újnak, másnak tűnik. Minden érzékem felfokozottan működött, főleg a szaglásom, és olyasmiket is megéreztem most, amikre emberi orrom szerencsére nem volt érzékeny. Például a fémtálban a maradék hányadékot, vagy a Kaci ágyneműjét átitató betegszagú izzadságot. Kaci személyes szaga azonban már jó volt. Még mindig zihált egy kicsit, a szíve nagyon gyorsan vert, de tudtam, hogy hamarosan lecsillapodik. Még az is lehet, hogy csak a változás hatása mindkettő. Odaléptem mellé, és Kaci felemelte a fejét. A szemembe nézett, és szavak híján egy halk nyüszítéssel kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. Hogy most már lazíthat-e. Bólintottam, és megnyugtatásul hozzádörgöltem a pofámat. Viszonozta a gesztust, aztán felállt, és felugrott az ágyra: alig ingott meg. Mellé ugrottam, és összegömbölyödtem én is, közben megszimatoltam, hadd érezzem: valóban jól van-e. Jól volt. Addig mosdattam, amíg a fején és a vállán ki nem simult a bunda. Aztán elaludtam mellette.

HUSZONKETTŐ Valamivel később arra ébredtem, hogy Kaci ablakán, a sötétítőkön át már délutáni fény szüremlik be. Az éjjeliszekrényen álló óra felé fordultam, és szikrát vetett bennem a bosszúság. Kettő múlt! Csaknem két órán át hagytak aludni! Nem volt időm szunyókálásra! Szükségem viszont annál inkább. A lehető legkevésbé rázva meg a matracot, leereszkedtem a padlóra, és összekotortam a ruháimat meg az alsóneműmet egy kupacba, hogy majd a fogaim közé tudjam csípni őket. Aztán az ajtóhoz sétáltam – az résnyire nyitva állt, alighanem anyám jóvoltából, aki benézhetett minket ellenőrizni. A saját szobámban változtam vissza, így nem ébresztettem fel Kacit. Aztán visszavettem a fehérneműmet és a felsőmet, és kiszedtem egy tiszta farmert a szekrényből, mivel a másikat mégsem tudtam átvinni. Ruhában, és annyira kipihenten, amennyire futotta, a konyha felé indultam, hátha találok ott valakit, aki megmondhatná, miről maradtam le a pihenőm alatt. A konyha azonban üresen állt, mi több, az egész ház csendes volt körülöttem, és csak amikor fülelni kezdtem, akkor hallottam meg anyám egyenletes, csendes, alvó lélegzését a hálószobájukból. De a fiúkból semmit. Alighanem átmentek a kisházba, Dannel együtt. Hagytak viszont egy fél pizzát a pulton, a zsíros dobozban. Huh! Anyu nem főzött. Nem mintha elvártam volna tőle, de szokatlan volt, hogy nem ragaszkodik hozzá. Kiszedtem egy szeletet, és úgy, hidegen befaltam, miközben főztem egy kávét – aznap az ötödiket, ha jól számoltam. Közben halk zenét hallottam beszűrődni a konyhába, és ráébredtem, hogy apám az irodájában van. Egyedül. Amikor két bögrére való kávé lefőtt, kikapcsoltam a gépet, kitöltöttem, aztán bevittem az irodába. Apám az asztalánál ült, könyökölt, a feje a tenyerében. A polcon álló hifitorony halkan Mozartot játszott, zöld lámpasorok jelezték villódzva a zene ütemét és hangerejét. Letettem elé a bögrét, aztán szó nélkül a kanapéra telepedtem. – Köszönöm! – felelte fel sem nézve. A hangja mély volt és rekedt, de nem a dühtől. Sírt. – Jól vagy? – kérdeztem, és megkönnyebbültem, hogy a kérdés lágy, együttérző hangon szólalt meg. Mintha én is sírtam volna, pedig az én torkom attól égett, hogy visszatartottam a könnyeket. Az a néhány, amelyet elejtettem, semmi sem volt, és a többi is jön majd, tudtam jól. De nem most. – Van más választásom? – Felemelte a fejét, rám nézett: a szeme vörös volt, mintha keményen italozott volna. Állt is egy üres Scotch-os üveg oldalt az asztalán, de azt már azelőtt kiitta, hogy én

alakot váltottam Kacivel, szóval az alkohol nem lehetett az oka. – Aludnod kéne egy kicsit, apu – állapítottam meg. Nem tudtam, lefeküdt-e egyáltalán az előző éjjel, abban viszont biztos voltam, hogy előtte napokig alig pihent többet, mint én. – Igen – felelte egyszerűen, és felvette a bögrét. – De ahányszor lehunyom a szememet, Ethant látom. Vagy Calvin Malone-t. Egyik sem hívogat az ágy felé. – Tudom. – Amikor én behunytam a szemem, a képek olyan gyorsan villantak el a sötétben, hogy alig tudtam követni őket. Marc, Jace. Ethan, Manx, Kevin Mitchell – vetítés mindabból, ami az elmúlt héten tönkrement az életemben. Az elmém szétpattan a tettvágytól, a testem az ájulás szélén a kimerültségtől, amire nem orvosság a kétórás alvás. De most nem volt idő több alvásra, valódi pihenésre. – Apu, Kaci alakot váltott, nekem pedig vissza kell mennem Mississippibe. Meg kell találnom Marcot. Apám fáradtan sóhajtott, hátratolta a székét. – Tudom. Michael és Manx bármelyik percben hazaérhetnek. Szeretném, ha elmondanád Michaelnek, mi történt, aztán, ha dr. Carver megállapította, hogy Kaci rendben van, mehetsz. Felállt. Az órámra pillantottam. Két óra huszonöt. Ha fél négyig elindulunk, kilencre ott lehetünk, éppen időben, hogy tegyünk egy sötétedés utáni, fagyos kutatókörutat az erdőben. – Vic és Parker jelentett már? Apám az iroda legjobb karosszékébe süppedt, egyik keze úgy markolta a kávésbögrét, mint a mentőövet, a másik automatikusan rásimult a karfa cirádáira. – Még nem találtak semmit, Faythe. Egy pillanatra lehunytam a szememet, megszorítottam a saját bögrémet. – De fogunk. – Felnéztem, egyenesen rá, kihívón, hogy mondja meg az igazat. – Te is így gondolod, ugye, apu? – Én… – De mielőtt befejezhette volna; mielőtt be kellett volna fejeznie, motorzúgás hallatszott be a birtok elejéről, és felismertem a régi kisbusz nehézkes morgását. – Ez Michael – mosolygott rám apám bocsánatkérőn, aztán elsietett mellettem, végig a folyósón, ki a verandára. Követtem: éppen akkor igyekeztünk lefelé a lépcsőkön, amikor a kisbusz megállt. Michael kipattant, és csak egy pillanatra nézett rám – az ő szeme is véreres volt szemüvegének ablaküveg lencséje mögött aztán kinyitotta az oldalajtót, és azon behajolva ügyködött valamivel. Amikor felegyenesedett, az anyám kötötte kis kék takaróba csomagolt Dest szorította óvatosan magához. Egy másodpercig csak néztem rá meglepetten. Manx soha, senkinek nem engedte meg, az anyámat kivéve, hogy az engedélye nélkül hozzányúljanak a fiához. Aztán Michael máris fél karjára vette a gyermeket, mintha egész életében kicsiket hordozott volna, és visszanyúlt, hogy a fiatal anyának is segítsen kikászálódni. A könyökénél fogta meg a karját, és akkor értettem meg: Manx nem képes ellátni a saját gyermekét. Még talán fel sem tudja emelni biztonságosan, hiszen a kezeit, ujjhegytől csuklóig, vastagon bekötözték. Bólintással jelezte, hogy köszöni; akkor Michael elengedte – Manx még mindig nem kedvelte, ha hozzáérnek – és már fordult is, hogy átadja nekem a babát, csakhogy egyszerre ott termett anyánk, finoman kivette Dest Michael kezéből, és magához ölelte. – Gyertek be, mert mind megfagyunk! – szólalt meg magas, feszült hangon, mintha a torka nem akarna engedelmeskedni. Követtem őket a házba, döbbenten lestem Manxet. Valóban megtették. Megfosztották a karmaitól. Soha többé nem fog tudni vadászni magának, és amíg meg nem gyógyul, enni, fürdeni, öltözni sem lesz

képes segítség nélkül, hát még etetni, fürdetni, öltöztetni Dest. Olyan emberek könyörületességére bízták, akiket négy hónapja még nem is ismert, és most majd el kell viselnie az érintésünket pusztán azért, hogy túléljen. És tompa, reménytelen tekintete elárulta, hogy mindezzel pontosan tisztában is van. Megölték a lelkét. És a bennem élő alfa-nőstény azt akarta, hogy ezért valaki megfizessen. Becsuktam magam mögött az ajtót, és követtem őket a nappaliba. Manx lassan a kanapéra helyezkedett – Michael keze a könyökén, hogy támogassa – anyám pedig mellé, hogy a gyermek olyan közel legyen az anyjához, amennyire csak lehet. Manx mégis nyomorultul nézett ki – a fia mellette van, mégsem érintheti. Egy pillanatra sem vette le a szemét az alvó csecsemő nyugodt, békés arcáról. Megálltam a küszöbön, szemügyre vettem Michaelt. Korábban sosem gondoltam rá, mennyire hasonlít legfiatalabb fiútestvérünkre, főleg azért nem, mert Ethan meg én apánk zöld szemét és fekete haját örököltük, három bátyánk pedig anyánk kék szemét és fiatalkori, világosbarna, hullámos fürtjeit. Most azonban, látva, amint legidősebb testvérem a sérült Manx mellett vár, segíthet-e neki még valamiben, ráébredtem, hogy a színektől eltekintve Michael arcformája a szemüvege mögött, tökéletes ügyvédi frizurája alatt éppen olyan, mint Ethané, erős állától kezdve magas, sima homlokáig. Még a halvány szeplőik is egyformák voltak, amelyek mindkettejüknek az örök ifjúság ajándékát adták. Könnyek szöktek a szemembe. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem őket, és Michael meglátta a mozdulatot. Egy pillanattal később már át is ölelt, csendes ereje körülvett és támogatott – aztán olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem, elpattannak a bordáim. A fejem a vállára dőlt: ráébredtem, mennyire pontosan illik oda, hogy Ethan is éppen ilyen magas volt, de én sosem vettem észre korábban – és már szabadon folytak a könnyeim. – Ssss – súgta a fülembe. – Ne zaklasd fel anyut! Bólintottam: összeszorítottam a szememet és a fogaimat, és még egyszer elzártam a gyászom áramlását. Majd lesz rá idő később, amikor már Marc is itt lesz velem. Addig várhatok. Kiegyenesedtem. Michael nedves arccal nézett rám, az ujjaival törölte le a könnyeimet. – Te megtettél mindent, amit tehettél – suttogta. Csakhogy ez nem volt igaz. Ha korábban eszembe jut, hogy négy kandúr volt, figyelmeztethettem volna Ethant. Ha pedig erősködtem volna, hogy magam vigyem el Kacit, Malone emberei egyáltalán nem is folyamodtak volna erőszakhoz. Egy nőstény életével óvatosabban bántak volna, mint a sok pótolható kandúr egyikével. Akárhogy is Ethan még élhetne. Most azonban nem volt rá idő, hogy alámerüljek az önvádba: csak bólintottam, és megszorítottam a bátyám kezét, aztán követtem a kanapék és fotelek közé, ahol mindenki más is összegyűlt. – Hogy érzed magad? – kérdezte anyám súgva Manxtől, olyan természetesen ringatta a gyereket ültében, hogy az csak egy újra feltámadó anyai szokása lehetet Minket is így ringatott, amikor kicsik voltunk, mi is ilyen békésen aludtunk a karjában, a határtalan biztonságban, hogy semmi rossz nem érhet minket? – Mintha ennek soha nem lenne vége – mormolta Manx. A testi-lelki fájdalom, hogy a fiát más asszony nyugtatja, visszahozta az akcentusát. Feltartotta bekötözött kezét, hogy mindenki láthassa. – Des és én már soha nem élhetjük a magunk életét nyugodtan. – Valószínűleg nem – apám letelepedett a karosszékébe, és állta Manx elkínzott tekintetét. – De itt addig maradhattok, ameddig csak akartok. Ha úgy tetszik, végleg. A védelmem alatt álltok. Már amennyit ez számít, gondoltam, és a repedés tovább tágult a szívemben, ha arra gondoltam, hogy apám nem legyőzhetetlen többé, a védelme nem kőbe vésett garancia. Végül is Kaci szintén a

védelme alatt állt, és kis híján mi történt vele? Mekkora árat fizetett Ethan, hogy megvédelmezze? Anyu megkockáztatott egy bátorító mosolyt. – Választásod is van. Umberto Di Carlo telefonált, és elmondta, hogy a délkeleti falka ajánlata még mindig fennáll. Valóban? Ezt biztosan átaludtam. – Semmi megkötés – tette hozzá sietve Michael, ezzel elárulva, hogy ő már tudott erről. Manx szép arca grimaszba torzult, úgy igyekezett megérteni a szófordulatot. – Megkötözés? – Azt jelenti, hogy semmit nem vár el tőled cserébe – magyaráztam. Lenyűgözött a Di Carlo család nagylelkű ajánlata. – Nem kell feleségül menned valamelyik fiához, nem kell lefeküdnöd egyikkel sem. Michael rosszallóan pillantott rám a durva megfogalmazásom miatt, de minthogy Manx angoltudása még nem terjedt ki igazán a képletes beszédre, inkább egyenesen fogalmaztam. Amikor pedig bólintással jelezte, hogy megértett, apró, diadalmas pillantást vetettem a bátyámra; ennyi tragédia árnyékában több nem telt. – Meg kell köszönnöm neki. – Manx ügyetlenül az ölébe tette be-pólyált kezét, és lebámult rá. – A falkája nagyon kedves volt hozzám és a fiamhoz. Elfogadjuk az ajánlatát, a szertartás után. Ethan szertartása. Michael leült egy kárpitozott karszékbe, és már megszólalt volna, de akkor kinyílt a hátsó ajtó, és nehéz léptek dobogása hallatszott a folyosón. Néhány pillanattal később dr. Carver jelent meg az ajtóban, mögötte Owen, Jace és Dan. Owen és Danny rövid öleléssel és együttérző hátbaveregetéssel köszöntötték Michaelt – az én komor üdvözlésem férfias verziója –, miközben Dan csak állt ott zavarodottan, nem találva a helyét. – Manx – fordult az orvos azonnal a fiatal nőstényhez –, megnézhetném a kezedet? Manx biccentett és felállt, aztán anyámra pillantott, aki szintén felállt vele. – Letennéd Dest aludni, kérlek? – Természetesen. – Anyu követte Manxet a folyosóra, de én megszólítottam a doktort, mielőtt elsiethetett volna velük. – Doki, ha végeztél Manxszel, ránéznél Kacire? – Boldogan. – Rám mosolygott, és tudtam, megérti a sietségemet. – És Dan, ha velem jönnél, a te hátadat is megnézném még egyszer. Painter vonakodva követte. Amikor eltűntek Manx szobájában, Michael végignézett az ottmaradtakon. – Rajtam kívül szeretne még valaki egy italt? Apám komolyan bólintott, aztán bevonultunk az irodájába, ahol hátul a bárszekrény várt. – Egy scotch-ot, légy szíves! – mondta, amikor legidősebb fia egyenesen az üvegek felé indult. Michael kibontott egy új üveget, egy-egy ujjnyit töltött a poharakba, aztán odaadta az első kettőt apunak és Owennek. – Szóval, van valami tervünk? Átadtam egy poharat Jace-nek, aztán leültem a kanapéra. – A temetés után megindulunk. – Apám ennek a mondatnak egy nagy korttyal adott nyomatékot, mintha a döntése elbírna némi alátámasztást. – Hányan?

– Mindenki, aki nem Marcot keresi. – Megráztam a fejemet, amikor Michael nekem is felajánlott egy poharat. Most nem engedhettem meg magamnak, hogy eltompuljon az ítélőképességem; azok után, ami utoljára történt, semmiképpen. – Hacsak addig nem találjuk meg őt. – Leküzdöttem a kísértést, hogy Jace-re nézzek, inkább a bátyámat figyeltem. – Parker, Vic és Jace mindenképpen veletek megy. Jace helybenhagyólag rábólintott. Addig segít Marc kutatásában, ameddig teheti, de nem adja fel a lehetőséget, hogy megbosszulja a legjobb barátja halálát. Én pedig kétségbeesve reméltem, hogy végül nem is kell választania. Michael belekortyolt az italába. – Vannak már hírek Marcról? – Csak ez – húztam elő az első zsebemből az apró nejlontasakba zárt mikrochipet, és odadobtam neki. Fél kézzel elkapta, a fénybe tartotta. – Ez mi? – Egy GPS jeladó chip. Dr. Carver szedte ki Dan hátából. Éppen olyan, amilyet szerintünk Marc vágott ki az elrablója testéből. Valószínűleg akkor találta meg a heget Eckard hátán, amikor levetkőztette, hogy elvegye a ruháit, és ráismert, mert éppen ilyet láthatott Danen is. – Michael szeme összeszűkült, de mielőtt kérdezhetett volna, felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam. – Várj, ennél van még különösebb is! Ben Feldman, az egyik kóbor, akit kikérdeztünk Marc eltűnése miatt, egy ugyanilyen chipet mutatott nekünk. A saját hátában találta, de fogalma sincs, hogyan kerülhetett oda. – Komolyan mondjátok? – pislogott Michael egyikünk komor arcáról a másikunkéra, és amikor mindenki csak bólintott, visszahuppant ültébe velem szemben: a meglepetéstől és a zavartól elgyengült. – Ki tette ezt? És hogy a pokolba ültették be őket úgy, hogy senki sem tudott róla? – Abban biztosak vagyunk, hogy Kevin benne van – nyúltam a langyosra hűlt kávé felé, amit magammal hurcoltam. – És abban is nagyjából, hogy vagy Calvin Malone-nak dolgozik, vagy a saját apjának – tette hozzá apu. – Az meg, hogy hogyan ültették be őket… – vettem vissza a szót –, egyesével vitték el a kóborokat, elkábították őket, aztán beültették nekik a chipet altatásban. Ez megmagyarázza, miért nem emlékeznek semmire. És ez csak erősíti az elméletet, miszerint Kevin az egyik falkának dolgozik. – Ugyanis kóbor sebészekről nem tudtunk, viszont minden falka alkalmazott legalább egy orvost. – Arra is gondoltunk, hogy alakváltásra kényszerítették őket néhányszor, hogy meggyógyuljon a seb, mielőtt eleresztették volna őket. Mindegyiküknek elveszett legalább egy napra való emléke, de senkinél nem állt össze a kép, mert semelyikük sem tudta, hogy mással is ez történt. – Nahát. – Michael megint a zacskóstól a tenyerén heverő chipre pillantott. – Vagyis Kevin kisegít valakit a tanácsból, aki a szabad területeken élő kóborok után kémkedik? A Montanában történtek után azt mondanám, követik az egyes kandúrok mozgását, és figyelik, nem gyülekeznek-e. Ha pedig Malone is benne van, arra tippelnék, hogy a végső cél vagy valamiféle rendőrállam, vagy a megsemmisítés. A gondolatra felfordult a gyomrom. – És szerintünk Marc most úgy gondolja, ő az egyetlen, aki tud a dologról. Alighanem vissza is próbál jutni hozzánk a bizonyítékkal, az Eckardből kiszedett chippel. Michael döbbent arckifejezését sajnálattal kevert gyász váltotta fel. – Mióta nincs róla hír? Az órámra néztem, de Jace megelőzött. – Csaknem ötven órája.

– Két napja? – A bátyám most már enyhe aggodalommal nézett rám. – Faythe… – Ki ne mondd! – meredtem rá, várva, vissza mer-e szólni. – Életben van. Tudnám, ha nem így lenne. Apám megköszörülte a torkát: mind odanéztünk. – Feltételezzük, hogy életben van, legalábbis még tíz órán át. Dr. Carver szerint az esélyei a hatvanadik óra után drasztikusan csökkennek, figyelembe véve, hogy egyedül van, sérült, és sok vért vesztett. És azt is, hogy a hőmérséklet nem emelkedett fagypont fölé. A szám kiszáradt, először hiába próbáltam megszólalni. Másodszorra sikerült. – És hatvan óra után? Apám lehajtotta a fejét. Amióta az eszemet tudtam, most először kerülte el a tekintetemet. – Apu, mi lesz hatvan óra után? – követeltem a választ a kanapé szelére húzódva, és nem eresztettem a tekintetemmel. Igen, kimerült volt, megtört, és nem csak egyszerűen dühös a világra, amely elvette a fiát, és talán Marcot is elveszi tőlünk. De mégis ő volt az alfa. És végül, igazi alfaként, felnézett, a szemében fájdalom és sajnálat, az arcán kemény belenyugvás. – Hatvan óra után feltételezzük, hogy egy holttestet keresünk. Nem kaptam levegőt. Annyira reszketett a kezem, hogy a hideg kávém kilöttyent, rá a nadrágomra – aztán valaki kiszedte a bögrét a kezemből. Jace szaga borított el. – Nyugalom – suttogta, és a legközelebbi asztalkára tette a bögrét. – Még van idő, hogy megtaláljuk. És a feltételezésbe még különben sem hal bele. Mondd, milyen gyakran tartja magát Marc a sémákhoz? – Nem nagyon – nyögtem. Alig hallottam a saját hangomat, de Jace igen, és a válla felett láttam, hogy apám és a bátyáim engem néznek, arcukon gyász és együttérzés változó arányú keveréke. Jace bólintott, és rám villantott egy rövid mosolyt. – Hát akkor ez miért volna más helyzet? Visszamosolyogtam, és megszorítottam a kezét, hogy némán megköszönjem. Igaza volt. Csak mert azt hiszik, hogy egy holttestet keresünk, még nem biztos, hogy azt is fogunk találni. Egy bólintással adtam Jace tudtára, hogy rendben vagyok, és ő hátralépett. – Hát jó – emeltem fel a fejemet, és elszántan néztem egyik arcból a másikba. – Akkor úgy csináljuk. De közben nem tehetünk semmit Kevin és a megbízója ügyében, akárki is legyen az, ha nincs bizonyítékunk, hogy benne vannak. – Legidősebb bátyámra pillantottam. – Michael, mit gondolsz, tudunk valamit kezdeni azzal a chippel? – intettem a tasak felé, amelyet még mindig szorongatott. – Ben Feldman szerint normál kereskedelmi forgalomban még nem kapható, úgyhogy azt kellene kideríteni, honnan származik. És ha lehet, azt is, ki vásárolta meg. – Meglátom, mit tehetek – felelte, miután apám egy biccentéssel helybenhagyta a kérésemet. Bűntudat bujkált bennem, amiért ilyen hamar elvonom a gondolataikat Ethan haláláról, hiszen még csak most nehezedett rájuk a súlya, de közben tudtam, hogy ők is, mint én, jobban érzik majd magukat, ha van valami teendőjük, amivel lefoglalhatják a gondolataikat. Valami, amin dolgozhatnak. Valami amivel visszaállíthatják a világ rendjét, hiába tűnik úgy, hogy az összeomlik alattunk. – Helyes – bólintottam én is: pillanatnyilag beértem ezzel. – Ha be tudjuk bizonyítani, hogy a szál Kevinhez vezet, Feldman elárulja, hol találjuk, és akkor a tanács nem tagadhatja meg az eljárást. Akkor legalábbis nem, ha ragaszkodnak a tisztesség látszatához.

Michael kinyitotta a tasakot, és már indult is az íróasztalon lévő számítógép felé, közben sorozatszámokról és hitelkártya-visszaigazolásokról motyogott magában. Felálltam: a könnyeim megint kitöréssel fenyegettek. Csak ekkor értettem meg igazán, mit jelent a dr. Carver által megszabott határidő. – Hát akkor, hacsak nincs valami más feladatotok a számomra, én visszamegyek Mississippibe, és megtalálom Marcot. – Természetesen. – Apám is talpra állt, és olyan szorosan átölelt, hogy éreztem a szívverését az arcomon. – És tudod te is, hogy ugyanannyira élve akarom visszakapni őt, mint te, ugye, Faythe? Bólintottam: az arcom az ingét simította, összeszorított fogakkal küszködtem a kitörni vágyó zokogás ellen. – Ha valóban úgy gondolnám, hogy egy holttestet keresünk, nem téged küldenélek. Ezúttal hallottam a hangján, hogy igazat mond. Apám még mindig hitt. És a következő tíz órában még ugyanaz lesz a hitünk. Utána – jöjjön, aminek jönnie kell!

HUSZONHÁROM Útban a szobámba elmentem Manx hálószobájának nyitott ajtaja előtt. Bent anyám és a doktor sürgölődött körülötte. Anyu kezében egy tubus antiszeptikus krém volt, dr. Carver egy barna gyógyszeres üveget tartott. Megálltam a küszöbön, megpillantottam Manx kötéstől megszabadított kezét, és máris azt kívántam, bárcsak mentem volna tovább. Minden ujja vége jajvörös volt, duzzadt, vér szivárgott belőle; még nem húzódott rájuk var. Rettenetesen fájdalmasnak néztek ki, mégis, Manx csak ült az ágyon, és az ölében pihentette a kezét, és úgy nézett a távolabbi falra, mint aki semmit sem érez. Miközben néztem, Carver odaült mellé, megfogta Manx állát, és erővel fordította maga felé a fejét. Majd intett az üveggel. – Ezeket szükség szerint vedd be, egyszerre kettőnél ne többet, és ha nem kell, ne vegyél be egyáltalán, mert elálmosítanak és összezavarják a gondolataidat, amitől csaknem lehetetlen lesz majd Desről gondoskodnod. Mint ahogy az ujjain viselt nyílt sebektől is. De az orvos folytatta, még mindig a fiatal nősténynek magyarázott, habár biztosan arra számított, hogy majd anyám megjegyzi és alkalmazza az utasításait. – Tartsd a kezedet feltámasztva, és naponta négyszer vegyél be naproxent, hogy a duzzadást a minimumra szorítsuk. Amint meg tudod tartani a súlyodat a kezeden, alakot kellene váltanod, hogy segítse a gyógyulást. – Elhallgatott. – Manx, figyelsz te rám? A nőstény nem válaszolt. Az orvos végül anyámhoz fordult. – Ha a fertőzés bármi jele mutatkozna, ezeket add be neki – mutatott egy nagyobb üvegre az éjjeliszekrényen. – Naponta kétszer, étkezés közben. Anyám bólintott, aztán megpillantott engem is a küszöbön. – Elmész? – Igen. – Karba fontam a kezem, és az ajtófélfának dőltem. – Jace is jön, de szombatra visszaérünk… – A temetésre. – …akármit is találunk. – Utána, ha nem találjuk meg Marcot, Jace csatlakozik majd a régi falkája ellen vezetett offenzívához, én pedig újra elutazom Mississippibe, hogy kutassak tovább. És nem nyugszom, amíg meg nem találom Marcot, így vagy úgy. Dr. Carver felállt, egyikünkről másikunkra pillantott Manxszel, mintha szeretne meghozni egy fontos döntést. – Úgy vélem, Manx rendben lesz, ha édesanyád viseli a gondját, és mindjárt ránézek Kacire is. De szeretném ellenőrizni Jace karját is, miután alakot váltott, és akkor is szükségetek lesz rám, ha életben

találjátok Marcot. – Az orvos összerezzent, amikor meghallotta saját kétkedő mondatát, de leintettem a bocsánatkérését, még mielőtt megfogalmazta volna. Joga volt a véleményéhez, és aligha várhattam, hogy majd félreteszi sokéves orvosi képzését, csak azért, hogy elmerüljön az én érzelgős optimizmusomban. – Úgyhogy ha apád rábólint, veletek megyek. Elöntött a hála, úgy enyhítette az égést a szívemben, mint a balzsam. Marc túlélési esélyei sokkal jobbak lesznek, amikor majd megtaláljuk, ha dr. Carver velünk van, és gondoskodik róla. – Köszönöm! – Megpördültem, hogy az irodába szaladjak, de három lépést sem tettem, és meghallottam apám halk hangját. – Rendben, Faythe. De legyetek óvatosak, mindannyian! – Úgy lesz, apu! Köszönöm! A szobámba indultam, hogy felkapjam a jó előre becsomagolt táskát, és majdnem kiugrottam a bőrömből ijedtemben, amikor Kacit pillantottam meg a folyosón, a saját ajtaja előtt, mérgesen csapkodó farokkal. Csendesen, vádló szemekkel nézett rám, amiért megint egyedül hagytam. Sóhajtottam, és intettem neki, hogy kövessen, de csak megrázta a fejét, és visszament a saját szobájához, majd az orrával belökte az ajtót. Elhúztam a számát, és már mentem volna utána, de akkor meghallottam a fájdalmas nyögéseket, és a zihálást, amely az alakváltását kísérte. Magától változott át, és néhány perc múlva jön majd beszélni is, ha visszanyeri a panaszkodás képességét, ami a tizenévesekre egyébként határozottan jellemző. Addig is, még egyszer ellenőriztem a szobámban, hogy mindent bepakoltam-e, aztán még beletömtem egy farmert és egy napra való fehérneműt, biztos, ami biztos. Pillanatokkal később Kaci valóban megjelent az ajtómban: még csak akkor gombolta be a farmerját fordítva magára kapott pólója szegélye alatt. – Megint elmész?! – Kaci, meg kell találnom Marcot. – Becipzároztam a táskát, és átvetettem a vállamon. – Nem szeretnéd, hogy magára hagyjam, egyedül, ugye? Lassan a fejét rázta, de az arcán továbbra is bosszúság ült. – Jace is veled megy? És Ethan? Mindenki itt hagy engem? A vádló hang a szívembe mart, de a gyanútlan kérdés a lelkembe. Senki sem beszélt neki Ethanről. Tudnia kellett, mégsem akartam felzaklatni, mielőtt elmegyek. Márpedig ha hallgatok, hamarosan rájön, hogy ezzel vertem át, és soha nem bízik meg bennem újra. A sóhaj, amely kiszakadt belőlem, amikor az ágyra ültem, nemcsak a testemet ürítette ki, de talán az egész szobát is: nem maradt mit belélegezzek. Hagytam, hogy a táska a földre csússzon, és megveregettem a matracot magam mellett. – Mi a baj? – nézett rám Kaci aggodalmasan, de leült. Szinte láttam, amint magában felhúzza a páncélzatát. Hogy a fenébe mondjam el neki, hogy a bátyám meghalt, miközben őt védte? – Kaci… – Elhallgattam, kipislogtam friss könnyeimet. – Ethan megsérült reggel, kint az erdőben. Nagyon súlyosan. Apu és én megpróbáltunk segíteni neki, de nem tehettünk semmit. – Nagyot nyeltem, és az arcába néztem: láttam rajta a gyorsan alakuló tagadást. – Kaci, Ethan meghalt. – Ethan…? – A fejét rázta, hogy tincsei csak úgy csapkodtak a válla körül, nagyra nyílt szeme megtelt fájdalommal. – A kandúrok, akik el akartak vinni, megölték?– Bólintottam: még erőteljesebben tiltakozott. – Nem. Most láttam. Azt mondta Jace-nek, hogy vigyen vissza a házba, és

egy nagyon nagy ág volt nála. És tud harcolni is… – Rendben van, ha most zaklatott vagy. Az is rendben van, ha nagyon-nagyon feldühödtél. Mind így vagyunk vele. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. – A látásomat elhomályosították a könnyek, aztán le is csordultak, végigégették az arcomat. Ahogy Kacinek is. – Miért nem mondta meg senki? Átkaroltam, és szorosan magamhoz öleltem. – Nem akartunk felzaklatni. – Hol van most? Egy pillanatig csak értetlenül néztem rá; meglepett a váratlan kérdés. – Hát, a pajtában. – Ott elég alacsony volt a hőmérséklet, hogy konzerválja a testet, amíg dr. Carver el nem tudja végezni rajta a szakterületéhez tartozó feladatokat. Mert Ethannek hagyományos – bár zártkörű – temetést rendezünk. Kaci megtörölte az arcát a pólója szegélyével. – Láthatom? Lassan megráztam a fejemet. Ethan nem békés halált halt, és ezt Kacinek nem szükséges látnia. – A szombati temetésig nem. Akkor mind együtt elbúcsúzunk tőle. – Kivéve Marcot – vonta össze a szemöldökét. – Meg kell találnod. Neki is itt kell lennie, hogy elbúcsúzzon Ethantől. A mellkasom összeszorult a szívem körül, tompa fájdalom hullámzott végig a testemen. Kaci csak rövid időt töltött Marckal, Montanában, még mielőtt Marcot kivetették volna, de elég régóta köztünk élt, hogy megértse a végrehajtók közötti kötelékek erejét – főleg azok között, akik olyan régóta dolgoztak együtt, mint a mieink. Közelebb álltak egymáshoz, mint a fivérek, és a veszteség mindannyiunkat mélyen érint, még azokat a fiúkat is, akik vér szerint nem rokonai Ethannek. – Megtalálom – feleltem, mert nem jutott más eszembe, amivel megnyugtathatnám. – Megtaláljuk – igazított ki Jace. Felnéztem: a küszöbről figyelt minket. – De indulnunk kell. Dan már a kocsiban vár. – Jól vagy? – kérdezte Kaci, mogyorószín szeme aggodalmasan összeszűkült, és én ismét meglepve tapasztaltam meg, mennyire érett és együtt érző tud lenni néha. Rendkívüli gyermek. – Jól leszek – mosolygott rá lágyan Jace, és amikor a pillantása rám esett, beleszédültem a szemében örvénylő érzelmek váltakozásába. – Mind jól leszünk, mert nincs más lehetőség. Megtaláljuk Marcot, aztán meggyászoljuk Ethant, és megbosszuljuk a halálát. Kaci összevonta a szemöldökét: az arcán pillanatnyi félelem suhant át. Nem akart bosszúra vagy bármilyen más erőszakra gondolni, és ezért nem is hibáztathattam. Csak azt nem értette, hogy ha hagyjuk, hogy Malone ezúttal szabadon garázdálkodjon, nem fog megállni, és ő is legalább annyit veszít majd, mint mi mindannyian. Talán többet. Felálltam, felemeltem a táskámat, aztán szabad karommal még egyszer átöleltem a kislányt. – Arra kérlek, menj most, és hagyd, hogy a doktor megnézzen. Aztán megkérdezhetnéd, nincs-e szüksége Manxnek segítségre a kicsivel, én meg megkérdezem anyut, össze tudna-e dobni neked valami ennivalót. Mit szólsz? Az arcáról nem emelkedett fel a sötét árnyék, de a szemében érdeklődés csillant. Kaci imádta Dest. Ő volt az első kisbaba, akit megfoghatott, és kiélvezte a ritka alkalmakat, amikor foglalkozhatott vele. Most nagyobb szükség lesz a segítségére, mint valaha. Visszakísértem a szobájába. Danny már ott várta, két becsomagolt táska társaságában. Jace a

konyha felé vette az irányt, hogy továbbadja anyámnak, amit Kacinek mondtunk. Öt perccel és még egy kör búcsúöleléssel később már úton voltunk; további öt és fél óra múlva már azt sem bántam volna, ha soha az életben nem látok többé autópályát. Nem álltunk meg még enni sem, a szükségünket elvégezni is csak egyszer, úgyhogy amikor Jace beállt Marc házának felhajtójára, már nagyon kellett vécére mennem, köszönhetően a három félliteres kólának, amit megittam az úton. Sajnos azonban Jace beelőzött futtomban, mert megszólalt a telefonom, amit elő kellett ásni a zsebemből – pedig ő még csak nem is járt soha Marc házában. Dühös morgással néztem a kijelzőre, aztán kipattintottam a telefont, közben pedig visszaindultam, hogy segítsek Dannek és Dannynek a táskákkal. – Michael? Mi a helyzet? – Olyan sokkal tartozol nekem, hogy akár azonnal át is adhatod az elsőszülöttedet. – A hangjából kicsendülő elégedettség idegenül ért: nem számítottam semmire, ami akár csak távolról is hasonlít az örömre, amíg Marcot biztonságban nem tudjuk. – Mit találtál? – Köszönetképpen Danre mosolyogtam, és átvettem a táskámat, aztán bevittem magammal. – Öt óráig vadásztam, és közben nem ittam a kávénál erősebbet, de nemcsak a chip gyártóját találtam meg, hanem bejutottam az adatbázisukba is, és kihalásztam a számlát. – Komolyan? – A szívem fájdalmasan feldobogott. Ledobtam a táskát a nappali csupasz közepére. Dr. Carver felvonta a szemöldökét, és belehallgatott a hívásba. – Bizony. Elküldöm Marc címére, nézd meg a leveleit. – Máris! – Végigszaladtam a folyosón, csak azért álltam meg, hogy bedörömböljek a mosdóba Jace-nek: siessen, aztán lehuppantam Marc görgős székére, és bekapcsoltam a gépét. – Kell egy kis idő, hogy felálljon a rendszer, úgyhogy addig mondd a többit! Apám széke megnyikordult odaát: láttam magam előtt legidősebb bátyámat, amint hátradől, zsenialitása jeléül összefonja két kezét a hasán. – Ben Feldmannek alapjában véve igaza volt. Ez a technológia még nincs kereskedelmi forgalomban az Államokban, bár a katonaságnak a jelek szerint készítenek valami hasonlót. Egy olyan mexikói biztonságtechnikai cégtől származnak a chipek, amelyik eredetileg GPS rendszerekkel és lopott autók lekövetésével foglalkozott. De most már a szarkeverés magasabb fokozatán állnak. – Azt elhiszem. – Közben Marc gépe is betöltött, úgyhogy elindítottam a böngészőt, és összerándultam, amikor a szemétre való telefonos modem csipogva újra és újra tárcsázott, hogy küszködve felcsatlakozzon a netre. Minden oldal letöltése minimum fél percbe telt, de hát a Mississippi állambeli Semmiközepén városkában nem volt jobb lehetőség. Nem csoda, hogy olyan lassan válaszolt az e-mailjeimre. A helyzet iróniáját azért tisztán láttam. Milyen már, hogy Marc barátjába olyan chipet ültetnek, amit a világ minden pontjáról követhetnek, és amely jeladóként is funkcionál, miközben Marc alig tud felkapaszkodni a netre? Amikor megjelent az ablak, beírtam a jelszót. Az első keresztnevem volt: Katherine. Nem éppen biztonságos, de annál hízelgőbb. – Szóval ezeket a ketyeréket tényleg arra tervezték, hogy embereket kövessenek? Nem elkóborolt kedvenceknek? –Aha. Eredetileg váltságdíjért elrabolt milliomosok megtalálására. – Nem fog Feldman örülni neki, ha megtudja, hogy inkább Bill Gatesszel közösködik, nem pedig

Benjivel? – kérdeztem gúnyosan, de Michaelnek fel sem tűnt. Úgy pörgött, mintha legalábbis feltalálta volna a chipeket, nem pedig csak meg. – Fizetsz egy kisebb vagyont előre a beültetésért és szolgáltatásért, aztán, ha pár év múlva tényleg elrabolnak az utcán sétálva, a zsaruk könnyedén megtalálnak. Elvben. Csakhogy az elemek mindössze öt évig bírják. Nem tudom, mit tervezett Mitchell, merthogy az ő neve van a számlán, ezután. Talán addigra már minden kóbort ki akart irtani. – Aligha gondolkodott hosszú távra – jegyeztem meg. Rákattintottam a „Bejövő üzenetek” fülre, és Marc levelei lefutottak a képernyőn. Legfelül ott várt Michael üzenete, apám postafiókjából. – Rémes már a gondolat is… – Megnyitottam a levelet, és valóban: ott volt az elektronikus számla a Mexico Cityben székelő Seguridad Corporationtől, rajta Milo Mitchell neve, mint a vevőé. Az a seggfej elég ostoba volt hozzá, hogy a saját nevét használja. Calvin Malone nevét mindazonáltal nem találtam meg. Ha ő is beleártotta magát – és nehezen hittem volna, hogy nem –, ő ne m volt annyira ostoba, hogy bizonyítékot hagyjon. Alighanem bepalizta Mitchellt, hogy mocskolja be a mancsát: mindenféle kedvezményeket ígért neki arra az időre, ha majd ő, Malone veszi át a tanácsban az irányítást. Ami természetesen nem fog megtörténni – ezt a Marc képernyőjén világító számla elintézi majd. Lent, a folyosón megnyikordult a mosdó ajtaja. Felemelkedtem. De aztán lépések koppantak a keményfa padlón, és az ajtó megint becsukódott. Dühös grimasszal visszazuhantam a székre. Pillanatokkal később Jace jelent meg Marc hálószobájának küszöbén – a lehető legfurább helyen – szappantól és az úton megivott kólától illatozva. Intettem neki, ő belépett, és lehuppant a szobában álló egyetlen szabad székre: egy narancssárga, magas támlás példányra, amely szinte sírt az újrakárpitozásért. – Meddig visz el a jeladó ereje? – Több mint százötven kilométerre – felelte Michael, aztán belekortyolt valamibe egyenesen a fülem mellett. – És hogyan követed? – tette fel Jace a kérdést. A bátyám meghallotta, bár elég messze ült a telefontól. – Kézi egységgel, aminek van egy kis kijelzője is. Beírod annak a chipnek a sorozatszámát, amelyikre kíváncsi vagy, és kiadja a helyzetét. Utcára, házszámra pontosan, vagy hosszúsági és szélességi koordinátákkal. Még térképen is bejelöli. – Hűha! – hallottam az ajtóból. Felnéztem. Dan állt ott, és engem figyelt. – Kár, hogy Marc sosem kapott ilyet. Ha neki is volna, semmi perc alatt megtalálhatnánk, nem? A hólyagom ekkor már sikoltozott: talpra is ugrottam, készen rá, hogy kirúgjam dr. Carvert a mellékhelyiségből, de még mielőtt odadobhattam volna a telefont Jace-nek, hogy folytassa ő a beszélgetést, felfogtam Dan mondatának az értelmét, és megdermedtem. – A mocsok! – Tessék? – Painter homloka ráncba szaladt, kérdőn nézett rám. – Van neki! Micsoda idióták vagyunk! – Visszaültem a görgős székbe, és megfordultam vele, hogy szembenézzek a többiekkel, a telefont még mindig a fülemhez szorítottam. – Csak a magad nevében beszélj! – mondta Michael, miután lenyelte az újabb korty akármit. – Nekem fogalmam sem volt, hogy Marc is kapott implantátumot. – Nem is – sandítottam Jace-re, hogy lássam, érti-e. Az arcán láttam, hogy igen. – Nála van Eckardé – vágta rá. A szája széles mosolyra húzódott, és végre megint megláthattam a

gödröcskéit az életem leghosszabb, legszörnyűbb napja után. – A fenébe is, azt elfelejtettem – csóválta a fejét Dan; Michael belenyögött a telefonba. Mind elfelejtettük. – Szóval, ha lenne egy olyan leolvasónk, megtalálhatnánk? – kérdezte dr. Carver, és benyomakodott Dan mellett a szobába. – Vagy bárki mást, akinek működő chipje van – felelte Michael. Jace felállt: csaknem olyan izgatottnak nézett ki, mint én. – Feltéve, hogy Marc nem törte össze. – Nem tette – vágtam rá a legkisebb kételkedés nélkül. – Bizonyítékot akar hozni nekünk, egészben fogja megtartani. – Remélem, hogy igazad van – hallottam Michael hangját, és rugók nyikordultak, amikor felállt apánk székéből. – És azt is remélem, hogy tudod, honnan szerezhetsz leolvasót. Merthogy nyolcezer dollárba kerülnek, és hat-nyolc hétre szállítják ki őket. Ez elkedvetlenített, de Jace csak vigyorgott tovább. – Kevin Mitchellnek tuti van egy. Ha ő rakja be a chipeket az apja kérésére, akkor muszáj, hogy megnézze, működnek-e. – Bízzunk benne! – Visszafordultam az asztalhoz, bekapcsoltam a nyomtatót, aztán lenyomtam a PrintScreen gombot. A nyomtató zümmögött egy darabig, aztán behúzott egy ív üres papírt. – Köszönjük a számlát, Michael. Remélhetőleg ennyi elég lesz, hogy szóra bírja Ben Feldmant. Azt pedig lefogadom, hogy akkor már akar is majd váltani néhány szót azzal a kandúrral, aki az illegális testnyitogatásért felel. –Elhallgattam, de már félúton voltam kifelé a szobából. – Elmondanád ezt apunak is? Meg hogy jelentünk, ha beszéltünk Feldmannal. Michael beleegyezett. Becsaptam a telefonomat, és zsebre dugtam. – Jace, hívd fel Vicet, és mesélj neki! Öt perc múlva indulunk. Azzal elfutottam a vécé irányába, és berúgtam magam mögött az ajtót. – Hát, arra nem számítottam, hogy ilyen hamar újra találkozunk. – Ben Feldman a külső ajtón át figyelt engem, a tekintete csak egy pillanatra villant a vállam felett Jace-re és Danre – dr. Carver hátramaradt, hogy előkészítse, amire szüksége lehet Marc kezeléséhez most, hogy valószínűbbnek tűnt a visszatérése. Rámosolyogtam: igyekeztem jókedvűnek kinézni. Nem volt nehéz, ha a most talált csodás nyomra gondoltam. – Mit mondhatnék? Makacs vagyok. – Én is – ráncolta a homlokát Feldman. – A válaszom ugyanaz. Nem fogom kiadni Kevin Mitchellt, hacsak nem bizonyítják nekem, hogy benne van a mikrochip-buliban. Még szélesebb mosollyal előszedtem egy összehajtott papírt a farzsebemből, türelmesen széthajtogattam, aztán az ajtó felső üvegtáblájához tapasztottam a tenyeremmel. – Csak nézze meg a vevő nevét. – Milo Mitchell… – olvasta fel Feldman, aztán oldalra hajolt, hogy a papír széle mellett rám nézhessen. – Felteszem, valamilyen fokon rokona Kevinnek? – Az apja. – Visszahajtogattam a számlát a zsebembe. – Az észak-nyugati territórium alfája. Feldman szeme lecsukódott, az állkapcsán kidagadtak az izmok. Aztán felnézett, állta a pillantásomat, végül bólintott, és kinyitotta az ajtót.

– Köszönöm! – Beléptem a meleg nappaliba, a fiúknak azonban kényelmetlenül szűkösen kellett bepréselniük magukat, mert Ben nem hagyott a számukra több helyet – ha láttam valaha alfa húzást, hát ez az volt. Akaratlanul is elmosolyodtam. Feldman egy olyan kandúr, aki jobb, ha a mi oldalunkon áll. Amikor visszacsukta mögöttünk az ajtót – de előbb kipillantott és körülszimatolt, hogy egyedül vagyunk-e –, Jace felé intettem. – Ben Feldman, ez itt Jace Hammond, az egyik végrehajtótársam, Marc barátja. Feldman rövid biccentéssel vette tudomásul a dolgot, aztán a kanapéra mutatott. Ugyanarra a párnára ültem, mint korábban, Jace mellém telepedett, Dan pedig a karfára kuporodott. Már nyitottam a számat, hogy megszólaljak, de Ben megelőzött. – Csak mert az apja neve ott áll azon a számlán, még nem biztos, hogy Kevinnek is köze van a mikrochipekhez – közölte. Bólintottam. – Főleg, ha valaki hisz az ekkora véletlenekben. Én nem hiszek. De hadd mondjak el néhány dolgot Kevin Mitchellről. Csaknem egy évtizedig a mi falkánk tagja volt, miután versenybe szállt egy végrehajtói állásért Marckal, és veszített. Néhány hónapja vetettük ki, mert megszegett egy nagyon fontos törvényt. Akkor kérte, hogy vegyék vissza a falkába, ahol született, de Milót, az apját nagyon kínosan érintette a fia becsületének elvesztése, és megtagadta. Kevin azóta él itt, kidobva és megalázva. Azt hiszem, bármit megtenne, hogy visszaszerezze a helyét a falkatársadalomban, főleg, ha az a bármi egyben tönkreteszi Marcot is, mert őt meg a tíz év alatt végig utálta. – Közvetett bizonyítékok – morogta Feldman, de láttam rajta, hogy figyel. – Valóban – adtam neki igazat, és oldalba könyököltem Jace-t, mert úgy láttam, közbe akart szólni. Neki még nem volt kapcsolata Bennel, és jobb hasznát vettük csendes tartalékként, amíg ez így van. – De azért megérnek annyit, hogy kicsit kivizsgáljuk, nem gondolja? Feldman lassan bólintott. – Mire gondol? – Közösen keressük meg a közvetlen bizonyítékot. Ha Kevin valóban benne van, a házában megtaláljuk. – És ha nincs? Szélesen elmosolyodtam bár a szívverésem száguldott. – Akkor egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozunk. És a jó szándékunk bizonyítékaként átadunk önnek mindent, amit a chip gyártójáról megtudtunk. – Na de addigra már akkor is rátették a kezüket arra, amit akartak, vagyis Kevinre, ha tévednek. Erre megint csak bólintani tudtam, és hirtelen nem volt válaszom. Szerencsére Dan kisegített. – Nem tévedünk. – Állta Ben Feldman tekintetét: lenyűgözött a lélekjelenléte. – Ezekből a chipekből egy benne volt az én hátamban is. Marcról gondolj, amit akarsz, de sose tenne velem ilyesmit, akkor sem, ha mindenki mással ez volna a terve. Jó párszor kihúzott már a trágyából. Minek vesződött volna vele, ha aztán meg úgyis át akart volna adni a falkáknak? Ben egy darabig csak nézte a másik kóbort, minden mozdulatát figyelte, és valószínűleg a szagát is, hogy megítélje az őszinteségét. Végül elégedetten vette le róla a tekintetét. – Hát jó. Holnap elmehetünk hozzá együtt. De ha nincs bizonyíték, soha az életben nem akarok magukról hallani többet. – Remek, ezt megígérem – vágtam rá. – Csak még valami. Ma este kell mennünk. – Miért? – nézett rám Feldman gyanakodva. – Mi ilyen sietős?

Danre és Jace-re lestem, mi a véleményük. Amikor mindketten bólintottak, sóhajtottam, és ismét vendéglátónk szemébe néztem. – Mr. Feldman, van itt még egy részlet, amit nem mondtunk el. – Sejtettem – biccentett, és erős, sötét vonásaira nem ült ki meglepetés. Tétováztam egy pillanatig, aztán nekiveselkedtem, mintha a szavak égetnék a nyelvemet. – Adam Eckard nem ölte meg Marcot. Fordítva történt. Ben Feldman megdermedt ültében. – Mi a fenéről beszél? Mélyet lélegeztem, aztán folytattam. – Emlékszik, amikor azt mondtam, hogy találtunk egy, az önéhez hasonló sebet egy másik kóbor lapockáján? Hát, az a kóbor Adam Eckard volt. Az erdőben találtuk meg a testét. Marc nem halt meg, amikor Eckard elhurcolta, és ugyan nem tudjuk pontosan, mi történt, az biztosnak látszik, hogy Marc megölte Adamet. Alighanem amikor leszedte róla a ruháit, hogy melegen tartsa magát, meglátta a sebhelyet, amilyet már látott Dan hátán is. Ő is összerakta a kirakóst, és Eckard hátából a saját zsebkésével operálta ki a chipet. Feldman lassan pislantott. – Adam Eckard halott? – Bólintottam; folytatta: – Marc Ramos pedig él, és nála van Adam chipje. – Igen – helyeseltem. – És szükségünk lesz Kevin GPS nyomkövetőjére, hogy megtaláljuk. – Ha pedig megtaláltuk, ő elmondhatja, pontosan mi is történt. Feldman tekintete keményen villant, és egy pillanatra azt hittem, minden további szó nélkül kirak minket. De aztán felállt, és a zsebéből elővette a kocsikulcsait. – Akkor induljunk! Én vezetek.

HUSZONNÉGY Végül két kocsiba ültünk be, Jace-ébe és Feldmanéba, mivel Jace és én nem ismertük eléggé Bent, hogy ilyen szűk helyre összezárkózzunk vele, ő pedig ugyanígy érzett irántunk. Ami teljesen érthető volt a falkatagokkal szembeni általános bizalmatlanságát tekintve. És azt, hogy valószínűleg hallotta már, mit tettünk – na jó, tettem – Pete Yarnellel. Úgyhogy Jace Pathfinderébe ültem be, és két kisvároson át követtük Dant és Feldmant a fehér, a kilencvenes évek végéről való Camryban. Fél tizenegyre járt már, amikor bekanyarodtunk Kevin utcájába, és úgy tűnt, a legtöbb szomszéd is alszik már. Dan felhívott mobilon, hogy megadja a pontos címet, de először csak lassan és halkan végighajtottunk az utcán, hogy mindent megfigyeljünk. A rövid, repedezett felhajtó jobb oldalán hámló házszámtól eltekintve Kevin háza tökéletesen olyan volt, mint a szomszédoké. Fehérre festett viharlécek, fekete zsalugáterek, apró, betonozott veranda, korlát és virágok nélkül. Kicsi ablakok, keskeny, de ápolt gyep. A házzal szemben két autó állt, de egyik sem az, amelyiket Kevin négy hónapja vezetett. – Nem hiszem, hogy otthon van – hallottam Feldman hangját Dan telefonjából: közben jobbra indexelt a kereszteződésben, egytömbnyire Kevin otthonától. – Megnézzük közelebbről? – Hogyne. – Két utcával odébb találtunk egy játszóteret, ahol egymás mellett álltunk meg, az egyetlen lámpa alatt, aztán elindultunk Kevin utcája felé. Ha bárki is megállított volna – ami nem tűnt valószínűnek, hiszen úgy tűnt, az egész város békésen alszik –, azt mondtuk volna, egy kis késő esti futás kedvéért jöttünk ki. Ellopóztunk két ház között, sietve átvágtunk az úton, olyan messzire a lámpától, amennyire csak lehetett. Óvatosan eltipegtünk egy kerítéssel bezárt hátsó kertecskében szundikáló macska mellett, és már láttuk is Kevin házának hátulját két telekkel odébb. A fák itt már remek takarást biztosítottak a sötétben: tíz perccel azután, hogy leparkoltunk a játszótérnél, már Kevin hátsó udvarában álltunk. A keleti szomszédtól a családi élet minden zaja kihallatszott: erőszak a tévéből, hangos countryzene, mosogatógép halk zümmögése. Kevin háza hallgatott – nagyon jó jel –, de azért óvatosak maradtunk. Jace és én jobbra tartottunk, Dan és Ben balra. Megnéztünk minden ablakot – Kevin a legtöbbjén lehúzta a rolókat, csakhogy azok már évtizedesek voltak, és lyukak tátongtak rajtuk, amelyeken könnyen keresztülláttunk. Két hálószobát térképeztünk fel a házban, egy nappali-étkezőt és a konyhát. Feltételeztem, hogy fürdőszoba is van, csak ablaka nincs. – Nos? – kérdeztem súgva, amikor megint összetalálkoztunk hátul egy fa alatt. – Semmi – vont vállat Feldman; amikor nem beszélt és nem mozdult, olyannyira beleolvadt az

árnyékokba, hogy akár el is téveszthettem volna. – Nincs itt. – Menjünk be! – értettem egyet. – Nehéz ügy lesz a zár? – tudakolta Dan. Fejrázással feleltem. Az ajtóra mindössze egy elcsavarható gombot szereltek: tipikus vérmacskabiztonság. Nem igazán kellett behatolóktól félnünk, mert még ha puskával is érkeznek, jó esélyünk volt, hogy lefegyverezzük őket, mielőtt lőhetnének. Az emberek lassúak és zajosak. Persze Marc esetében ez az elmélet megbosszulta magát… Egy pillanatig tétováztam: ha elkapnak, letartóztatnak. Csak a lehetséges következmények okán aggódtam, nem a tett erkölcsi súlya miatt. Abban teljesen biztos voltam, hogy Kevin az apjával, és meglehet, Calvin Malone-nel együtt dolgozik a mikrochipügyön, és ez alaposan szentesített egy kis jogtalan behatolást. – Rendben, csináljuk! Jace egyetlen gyors csavarintással eltörte a hátsó ajtó zárját – a külső ajtó még csak be sem volt zárva. Két másodperc sem kellett, hogy eltűnjünk a házban. A legtöbb vérmacskaképesség részben megmarad ember alakunkban is, de a szemünk a leggyengébb. Szerencsére azonban Kevin jó néhány lámpát felkapcsolva hagyott, vagyis elég jól láttunk anélkül is, hogy végig kellett volna tapogatnunk a kapcsolókat. Persze Mitchell abban a pillanatban, amikor hazaér, rájön, hogy itt jártunk: elárulja a törött ajtógomb és a szagunk mindenen, amihez hozzányúlunk. Habár mire hazaér, a legkisebb baja lesz csak a betörés – de így legalább a szomszédok nem szakíthatták idő előtt félbe a mi kis kutatásunkat, na meg a rendőrséget sem hívták ki. – Micsoda disznó! – suttogta Jace a ragacsos konyhapultot és a koszos edényekkel megrakott mosogatót nézve. – Te csak ne beszélj! – A fiúk kevesebb mint egy óra alatt sterilizálni tudtak egy házat, pincétől padlásig, de ha nem volt muszáj, nagyon ritkán fektettek ebbe energiát. Nem hibáztattam őket. Sietve dolgoztunk: fiókokat nyitottunk ki, leveleket lapoztunk át, feltúrtuk Kevin hűtőszekrényét, a szemetesét és az egyetlen iratszekrényét is, olyan óvatosan és csendesen, amennyire csak bírtuk. Az első hálószobában állt az ágy, az akasztós és a fiókos szekrény, a tetején egy hatvan centis képátlójú tévé. A fürdő olyan undorító volt, hogy arra nincsenek szavak. A folyosó végi szobában, amely eredetileg a vendégszoba lehetett, számítógépasztalt találtam, előtte szék, rajta a szokásos irodai felszerelések: nyomtató, szkenner és fax egy készülékben, egy telefon, egy külső winchester, ez meg az… De a lapos monitor előtt, az optikai egér mellett ott hevert egy tenyérnyi eszköz, rövid, vastag antennával és kétujjnyi kijelzővel. A szívem hevesen feldobogott, és belehuppantam Kevin irodaszékébe: megremegett a súlyom alatt. Valóban ilyen közel járunk hozzá, hogy megtaláljuk Marcot? – Gondoljátok, hogy ez az? – vettem fel a készüléket. Megforgattam: a fiúk hozzám siettek. Vastagabb és szélesebb volt, mint a telefonom, de nagyjából ugyanolyan nehéz – könnyen elfért volna egy mélyebb zsebben. Az oldalán és a tetején akadt néhány gomb, de az elején semmi. Érintőképernyős volt. – Más nem lehet – nyúlt oda Jace, és a karja az enyémhez súrlódott, amikor végignyomkodta az oldalsó, egymás mellett elhelyezkedő gombokat. A nyomkövető felsípolt, aztán felvillant a kijelzője is: egy ismeretlen lógót rajzolt ki. Néhány másodperc múlva a lógót felváltotta a színes

kezdőképernyő, és az öt számjegyű azonosító kódot kérte. – Kell egy kód – állapította meg Jace még mindig a vállam felett. – Úgy néz ki, minden chipnek megvan a maga azonosítója. Mi is volt a halott fickó neve? – Adam Eckard – feleltem. Megfordulva láttam, hogy Dan már indul is az iratszekrény felé. – Adam Eckard kódját keresd! – Jobban meggondolva… – Szedj ki mindent, amiben megtalálod a Calvin Malone nevet is! – A biztonság kedvéért. Erős bizonyíték kell a kapcsolatra, ha azt akarjuk, hogy megálljon a vád. Feldman a szoba közepén állt, az arca dühös grimaszba torzult. – Megnézhetem? Felé fordultam, és átadtam neki a nyomkövetőt, közben figyeltem, hogyan reagál. Egy darabig vizsgálgatta a szerkezetet, forgatta széles tenyerében, aztán megnyomott néhány gombot a kijelzőn. Végül felnézett, egyenesen a szemembe. – Igaza volt. Bocsánatkéréssel tartozom. – Nem tartozik. – Reméltem, hogy meglátja a szememben az őszinteséget. – Nem volt oka rá, hogy higgyen nekünk, és én is ugyanazt tettem volna, ha a maga helyében vagyok. Ben megvonta széles vállát. – Akkor is sajnálom. És ha megtalálom Kevin Mitchellt, megölöm. – Izé, egyelőre élve volna rá szükségünk – felelte Jace, és az egyik kezét rátette a székem támlájára. – Főleg akkor, ha nem találunk bizonyítékot az alfák közreműködésére. Kell a vallomása. És kivégzési engedélyünk sincsen. Feldman homlokán elmélyültek a ráncok, és már mondott is volna valamit, de akkor az iratszekrény mellett kuporgó Dan szólalt meg. – Ami a bizonyítékot illeti, itt az nincs. – Biztos? – lépett oda Jace. Dan felegyenesedett. – Semmi nincs, csak pár régi tértivevény meg csekkmásolatok. – Miközben újra nekiálltak a papíroknak, én visszafordultam Kevin íróasztalához, és végigkutattam a monitor feletti polc mélyedéseit. Találtam iratkapcsot, újraírható CD-t, egy doboznyi sima borítékot, egy csomag nyomtatópapírt, pár – üres – manila borítékot és egy bontatlan nyomtatópatront. A fiókokban számítógép- és egyéb kábeleket, de semmit, amibe ötjegyű kódot írtak volna, főleg nem egy kényelmes listát a kóborok nevéről és számáról. – Talán elvitte – vetette fel Feldman, és elfordult az eddig vizsgált kisszekrénytől, amikor mérgemben az égnek löktem a karomat. – Minek vinné a kódokat a leolvasó nélkül? Mire volna az jó? Dan vállat vont, és visszaejtett egy lejárt csekk-könyvet az iratszekrény felső fiókjába. – Talán ez csak tartalék. – Nyolcezer dolláros tartalék? – emeltem fel a szerkentyűt, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. – Kevin a kiskereskedelemben dolgozik, legalábbis amikor utoljára hallottam felőle, ott dolgozott. Semmiképpen nem tud olyan mélyen a zsebébe nyúlni, hogy tartalék rendszereket vegyen belőle. Jace belökte a fiókot, és felállt. – Neki még egy ilyenhez sem elég mély a zsebe – közölte. – De nem is az ő zsebéről beszélünk, hanem az apjáéról. Mert ha Cal benne is van a dologban, pénze az aligha van a mocskos kurafinak. Jace mostohaapja nem állt túl jól anyagilag, bár ő szedte be az alfák közül a legnagyobb falkaadót a teljes országban – a macskái keresetének negyedét. Apám mindössze tíz százalékot szedett be, de azt

teljes egészében a végrehajtói fizetésére és a munka közben felmerülő költségeinkre fordította. Azt nem tudtam bizonyítani, hogy Calvin hűtlenül kezeli a pénzeket, de nem lepett volna meg, ha kiderül, hogy igaz. Milo Mitchellnek azonban ilyesmivel nem kellett foglalkoznia – egy Washington állambeli orvosi eszközöket gyártó cég magas vezetői székében ült. Mesés vagyonra ugyan nem tett szert, de az éves fizetése így is a hatjegyű számok közepéig ért, és ebből biztosan jutott pár darab újfajta GPS nyomkövetőre is, amelyekkel majd a teljes kóbornépességet megfoszthatja a polgári jogaiktól. Ez is egybevágott az elméletemmel, miszerint a vagyonosok pénze ritkán van jó helyen. – Jó, lehet, hogy van neki tartalék. De listából meg csak az az egy, amit elvitt? – Sóhajtva ejtettem a kezemet a forgószék karfájára. Elpocsékoltunk húsz percet Marc életéből egy nem létező lista utáni kutakodásra? – Biztosan nem csak neki van belőle példánya – dőlt a túlsó falnak Feldman karba font kézzel. – Ha tényleg az apjának dolgozik, Milónál is kell, hogy legyen adatbázis, nem? – Vélhetően – fordultam meg lassan a székkel, csukott szemmel gondolkodva. – Sajnos azonban Milo Mitchell Seattle külvárosában lakik, szóval az ő iratszekrényéhez nem igazán férhetünk hozzá. Ben jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és amikor felnéztem, láttam, hogy egyik szemöldökét felvonva mosolyog. – Ahhoz Kevin sem, vagy mégis? Lassan bólintottam. Aztán újra, már hevesebben, amikor felfogtam, mire céloz. – Vagyis Kevin elküldte a listát e-mailben… – Visszapördültem, kinyújtott tenyeremmel állítottam meg magam az asztal sarkán, aztán benyomtam Kevin számítógépének gombját. Újabb volt Marcénál, és az internetkapcsolat is gyorsabb, úgyhogy másfél perccel később már a böngészőben voltam. És akkor többször egymás után megütöttem a főnyereményt. Először, is a levelezőt találtam kezdőlapnak beállítva, vagyis a fiók megvolt. Másodszor, Kevin a jelszót is megjegyeztette a programmal, úgyhogy nem kellett találgatással vacakolni. Ha tudom, hogy ilyen gondatlan, itt kezdem a keresést. A bejövő postája sajnos üres volt, négy aznap érkezett levelet leszámítva. Kettő a tárgysor alapján pornós spam volt, kettő hírlevél a Népszerű Mechanika magazintól – ami alapján Kevin okosabbnak tűnhetett, mint valójában – és egy videojátékos oldaltól. Láthatóan rendszeresen takarított – de a kimenő levelek között, meg a kukájában már nem annyira. A törölt üzenetek mappájában megtaláltam egy levelet az apjától, három nappal korábbról. Megnyitottam és átfutottam, közben a három kandúr a vállam felett leskelődött. Válasz volt Kevin egy néhány órával korábbi levelére, egy szöveges csatolmánnyal: Frissített nyomkövető kódok. Jackpot. Megnyitottam a fájlt: Jace bekapcsolta a nyomtatót, ellenőrizte a papírtálcát. Négyet nyomtattam, egyet-egyet mindannyiunknak, aztán továbbítottam a levelet magamnak, apámnak, Michaelnek, csak hogy minél jobban elterjesszem a Milo Mitchell elleni bizonyítékot, arra az esetre, ha valami nagyon rosszul sülne el, és nem kerülnénk ki élve a Marc utáni hajszából. – A fenébe, Dan! – pillantottam fel kezemben a még nyomtatómeleg papírral. – A te neved az első a listán. Neked ültették be elsőnek. Dan mérgesen grimaszolt, és már nyitotta volna a száját, de Jace a szavába vágott. – Eckard az ötödik – közölte. A szemem lejjebb siklott a listán, és valóban ott állt: Adam Eckard – 44827. Előregurultam a székkel, felélesztettem a leolvasót, amely azóta energiatakarékos módba tette magát, és beírtam a számokat. Pillanatokon belül megjelentek az adatok a képernyőn, köztük Adam

Eckard chipjének pillanatnyi szélességi és hosszúsági foka. A képernyő alján érintőgombot láttam Térképnézet felirattal. Megnyomtam, és a kijelzőn egy sűrű erdő műholdképe jelent meg, rajta lüktető zöld pötty – valószínűleg Marc, Eckard chipjével. – Ott van! – Felugrottam, a leolvasó még mindig a kezemben, és már majdnem a folyosón voltam, alig vártam, hogy nekiinduljunk, most, hogy végre volt célunk, de Jace visszahívott. Furán feszült volt a hangja, mintha a szavak nem akarnának kiszabadulni a torkából. – Faythe, nézd csak az utolsó nevet! A késlekedéstől bosszúsan előhúztam a sietve a farzsebembe hajtogatott papírt, és lenéztem a lap aljára. Marc Ramos – 44839. A döbbenet úgy mellbe vágott, hogy beleszédültem, a szemem előtt egy pillanatra elsötétült a világ. – Marc is kapott chipet? Mikor? És ha követni tudják, miért akarnák megölni? Feldman visszataszigált a lábával egy üres sporttáskát Kevin szekrényébe, rácsukta az ajtót, majd nekitámaszkodott a szekrénynek. – Talán valami félresikerült. Marc felébredhetett a procedúra közepén, vagy túl sokra emlékezett vissza utána, és kitalálta, mit csinálnak. Vagy ilyesmi. – Rámutatott egy névre a listáján. – Nézd a harmadikat, kihúzták. – Valóban: a szövegszerkesztő áthúzás funkciójával. – És ő az első, aki eltűnt a kandúrok közül. Még hármat kihúztak, és egyikkel sem találkoztam egy ideje. Lassan bólintottam, mert kezdtem megérteni. – Vagyis a balhésokat elintézték és elásták. Csak a terveikkel ellentétben Marc nem halt meg, hanem megölte Eckardet. De ha tudta, hogy ő is kapott sajátot, miért szedte ki Adam chipjét? – Fogalmam sincs – vonta fel a vállát Feldman, és a szerkentyű felé intett, amit még mindig a jobb kezemben szorongattam. – Mit mond az az izé, hol van Marc? – Pillanat… Beírtam a kódot a jobb felső mezőbe, és arra számítottam, hogy a második zöld pötty ugyanott fog megjelenni, ahol az előző. Azonban a kép eltűnt, új koordináták jelentek meg, a képernyő alján pedig a térképet ígérő gomb. Megnyomtam, és megjelent az új műholdkép, azonban ez egy kisebb, csinosan rendezett környéket ábrázolt, még az utcanevek is fel voltak tüntetve. Fura. A zöld pont egy Magnólia Drive nevű utca déli részén villogott. – Fiúk, mi nem a Magnólia Drive-on vagyunk? – kérdeztem körbepillantva, bizonytalanul összehúzott szemmel. – De igen, miért? – vágta rá Ben. – Mert eszerint Marc itt van. – Csakhogy ez lehetetlen. Ha Marc Kevin házában lenne – akkor is, ha már egy ideje halott –, abban a pillanatban megéreztük volna a szagát, amikor beléptünk. – Itt, de hol? – Jace közelebb lépett, hogy a vállam felett nézhesse meg a kijelzőt. A mellkasa a vállamhoz ért, forróságot és rosszul időzített bizsergést küldve bennem szerteszét. – Ebben a házban? – Azt hiszem. – Finoman odébb léptem, álcázva a mozdulatot: szembefordultam a többiekkel. És ahogy elmozdultam, a zöld fénypont maradt, ahol volt, de a térkép elfordult velem. – Várjatok csak? – Háromszor megnyomtam a pluszjellel ellátott gombot, és a kép a legnagyobb felbontásra váltott: a tíz métert átfogó fekete-fehér térképen látszódott Kevin házának teteje és a sarkai. – Igen, ebben a házban – motyogtam, aztán lassan elindultam a pötty felé. A képernyő vezetett, át a folyosón, a kicsi, ebédlős konyha felé. Amikor elhagytam a beépített szekrényt, a zöld folt megállt, majd mögém ugrott. Hátráltam, megálltam a szekrényajtó előtt. A pont a kijelző közepére igazodott. Marc mikrochipje Kevin Mitchell gardróbjában volt. A szívem olyan erősen vert, hogy nem hallottam mást, csak a saját vérem surrogását a fülemben. A

torkom elszorult a fájdalomtól, a lélegzetem elállt, amíg ki nem tátottam a számat, egy korty levegőért. – Faythe? – Jace a vállamra tette a kezét, és megéreztem a pillanatot, amikor megértette, mert a szívverése az enyémhez hasonlóan megugrott. Szimatoltam, csak hogy ellenőrizzem, nem tévedtem-e. Azonban semmi Marchoz kapcsolható szagot nem éreztem, de semmi más szerves eredetű szagot sem, a szekrény közelében. Mégis remegett a kezem, amikor megmarkoltam a fogantyút. Mi van, ha mégsem volt igazam? Mi van, ha náthásodó orrom – a túl sok kint töltött időtől kezdett már bedugulni – megakadályozza, hogy megérezzem a szagot, amit egyébként kellene? Végül vettem egy jó mély levegőt, egyetlen, gyors mozdulattal elfordítottam a gombot, és feltéptem a szekrényajtót, lélekben már felkészülve a legrosszabbra. Azonban Marc holtteste nem omlott a nyakamba. Semmiféle csontváz nem esett ki a szekrényből – semmi nem volt bent, csak néhány meleg kabát és egy viszonylag új porszívó. – Nem értem – bökte ki végül Dan, megtörve a feszültséget. Meg tudtam volna csókolni érte. – Itt nincs lószar se. – Hála az égnek – motyogtam, és felnyúlva meghúztam a láncot, ami a szekrény világítását – egy dróton lógó csupasz villanykörtét – kapcsolta. A tompa fényben megláttam azt is, amit az imént még nem. A padlón, a jobb hátsó sarokban egy fehér kartondoboz volt, olyasmi, amiben orvosi felszereléseket szállítanak. Valamikor régebben leragasztották, de azóta újból felnyitották, úgyhogy letérdeltem, és felemeltem a fedelét. Apró, átlátszó műanyag csövek sorakoztak benne, mint a kémcsövek, csak ezeknek lapos volt az alja, és sima, fehér műanyag kupak zárta le őket, nem gumi. Vékony kartonlapocskák választották el őket egymástól, afféle ötödölő-pályát csinálva belőlük. Az első három sor üres volt. – Ez az, aminek gondolom? – érdeklődött Feldman, Jace válla felett lesve le rám. – Fel nem használt chipek. – Jace kezébe nyomtam a leolvasót, és kezemben a dobozzal felálltam, majd kihúztam az elsőt. – Valaki olvassa fel nekem Marc számát. Dan a még mindig a jobb öklében szorongatott papírra pillantott. – Négy-négy-nyolc-három-kilenc – jelentette, én pedig leolvastam a kezemben tartott csőről a számot. – Bingó – feleltem széles mosollyal. – Nem ültették be neki, bár a lista alapján azt mondanám, ezért vitték el. Csak éppen valami rosszul sült el. – Na ja! – Dan a szemét forgatta, mintha a probléma teljesen nyilvánvaló volna. – Marckal kezdtek ki. Még én is megmondhattam volna nekik, hogy annak nem lesz jó vége. Bár ez már szinte lehetetlen volt, a mosolyom mégis tovább szélesedett, amikor Painterre néztem. Szinte szétvetett a büszkeség – azonban hamar követte a pánik, mert ráébredtem, hogy Marc még mindig kint van valahol, és alighanem élete legrosszabb formájában. Nem bíztam az „előző kód visszakeresése” parancsban, inkább újból megadtam Eckard azonosítóját. Amikor felnéztem, mindhárom kandúr engem figyelt. – Na jó, készen vagyunk? – Már indultam is a konyha és a hátsó ajtó felé, azzal sem bajlódva, hogy lekapcsoljam Eckard gépét. Úgyis azonnal rájön, hogy itt jártunk, amint belép az ajtón, hiszen a szagunk ott van mindenen, amit megérintettünk, akkor meg minek vesztegettem volna az időmet a rendrakásra? – Csak menjenek előre! Menjen, keresse meg a barátját! – Feldman a szemembe nézett, a tekintetében együttérzés és megbánás ragyogott; aztán a felvillanó düh kioltotta a gyengébb

érzelmeket. – Nekem még el kell intéznem pár telefont. – Tessék? – Jace szemöldöke a homloka közepéig szaladt, gyanakvás kúszott a hangjába. – Kit akar felhívni? Ben a magasba emelte a maga példányát a kódlistából, hogy mind láthassuk. – Rajtam, Marcon és Adam Eckardon kívül még nyolc kóbor van ideírva, és legalább négyről még feltételezem, hogy életben van. Joguk van hozzá, hogy megtudják, a maguk tanácsának Nagy Testvérfrakciója jogtalanul és rossz szándékkal figyeli őket. Ó, a francba! Még ha a szabad területeken élő kóborok eddig nem is találtak indokot, hogy összefogjanak a Területek Tanácsa ellen, majd fognak, amikor Milo Mitchell összeesküvése kiderül. És akkor aligha fognak nagyobb különbséget tenni a jó falkatagok és a rossz falkatagok között, mint a tanácsnokok többsége a barátságos és ellenséges kóborok között. Az erőszak csúf körforgása megindul, örök hála érte egy-két alfa arroganciájának és teljes erkölcsi nihiljének. – Ben, kérem, ne tegye! – néztem rá könyörgőn, és Jace-re pillantottam: átlátta-e már a következményeket. Az álla feszes vonalából láttam, hogy igen. – Ez… – intettem a chipeket tartalmazó dobozzal – a vezetőink egy vagy két legrosszabbjának a műve. Kérem, ne engedje, hogy a teljes tanács, a teljes falkatársadalom fizessen meg néhányuk rettenetesen rossz ítélőképességéért! Feldman sóhajtott, és egy pillanatig úgy tűnt, sikerül megingatni. De aztán megkeményedett az arckifejezése. – Értem, mire céloz, és együtt is érzek. És mindent meg is fogok tenni, hogy meggyőzzem őket a maga családjának tisztaságáról. De ezeken a kandúrokon akkor is a tudtukon kívül, erőszakkal hajtották végre ezt a beavatkozást, és joguk van megtudni, mi történt. Sajnos ezzel még csak vitába se tudtam szállni, akármilyen következményekkel fenyegetett is a dolgok megszellőztetése a falkámra nézve. Úgyhogy csak bólintottam, és magamhoz szorítottam a félig üres dobozt, mint a mentőbóját. – Rendben. De arra kérem – a déli középső falka jószándékának bizonyítékaként –, hogy a chippel megjelölt kandúroknak ajánlja fel a saját orvosunk szolgálatait. Dr. Carver könnyen és gyorsan eltávolíthatja a chipet, és azonnal át is adja, hadd semmisítsék meg. – Miss Sanders, nem tudom, hogy megbíznának-e egy falkatag orvosban, figyelembe véve, hogy aki beültette a chipet, az is biztosan az volt – vetette ellen Feldman. – De nem ugyanaz – vágott közbe Dan. – Az enyémet komplikáció nélkül kiszedte. Bízom benne. Feldman egy pillanatig vizsgálgatta Dan arcát, aztán ismét biccentett, és rám nézett. – Továbbítom az ajánlatot. De nem ígérek semmit. Arcomra erőltettem egy mosolyt. – Köszönöm! – Ennél többet nem kérhettünk tőle. Többre nem volt semmiféle jogunk. És bár semmi közöm nem volt a mikrochip-botrányhoz, azt leszámítva, hogy ki akartam bogozni, de mégis bűnösnek éreztem magam mindössze azért, mert ismertem Milo Mitchellt és az ördögfajzat fiát. Gyűlöltem ezt az érzést – és egyszerre megértettem, hogyan érezhetett Jace, amikor megtudta, hogy a mostohaapja áll az apám kigolyózására tett erőfeszítések mögött. Felnéztem. Jace engem figyelt, mintha tudná, mire gondolok. Vagy mintha tudni akarná. De annál több esze volt, semhogy bárki más füle hallatára megkérdezze. – Na induljunk! – csuktam vissza a dobozt. A nyomkövetőt a zsebembe raktam, aztán sietve az ajtó felé indultam, bízva abban, hogy legalább két kandúr követni fog. – Nem jár visszafelé az óránk. Meg

a hőmérő se kúszik felfelé.

HUSZONÖT Jace, Dan és én a játszótéren, az autóinknál váltunk el Feldmantól. Ahogy kihajtottunk és balra fordultunk, visszanéztem, és láttam, hogy Ben a kocsijában ül, elfehéredő ujjakkal markolja a kormányt, és az arca a legdühösebb grimaszba torzul, amit csak valaha láttam. Abban a pillanatban Marcra emlékeztetett, mert láthatóan mindketten a járművükön töltötték ki a mérgüket, és mert mindkettejüket ugyanaz a heves igazságvágy vezérelte. Nem tudtam neki segíteni, de tiszteletben tartottam az indokait, még akkor is, ha a cselekedetei a végén majd az enyémekkel útköznek. – Figyelj, Dan! – Hátrafordultam: közben Jace rákanyarodott a felhajtóra. – Meg tudnád nézni hátul, hogy nálunk van-e minden, ami kellhet? Remélem, hogy ez a holmi lerövidíti majd a túrát – emeltem fel a nyomkövetőt –, de azért legyünk felkészülve a legrosszabbra! – Persze. – Dan kikapcsolta az övét, feltérdelt az ülésre, és belesett Jace Pathfinderének rakterébe, azután felnyúlva bekapcsolta a világítást, hogy lásson is. – Van egy elsősegélykészletünk, négy üveg vizünk, egy ásónk, kéziszerszámaink, pár zseblámpánk. És Marc kabátja. – Az utóbbit fel is emelte a hátsó ülésről, hadd lássam. – Remek! Köszönöm! Dan lekapcsolta a világítást, és bekötötte magát. Jace felvillanó-elsötétedő profilját néztem az autópálya lámpáinak fényében. – Meg kell állnunk Marc házánál – szólaltam meg, a fejemben már kész volt az ellátmánylista. – Több víz kell, valami készétel, koffein. És vécére menni. És mindezt nagyon gyorsan. Jace csak bólintott, és bekapcsolta az irányjelzőt: a mi lehajtónk volt a következő. Hat perc múlva már a ház előtt állt. Berohantunk: a fiúk összeszedték a szükséges holmikat, sietve elmondták Dannynek, miről maradt le, én elvégeztem a dolgomat, mindezt nem egészen nyolc perc alatt. És mégis úgy éreztem, hogy túl lassúak vagyunk. Mintha már egy örökkévalóság óta kutatnánk Marc után, és most, hogy elvben már tudjuk, hol van, minden másodperc fontos lenne. Éppen a kabátom cipzárját húztam fel az ajtó felé menet, a hátamon már a frissen bepakolt zsák, amikor megcsördült a telefonom. Idegen szám volt, a körzetszám Marcéval azonos, szóval nem számítottam arra, hogy ismerős hív. Ő azonban ismert engem. – Faythe? Megdermedtem belül, megperdültem, hogy a számra tett ujjammal jelezzem a fiúknak: hallgassanak. Kevin Mitchell, tátogtam. Jace fintorgott. Dan szemöldöke magasra szökött meglepetésében, a doki viszont csak egy bólintással vette tudomásul.

– Igen? – válaszoltam. – Ki az? – Baromi jól tudod, ki az – csattant fel Kevin, és átfutott a fejemen, tud-e már a mi kis betörősdinkről. – És amilyen csend lett körülötted, abból ítélve nem is vagy egyedül. Most nem is vehetnek levegőt? Csak a szememet forgattam felelet helyett, úgyhogy folytatta. – Még Mississippiben vagytok? – Hát te? – Csak akkor ébredtem rá, hogy járkálok, amikor elértem az ebédlőasztalt, és vissza kellett fordulnom. Kevin tudta, hogy mi jártunk Marc házában korábban, mert Yarnell megérezte a szagunkat, amikor eljött eltakarítani a testeket, amikről mi már gondoskodtunk. De vajon azzal is tisztában volt-e, hogy azóta megfordultunk a ranchon is? És hogy miért? – Hol lehetnék máshol? – fújt egyet mérgében. – Talán emlékszel, hogy most már csak a szabad területeken élhetek. – Ez ismerős valahonnan. – A dühöm beszivárgott a vonalba. Akármennyire kétségbeesetten is igyekeztem volna megkeresni Marcot, nem csaphattam rá a telefont Kevin Mitchellre. Őrizetbe kell vennünk, hogy a tanács elé juttathassuk. – Az igazi kérdés az, hogy ti mit kerestek itt? Leszámítva, hogy tábortüzet raktatok Adam Eckard kocsijából. – Nahát, tűz volt? De kár, hogy kihagytuk! Sosem utasítok vissza egy lehetőséget, hogy pirított mályvacukrot egyek. – Kérdőn fordultam Jace felé, és már azon gondolkodtam, hiba volna-e, ha a kocsiban folytatnám ezt a beszélgetést, úton Marc felé. – Én is kihagytam. – Halk cuppanás ütötte meg a fülemet, aztán mély zümmögés. Kevin éppen kinyitott egy hűtőszekrényt! A rohadék nassolgat, miközben engem gyötör! Eszerint hazaért? Már tudja, hogy összetúrtuk a holmiját és elhoztuk a nyomkövetőt? Most megpróbál átverni? Ismét kétségbeesetten pillantottam Jace-re, de ő csak felhúzta a vállát. Vagy nem értette, mire gondolok, vagy nem tudott válaszolni a néma kérdéseimre. Kevin, titkolt pánikomat észre sem véve, folytatta. – Mire aznap este odaértem, már nem volt ott semmi, csak egy megszenesedett folt az út mentén. De aztán feltűnt egy nyiladék a fák vonalában, mintha többen is átcsörtettek volna arra. – Különös. – Vagy a kabátom volt túl meleg idebentre, vagy a stressz okozta, de izzadni kezdtem. – Valóban! – kiáltott fel Kevin túlságosan is vidáman. Egyszerre elegem lett a szerepjátékból: vártam, mikor ugrasztaná végre ki a nyulat a bokorból. De Kevin szerette hallgatni a saját hangját. – És ennél már csak különösebb lesz. Nem messze a nyiladéktól vért találtam a földön, két kóbor vérét. Feltételezem, tudjátok, kiét? Felvetettem a kezemet a levegőbe. – Kevin, ez baromság. Hagyd a szarakodást, térj a tárgyra! Jace felnyögött, és a tenyerébe ejtette a fejét: ő nyilván másként kezelte volna az ügyet. – Ki van ott veled? – érdeklődött Kevin. Dühösen meredtem Jace-re, amiért elárulta a jelenlétét. – Jace az, ugye? – találgatott Kevin, és meglepetésemben levegő után kaptam. Honnan tudta? – Nyilván nem Ethan, mivel úgy hallom, a legkisebb Sanders fiú ma reggel végzetes szerencsétlenség áldozata lett. Ma reggel? Tényleg nincs még egy napja sem? Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el Ethan halála óta, mégis, minden másodperc gyorsabban repült el mellettem, mint az előző. Az idő kötélként siklott ki a kezemből, égette a tenyeremet. Amikor Kevin Mitchell közönyös hangon ejtette ki halott bátyám nevét, szerettem volna benyúlni a

hasába, és őt megkínozva, centinként kihúzni a belsőségeit. Mielőtt visszafoghattam volna magam, felmordultam. Jace ököllel csapott a levegőbe. A bögréje átrepült a szobán, benyomta a szemközti gipszkarton falat, és gőzölgő kávét fröcskölt mindenfelé. A fájdalom és az indulat hatására mintha egyszerre nagyobb lett volna, akár egy égnek álló szőrű macska. Dühös-alfa póz volt ez, és mély benyomást is tett volna rám, ha nem vagyok én magam is éppen olyan sebzett és bosszús, mint ő. Kevin a fülembe nevetett. – Mondd meg Jace-nek, hogy üdvözlöm! – Mit akarsz? – rivalltam rá, és el kellett lazítanom az ujjaimat a telefonon, mielőtt összetörtem volna. – Csak ki akartam fejezni az együttérzésemet amiatt, ami a testvéreddel történt… rettenetesen szomorú… és biztosítani róla, hogy semmi hasonlóan tragikus dolog nem érte Marcot. Egyelőre. Micsoda? A sokk villámként csapott le rám, a szívem a szegycsontomat verdeste. – Csak blöffölsz. – De a hangom kétségektől elvékonyodva szólt, és ezt mindannyian hallottuk. Megköszörültem a torkomat, és ismét járkálni kezdtem, hogy levezessem a pulzusom ritmusával együtt lüktető indulatot. Újra próbálkoztam. – Marc nincs veled. Pete Yarnell szerint meghalt. – Remélhetőleg Kevin elhiszi, hogy én ezt elhittem. – Akkor mind azt is hittük. Csak aztán követtem azt a bizonyos vérnyomot az erdőbe, és megtaláltam Adam magányos, jeltelen sírját. Gyanítom, jóval könnyebben találtam rá, mint ti, hála a nyomaitoknak. Mit csináltatok, végigsétáltattatok ott egy elefántot? Nem, csak négy vérmacskát nehéz bakancsban. – Te… kiástad a saját barátodat? – Vagy a bandatársát. Vagy a velejéig romlott jobb kezét. Mindegy. Az undortól libabőrös lett karom-lábam, hiába a télikabát. Az egyetlen feladat, ami rosszabb lehetett egy test eltemetésénél, az az exhumálás. – Nem sok választást hagytatok. Tudnunk kellett, hogy valóban Adam van-e a lyukban. És mint azt te is tudod, ő volt, ez tehát azt jelentette, hogy Marc még az erdőben bóklászik. Szerencsére könnyebben megtaláltam, mint vártam. Majd emlékeztess, hogy meséljem el, hogyan csináltuk. A szemöldököm felszaladt, elégedett mosoly ragyogott fel az arcomon. Vagyis Kevin nem tudja, hogy rájöttünk a chipekre, azt még kevésbé, hogy mi is követni tudjuk őket! Vagyis nem otthon van. De abban a pillanatban rájön, amint belép a saját házába, szóval ezt meg kell akadályoznunk. – Miért nem mondod el most? – érdeklődtem. Most már húzni akartam az időt: a telefont a vállamhoz szorítottam, előszedtem a leolvasót a zsebemből, és beírtam Eckard számát, immár emlékezetből. – Mi lenne, ha megmutatnám? – kuncogott Kevin. – Találkozzunk egy óra múlva nálam, és… – Nem! – kiáltottam. A képernyőről eltűnt a szám, helyette egy folyamatjelző villant fel, és a szó: Betöltés. A fenébe! Ennyire nem akartam ellenkezni a találkozóhely miatt. Az agyam fogaskerekei hangosabb zajjal keltek életre, mint a pulzusom, jó kifogást kerestem. – Valami nyilvános hely legyen. Nem adjuk meg a hazai pálya előnyét neked. A kép megint váltott: koordinátákat sorolt, amikkel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy megnyomtam a Térkép gombot. Ismét megjelent a folyamatjelző. – Igazad van – nevetgélt Kevin, és kezdtem szívből utálni ezt a hangot. – Mivel úgyis egyedül jössz. Ha nem így lesz, Marc halott.

Neeeeem! Nem kerülhetek ilyen közel hozzá, hogy élve visszakapjam, csak hogy aztán megint kihúzzák a kezem közül! A szívem a torkomban dobogott: hirtelen nem jutottam szóhoz. Elcsukló hang szakadt ki belőlem, az asztalra ejtettem a leolvasót, úgy küszködtem, hogy levegőhöz jussak. Csak azért maradtam talpon, mert elkaptam az egyik összecsukható szék támláját. Jace abban a pillanatban mögöttem volt, elvette a telefont. Lélegezz, üzente némán, közben szabad kezével a hátamat dörgölte. – Faythe? – szólt a vonalba Kevin. Jace a füléhez emelte a mobilt, de visszaszereztem tőle, mielőtt még válaszolhatott volna: végre levegőhöz jutottam. – Itt vagyok. – Még egyszer mélyen, lassan, nyugodtan beszívtam a levegőt, és biccentéssel jeleztem Jace-nek, hogy rendben vagyok. Dr. Carver egy pohár jeges vizet tett elém az asztalra. – De bizonyítékot akarok, hogy Marc veled van. Hogy még él. – Hmmm… – Lépések nesze hallatszott, meg valami hangos, recsegő zaj: Kevin eltakarta a mikrofont. – Az nehéz lesz, mivel eszméletlen – felelte, amikor visszatért a vonalba. A pokolba. – Nem is horkol? – Elkerültem Jace fájdalmas pillantását. – Vagy szuszog legalább? Felismerem, ha ő az. – Ez most komoly? – kérdezte sértetten Kevin. – Mint az ivartalanítás. Dan összerezzent a szótól, Danny azonban elvigyorodott: talán eszébe jutott, hogy akár végre is lehetne hajtani a műtétet a vadmacskán. De Kevin megértette. – Jó, várj egy pillanatot! Még több zörgés és susogás szűrődött be a telefonba, aztán egy halk hang: erős, sima lélegzés, éppen csak reszelős. Könnyek szöktek a szemembe, és amikor pislantottam, lecsordultak az arcomon. Bármikor felismertem volna ezt a szuszogást. Hosszú belégzés az orrán át, a vége kicsit sípolós, és pjff, kilégzés csaknem zárt ajkakon keresztül. Úgy tűnt, megfázott – remélhetőleg nem tüdőgyulladás – de Marc nagyon is élt. Pillanatnyilag legalábbis. Visszanyeltem a megkönnyebbült zokogást, amikor valami ismét a mikrofonnak súrlódott, és Kevin tért vissza a vonalba. – Meg vagy elégedve? – A legkevésbé sem. – Vetettek egy falatot az asztaltól, de én az egész ünnepi menüt akartam: szükségem volt rá. – Szóval, hogy lesz ez az egész? – Egyszerű árucsere. – Szinte hallottam Kevin hangjában az elégedett vigyort. – Téged Marcért. Egyedül jössz, vagy megöljük. Bundátlanul jössz, vagy megöljük. Szépen játszol, vagy megöljük. Világos? Persze, persze. A túszejtők standard követelései, és körülbelül annyira megbízhatóak, mint egy politikus választási ígéretei. – Világos. Kivel vagy? – Csak egy barátommal. Faythe, komolyan beszélek – figyelmeztetett Kevin, és már kicsit sem volt vidám a hangja, csak hideg és üres. – Semmi okom, hogy életben tartsam Marcot, kivéve, ha kicserélhetem rád. Ha az ügylet nem válik be, semmi haszna nem lesz a számomra.

Egyszer Kevin is ember volt. Félig, legalábbis. Ennyire megváltoztatta volna, hogy kivetették? Vagy ez a kétségbeesett próbálkozás volt, hogy kiérdemelje, hogy a falka, amelyben született, visszafogadja? – Tudom. – Belekortyoltam a vízbe, amit dr. Carver hozott, aztán visszafordultam a fiúk felé, és lehunytam a szememet. Nem voltam biztos benne, hogy tudni szeretném, mégis… – Mit akarsz tőlem, Kevin? Valaki más – valaki, aki nem Kevin volt – rosszindulatúan nevetett a háttérben, amíg Kevin egy dühös mordulással rendre nem utasította – Információt. Csak beszélni akarunk veled. Hát, ez eddig egyedülálló… nem mintha elhittem volna. Még soha senki nem tett ennyi erőfeszítést mindössze azért, hogy beszéltessen: általában inkább azt akarták elérni, hogy hallgassak el végre. – Na és hogyan? Odamegyek, ti meg eleresztitek Marcot? Hogyan fog elmenni, ha egyszer eszméletlen? – Mi ütöttük ki, és ugyanolyan könnyen az eszére is tudjuk téríteni. Megszorult a kezem a szék támláján: nyögött a fém. – A francba, Kevin, esküszöm, ha kárt tesztek benne, én kitépem a karodat, és azzal verem halálra a barátodat, miközben te elvérzel. – Ó, ezt elhiszem – vágta rá, bár a vidámság a hangjában elárulta, hogy hazudik. – De Marc már akkor sérült volt, amikor megtaláltuk. – Hála egy másik verőembereteknek. És akkor úgy gondolod, hogy majd egyszerűen odamegyek közétek, és megbízom benne, hogy tényleg el is engeditek? Lépteket hallottam, aztán megint a hűtő zúgását, végül folyó vizet. – Szarom le, hogy miben bízol és miben nem. Te belépsz az első ajtón, Marc kilép a hátsón. Vagy sehol. Úgy csináljuk, ahogy én mondom, vagy hazaviheted Marcot, de nejlonba tekerve, és szombaton kettős temetést rendezhettek. Tűzként öntötte el az ereimet a düh. Mindhárom kandúr megfeszült az adrenalinfelhőtől, amit árasztottam. – Te kura… – Hagyd a hisztit – szakított félbe Kevin. – Már hallottam korábban. Egy órád van – tette aztán hozzá, és most véglegesen csengett a hangja. – Nálam. – Elhadarta a címet. Nem bajlódtam vele, hogy leírjam: nagyon is jól tudtuk, hol lakik. – Az én órámon tizenegy múlt hét perccel. Ha éjfél után hét perccel nem vagy még itt, nulla óra nyolckor Marc meghal. Azzal a telefon megsüketült, és én csak bámultam a mobilt. Amikor zsebre dugtam, és lehajoltam a hátizsákomért, amit a hívás közben valamikor leraktam, megakadt a szemem az asztalra ejtett leolvasón. Csaknem elfeledkeztem róla, amikor lélegezni hallottam Marcot. – Ugye, tudod, hogy nem fogják elengedni? – tudakolta Jace, amikor felszedtem a tenyérnyi szerkentyűt. – Persze hogy nem fogják. Abban a pillanatban megölik, amint belépek az ajtón. – Egy oldalsó gombbal felébresztettem a leolvasót, és azon megjelent a térkép. – Éppen ezért kell neked és Dannek bemenni hátul, és kihozni, amíg én elöl csinálom a felhajtást. Jace karba fonta a kezét. Dan és dr. Carver érdeklődve figyeltek. – Nem gondolod, hogy éppen erre számítanak majd? – Dehogynem. – Felnéztem, álltam Jace pillantását, hadd lássa szilárd elszántságomat. – Egy óra

múlva várnak, Kevin házánál. Ezért fogunk rajtuk ütni húsz perc múlva, Peter Yarnell lakásán. – Micsoda? Miért Pete-nél? – Dan összehúzta a szemöldökét; ha jól értelmeztem, aggodalmában. Ha ő és Pete valaha is barátok voltak, hát most már nem lesznek, az után a kis beszélgetés után, amit Yarnellel folytattunk, biztosan nem. – Mert ott vannak éppen. – Felemeltem a leolvasót, hadd hunyorogjon rá mindenki. – És Danre nem számítanak, mert az ő chipje még mindig a ranchon van. A fiúk ezen az emlékeztetőn kicsit meglepődtek, Dan egyenesen megkönnyebbültnek tűnt. De aztán Jace elkomorult, megdörgölte a homlokát. – Feltéve, hogy Eckard chipje még mindig Kevinnél van. – Miért ne lenne? – Leraktam a táskámat a kinyitható székre, és beletúrtam, fejben leltározva a készleteket. A legtöbbjére most nem lesz szükség, hiszen már tudjuk, hogy elmarad az erdei túra, de az sosem árt, ha alaposan felkészülünk. – Kevinnek fogalma sincs, hogy tudunk a chipekről, és ez így is marad, amíg haza nem ér. – Mi van, ha már el is indult? – kérdezte Danny, és egy dobozos kólát emelt a szájához. – Nem indult el. – Megmutattam neki a térképet, amelyen Eckard pöttye még mindig Yarnell házában pihent szépen. – És ha akkor indulnak, amikor még úton vagyunk, követjük őket. Legrosszabb esetben is fél órával előbb érünk oda, amikor remélhetőleg teljesen készületlenek. – Becipzároztam a táskát, és a vállamra vetettem. – De indulnunk kell, azonnal. Gyerünk! – Várj! – Jace elkapta a karomat: elhúzódtam volna, de megláttam a szemében a nyers félelmet. Engem féltett. – Nem sétálhatsz csak úgy be közéjük, Yarnell házába meg főleg nem. A véredre szomjazik. A fenébe! Biztosan Ethan mondta el neki, hogy elvesztettem az önuralmamat Yarnellnél, mert én senkinek nem dicsekedtem el vele. Finoman kihúztam a karomat a szorításából, azzal igyekeztem a gesztus élét elvenni, hogy végig a szemébe néztem. – Kevin nem hagyja, hogy megöljön. – Feltételezed, hogy Kevin meg tudja állítani. És még ha meg is tudja, mindketten szívesen kiosztanának neked egyet vagy kettőt. – Jace, tudok vigyázni magamra, és ha kell, állom a pofont is. Ráadásul amint ti megléptek Marckal, én is futok. Ti meg visszakanyarodtok értem. Vállat vontam és rámosolyogtam, hátha meggyőzöm róla, hogy a tervem ragyogó és bombabiztos. Holott mindössze kétségbeesett volt. De nem láttam más választást; Marc életét nem teszem fel tétnek. – Hűha! Hol is csúszhatna ebbe hiba? – Jace szavai csöpögtek a gúnytól, de én csak néztem rá. – Működni fog, mert muszáj neki. Ha meg nem, hát majd harcolunk. Azt is csináltuk már korábban. – Kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de az ajkára tettem az ujjamat, hogy elhallgattassam, es nem törődtem a pulzusa megugrásával. – Kérlek, Jace! Ne vitatkozz velem! Csak segíts! Nem veszíthetem el Marcot is. Végül bólintott, és elvettem a leheletétől meleg ujjamat. – Hát jó. De Dannek muszáj lesz kijuttatni Marcot, mert nélküled én nem megyek el onnan. Még ha akarnék is, tudom, hogy Marc maga nyírna ki, ha mindketten túlélnénk téged. Elmosolyodtam, mert igaza volt. – Rendben. Segíts Dannek a szöktetésben, aztán gyere vissza, és harcolj velem! Ez megkönnyíti majd, hogy élve kapjuk el Kevint. De most légy szíves, vidd ezt a kocsihoz, és szedd ki Marc csomagtartójából a szerszámokat. Bármi jól jön, amit fel lehet használni fegyverként. Két perc, és

jövök. Amíg a többiek a Pathfinder hátuljába pakolták a készleteket, én beléptem a fürdőbe, és megnéztem magamat a tükörben. Igyekeztem önbizalmat és bátorságot látni a visszanéző arcomban. Marc már számtalanszor megmentett engem, pillanatnyi kétely nélkül tette kockára az életét az enyémért. Most rajtam volt a sor, hogy cselekedjek, és nélküle nem szándékoztam hazamenni. Önmagammal folytatott rövid beszélgetésemtől csak közepesen megerősítve, hideg vizet fröcsköltem az arcomra, aztán kifelé menet felkaptam a termoszbögrémet, a másik kezemmel már tárcsáztam Vicet. – Megtaláltuk Marcot – siettem közölni, amint felvette a telefont. Megkönnyebbülésében hatalmasat sóhajtott. – Hol? – Kevin Mitchell tartja fogva Peter Yarnell hazában. – Megadtam neki a címet, és reméltem, hogy van hova feljegyeznie. – Húsz perc múlva ott vagyunk. Gyertek utánunk, ahogy tudtok! Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz szép. – Semmi gond. De egy jó órába beletelik majd, hogy odaérjünk, mert ki kell vergődni az erdőből. – Tudom. Csak siessetek! – Letettük, és zsebre vágtam a telefont, aztán kinyitottam a kocsiajtót. – El kellene mondanod apádnak, mire készülsz – szólalt meg Danny, amikor beültem, és behúztam az ajtót. A szellőzőből meleg levegő csapott az arcomba, és belekortyoltam a bögrébe hogy elrejtsem az arcomat. – Megvolt. – És egyetértett veled? – Nem. – Ha azt akarom elhitetni a fiúkkal, hogy apám belement az életem kockára tételébe, sose sikerülne. – De abban egyetért, hogy ezt a helyzetet nem lehet jobban kezelni. És azt mondja, legyünk óvatosak – tettem hozzá, nagyon bízva benne, hogy a testi jeleimet inkább a stressznek tudják be, és nem a hazugságnak. – Nem akar több temetést. Jace rosszalló arccal hátramenetbe kapcsolt. A visszapillantóba nézett, aztán hátrafordult ültében, hogy ki tudjon hajtani az útra. – Nem hiszem, hogy belement volna, ha nem lenne ennyire zaklatott. – Ethan miatt. Ezt ugyan nem mondta ki, de úgyis tudtuk, mire gondol. – Tudom. – Kibámultam az ablakon a sötétbe, remélve, hogy ha majd ennek vége lesz, megbocsátják a hazugságomat, mert ezúttal nem csak a szenvedélytől és a halhatatlanság illúziójától fűtve, meggondolatlanul, forró fejjel rohantam előre. Most tanulmányoztam a lehetséges végkifejleteket, és számoltam a kockázatokkal is. És úgy döntöttem, megéri vállalni. Marcért.

HUSZONHAT Ezúttal hátulról közelítettük meg Pete Yarnell házát. Egy utcával odébb álltunk meg, a járda mellett parkoló kocsik közé rejtve Jace Pathfinderét, majd átvágtunk két ház között, egy sötét ösvényen, hálát adva, hogy egyik szomszéd sem tart kutyát. A korábban látott kis szőrgombócot valószínűleg beengedték éjszakára, mert a Yarnell melletti udvar is csöndes volt. Dan, Jace és én lekuporodtunk a Yarnell házának hátulját szegélyező nyurga sövény mögé, amely a méteres drótkerítésre kúszott fel. Dr. Carvert a kocsiban hagytuk: neki muszáj volt épen maradnia, hogy kezelni tudja Marcot, és bármelyikünket, aki sérülten tér vissza. – Dan, menj be, és hozd ki Marcot! Harcolj, ha kell… – pillantottam az oldalzsebes farmerja tartójába akasztott nehéz ácskalapácsra. A másik oldalon egy kerékkulcs lógott. – De hozd ki, amint tudod! Ha még mindig eszméletlen, dobd a válladra, és futás kifelé! Nyugtalanul bólintott, fél keze a kalapácsa fejére tévedt, mint amikor egy katona háborúra készen megérinti a fegyverét. – Jace, te fedezed Dant. Ha megérzed, hogy szar van a palacsintában, indulsz. Amint Dan és Marc kint vannak, jössz, és segítesz nekem. Kevinre eszméletlenül, de még életben van szükségünk. Ám ha Yarnell túl sokat problémázik, öld meg! – Ő ugyanis mindkettőnket elintézne, csak kapjon rá esélyt, főleg, ha Kevin már hidegre került, és nem tudja többé megállítani. Én pedig a terveim szerint becsöngetek, és besétálok, mint egy meghívott vendég, aztán amint Kevin vagy Yarnell hozzám ér, nekiállok verekedni. Annyi a dolgom, hogy túl sok legyek nekik egyszerre, ezzel megadjam az esélyt Dannek és Jace-nek, hogy megtalálják Marcot, és kiosonjanak vele hátul. Minthogy nem mehettek be macska alakban – kéz nélkül túl nehéz lett volna kiütni Kevint és kirángatni Marcot –, mindketten felfegyverkeztek. Dan szerszámai mellett Jace egy feszítővasat markolt. Nekem nem jutott efféle luxus, leszámítva a zsebemben lapuló rugós kést. Ha látható fegyverrel lépek be, Kevin alighanem árulást kiált, és megöleti Marcot, mielőtt a társaim egyáltalán bejutnának. De mivel voltam már Yarnell házában korábban, emlékeztem az első rész alaprajzára, és arra is, hol találhatok magamnak fegyverként használható eszközöket. – Felkészültetek? – suttogtam. Dan bólintott, de Jace csak aggodalmasan nézett rám. – Nem hiszem, hogy egyedül kellene bemenned. Türelmetlen szemöldökráncolással pillantottam vissza rá. Huszonkét perce hagytuk el Marc házát, és bár Eckard pöttye még nem távolodott el Yarnelltől, de most már minden pillanatban megtehette. Indulniuk kell, ha időben oda akarnak érni a Kevin által kitűzött randevúra, ahol mi nem jelenünk meg.

– Ha nem egyedül megyek, megölik Marcot. – Tudom. Csak a jegyzőkönyv kedvéért, még egyszer tiltakozom. Röviden biccentettem. – A tiltakozást tudomásul vettem. – Ez a kijelentés remélhetőleg megakadályozza majd, hogy Jace is kapjon abból, ami a nyakamba szakad majd ezért a felhatalmazás nélküli akcióért. De akármilyen büntetést is szab majd ki rám apám, megéri, ha cserébe egy darabban kapom vissza Marcot. – Na jó, kifutunk az időből! Adjatok két percet, aztán irány a hátsó ajtó, és várjatok, amíg meghalljátok a hangomat! Rendben? Ezúttal mindketten bólintottak, és végre Jace is felvette a vadász arckifejezését: félelem és izgalom ismerős keveréke, semmit el nem áruló tekintet. Csak éppen ez most valahogy komolyabb volt, elszántabb. Az Ethan halála felett érzett dühét valahol le kellett vezetnie, és erre Yarnell arca éppúgy megfelelt, mint bármi más. Még egyszer rámosolyogtam mindkettejükre, több hálával, mint amit valaha is ki tudtam volna fejezni, amiért eljöttek velem erre a – talán kamikaze – küldetésre, még ha kis megtévesztéssel is, aztán felemelkedtem, és összegörnyedve addig mentem, amíg el nem értem a két kerítéssel távolabbi udvart. Vissza sem nézve léptem rá a házak között átvezető ösvényre – nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyávuljak –, aztán csendben átszaladtam az idegen pázsiton. Hálásan nyugtáztam, hogy a bakancsom alá fű simul, nem pedig beton. Előreérve átvágtam a szélesen terülő gyepen, végig igyekeztem a fák utcalámpák fényében vetette árnyékában maradni, amíg végül Yarnell háza előtt kötöttem ki, átellenben a kör alakú betonfordulóval. Vártam egy pillanatig, hogy lecsillapodjon a légzésem és a szívverésem, aztán helyrerángattam a bőrdzsekimet, és benyúltam a nadrágom jobb zsebébe, hogy megvan-e még a késem. És amint felléptem a járdára, ahol már rám vetült a veranda lámpájának fénye, az ajtó kitárult, és Kevin Mitchell jelent meg a küszöbön, a bentről áradó fénnyel keretezve. Mintha várt volna rám. Hogy a fenébe lehetséges ez? Semmi francos módon nem tehetett belém nyomkövetőt, szóval biztosan tévedek. Inkább csak ilyen gyorsan magához tért a döbbenetéből. Meglepetés. – Lassan előreléptem, a kezem kicipzározott dzsekim zsebében, és nagyon reméltem, hogy legalább félig olyan vagánynak nézek ki, amilyennek Ethan írt le előző nap. Mert ha bármi vagányság maradt bennem, hát arra most lesz szükségem. – Faythe! – Kevin rémesen vidám vigyorral üdvözölt. Mögötte éppen elhalt valami fojtott hang, és egy ajtó csukódását hallottam. – Gyere be! – Kilépett a verandára, és kinyitotta nekem a külső ajtót. Nagyon sok önuralom kellett hozzá, hogy visszafogjam vágtázni akaró pulzusomat, amikor elléptem mellette, be Yarnell nappalijába, amely most üres volt, a nemrégiben zajlott heves vitának köszönhetően. Kevin becsukta az ajtót, és nekidőlt. A szívem megint versenyt akart futni. A macska-énem utálta, ha bezárják, és ezen a ketrec mérete vagy eleganciája sem változtatott. Az elzárt kijárat nagyon nem tetszett neki – úgyhogy megnyugtattam egy, a Yarnell szőnyegén – éppen a kanapé előtt díszlő – vérfoltokra vetett hosszú pillantással. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy meglep, hogy itt látlak, de azzal túlbecsülnélek – fonta össze a karját Kevin. Hazudott. – De hát vártunk. Nevettem, hagytam, hadd hallja ki a hangomból, mennyire nevetségesnek találom. – Hát persze, mint a fogtündért.

Kevin úgy nézett rám, mintha a pillantásával akarna lyukat égetni a homlokomba, de én csak mosolyogtam. – Azt tippelem, éppen készültél elhúzni haza. Marc nélkül. – Mert minek hurcolni egy eszméletlen kandúrt, ha úgysem akarják elcserélni? – Én valóban távozni készültem, de Marc már ott van, csak rád vár. Elkerültétek egymást. – Hazudsz. – A mosolyom egyre szélesedett, a Kevin szemében megjelenő zavart csillanás táplálta. – Érzem a szagát. – Mert bizonyos macskáktól eltérően én igenis kihasználtam az emberekénél jobb érzékeimet. – Mivel itt is volt. Pete tíz perce indult el vele. Megingott az önbizalmam. Tényleg a régi szagot érzem, és a tulajdonosa már nincs itt? A zsebemben lapuló leolvasó szerint Eckard chipje még itt volt, de ez nem jelentett semmit, ha már nem Marcnál van. – Hát jó. Ha Marc nincs itt, nekem sincs okom rá, hogy maradjak. – Bal kézzel kinyúltam, hogy ellökjem Kevint az ajtótól, jobbommal megmarkoltam a zsebemben lapuló kést. Ő azonban fejrázva elütötte a kezemet, közben előhúzta a mobilját, és feltartotta, hogy jól láthassam, akár egy kibiztosított kézigránátot. – Ülj le! – intett a szürke plüsskanapé felé. – Vagy Marc meghal. Mindössze fel kell hívnom Peteet. Tétováztam: mélyen beszívtam a levegőt, hogy próbálgassam, mennyire friss Marc szaga. Valóban halványodott, mióta beléptem, vagy csak üldözési mániám van? – Nos? – Kevin felvonta az egyik szemöldökét, és a szája bal sarka féloldalas, gonosz mosolyba húzódott. De a szeme… a szemében volt a lényeg. Megkönnyebbült a kételyemet látva. Megkönnyebbült, amikor úgy látta: hiszek neki. Vagyis valójában hazudott. – Hát jó, akkor hívjuk fel Pete-et. – Rámosolyogtam, és előszedtem a saját mobilomat a kabátzsebemből. – Ha megengeded…? – A számot még akkor mentettem el, amikor Michael megadta az adatokat, mielőtt először jöttünk volna Yarnell házához. A grimasz Kevin arcára fagyott, mintha nem tudná eldönteni, hogy lehívja-e a blöffömet vagy sem, de nekem már elegem volt. Sietve lepörgettem a telefonkönyvet, közben a szemem sarkából egyszerre figyeltem őt is és a konyhaajtót is, aztán, amikor megtaláltam Yarnell nevét, megnyomtam a zöld gombot. – Csörög – jelentettem vidáman Kevin kedvéért. A pillantása balra siklott, át a szobán, a folyosó felé. És a következő pillanatban rettenetesen éles countryzene szólalt meg a konyhából. Előreléptem: így már ráláttam a gránitlapos konyhaszigetre és az ott vibráló vékony, fekete telefonra. – Jaj, ne! – Megjátszott rémülettel takartam el a számat. – Úgy látom, Pete itt felejtette a telefonját! Kevin morgott, a pillantása megkeményedett dühében. – Pete, gyere, és szedd össze a rohadt mobilodat! – csattant fel, de a tekintetét nem vette le az arcomról. – Te pedig… – sziszegte élesen, miközben a folyosó végén kinyílt egy ajtó – leteszed a kurva seggedet arra a kanapéra, vagy személyesen én megyek hátra, és széttaposom Marc torkát. Peter Yarnell jelent meg, idétlenül bicegve, fél karjával sérült bordáit ölelve. Megnyomtam a piros gombot, és a zsebembe csúsztattam a telefont. Figyeltem őket, de vigyáztam, meg ne feszüljek, ami elárulhatná Kevinnek a szándékaimat. És amint Yarnell belépett a konyhába, lendületet vettem. Vastag szőnyegen dobogtak a lépteim. Nem kellett egy másodperc sem, hogy átszeljem a szobát a folyosó irányába. Kevin mögöttem fújtatott. Kapálózó ujjak értek a vállamhoz, aztán a hajamba

markoltak. Sikítottam, amikor egy tincs kiszakadt, de rohantam tovább. Átvetődtem a nyitott ajtón – a folyosón ez volt az utolsó –, és becsaptam magam mögött. Kevin felvonyított, amikor az üreges falap az arcába csapódott, de kitartottam: a lábamat az ajtólap elé ékeltem. Kisöpörtem a hajat a szememből, és körbenéztem: valami nehezet kerestem, amit az ajtó elé tolhatnék, csak annyi időre, amíg kiemelem Marcot az ablakon. Azonban hirtelen tervem inkább kétségbeesésből született, nem alapos gondolkodásból, és javarészt arra épült, hogy Marc egymaga lesz a hátsó szobában. Nem így volt. Kevin és Pete hátvédet is hívott. A francba, Faythe! Ezt kapod, ha megbízol a rosszfiúkban, hogy az igazat mondják! A szívem vadul vert, kétségbeesés öntött el, amikor megláttam a másik magas, erős kandúrt, aki a padlón ájultan heverő Marc fölé hajolt. A seggfejek még arra se vették a fáradságot, hogy felpakolják az ágyra! De aztán észrevettem az ismerős szakadást a kandúr kabátján, és hosszú barna haját, ugyanakkor a szaga is eljutott zavart agyamig. – Dan – súgtam oda. Kevin közben olyan erővel verte az ajtót, hogy centikre be is taszította. Dan felegyenesedett, és ideges mosollyal felém fordult. – Azt hiszem, rendben van. – Jó. Segíts, torlaszoljuk el az ajtót, hogy aztán kivihessük! – Odébb húzódtam, hogy Dan mellém férjen, amikor felém indult. –Jesszus, megijesztettél. Azt hittem, közülük való vagy. Szégyenlős mosolya elfakult, megfogta a karomat, és elhúzott az ajtótól, szinte gyengéden. – Hát, igazából az vagyok, Faythe. Sajnálom. – Micsoda? – A döbbenet megbénított, úgyhogy mire eszembe jutott, hogy reagálhatnék is, Dan már kinyitotta az ajtót, és a folyosón ott állt Kevin, a keze még ökölben, hogy megint megdöngesse, a másikkal betört, vért csöpögő orrát fogta. – Dan, ne…! – kiáltottam, és kitéptem magam a szorításából. – Ne csináld ezt! – Egyikükről a másikukra nézve elhátráltam: hagyták. – Tudod, mit tett! Nyomkövetőt ültetett beléd, hogy az apja akármikor kémkedhessen utánad! Kevin szuszogva nevetett. – Igen, Dan maga jelentkezett. A kísérleti nyulak extra pénzt kapnak. A francba! Szóval ezért szerepelt a neve legfelül a listán. Kevin a pólója szegélyébe törölte az orrát, aztán összeszorította az orrcimpáit. – Aztán meg ő segített a többieket belecsalni, nagyon sok itallal – folytatta fura orrhangon. – Tudod te, mennyi whiskey kell hozzá, hogy annyira leitass egy kilencvenkilós kandúrt, hogy elhiggye: elájult? – Te bolhás strici! – rikoltottam. A düh minden idegszálamat végigperzselte, a bőröm lángolt. Az öklöm kivágódott, mielőtt egyáltalán gondoltam volna rá, és Dan frissen összetört orrából vér fröccsent, Kevinéhez hasonlóan. – Halkan csináljátok, ha nem akarjátok megmagyarázni a zsaruknak – hallottam Yarnellt bicegve végiglépkedni a folyosón. – Tudjátok, nekem szomszédaim is va… – Odaért a szoba bejáratához, a szeme kitágult, mert meglátta, hogy Dan vére az ingén csorog lefelé, hiába a kóbor minden igyekezete, hogy elállítsa. – A rohadt életbe! A szőnyegem! Valamiért ez a szürreális panasz a tönkretett berendezésről végre visszatérített önmagamhoz. Átvetődtem a szobán, a fal mellett álló dupla ágyra, és már az ablakreteszen voltak az ujjaim, amikor Kevin felcsattant mögöttem. – A francba! Pete, kapd el!

Kinyitottam az első reteszt. Karok fonódtak a derekamra, leemeltek az ágyról, és talpra állítottak, a kezemet összefogva a hátam mögött. – Megmondtam, hogy nemsokára találkozunk – suttogta Yarnell a fülembe, az ajka a fülcimpámhoz ért. Elfordítottam a fejemet, elhúzódtam volna, de visszarántott. – És most rajtad a sor, hogy sikoltozz. Négyszer kellett alakot váltanom, csak hogy egyenesen tudjak állni, annyi bordámat törted el, az ujjaim pedig olyan görbék, mint egy vidéki út. – Felemelte bekötött kezét, hadd lássam valóban összevissza hajlott ujjait. – Pár perc múlva te fogsz könyörögni nekem, hogy öljelek meg. – Aligha – morogtam összeszorított fogaimon át, az arcom égett a dühtől. Áthelyeztem a testsúlyomat a fél lábamra, a másikkal teljes erőmből beletapostam a sípcsontjába. Yarnell felüvöltött, és kegyetlenül megrántotta a karomat, úgy ugrált fél lábon mögöttem. – Nem kötözhetnénk meg a ribancot? – kérdezte. – Csak rajta! – Kevin visszatért a szobába. Egy olívazöld törülközőt szorított az orrára, a párját Dannek dobta. – Kötözd össze a karját meg a lábát, és vidd ki a kanapéra. Ha végeztünk vele, a tiéd lehet. Szerettem volna megkérdezni, mit akarnak tenni velem, de nem tűnhettem ennyire gyengének vagy információéhesnek. Úgyhogy csak összeszorítottam a számat, és mentem, amikor Yarnell előrelökött, közben gonoszul kicsavarva a vállamat. Kifelé még tudtam egy pillantást vetni Marcra. Nem hosszan, csak annyira, hogy meggyőződjek róla: lélegzik. Pillanatnyilag. – Hol van Jace? – tudakoltam, és amikor elmentünk a harmadik ajtó mellett, Yarnell kitárta, hogy megmutassa: Jace ott hever a kisebb vendégszoba padlóján, keze-lába szorosan összekötve több méter ragasztószalaggal, de lassan, egyenletesen lélegzik. Dan alighanem abban a pillanatban kiütötte, amikor eltűntem szem elől, és már akkor bent voltak a házban, amikor még az udvarig sem jutottam el. Ami azt jelenti… – Végig tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem, amikor Yarnell belökött a nappaliba. Egyetlen kecses mozdulattal lehúzta a dzsekimet, és egy szék karfájára dobta, majd újra összefogta a csuklóimat, még mielőtt megfordulhattam volna, hogy megüssem. Kevin úgy rázta a fejét, mintha a mi kis közelharcunk meg sem történt volna, és mérges pillantást vetett Danre, de közben letépett egy méteres darabot a ragasztószalagból. – Fogalmam sem volt, amíg Painter meg nem jelent a hátsó ajtóban, a társaddal a hátán, mint egy rongybabával. Dan, még mindig az orrát törölgetve, bocsánatkérőn vonogatta a vállát. – Nem telefonálhattam, félő volt, hogy meghallják. Kevin sóhajtott. – Tudod, mit mondanak a hasznos segítségről… – Felém nyújtotta a ragasztócsíkot, és amikor Yarnell fél kézzel eleresztett, hogy átvegye, kifordultam, és minden erőmet beleadtam egy félköríves rúgásba. Csakhogy ezúttal készült rá. Ép kezével elkapta lendülő lábamat, nyitott tenyerével, egy megrázó puffanással fogta fel acélbetétes bakancsom lendületét. Aztán megcsavarta a bokámat: fájdalom hasított belém, elvesztettem az egyensúlyomat. Keményen arcra estem, és amikor az állam a padlóba vágódott, elharaptam belül a számat. Még ki sem köptem a vérem, hogy levegőhöz jussak, Yarnell súlya már a hátamra nehezedett. Ismét keményen megrántotta a karjaimat, és mire elmúlt volna a kettőslátásom, már össze is kötözte a csuklómat. A bokám egy perccel később következett.

A ragasztószalag erős, ezért használja az én falkám is az áttelepítés ellen tiltakozó idegenek megkötözésére. Azonban érdekes tény, hogy a szövése miatt elég egyetlen apró repedés, amely mentén aztán könnyedén végighasad az egész. Ezért alkalmaztunk mi – és a jelek szerint Peter Yarnell is – több réteget egymás tetején. Annak az esélye, hogy a rétegekben ugyanott legyen szakadás, gyakorlatilag nulla. Amellett én nem is a jó szerencsémről vagyok elsősorban híres. Amikor már biztonságosan összekötöztek – habár még mindig vergődtem –, Yarnell a karomnál fogva felemelt, és a kanapéra dobott. A kezem a hátam mögött a párnákba préselődött. Dan a szoba túlsó feléből elkapta a pillantásomat. Még mindig törött orrát ápolgatta. – Nem értem – szóltam oda, szinte kihívón: meri-e állni a tekintetemet. – Összeállítottad a kóborok listáját. A rajtaütésben mellettünk küzdöttél! És mindvégig Kevinnek adagoltad az információkat? – És abban a pillanatban eszembe jutott, hogy láttam Marc telefonjával a kezében az ebédlőasztalnál. A mocsok nem Tetrist játszott! Dan vállat vont, de láthatóan nem érezte jól magát a bőrében így, hogy az ő részvételét elemezgettük. – A rajtaütéshez nem volt semmi közöm. Azt Kevin szervezte meg egyedül, miután megmondtam neki, hogy erre fogtok jönni. Megálltam, hogy lássam, minden rendben van-e Manxszel és a kicsivel, és akkor már nem volt más választásom, vagy veletek harcolok, vagy beismerem, hogy a másik oldalnak kémkedek. – Eltörölt egy vérfoltot az arcán, aztán lesütötte a szemét. – A listára meg olyanokat írtam, akikről feltételeztem, hogy nem tudnak a chipekről. Feldman keresztülhúzta a számításomat. Ilyen az én szerencsém. – Nahát – ragyogtam rá egy rövid pillanatig –, elég pocsék kém vagy te. – Leszámítva persze azt a tényt, hogy sikeresen beszivárgott a falkánk hazai bázisára: az első ellenséges kóborként, aki erre képes volt. A pokolba. Danre meredtem, és közben magamat átkoztam, amiért ezt nem láttam előre. És azért, hogy senki sem tud az ittlétünkről, merthogy valójában nem hívtam fel az apámat. Csak dr. Carver… Mennyi időbe telik majd neki, hogy rájöjjön: valami nincs rendben, és segítséget hívjon? – Tudod mit? Igaza van – fordult Kevin Danhez, mintha egy korábbi társalgásuk nem is szakadt volna félbe. – Nem igazán tettél ki magadért mostanában. Mintha nem akadályoztad volna meg, hogy a csaj a minap kiverje a meleg szart is Pete-ből! Dan a szemét forgatta, úgy tűnt, meglehetősen bosszankodik. – Mégis, mi a fenét mondhattam volna neki? Faythe, hagyd békén, ő az én titkos bűntársam? Kevin úgy folytatta, mintha meg se hallotta volna. – A házamban pedig semmi keresnivalójuk nem volt! – És hogy a fenébe beszélhettem volna le őket anélkül, hogy eláruljam magam? – tudakolta Dan, és elvetette magát Yarnell egyik kárpitozott foteljében, a véres törülköző lazán lógott a kezéből. – Legalább a nyomkövetőt elszedhetted volna tőle. – Egy percre sem tette le azt az átkozott ketyerét! – Igaza van – vontam vállat, ami furán nézett ki, mivel a kezeim a hátam mögött voltak összekötözve. Csak akkor jutott eszembe, hogy még mindig a zsebemben őrzöm a kütyüt. – Néha nehéz velem ellenkezni. – És rohadt nehéz elérni, hogy kussolj – morogta Kevin, és a túlsó falon a kisasztal feletti tükörhöz

lépett, hogy a fejét forgatva megvizsgálja elferdült orrát. – Ki a franc fogja ezt nekem helyrerakni…? Amikor felfogta a saját szavait, megdermedt, és biztosan tudtam, mi jutott éppen az eszébe. – Basszus, Dan, siess, kapd el a dokit, mielőtt rájön, hogy valami nincs rendben, és hívja az erősítést! – Késő – blöfföltem azonnal, és belemosolyogtam Kevin frissen széttrancsírozott arcába. – Apám pontosan tudja, hol vagyunk, és perceken belül itt vannak az emberei. – Igazat mond – pislogott Dan hol rám, hol Kevinre, és a két szemöldöke között új, aggodalmas ráncok rajzolódtak a homlokára. – Mielőtt indultunk volna, felhívta az apját. – Láttad, hogy őt hívja? – tudakolta Kevin, mire Dan a fejét rázta. – Akkor nem hívta. Ez a kis kurva arról hírhedt, hogy nem szeret engedelmeskedni, és az apja sosem menne bele egy ilyen kockázatos akcióba, éppen ettől félve. – Kevin lassan megfordult, és széttárta a karját, hogy ezzel jelezze kínosan szorult helyzetemet. – Vic várja, hogy jelentkezzek, és ha nem hall felőlem hamarosan, tudni fogja, hogy valami baj van. – Na látod, ezt elhiszem! Na de hogy a csudába talál majd meg? – Kevin gúnyolódva felvonta a szemöldökét, és megjátszott aggodalmában csücsörített. Aztán felhagyott a játékkal, és Danhez fordult. – Az apjának sejtelme sincs, hogy itt a lánya. Senkinek sincs, azt az átkozott doktort leszámítva. Szóval eredj, szedd össze! Megmondhattam volna neki, hogy Vic tudja a címet, de féltem, hogy akkor elvisz minket innen. Akkor aztán tényleg bajban leszünk. Dan bólintott, átsietett a konyhán, majd ki a hátsó ajtón. – Ezt ne hagyd itt! – kiáltott utána Kevin. Dan még időben fordult hátra, hogy elkapja a fecskendőt, amit a másik a zsebéből húzott elő. – Ha nem tudod rábeszélni, hogy szép csendesen jöjjön veled, üsd ki, és dobd a válladra. Dan zsebre rakta a fecskendőt, és kifelé menet bevágta az ajtót. Hirtelen megértettem, miért alszik Marc is és Jace is olyan békésen. – Figyeld a hátsó ablakot – utasította Kevin Yarnellt, ő pedig átsétált a konyhába. A falkánk legelszántabb árulója egy fotelbe huppant a kanapé mellett, könyökét szétvetett térdén nyugtatta. A pillantása elidőzött rajtam, és már nyitotta a száját, de megelőztem. Időt akartam nyerni, bízva benne, hogy dr. Carver önként jön majd, tehát eszméletén és harcképesen. Carver már lassan egy évtizede nem dolgozott végrehajtóként, de a harc remélhetőleg olyasmi, mint a biciklizés. Csak fájdalmasabb. – Vagyis te végig tudtad, hogy Marc életben van, és azt is, hogy mi tudunk a mikrochipekről? – kérdeztem Kevint, féloldalra hajtva a fejem. Vigyorogva kapta be a csalit, láthatóan alig várta már, hogy eldicsekedhessen ördögi tehetségével, most, hogy a kisasszony hivatalosan is bajban volt. – A chipekről? Hát persze. Dan elmondta, hogy Ben Feldman megmutatta az övét. Az igazán vicces az, hogy Feldman megkért, hogy ne mondjam el senkinek. – A mosolyától leginkább hányni szerettem volna, de ügyeltem, hogy ez ne üljön ki az arcomra. – Nem hiszem el, hogy kimetszette a saját hátából! Az a strici hardcore. Komolyan, Feldman a legijesztőbb pasas az összes átkozott nyári mikulás közül, akikkel valaha is találkoztam. Vele aztán nagyon okosan kellett bánni, és a beültetése is csak zűrt okozott. Mindenesetre nagyon elöl volt a listán, mert kiszámíthatatlan. Vagyis Ben nem részese a chip-összeesküvésnek… – De nem, azt nem tudtuk, hogy Marc él, amíg Dan meg nem mondta, hogy hol keressük Adam Eckard testét. Azután már könnyű volt megtalálni Marcot, hála a nyomkövetőnek. Vicces, nem?

Majdnem belehal a küzdelembe Eckarddel, még mielőtt bechipezhettük volna, aztán meg Eckard chipje egyenesen hozzá vezet minket. – Tényleg nem akartátok megölni? – De igen, a rajtaütés alatt. És még csak meg sem próbálom elmagyarázni mennyire nehéz ilyen sok kóbort összeszedni, hogy együtt harcoljanak a közös ellenség ellen. – Marc ellen, természetesen. – Feltételezem, Dan segítségével azért könnyebb volt – köptem oda. – Nem. Tényleg nem akart belekeveredni. Félt, hogy a gyerek kereszttűzbe kerülhet. Azt hiszem, lojális Manxhez, merthogy a nő nem ölte meg, amikor lehetősége lett volna rá – vont vállat Kevin. – Amikor a dolog nem vált be, úgy döntöttünk, érdekesebb lenne inkább követni. Hátha rajtakaphatjuk egy kis szabályszegésen. Mondjuk, amikor belopózik a falkák területére, hogy láthassa a barátnőjét – vonta fel vádlón a szemöldökét. És mielőtt tiltakozhattam volna, hogy ez sosem következett volna be, Yarnell suttogó hangját hallottuk a konyhából – Hé, Mitchell, itt jönnek, a doki is két lábon. – Ó, az remek! – örvendezett Kevin, és felállt: olyan szédültnek tűnt, mint aki mindjárt faltól falig megy. – Most, hogy az elvarratlan szálak mind megvannak, kezdődhet az igazi muri. – Miféle muri? – követeltem, de Kevin már távolodott tőlem. – Némítsd el! – szólt be a konyhába. Yarnell berohant, és már rajtam is volt, mielőtt figyelmeztetésül kiálthattam volna dr. Carvernek. A kanapén az ölébe rántott, és a számba tömte Dan véres törülközőjének a sarkát, majd ráfogott. A kiáltásom fojtott nyögésként szakadt ki belőlem, és hiába rugdalóztam, nem bírtam levetni magamról Yarnellt, pedig gyógyulófélben lévő bordái komolyan megkínozhatták. Kevin leguggolt egy másik fotel mellé, és előhúzott mögüle valamit. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam Dan kerékkulcsát, és az sem nyugtatott meg hogy Kevin az egyik végét komótosan a véres törölközőjébe tekerte. – „Psssz! – mondta, ő is tágra nyitotta a szemét, és az ajka elé tette az ujját. – „Nyuvakva vadászom!” De nem akarjuk dr. Carver halálát, amíg helyre nem hozza az orromat, ugye? – A falhoz lapult, ahol én láthattam, de az ajtón belépő nem. Még erősebben vergődtem, de Yarnell csak szorosabban fogott, már attól féltem, hogy eltöri a bordámat. Sajnos nem volt időm részleges átváltozásra, vagy bármi más támadó lépésre. Kinyílt a konyha ajtaja, és a doktor hangját hallottam. – Hol van Faythe? – Aztán megpillantott, és zavarában ráncba szaladt a homloka. – Mi a fene…? Néma sikollyal próbáltam figyelmeztetni, amikor átlépte a küszöböt, de nem ért semmit. – Mi a hézag, doki? – Kevin meglendítette a kerékkulcsot, mint egy baseballütőt. A rongyba csavart vége halántékon találta Carvert, és az orvos egy tompa puffanással zuhant a szőnyegre. Neeeeee! A fejemben sikoltottam, de kint ebből nem lehetett mást hallani, mint egy eltorzult nyögést. – Kötözzétek össze, és tegyétek a kádba – rendelkezett Kevin. Dan vonakodva előrelépett, a kezében egy új tekercs ragasztószalag. Pete alaposan belemarkolt a combom belső oldalába, aztán lelökött az öléből, a középső párnára. Oldalra dőltem, kiegyenesedni képtelenül, hiszen nem tudtam használni a kezeimet. Könnyek szöktek a szemembe, és csordultak le oldalvást az arcomon, amikor láttam, hogy dr. Carvert, az utolsó reményemet, a felmentő seregemet végigvonszolják a folyosón. – És most… – kezdte Kevin, miközben nesztelen léptekkel közelített felém. A tekintete egyre jobban elsötétült, és kivette a számból a törülközőt. – Beszéljünk az üzletről!

HUSZONHÉT F

– igyelj, elmondom a szabályokat! – Kevin egy lépésre a kanapétól leguggolt, úgy, hogy a szemünk egy magasságban legyen, bár az én arcom félig a párnába volt temetve. – Én majd kérdezek, Pete pedig eléri, hogy válaszolj. – Hadd találgassak – mondtam nem teljesen érthetően, hiszen félig a szám is tele volt kárpittal. – Ha szépen játszom, elengedtek, de ha nem, megöltök, igaz? – Nem – rázta a fejét Kevin, és a karomnál fogva felültetett, de olyan gyorsan, hogy elmosódott körülöttem a szoba. – Mindenképpen meghalsz. Ezt nem kerülhetjük el, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi mindent tudsz az egészről – tárta szét a karját, jelezvén az ő kis összeesküvésük szükségességét. – Kevin… – szólalt meg Dan; egy széken kuporgott a szoba túlsó felében. – Azt mondtad, hazamehet. – Persze, de az még azelőtt volt, hogy belemászott volna az egész közepébe! Ha képes lettél volna távol tartani, ahogy az a dolgod lett volna… ha nem cseszed el az egész fedősztoridat, ma este veled mehetett volna haza Texasba. De elbasztad, szóval neki is meg kell halnia, meg a rajongó kandúrjainak is. Dan összerezzent, és nem nézett a szemembe. – Rettenetes kár, persze – folytatta Kevin –, főleg, amennyire szükségünk van a nőstényekre. De ha visszaviszed Gregnek a falkatagjai holttestét, köztük az ő drága kiscicájáét, az alfa annyira meghatódik majd az érzékeny szívedtől, és olyan mély benyomást tesz rá a lojalitásod, hogy azonnal felvesz a falkába. A fenébe, szüksége lesz rád. Ami tökéletes helyzetbe hoz majd téged, hogy kivarázsold a többi lányt is, amikor már nem figyelnek, és eleget tudsz, hogy… A rohadt életbe! Kaci és Manx. Ők voltak ennek az egésznek a célpontjai? Nem, az nem lehet. A chipeket már jóval azelőtt elkezdték beültetni, hogy a tanács Kaci kiemelése mellett döntött volna. Úgyhogy talán csak részei a tervnek. Dan homlokán elmélyültek a ráncok, és egy pillanatra elszántság lobbant sötétbarna szemében. – Kaci csak egy gyerek, Kevin… – Pontosan! – fordult felé Kevin, terpeszben, hogy az agresszív-alfa pózt imitálja, és akkorának tűnjön, amekkorának csak tud. – És a gyerekeknek megfelelő gondoskodásra van szükségük, amit nem kap meg a déli középső falkában. A tanács már elrendelte, hogy ki kell emelni onnan, és neked megvan az esélyed, hogy egyedül arass sikert ott, ahol Calvin Malone jól képzett végrehajtói kudarcot vallottak.

– Na és Manx? – tudakoltam, kíváncsian, hogyan bírja az ő erőszakos eltávolítását jó fényben feltüntetni. Kevin csak a válla felett vetett rám egy dühös pillantást, aztán visszafordult Dan felé. – Manx már megfizetett a bűneiért. Elvesztette a karmait. Tényleg úgy gondolod, hogy tisztességes a frontvonalban hagyni, ha egyszer megindul a háború, úgy, hogy már nem képes megvédeni magát? Vagy a kisbabáját? A fenébe. Csaknem meggyőzött. Ha Kevin akkor mutatott volna ekkora szónoki tehetséget, amikor még a falkánk tagja volt, apám a végén tényleg hasznát vette volna. Vagy mégsem. Mi, a déli középső falkában nem szerettük az erkölcsi kétszínűséget, amibe az ilyen propaganda is beletartozott. Mégis, maga a propaganda ragadta meg a figyelmemet. – Front? – kérdeztem vissza, igyekezve a hangomat nyugodtan, egyenesen tartani. – Jaj, menj már, Faythe! – Kevin hátralépett, hogy egyszerre láthasson engem is és Dant is. – Mindannyian tudjuk, hogy háború lesz, de azt hiszem, azt még Calvin Malone sem sejtette, hogy apád üt majd először. –Malone kezdte ezt az egészet! – rivalltam rá, kétségbeesetten feszegetve a kötelékeimet. Tehetetlennek, értéktelennek éreztem magam a kezeim nélkül. – Az ő kandúrja ölte meg Ethant, hidegvérrel! – Ethan azért halt meg, mert feltartóztatott egy felhatalmazott követséget. Az első hivatalos csapást az jelenti majd, ha az apád behatol az appalache-i falka területére. És Dannek hála, mind pontosan tudjuk, hogy ezt tervezi. Danben volt annyi tisztesség, hogy elkerülje a pillantásomat: bűntudatosan lesütötte a szemét. – És ha az apád ezt meglépi, vagyis illegálisan, határt sértve lép be egy másik falka területére, az egész tanács összefog ellene. Tettetett önbizalommal ráztam a fejemet, közben fájó szívem összezsugorodott a mellkasomban. – Rick bácsi sosem menne ebbe bele. Sem pedig Bert Di Carlo. Kevin önelégülten vállat vont. – Ha az apád mellé állnak, és inkább az ő árulását támogatják a tanács hatalmával szemben, úgy járnak, mint Greg, majd megfosztják őket a hatalmuktól, és a területeiket újra elosztják, amint a pozíciókat elrendezik a tanácsban. – Ez nem fog megtörténni! – csattantam fel, és ez volt életem egyik legfrusztrálóbban tehetetlen pillanata, amikor Kevinre meredtem. – Apádon és Malone-on kívül senki sem támogatja majd a háborút, ha egyszer meghallják, hogyan halt meg Ethan valójában! Egy fáról ugrottak le rá, hidegvérrel meggyilkolták! Apám és én a saját szemünkkel láttuk! – Sajnos azonban nem lesztek ott, hogy tanúskodjatok. És ha a tanács meghallja azokat az információkat, amiket összeszedtünk apád ellen, az alfák egy szavát sem fogják elhinni többé. Hiába igyekeztem lecsillapítani, a szívem kalapált. – Miféle információkat? Kevin rám nézett. – Itt jössz te a képbe. – Ja, hogy a kis kérdezz-felelek? – Szemforgatva próbáltam nyugodtnak és félelmet nem ismerőnek tűnni, bár a szívem úgy vert, mint egy rettegő nyuszié. – És miért játszanék veled, ha így is, úgy is megölsz? A látótere szélén Dan megmerevedett: ebből bátorságot merítettem. Láthatóan nem tetszett neki a megölésem gondolata – ami azt illeti, nekem sem –, amivel határozottan lehetett kezdeni valamit. De

vajon az együttérzésére játsszak, vagy ingatag becsületére? – Fájdalom – felelte Kevin, és én zavartan pislogtam rá, próbáltam visszakanyarodni a szökési tervektől annyi időre, hogy értelmezni tudjam a szót. – Tessék? – A fájdalom miatt fogsz velem játszani – pontosított. – Pete már alig várja, hogy egy kis szabálykövetést verhessen Greg Sanders hírhedt ivadékába, még mielőtt átadlak neki, hogy megtegyen minden mást, amihez kedve van. Minél többet beszélsz, annál kevesebb oka lesz, hogy üssön. Ez elég indok? A szívem a mellkasomnak ütődött, a tenyerem izzadni kezdett a puha, szürke kárpiton a hátam mögött, de megőriztem magabiztos arckifejezésemet, sőt, még a szemöldökömet is felvontam kihívón. – Tudva, hogy akármit csinálok, nemi erőszak és halál vár rám? Nem. Nincs olyan érv, ami miatt én ebben együttműködnék. – Valóban? – mosolygott rám Kevin rosszindulatúan. – Azért tegyünk egy próbát. Vállat vontam: már csak vakmerőséggel vértezhettem fel magam, semmi másom nem maradt. – Nem újdonság, ha fenyegetnek. Vagy megvernek. Most már Yarnell is elvigyorodott. – Úgy hangzik, mintha keményen szeretné. Sosem mondtam, hogy szeretem… – Hát akkor szerencséje van. – Kevin karba tette a kezét, és sétálgatni kezdett előttem. – Ryan megint eltűnt, igaz? – Mi van? – Komolyan nem értettem az első kérdést: Ryan neve volt az utolsó, amire számítottam Kevintől. – Sejtitek, hogyan szabadult ki a ketrecből? Nem. Amennyire tudtam, erre senki sem jött rá. De ha válaszolok a kérdésre, akár úgy is, hogy nincs valódi válaszom, az már majdnem együttműködés, márpedig nem hagyhattam, hogy azt higgyék: ilyen könnyen feladtam. – Vagyis Kevin kérdez, Pete meg szereti megcsapkodni a lányokat. Mi ebben az egészben a te szereped? – hajoltam balra, hogy Kevin karja mellett Danre pillanthassak. – Úgy értem, az áruló informátoron kívül. – Ugyanis ő volt az egyetlen, aki elárulhatta, hogy Ryan eltűnt. Apám ezt a fejleményt nem jelentette a tanácsnak, mivel nekik technikailag nem volt hatáskörük az ügyben. És mindaddig, amíg a nagyobbik kupac macskaszar bele nem került a ventilátorba, azt reméltük, hogy megtaláljuk, mielőtt bárki más felfedezi. Erről ennyit… Kevin elém állt, hogy kitakarja Dant, úgyhogy áthajoltam a másik oldalra. – Mit nyersz te ezen az egészen, ami több, mint Milo Mitchell zsebe mélyéről az apró? Dan nyomorultul vállat vont. – A tagságnak megvannak a maga előnyei. – Tagságnak? Miféle tagságnak? – tudakoltam. – Nyolc hónapnyi próbaidőre voltál az ország legnagyobb falkájának a tagságától, és eldobtad az egészet?! Miért? – Mert tud logikusan gondolkodni, ami több, mint amit rólad mostanában el lehet mondani – csattant fel Kevin, és újra közénk állt. – Apád annyit mondott, hogy megfontolja Dan felvételét, ha szeptemberig nem keveredik bajba. Addigra azonban a háborúnak régen vége lesz, a te falkád meg megszűnik létezni. Dan elég okos, hogy idejében ahhoz álljon, aki végül elkerülhetetlenül győzni fog.

– De miért? – hajoltam ki megint: máris fárasztott, hogy meg kell küzdenem a szemkontaktusért. – Eladtál minket, eladtad Marcot is, egy kevéske készpénzért! – Nem, az Pete volt! – vágott vissza Dan. – Én csak ki akartam jutni a szabad területekről! – Óó… – Egyszerre megértettem, és csaknem megsajnáltam Dant. Csaknem. – Azt hiszed, majd ők befogadnak? Azt mondták? Miután a kémjük voltál, a talpasuk, mit tudom én, még mijük, majd bevesznek a belső körbe? Nem fognak. És ezt te is tudod, nem igaz, Dan? Ennyire nem lehet hiszékeny… Kevin felmordult, és visszakézből szájon vágott, de olyan erővel, hogy megint oldalra estem, és megfordult velem a szoba, mielőtt felfogtam volna, mi történt. – Apám állja a szavát. – A francokat állja – mormoltam eltorzult hangon a sokktól és a bal arcomat átjáró fájdalomtól. Vér ízét éreztem, amit lenyaltam az ajkamról, Pete pedig újra felemelt, sokkal inkább egy újabb ütésre készülve, mintsem kényelmi szempontból. – Azt is mondta, hogy te visszamehetsz, igaz? – néztem Kevinre határozottan. – Hányszor ígérte már meg? Mikorra ígérte, hogy hazamész, és a régi szobádban alszol megint? A jövő hónapra? A jövő hétre? Vagy már az előző hónapra? – A tervek megváltoznak! – morgott Kevin. – Rosszfiú létedre milyen naiv vagy! – feleltem őszinte vidámsággal a hangomban, aztán előrehajoltam, hogy kiköphessem a vért Yarnell szürke plüss szőnyegére, mielőtt ismét Kevinre néztem volna. – Nem fog visszavenni téged, és úgy sejtem, már tudod azt is, hogy Dan sem kerül be az északnyugati falkába. De akkor hogyan fog meghalni? Harc közben? Álmában, békésen? Vagy ráveszed valamelyikünket, hogy öljük meg neked? Akárhogy is – lestem ki Danre –, amint átadod Manxet és Kacit, nincs több dolguk veled, és az életed egy jeltelen gödörben fog véget érni. Még az is lehet, hogy épp Adam Eckard mellett. Ugyanis az a helyzet, hogy az én apám az egyetlen alfa, aki valaha is komolyan fontolóra venné, hogy befogadjon a falkába egy kóbort. A bizonyíték ott hever a hátsó szobában, eszméletlenül. – Marc, természetesen. – Ahová te juttattad! – meredtem rá. Képtelen voltam visszafogni az árulásáért érzett dühömet, még akkor is, ha valójában ő volt az egyetlen esélyem a túlélésre. – Ott voltál, amikor elmentek érte? Harcoltál ellene? Sosem derült volna ki, igaz? Mivel te jelentetted az ügyet, nem volt gyanús a szagod a házában. Dan lehunyta a szemét, és megcsikorgatta a fogát. – Nem voltam ott! Tudtam, hogy be akarják ültetni neki a chipet, de nem tehettem semmit, különben rájön, hogy tudok róla. Azokat sem ismertem, akiket érte küldtek, és azt se sejtettem, mire készülnek. Hozzá sem értem. – És mégis miattad fog meghalni! Mit ártott neked Marc valaha is? Leszámítva, hogy megtanított verekedni, és beeresztett az otthonába? – Most már elég! – Kevin újra pofon vágott. Ezúttal, amikor felültetett, az arcába köptem a vért, mert tudtam, fájni fog a törött orra, amikor letörli. Óvatosan felitatta a vért a törülközővel, amelyet korábban Pete az én számba tömött, aztán a padlóra dobta, és dühtől vöröslő fejjel nézett rám. – Egyetlen esélyt adok, hogy válaszolj, aztán átadlak Pete-nek, hogy dolgozzon meg. Csak rajtad áll, milyen békés halálod lesz. Újra a szememet forgattam, aztán álltam a pillantását, hadd lássa a szememben a lesajnálást. – Lehet, hogy lány vagyok, de a hátsó karmaimba lefogadom, hogy tökösebb vagyok, mint ti együttvéve, seggfejek. Na, nem mintha ezzel olyan sokat mondtam volna. – Jobbról meghallottam

Yarnell morgását, de folytattam, mintha semmi sem tűnt volna fel. – Úgysem fogom megválaszolni a kérdéseiteket, akármit is csináltok velem. Akkor már nem egyszerűbb mindannyiunknak megspórolni a zűrt, és simán megölni engem? Persze nem arra számítottam, hogy meg is teszik. Ellenkezőleg, bíztam benne, hogy megtagadják. És reméltem, hogy minél jobban sikerül őket felbosszantanom, annál óvatlanabbak lesznek. Ha elég hosszan fel tudom tartani őket, hogy valamelyik kandúr magához térjen gyógyszerezett álmából – és erre Marcnak volt a legnagyobb esélye, hiszen őt altatták el elsőnek–, még talán arra is lesz esélyünk, hogy élve kijussunk. Kevin leguggolt, hogy a szemembe nézhessen, mintha a mondanivalója, akármi is az, túl fontos lett volna, hogy távolról adja át. – Ha te nem működsz együtt, és még csak ki se verhetjük belőled az adatokat, mi lenne, ha behoznánk valamelyik fiúdat, és nézhetnéd, amint őt ütjük, amíg nem felelsz. Ehhez mit szólsz? Nem szóltam semmit: olyan szorosan zártam össze az állkapcsomat, hogy szinte nyikorogtak a csontjaim. A saját fájdalmamat elviselni egy dolog, de azt nem nézhetem végig, hogy a fiúk szenvednek helyettem. Ugyanúgy, ahogy nem nézhettem tétlenül Abby megerőszakolását, Kaci elrablását sem. És ezzel Kevin is teljesen tisztában volt. – Kezdjük Marckal? – vetette fel. – Gondolom, leginkább őt szeretnéd védelmezni. Habár nem is tudom… – A hangja a mondat végén magasra szökött, és Yarnellre pillantott, mintha véleményt kérne. – Jace-nek és a dokinak semmi köze az ügyhöz. Afféle ártatlan járókelők. És feltételezem, őket se szívesen látnád kínlódni. Talán fel kellene dobni egy pénzt… – Zseniális ötlet, seggfej! – Tisztában voltam vele, hogy az okoskodás nem a legjobb ötlet, de nem bírtam megállni. Az egyetlen megmaradt fegyverem az éles nyelvem volt. – Van háromoldalú érméd? Még egy pofon, ismét visszakézből. Az alsó ajkam hosszan felszakadt, vér csöpögött az államra. – Hozd ide Marcot! Különben is nemsokára magához kell térnie. Valami azt súgja, nincs olyan, amit ez a liba meg ne tenne, hogy megkímélje őt a fájdalomtól. Azt leszámítva, hogy hozzámenjen.

HUSZONNYOLC Yarnell végigdobogott a folyosón. A vállamba töröltem az államról a vért, aztán Danre meredtem, némán könyörögve, hogy nézzen rám. – Dan, ne hagyd, hogy ezt tegyék! Marc mindig csak segített neked! Dan elfordult, de a lába idegesen megrándult, és táncolni kezdett a szőnyegen. Rést ütöttem a pajzsán. – Hogy ülhetsz ott, azt nézve, hogy ok nélkül összeverik? – Na igen, Marc maga sokszor vert ki információkat az ellenséges határsértőkből, de Kevin nem tőle akarta a válaszokat, hanem tőlem. Márpedig az áttételes gyepálás nálunk sosem volt szokás: ezt a határt az én falkám sosem lépte át. – Dan, véget vethetsz ennek. Még cselekedhetsz helyesen. A fenébe is, a rajtaütésnél is a mi oldalunkon álltál. Az is a színjáték része volt? Vállat vont, de még mindig nem nézett rám. – Nem vagyok minden kóbornak személyes jóbarátja. Amellett nem is öltem meg senkit. És nem állhattam ott, hogy végignézzem, ahogy lemészárolnak benneteket. – És most megteheted? Akkor végre felnézett, a pillantása találkozott az én kétségbeesett, sürgető tekintetemmel: ugyanolyan némán kérte, hogy értsem meg. – Most úgy áll a helyzet, hogy ő vagy én, Faythe – válaszolta kongó, üres hangon valahonnan távolról. Csak így őrizhette meg az ép elméjét, hiszen mélyen bent, tudtam, Dan Painter valójában jó ember. Azért harcolt mellettünk, mert ő és Marc barátok voltak. Ebben biztos lehettem, támaszkodhattam Marc tévedhetetlen emberismeretére. Kevin azonban kipécézte a legrosszabb rémálmait, a legnagyobb ábrándjait, és meggyőzte Dant, hogy az egyetlen útja a felvételhez és vérmacskatársai védelméhez abban áll, hogy feladja Marcot. – Ha segítek neked, megölnek – intett a fejével Kevin felé, aki csak önelégülten bólintott. – És még ha ők nem is teszik meg, apád nem mulasztja el. Egy órán belül a nyomomban liheg majd a falkád összes kandúrja, és ezt te is tudod. Sajnálom, de késő. Magamra kell gondolnom. Újra könnyek szöktek a szemembe, ám ezúttal nem a horzsolásaim fájtak. Dan a szívemet törte ketté: megölt bennem valami elpusztíthatatlanul optimista részt, amely mindig elhitte, hogy Pinokkió végül hallgatni fog Tücsök Tihamérra, és hogy a jó mindig győzedelmeskedik, bármilyen elcsépelten is hangzik. – Ez a különbség közted és közte – feleltem. Yarnell ekkor ért vissza: hátrálva, a hóna alatt megemelve vonszolta Marcot, akinek mindkét lába a szőnyegre ért. – Ő meghalna érted, vagy értem,

vagy akárkiért, aki fontos neki. Te meg éppen most fogod végignézni, ahogy megteszi. Dan összeharapta a fogait, majd némán felállt, és kiment a konyhába. Egyetlen pillantást sem vetett rám, de megesküdtem volna, hogy nedvességet láttam a szeme sarkában csillogni. Marc nem nyitotta ki a szemét, de felnyögött, amikor Yarnell a szőnyegre dobta. Akkor láttam meg a sebet, amelyről Eckard azt hitte, hogy megölte. Ötcentis, mély vágás volt a feje oldalán, alvadt vér borította: csoda, hogy életben maradt. De ha Kevinen múlik, ez nem marad sokáig így. Tennem kellett valamit. Nem nézhettem végig, hogy Marcot halálra verjék, azonban Kevinnek sem adhattam meg az információt, ami majd aztán apám Malone elleni szövetségének tervét dönti dugába. Sajnos nem volt más trükk a tarsolyomban, mint a részleges átváltozás, és összekötözött kézzel-lábbal nem sokat segítettek volna rajtam a macskafogak, hacsak valaki nagyon közel nem jön az arcomhoz. Ha teljesen megpróbálok átváltozni, miközben a karom hátrafeszül, csak kificamítom a saját vállamat. Feltéve, hogy Yarnell nem öl meg azonnal, amint meglátja, mire készülök. Mármost, ha át tudnám változtatni a kezeimet, az máris teljesen más történet volna. Karmokkal felszerelkezve úgy vághatnám le magamról a ragasztószalagot, ahogy a forró kés megy át a vajon. Azonban nem tudom átváltoztatni csak a kezemet. Vagy mégis? Döbbenten ébredtem rá, hogy még sosem próbáltam. Viszont nagyon is széles körű gyakorlatot szereztem az arcom alakítgatásában, és a kezem sem lehet annyira más, igaz? – Térítsétek magához! – rendelkezett Kevin. Rávillant a tekintetem. Yarnell közben belépett a konyhába, megnyitotta a csapot, és egy pillanat múlva vissza is tért egy nagy pohár vízzel, amit azonnal bele is borított Marc arcába. Marc szeme felpattant, prüszkölve igyekezett orrából-szájából kifújni, a szeméből kipislogni a vizet. Néztem őt, átéltem a szenvedését, növekvő dühömet pedig üzemanyagként használtam a részleges átváltozáshoz, amelyről azt sem tudtam, hogy egyáltalán lehetséges-e. Elképzeltem, hogy a bal kezem elvékonyodik, meghosszabbodik, az ujjamra szőr nő… – Ó, remek, szóval ébren vagy! – hajolt Kevin Marc fölé egy lépésnyi távolságról – ha Marc nincs hozzám hasonlóan megkötözve, ez veszélyes közelség lett volna. – A te szereped a ma esti műsorban a bokszzsák lesz. Ha a barátnődet valóban nem indítja meg a fájdalom, akkor valahányszor megtagad egy kérdést, Peter eltöri a te egyik csontodat. Érted? Vagy még mindig kába vagy a nyugtatótól? – Hagyd békén, te mocsok! – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül: a hátam mögött megmozgattam a kezeimet. – Faythe? – kérdezte Marc kicsit összemosva a hangokat, mégis sürgetően, aggodalmasan, félve; újra könnyek szöktek a szemembe. Abban a pillanatban, amikor felébredt egy olyan csapás után, ami rajta kívül szinte mindenkit megölt volna, én voltam az első gondolata. – Itt vagyok – suttogtam. A hangom hallatán felém fordult, egyik válla kényelmetlenül a padlóhoz szorult, fél arca a szőnyegbe süppedt. Lelki szemeim előtt láttam a körmeimet megnyúlni, karommá görbülni: mozdítottam az ujjaimon, hogy kieresszem őket. – Az arcod… – szólalt meg, és a vonásait megkeményítette a miattam érzett düh, átragyogott a homályon is, amelyet a kábítószer vont a szemére. Magamra erőltettem egy vigyort, hadd lássa, hogy jól vagyok. – Ne utálj a szépségem miatt. – Megrándult a bal kezem; a szívem a torkomba ugrott az ismerős érzéstől. Működik! És egyszerre őszintévé szélesedett a mosolyom. – Nos, ha mindenki elmondta, amit akart, haladjunk! – szólalt meg Kevin, és Yarnell nesztelen

lépteivel megindult felém, készen a kihallgatás megkezdésére. – Anyád eresztette ki Ryant? – Micsoda? – Egy pillanatra nem értettem a hirtelen témaváltást, abbamaradt az összpontosításom, és ezzel együtt a részleges átalakulás is. De aztán felfogtam a kérdést, ez az eshetőség elragadott, és a kanapéhoz horgonyzott, mintha ólommá változtam volna. Valóban az anyám eresztette ki Ryant? Igazából a dolog teljesen lehetségesnek tűnt. Nem is sejtettem, Kevin hogyan jutott erre a következtetésre, amikor én magam sem gondoltam rá, de megláttam a logikáját. Anyám nem állhatta, hogy a fiát bezárva kellett látnia, úgyhogy eleresztette, ugyanazért, amiért gondját viselte, amikor Ryan a szabad területeken lakott: mert a bátyámnak szüksége volt rá. Kevin leolvashatta a választ az arcomról, de ez nem volt neki elég. A strici hallani is akarta: kierőszakolni belőlem, hogy részt vegyek a játszmájában. – Ő tette? – Nem tudom – suttogtam, mert még ha a gondolatom igaznak is bizonyul, azt sem árulhatom el neki. Azzal, hogy anyámat kezdte ki, átlépett egy határt – különösen, hogy Karen Sanderst a legtöbb alfa tisztelte, még azok is, akik apám politikájával egyébként nem értettek egyet. Anyámon keresztül akartak fogást találni apámon, ráadásul nem is éppen egyenes úton. Ez a felismerés kiábrándított. Semmi sem szent ezeknek a seggfejeknek? Ettől a gondolattól, és a nyomában fellobbanó friss dühtől a kezem bőre elviselhetetlenül viszketni kezdett, az ujjaim pedig sajogni, ahogy megrövidültek, megvastagodtak. A tenyeremen kidomborodtak a védőpárnák. Kevin biccentett Pete-nek, és széles mozdulattal felém intett. – Egyelőre ne törj csontot! Nem akarjuk, hogy túl hamar elájuljon. Yarnell a karomnál fogva felrántott, én pedig hagytam, mert még mindig a hátam mögött formálódó fegyverre összpontosítottam. – Válaszolj! Megismételhettem volna a korábbi feleletemet, és szigorúan véve még igazat is mondtam volna. Azonban a szavak megkeseredtek a számban, úgyhogy visszanyeltem őket. Yarnell sonkányi ökle a hasamba csapódott, pont középre. Meghajoltam a csapástól, a levegő kiszökött belőlem. – Ne! – Marc vergődni kezdett, mintha őt ütötték volna meg. Előreestem, keményen bevertem a térdemet. Másodpercekbe telt, mire újra levegőhöz jutottam, és amikor felnéztem, a kín még mindig lüktetett a gyomromban. Yarnell fölém tornyosult, az arcán boldog mosoly: mintha csak élvezte volna a fájdalmamat. Nagyszerű… Ugyanakkor ez az utolsó ütés annyira felbosszantott, hogy a bal kezem átváltozott. Teljesen. Immár bundás macska-tappancsban végződött – karmokkal. De sajnos a csuklóimat összetapasztó szalag túl magasan volt, hogysem elérhettem volna új karmaimmal. Hacsak… A fattyúkarmom! A macskáknak fent, a mancsuk belső oldalán van egy hüvelykujjszerű karmuk, majdnem ott, ahol emberként már a csukló kezdődik. Nem sok mindenre jó: le sem ér a földre, amikor a macska jár. Azonban a legtöbben tudjuk mozgatni, például én is. Ha eleget tudnék mozdítani rajta, hogy átszúrja a ragasztószalag minden rétegét, kész is volna a gyenge pont, amit korábban annyira kívántam.

– Ő engedte ki? – ismételte Kevin. Én közben a fattyúkarmomat mocorgattam, és arra ügyeltem, hogy meg ne ránduljak vele együtt én is. Marcra pillantottam, és némán reméltem, hogy ezúttal is engem ütnek majd meg, és nem őt. Aztán nyíltan Yarnell szemébe néztem. – Rohadtul. Fogalmam. Sincs! Csakhogy ahelyett, hogy felrántott volna megint, átdübörgött a szobán, Marc felé, és hátrahúzta a jobb lábát, készen rá, hogy nehéz bakancsával bordán rúgja. A pulzusom megduplázódott, nagyot nyeltem. – Várj! Komolyan így van. Még ha ő is tette, akkor sem beszélt róla nekem. Senkinek sem, úgyhogy el sem tudom képzelni, honnan vetted ezt. – Hát jó – válaszolta Kevin. Yarnell leeresztette a lábát, bár azt láttam, hogy nem fogják kiadni a forrásukat. – Akkor beszéljünk olyasmiről, amit tudsz! Mikor indul meg apád Malone ellen? A szívem még erősebben zakatolt, és a padló menti hideg huzat ellenére izzadni kezdtem. Vadul rángattam a mancsomat, annyira kifeszítve a fattyúkarmomat, amennyire csak bírtam. És végre egy néma pattanással aprócska hasadás támadt a ragasztószalag össze-fekvő rétegein. Megkönnyebbülésemben csaknem felsírtam, de még nem volt vége. A fattyúkarmomat annyira nem tudtam megmozgatni, hogy felvágjam vele a rétegeket, szóval szét kellett tépnem. Azonban ezt nem tudtam megcsinálni, amíg Kevin szemmel tartott. A félelemtől és a bosszúságtól nagyot fújtam, aztán Marcra néztem, némán kérve a bocsánatát azért, amit tenni készülök. El kellett terelnem a figyelmüket magamról, és csak egyfelé tehettem: őrá. Marc pislantott egyet, és bólintott, jelezve, hogy tegyem, amit tennem kell. Látva, milyen önzetlenül veti alá magát az akaratomnak, a bűntudatom az égbe szökött, de csak azért is kihívón bámultam Kevin arcába, és kierőltettem magamból a szavakat. – Cseszd meg! Kevin arca elvörösödött dühében, nem is nézett Yarnellre, személyesen lódult Marc felé. Meglendítette a lábát. Mindenki Marcra nézett – én pedig a testem minden maradék erejével széthúztam a két karomat. Megsajdult a vállam; a ragasztószalag frissen kinőtt szőrömet tépte, és a pulzusom még tovább gyorsult, mert attól féltem, hogy hiába jutottam el eddig, mégis minden késő – vagy egyszerűen gyengének bizonyulok. Kevin bakancsa Marc oldalába vágódott. Marc egész teste összerándult a fájdalomtól. És akkor – amikor már éppen azt hittem, hogy nem történik meg – a hátam mögött hangos reccsenéssel végighasadt a szalag. Minden fej felém fordult. Kevin nekikészült a következő rúgásnak. Még egyet, egy hatalmasat rántottam a kezeimen, és a ragasztószalag leszakadt a balomról, vele a szőröm is, nagy csomókban. Elkaptam a kanapé szélét, hogy megtartsam az egyensúlyomat, de már talpon is voltam, közben felhasítottam a ragasztószalagot a bokámon is. – Mi a franc? – Yarnell rám vetette magát. Kitértem balra, emberi jobbommal téptem le a szalagot a bokáimról. Egy pillanat múlva azonban utolért, és velem együtt elterült a padlón, majd megpróbálta a padlóhoz szorítani a kezeimet: láttam az arcán az undort és a döbbenetet a szőrös végtag miatt. Teljes erőből az ágyékába rántottam a térdemet. Szánalmasan nyögött, kínjában meglazult a szorítása. Kirántottam a keze alól a mancsomat. Yarnell, még mindig sípoló lélegzettel, elkapta a torkomat, és megszorította. Nem kaptam levegőt. Kieresztettem a karmaimat, és végigvágtam velük a karján, szinte ledarálva a húst.

Vér fröccsent az arcomba. Lelöktem magamról Yarnellt, kifordultam alóla. Üvöltve tapasztotta ép kezét a sebre, hogy legalább a vérveszteséget csökkentse. Még éppen időben ugrottam fel, hogy lássam a felém rohanó Kevint. Kitértem előle, Marc mellé érkeztem. Dan rémülten lesett minket a konyhából, és nem mozdult, hogy beálljon bármelyik oldalra. Letéptem a ragasztót Marc kezéről, aztán egy széles ívű rúgással fogadtam a rám vetődő Kevint. A bakancsom a gyomrába talált, összegörnyedt a becsapódástól. Még csak nem is nyögött: nem maradt levegője. De amikor menekültem volna, elkapta emberi csuklómat, és úgy rántott hátra, hogy hallottam, amint reccsen a csontom, és a fájdalom egészen a könyökömig lobbant. Az ökle a hátamba talált, tűzbe borult a vesém, a friss kíntól moccanni sem bírtam. Összeharaptam a fogamat, hogy fel ne sikoltsak, fel ne ébresszem a szomszédokat: a fájdalmon át vettem a levegőt. Marc felült, leszakította a lábáról a ragasztószalagot. Ingatagon talpra állt, de Yarnell még ugyanabban a pillanatban rávetette magát, vérnyomot hagyva a saját szőnyegén, keresztül a szobán. Marc hanyatt zuhant, Yarnell ráesett. Csak a nyögéseket, a zihálást és az öklök csattogását hallottam, ahogy verekedni kezdtek. Kevin keze megszorult törött csuklómon. Visszanyeltem egy újabb sikolyt: már készült a következő ökölcsapásra. Kifordultam előle, vad lendülettel lecsaptam rá a karmaimmal. Csíkokra tépett ingét azonnal eláztatta a vér. Visított volna, de hasba vágtam, hogy benne szakítsam a hangot: nagyon is tudatában voltam, hogy a túl sok zajra megjelennek a szomszédok, na meg a rendőrök. Kirúgta alólam a lábamat, a súlya a padlóhoz szögezett. A szoba másik felében Marc Yarnell fölé gördült, és ütötte. A következő pillanatban viszont Yarnell került felülre. Aztán váratlanul oldalra vetődött – közben Marc ököllel a bordáira csapott –, és benyúlt a karosszék alá. Amikor visszahúzta a kezét, Dan kalapácsát markolta. Elállt a szívverésem, fájdalom nyilallt a mellkasomba. Kiáltani próbáltam, azonban Kevin megszorította a torkomat. Yarnell felemelte a kalapácsot – és akkor a semmiből egy farmeres alak száguldott keresztül a szobán. Kevin leszorította a mancsomat, közben a másik kezével még erősebben markolta a nyakamat. Fuldokoltam. A szemem sarkából láttam, hogy Yarnell kalapácsa a szőnyegre zuhan, és valami rémes, gurgulázó hangot hallottam. Megdermedtem, azzal sem törődve, hogy Kevin még mindig rajtam ül. Csak egyszer hallottam hasonlót, de tudtam, bármikor megismerném. Torkon vágtam Kevint a szabad kezemmel, bár a csuklóm elviselhetetlenül fájt. Öklendezve eleresztett. Hátrafeszítettem a fejemet, ahogy csak bírtam, és még láttam, amint Marc letaszítja magáról Yarnellt, aki aztán hanyatt elzuhan, és akinek a nyakából kétoldalt kiáll a feszítővas két vége, a vére pedig elborítja a testét és a szőnyegét. Dan állt felette, a keze még mindig a magasban, ahogy bevitte a halálos csapást. Kevin hasba ütött: zsibbasztó kín öntött el. Kapkodva lemászott rólam: futtában emelte fel a kalapácsot, amit Yarnell elejtett. Painter észre sem vehette: az ívben meglódított szerszám gyomorfordító reccsenéssel törte be a koponyáját. Szürkeállomány záporozott Yarnell bársony ülőgarnitúrájára. Dan úgy zuhant el, mint egy kivágott fa: meghalt, még mielőtt földet ért volna. Marc rávetette magát Kevinre, két kezébe fogta az arcát. Egy újabb rémes roppanás, és Kevin térdre, majd arcra esett, egyetlen hang nélkül. Mindent elnyelő fájdalmamban és megkönnyebbülésemben a szőnyegre huppantam, törött csuklómat a mellkasomhoz szorítottam. A közelgő sokk elhomályosította körülöttem a világot. Távolról újra

hallottam a nyögéseket, borzongató reccsenéseket, de közben már véres mancsomat kényszerítettem vissza kéz formájába – nagy szükségem volt rá, most, hogy a jobb csuklóm használhatatlanná vált. – Faythe? – szólalt meg Marc. Önkéntelenül odafordultam: Kevin teste felett állt, tetőtől talpig véresen. – Jól vagy? – Eltört a karom, megrepedt néhány bordám, ég a torkom, felszakadt az ajkam, de megmaradok. – Megpróbáltam mosolyogni, de Marc arcából ítélve inkább grimasznak sikerült. – És te? – Repedt bordák, pokoli fejfájás. Szerintem agyrázkódásom is van. – Alighanem be is tört a fejed – tettem hozzá. – Két napig nem találtuk a nyomodat. Azt hitték, már meg is haltál. – Feltápászkodtam, és odabicegtem, közben már a füle feletti vágást vizsgálgattam a ventilátoros mennyezeti lámpa fényében. – Majdnem úgy is volt. Egy erdészeti állomás szerszámtárolójában húztam meg magam, aztán elájultam. Odaléptem hozzá, átölelt, vigyázva törött kezemre. A szíve hevesen vert. – Különben valószínűleg megfagytál volna. Bólintott, és az inge szegélyével gyengéden letörölte a vért az arcomról – az sem volt sokkal tisztább. – Így is majdnem sikerült. Életemben ennyire még nem fáztam. – Mennyire emlékszel? – Az ájulásomtól semmire, csak hogy beragasztott szájjal ébredek. Kevin és az a másik seggfej akkor dobtak be a furgonjukba. – Rohadékok. Elvigyorodott, de aztán egyszerre aggodalom vette át az arcán a mosoly helyét. – De ez még nem minden. Van valamiféle nyomkövetőjük. Megtaláltam abban a kandúrban, amelyik éppen élve akart elásni. Azt hiszem, Danbe is raktak. Biccentettem, és az ajkára tettem az ujjamat. – Tudom. GPS chipek, és sosem jöttünk volna rá a létezésükre, ha nem felmetszett lapockával hagyod hátra azt a hullát. – Megtaláltátok? – Igen, és azt még elmondanám, hogy egy percig nem hittelek halottnak. De amint Kevin rájött, mi a helyzet, a saját leolvasójával megkeresett téged, mármint a chipet, amit kiszedtél Adam Eckardből. Dannek tényleg volt, de dr. Carver belőle is kivette. És még annyi minden történt… – Behunytam a szememet. Marc közelebb vont magához, két kézzel simogatta a hátamat, miközben én azon töprengtem, hogyan magyarázhatnék el mindent, amiről lemaradt. De nem volt könnyített mód. – Marc, Ethan meghalt – böktem ki, aztán ép kezemmel eltöröltem kibuggyanó könnyeimet. – Malone emberei átlépték a határt, hogy elrabolják Kacit. Ethan megvédte, de belehalt. A szívverése felgyorsult, még szorosabban ölelt. – Elkapjuk őket. – Tudom. Visszajössz, és a tanács csinálhat, amit akar. Marc már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon – vagy egyetértsen –, de megdermedt, mert a nappali fala mögül egy döbbenés hallatszott. – Mi a szar…? – Várj! – Megfogtam a karját, mielőtt még felkapta volna a véres kalapácsot a lábunk elől. – Ez vagy Jace, vagy Danny, valamelyikük felébredt. – Marc szemöldöke meglepetésében magasra szökött,

de hagyta a kalapácsot, és utánam jött a folyosóra. – Megnéznéd a dokit? A fürdőben van. Kérd meg, hogy vizsgálja meg a fejedet, meg a sajátját is, elég rendesen megcsapták a kerékvassal. Marc bólintott, és végigsietett a folyosón. Én benyitottam Jace-hez, és egyetlen pillantással figyelmeztettem, hogy hallgasson. Letéptem a csuklóit rögzítő ragasztót, aztán odahajoltam, hogy a fülébe súghassak, és nem vettem tudomásul a szívem megugrását, amikor belélegeztem a szagát is. – Majd később elrendezzük – közöltem, és tudta, mire gondolok. – Most nem alkalmas. Biccentett, engedelmesen vagy egyetértőn, és kiszabadította a saját lábát. Pillanatokkal később Marc jelent meg az ajtóban, a kába és sápadt dr. Carver mögött, aki a halántékára nőtt dudort tapogatta. De életben volt – életben voltunk mindannyian. Amíg Vic és Parker érkezésére vártunk, néztem a nappalit, és elrémültem. Ezt a csatát megnyertük, de milyen áron? Hány embernek kell még meghalnia, mire Malone feladja a tanács vezetéséért való küzdelmét? És a következő vajon közülünk való lesz? Mert valójában hiába győztünk itt, a valódi háború még csak ezután következik majd, és el sem tudtam képzelni, milyen árat kell majd valakinek fizetni a győzelemért. Hát még ha veszít.

HUSZONKILENC A

– Z EMBEREK MÁR KERESNEK. KÉSZEN ÁLLSZ? – KÉRDEZTE MARK. FELNéztem: ott állt a küszöbömön, mint a régi szép időkben. Leszámítva, hogy a régi szép időknek mindörökre vége lett, és Marc szemében sem csillogtak az arany szikrák egy ideje. Ethan nélkül, a háború árnyékában semmi sem lesz többé ugyanolyan, mint azelőtt, és az, hogy megtaláljam ebben a megváltozott életben a boldogságot, pillanatnyilag nem tűnt valószerűbbnek, mint hogy a huszadik század elején kihalt vérfarkasok visszatérjenek közénk. Az egyetlen lehetőségem a továbblépés volt: összefoltozni a jövőmet a múltam darabjaival, ahogy lehet. Csakhogy azok a darabok minden egyes elmúló nappal rongyosabbnak, vékonyabbnak tűntek. Szomorúan rámosolyogtam. Erre sosem állhatok készen. Egy órával azelőtt helyeztük Ethant örök nyugalomra, és most el kell játszani a vendégeink előtt, hogy nyugodtak vagyunk – a legnagyobb tragédia után, amelyet a falkánk és a családom valaha is elszenvedett. – Gyere! – Megfogta az ép kezemet, gyengéden felemelt az irodaszékemből. Ahogy hozzám ért, a szívem megugrott. Két nappal azelőtt velünk érkezett vissza a ranchra, miután az éjszakából hátralévő óráinkat Pete Yarnell házának kipucolásával töltöttük. Még úgy is, hogy utóbb Vic és Parker is befutott, hogy segítsen, nagy feladat volt, amit rendkívül alaposan és csendesen kellett elvégezni, nehogy felébresszük a szomszédokat, vagy észre ne vegye valaki, amint hullákat cipelünk a külvárosi udvarokon át. Minthogy Kevin Mitchell bűnözőként viselkedett, úgy is tettük a föld alá, ahogy az egy bűnözőnek kijár – Jace és Carver ásta el a sötétben, az erdőben egy jeltelen gödörbe, csaknem két kilométerre attól a másiktól, ahová Vic és Parker Yarnellt kaparta el. Ami megint csak ugyanolyan messze esett a sírtól, ahová Marckal fektettük Dant, úgyhogy ha valamelyik testet valaha is felfedezik, a kapcsolatuk nem kerül napvilágra. Dan Painter sírját ástam meg a legnehezebben az eddigiek közül, és annál csak betemetni volt nehezebb. Igen, elkövetett néhány nagyon nagy hibát, és igen, ezek a hibák majdnem az életünkbe kerültek. De végül megmentette Marc életét, és ezt nem tudtam másnak betudni, mint hogy őszintén kedvelte őt, és nagyra értékelte a barátságukat – és a meggyőződésemnek, hogy alapvetően jó ember volt. Mindezeken felül azt sem felejthettem el, hogy a hibákból én is kivettem a magam részét, ami valóban belekerült egy életbe, és kis híján többe is. Ezzel a szívemben – és azzal, hogy Dan abba halt bele, hogy kiállt egy fontos ügy mellett – nem bírtam visszafojtani a könnyeimet, amíg hánytuk rá a

rögöket. És megesküdtem volna, hogy Marc szeme is ugyanúgy csillogott a kopasz fák ágai között átszűrődő fakó holdfényben. Apám erősködésére Marc beleegyezett, hogy marad Ethan temetéséig. Nem is foglalkoztunk vele, hogy bejelentsük a látogatását a többi alfának, hiszen tisztában voltunk vele, hogy aki apám oldalán áll, az támogatná, aki pedig nem, az nem. Röviden, semmin sem változtatott volna, ha elmondjuk, úgyhogy éltünk a hallgatás jogával. Marc biztosan tudta, mit érzek, és hogy közel járok az összeomláshoz, mert miután talpra segített, magához ölelt. Vigyázott sérült jobb karomra, amelyen a gipszre már az összes ismerős kandúr ráfirkálta a maga idétlen viccét és aláírását. És Kaci is, könnyű szívű pillanatainak egyikében indázó betűkkel, egy rózsaszín szövegkiemelővel. Amikor morogtam a szín miatt, még mosolygott is rajtam – mintegy öt másodpercig. Az ép karommal viszonoztam az ölelést, és minden erőfeszítésem ellenére potyogni kezdtek a könnyeim a vállára és saját fekete ruhámra. A szertartást jól bírtam. Ethant a keleti mezőn, az almafa alatt temettük el, íves márvány sírkő alá. Végig tartottam magam, még beszéltem is a sír mellett. Elmondtam, amit mindenki várt a halott kandúr húgától: hogy hűséges volt és vicces, és védelmező. Amikor kicsik voltunk, ő ríkatott meg a legtöbbször, és aztán ő is vigasztalt meg. Úgy halt meg, hogy azt csinálta, amit szeretett, és nem tisztelhetjük meg annál jobban, mint hogy megtartjuk legjobb emlékezetünkben, és rá emeljük poharainkat. Csak egyszer csuklott el a hangom: amikor felnézve megláttam három bátyámat szemben, a gödör túloldalán. Michael Holly mellett állt – ritka látogató, de mind tudtunk az érkezéséről – a másik oldalán Owen elegáns fekete kalapja a szívére téve, vörösre törölgetett szemét könnyek nagyították. És végül Ryan, aki meglepetésszerűen érkezett aznap reggel. Csak éppen anyám inkább megkönnyebbültnek tűnt, mint meglepettnek. Apám éppolyan zaklatott volt, mint mi, többiek, de nem annyira, hogy ne vegye észre a tékozló fiú hazatértét. Szemernyi kétségem sem volt, hogy nagyon hamar tudni fogja, hogy pontosan hogyan jutott ki Ryan a ketrecből, és honnan tudta meg a hírt. De csak a temetés után. – Essünk túl rajta! – csókolt homlokon Marc, aztán kedvesen, de határozottan kivezetett a folyosóra. Ahogy elléptem a tükör előtt, megláttam, hogy a kék folt az arcomon lassan gyógyulásnak indult, vele együtt pedig elfakult az emlékezetemből az életemért – és Marc, Jace és dr. Carver életéért – való harc emléke. A nappaliba mentünk először, hogy köszöntsük Bert Di Carlót és Rick bácsit, apám legerősebb támogatóit. Az ablak előtt álltak, és alacsony üvegpoharaikból whiskey-t kortyoltak. A látvány olyan erős déjà vu érzést keltett bennem, hogy felfordult a gyomrom – ugyanott ácsorogtak, mint aznap, amikor megtudtuk, hogy Sara Di Carlót megölték. Persze a mai gyülekezet jóval kisebb volt, mint akkor, hiszen, hála a Területek Tanácsa közepén tátongó, csaknem Grand Canyon méretű szakadéknak, az alfák majdnem felét meg sem hívtuk. Mindazonáltal Paul Blackwell, az ügyvivő elnök, hivatalos minőségében megjelent, és híven önmagához, komoly maradt, és pártatlan. Amellett tökéletesen udvarias is, különösen anyámmal szemben. A nagybátyámnak és Vic apjának kijáró rövid köszöntés után komoran sétáltam körbe a szobában Marc oldalán, üdvözöltem az összegyűlt, fekete öltönyös kandúrokat, aztán csatlakoztunk a sarokba húzódott Michaelhez és Hollyhoz. Azonnal láttam a bátyám tartásán és a szája köré gyűlő ráncokon,

hogy valami nincs rendjén. – Azért van, mert mind gyászolnak – magyarázta éppen, amikor odaértünk. – Semmi köze nincs hozzád. – Nem tudom, Michael – erősködött Holly. A hangja olyan volt, mint a méz: sima és szinte emészthetetlenül édes. – Szerintem nem kedvelnek. Mindenki úgy néz rám, mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna. Michael idegesen rámosolygott, és a füle mögé igazított egy arany hajtincset. – Egyszerűen csak nem tudják, hogy viselkedjenek egy híres modell társaságában. Vagy egy embernő jelenlétében egy vérmacska temetésen. Magas, pálcikavékony felesége háta mögött mosolyt villantottam a bátyámra. – Szervusz, Holly, köszönjük, hogy eljöttél! – Fél kezemmel megérintettem az ujjatlan fekete ruhája által szabadon hagyott, napbarnított vállát. – Ez természetes. Annyira sajnálom, ami Ethannel történt! Olyan nagyon szeretett élni, és különben is, huszonöt évesen az ember túl fiatal a halálhoz. Na és mit csinált azon a fán? – Hát, csak bohóckodott. Mint mindig. Holly úgy tudta, hogy Ethan leesett az almafáról, és a nyakát szegte. Hogy azonnal meghalt, mindenféle fájdalom vagy félelem nélkül. Az igazság persze kissé máshogy nézett ki, de mindenki, aki ismerte Ethant, tudta, hogy hősként halt meg, és csak ez számított. Emlékezni fognak rá. – De Faythe, mi történt a karoddal? – Holly most a gipszemet nézte látható riadalommal, és nem tudtam eldönteni, mi zaklatja fel jobban: az alatta lapuló törött csont gondolata, vagy hogy az összefirkált gipsz nem megy a fekete ruhámhoz. – Egy erdei túrán elestem pár napja. Elég pocsék, mert jobbkezes vagyok. – Hát igen… de akkor hogyan sminkeled ki ma… – Zavartan elhallgatott, mert a pillantása lehorzsolt arcomra tévedt, amelyen viszont nem volt semmiféle festék. – Ó. – Inkább sietve kortyolt egyet, nehogy még valamibe beletenyereljen, Marc pedig megmentett engem, vagy talán Hollyt, mert kijelentette, hogy meg kellene néznünk Kacit. Elmenőben még hallottam Holly faggatózását. Ezek az emberek apád kollégái? Nem néznek ki építésznek… Magamban felnevettem Michael elkínzott sóhaján, aztán Marckal együtt végigmentünk a folyosón, apám irodájába. Kaci a kanapé egyik végében kucorgott, némán sakkozott Jace-szel. Nyerésre állt. Határozottan. Ugyanakkor ez senkit nem lepett meg. – Sziasztok! – pillantott fel a tábláról, amikor beléptünk. – Szia, Bajszi! – borzolta össze a haját Marc, aztán a kanapénak dőlt mellette. Meglepetésemre, amikor visszaérkeztünk, Kaci macska alakjában üdvözölt minket, és a lábamhoz fente a bajszát. Marc azóta szinte nem is nevezte a rendes nevén. Leültem mellé, és szemügyre vettem a játszma állását. – Szerintem megvered, méghozzá alig… – Három lépésben, tudom. – Mosolytalanul odébb mozdította a bástyáját. Végigszipogta a szertartást, aztán visszautasította az ebédet, mert állítólag kavargott a gyomra. Az igazság azonban az volt, hogy bár rövid életében sok halált látott, mégsem tanulta meg, hogyan dolgozza fel. De hát a fenébe, én sem tanultam meg! Ám sajnos majdnem biztos voltam benne, hogy a közeljövőben rengeteg alkalmunk nyílik majd a gyakorlásra.

Jace engem nézett, miközben Kaci a következő lépésén töprengett. A szeme könnyektől és kimerültségtől vöröslött, bensőséges pillantásától mégis elakadt a lélegzetem. Mindazonáltal tartotta a szavát: még csak meg sem ölelt, amióta megtaláltuk Marcot. Akkor sem, amikor Ethan koporsóját leeresztették a sírba, és rádobták az első rögöket, pedig tudtam, az a pillanat az ő szívét is éppen annyira összetörte, mint az enyémet. Jace azonban csak állt a sír mellett, összeharapott fogakkal, ökölbe szorított kézzel, visszatartott könnyektől fénylő szemmel. Aztán rám nézett, és a nyomorúság, amit az arcán láttam, vasmarokkal szorította a mellkasomat. Pillanatokig nem kaptam levegőt: megdermesztett a benne tátongó hiány mélysége, és halálra rémített a tudat, hogy enyhíthetném a szíve fájdalmát. És hogy viszonzásul ő is megtehetné ezt velem. Amíg egymást néztük a sakktábla felett, a könnyei kicsordultak és leperegtek az arcán. De a gyásza alatt valami új rejtőzött: egy nagyon más Jace, aki már alig várja, hogy végre színre léphessen. Ethan magával vitte a halálba Jace egy részét: azt a mókázó, kiegyensúlyozott, elfogadó részt, amelyet ugyan könnyű volt szeretni, de annál nehezebb komolyan venni. Csak a nyers érzelmek maradtak, és a bármely alfához méltó, acélkemény elhatározás a szemében. Jace immár csak két dolgot akart az élettől, és megértettem, hogy amint talpra áll, el is fog követni mindent, hogy megszerezze őket. Az egyik a bosszú volt Ethan haláláért, amely tökéletesen illeszkedett apám terveibe. A másik én voltam, ez viszont keresztben metszette Marc terveit. Maga Marc is látta a változást, és bár azt nem tudhatta, mit jelent mindez az ő számára, komor együttérzéséből mégis megértettem, hogy látja: Jace-szel nagyon is hasonló helyzetbe kerültek. Nem volt más otthonuk, ahová mehettek, csak a Lazy S, és nem volt valódi családjuk, akikre támaszkodhattak volna, leszámítva engem és az enyémeket. Most, hogy Jace és Marc is a ranchon volt, úgy éreztem magam, mintha egy füstölgő kötélhídon állnék egy lávató felett: akármerre fordulok, a végén beleesek és megsülök. És a testvéremet, akihez vigasztalásért fordulhattam volna, éppen ma temettük el. – Elkéstél. – Ryan hangja kirántott a gondolataimból. Az irodaajtóban állt, a kezében egy párás kólásdoboz. – Én játszom a győztessel. Biccentettem, és a tábla felé intettem. – Csak rajta! Ryan megkerülte a kanapét, és a fülemhez hajolt. – Lemaradtál a hírről. Milo Mitchell az imént telefonált, hogy kifejezze együttérzését. El tudod te ezt képzelni? Sajnos el tudtam. Milo éppen efféle seggfej volt. Mint azt vártuk is, letagadta, hogy tudomása lett volna a fia cselekedeteiről a szabad területeken, és mindennap vártuk, mikor nyújtja be a hivatalos vádat Marc ellen Kevin megöléséért. Ami azt illeti, szinte szerettem volna tanúskodni Marc mellett, a számlát lobogtatva, amit Michael megtalált. Jace ugyanígy. Marc maga, nem lévén falkatag, a saját ügyében még csak meg sem szólalhatott, sem Ben Feldman, habár ő maga jelentkezett, hogy igazolja, mit találtunk Kevin házában. – Hol van anyu és apu? – kérdeztem, amikor Ryan leült velem szembe. – A konyhában teáznak. Ethan halála a szüleinket mindenki másnál jobban megviselte, talán Jace-t leszámítva. Anyám szeme köré új ráncok gyűltek, és apám ősz foltjai a halántékánál megnövekedtek. Mindig azt

mondogatta, hogy a fehér hajszálait Ethannek köszönheti, hát most úgy tűnt, a testvérem a síron túl is képes ilyesmit véghezvinni. Habár néhány ősz szál most már inkább az én számlámon szerepelt. Apám dühöngött, amiért engedély nélkül eredtem Kevin után, főleg úgy, hogy meg sem mondtam, hol vagyunk, és bár a dolgok kimenetelét örömmel fogadta, ez mit sem enyhített az indulatán, bosszúságán és rettegésén amiatt, ami történhetett volna. Komoly bajba kerültem. Annyi év oktatás és képzés után, hogy kész legyek átvenni a feladatát, amikor apám megtudta, mit tettem, kereken közölte, hogy ha még egyetlenegyszer engedetlennek bizonyulok, soha be nem ülök a Területek Tanácsába, mint a déli középső falka alfája. Kinevezi Marcot az örökösének, akár hozzámegyek, akár nem, és ördög vigye a következményeket. Hittem neki. És Marc is. És életemben először rájöttem, mennyire nagyon akarom ezt a posztot. Képes vagyok a falka vezetésére. Meg tudom védeni a rám bízott macskákat. És megváltoztathatom a dolgokat, Kaci miatt, Manx miatt, és saját magam miatt is. Nem fogom többé elcseszni. Soha. Mostantól csakis kottából játszom majd. Legalábbis addig, amíg nem én írom majd azt a kottát. Kaci eközben leütötte Jace királynőjét, és a tábla mellé tette. Jace zavartan ráncolta a homlokát. Előrehajoltam, hogy eláruljam, miként üthetné le a legegyszerűbben Kaci megmaradt lovát, de egy hirtelen éles, magas, síró hang félbeszakított. Des. – Mindjárt jövök. – Marc bólintott. Kaci és én annyit segítettünk a baba körül, amennyit csak tudtunk, számításba véve az ő korát és az én törött karomat is, mert Manx ujjai még mindig be voltak kötve, anyám pedig nem nagyon tudott ezzel törődni. Végigsiettem a folyosón, lélekben már felkészültem egy újabb telerakott pelenkára – el se hittem, mennyit termel egy ilyen kicsi gyerek –, de Manx ajtajában megtorpantam. Úgy meghökkentem, hogy a szavam, de még a lélegzetem is elállt. – Nem szereti a hintőport – mondta éppen Manx, egyik vastagon gézbe tekert kezével intve. – De úgy tűnik, a krémet igen. – Ezt? – emelt a magasba Owen egy tubus babakrémet, az ajkát akaratlanul is elhúzva. – Olyan a szaga, mint a zsírnak. – Cowboy, pelenkakrémmel ne főzz ebédet! – szóltam be mosolyogva, vállamat az ajtófélfának vetve. Owen elvörösödött, és visszadobta a tubust egy kék kockás bélelt kosárba a pelenkázóasztalon. – Csak segíteni akartam… – Persze. – Látható zavarán csak még jobban mulattam. – De ha megengedsz egy tanácsot, ez a kence nyomot hagy, úgyhogy ne kerüljön az öltönyödre! – Köszi! – biccentett Owen, és óvatoskodva megbontotta Des pelenkájának ragasztócsíkjait. Lehajtotta az első részt, és tétován alálesett. – Beszarás! – nyögött fel, és napok óta először felnevettem. Aztán megszólalt egy telefon. Egy mobil – a Puddle of Mudd dalát játszotta: She Hates Me. Lehervadt a mosolyom, libabőr ütött ki a karomon. Beszarás, valóban. Mennyi az esélye, hogy még valaki Angela csengőhangját használja? Végigmentem a folyosón, és reméltem, hogy valamelyik pillanatban elhallgat a telefon, és

bekapcsol a hangposta. Mert ezt a hívást nagyon nem akartam fogadni. Valakinek viszont muszáj volt. A Puddle of Mudd nem hagyta abba, és végül Owen szobája előtt találtam magam, amelyet három napja még Ethannel osztott meg. És valóban ott volt Ethan mobilja is, ott vergődött az éjjeliszekrényen, a kijelzője riasztó kék fénnyel villogott. Átpillantottam a folyosón a nappali felé, és végigfutott az agyamon, hogy felvegyem-e, vagy hagyjam apámra. Végül is mit mondhatnék? Mi a társadalmilag elfogadott módja, hogy beszámolj a halott bátyád barátnőjének az esetről? Vonakodva átmentem a szobán, és a kijelzőre néztem. A szívem mintha az egész mellkasomat kitöltötte volna, és kétszázat vert, amikor egy pillantás megerősítette a sejtésemet. Angela Hasting. A „hosszú távú” barátnő, akit Ethan egész héten elkerült. Mielőtt elgyávulhattam volna, felkaptam a mobilt, és megnyomtam a hívásfogadó gombot. Tudnia kell, mi történt. Legalábbis egy változatát. – Halló? – Halló? Ethan Sanderst keresem. – Kedves hangja volt. Nem akartam tönkretenni a napját. – Hát… Angelával beszélek? – Igen, ki van ott? – Most már gyanakodva kérdezte, és összerezzentem, mert ennél csak sokkal rosszabb jön. – Faythe vagyok, Ethan húga. – Ó, szia, Faythe! – Angela megkönnyebbült, és ettől egyszerre minden még sokkal nehezebb lett. – Ethan folyton téged emleget. Beszélhetnék vele esetleg? Hát akkor… – Angela, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Ethan három napja balesetet szenvedett. Súlyos balesetet. – Elhallgattam, aztán kipréseltem magamból a végét is. – Meghalt. – Mi? Nem. – Szipogott, és ettől az én szemembe is könnyek szöktek. – Komolyan beszélsz? – Igen. Annyira sajnálom… – Lehuppantam Ethan ágyára, és azon gondolkodtam, vajon illendő-e felajánlanom, hogy menjünk el ebédelni, amikor aztán elmondhatom az eset emberekre igazított változatát. – Én is… – A szipogás erősödött. – Mi történt? Hogyan… – Leesett, a nyakát törte – feleltem összeszorított szemmel, de ahogy a szavak elhagyták a számat, újra lejátszódott előttem Ethan valódi halála, és az utolsó, kísértő szavai, a segélykérés. – Szokása szerint bohóckodott, felmászott egy fára az udvarban, és leesett. – Ez rettenetes! – Angela elhallgatott, nehéz csenddel, mintha még akarna mondani valamit, de én nem voltam benne biztos, hogy akarom-e hallani, akármi is az. Még nem álltam készen, hogy megemlékezzek Ethanről, olyan valakivel, aki nem is ismerhette igazán; nem, amíg a rögök még nedvesek voltak a síron. Azonban Angela folytatta, mielőtt még rájöhettem volna, hogyan fejezzem be elegánsan a beszélgetést. – Tudom, ez most nagyon pocsék időzítés, de… szóval, el kell mondanom nektek valamit. Mi történt, nála hagyott egy fogkefét? Elszakította valamelyik felsőjét? Akármi is az, bőven várhat, amíg el nem búcsúztunk a többi gyászolótól. – Terhes vagyok.

KÖZELEG A LESZÁMOLÁS! NE MULASZD EL A KÖVETKEZŐ RÉSZT!

SHIFT

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Matrice-nek, a szerkesztőmnek, akinek nagyszerű javaslatai nélkül ez a történet ebben a formában nem született volna meg. Köszönöm a türelmedet, és hogy a kreativitásom iránytűjét visszaigazítottad a helyes irányba. Mindenekelőtt köszönöm az első számúnak, aki költözködésünk minden apró részletét kezelte, hogy én befejezhessem az első vázlatot, amin éppen dolgoztam, no meg a Prey – Préda szükséges módosításait. Ha te nem tartanád rendben az életünket, engem elnyelne a káosz. Köszönet Elizabeth Mazernek a színfalak mögött végzett kemény munkájáért; a MIRA művészeti csoportjának a fantasztikus borítóért (eddig ez a kedvencem!), és a teljes produkciós csapatnak, akik az én kis történetemet igazi könyvvé varázsolták. Köszönet Miriam Krissnek, aki minden üzleti ügyet elintéz körülöttem, hogy én elmerülhessek egy másik világban. Vicki Petterssonnak, aki ügyelt, hogy beszámítható állapotban maradjak, amíg az átdolgozások folytak. És Jocelynn Drake-nek, aki hagyja, hogy kipanaszkodjam magam. És nagy-nagy köszönet kritikus partneremnek, Rinda Elliottnak a sok hasznos óráért, amíg ezt rendbe tettük. Te működtetsz. Te adod az erőt az íráshoz. Te óvod meg az ép eszemet.