Ajánljuk ezt a könyvet mindenkinek, akit nem Sundae Collettinek hívnak.

CSATTANÁS. Könyvek zuhannak a linóleumpadlóra. Pörögve csúsznak egy-két métert, és megállnak egy láb előtt. Az én lábam előtt. Nem ismerem fel sem a fekete szandált, sem a piros körmöket, de mozognak, amikor utasítom őket, úgyhogy biztosan az enyémek. Igaz? Csengő szól. Élesen visít. Hátrahőkölök, a szívem majd kiugrik a helyéből. A szemem balra mozdul, felmérem a környezetemet, igyekezvén nem leleplezni magamat. Ez meg miféle csengő volt? Hol vagyok? Nevetgélő, beszélgető, hátizsákos gyerekek sietnek fürgén a helyiségbe. Iskolai csengő! Mindenki leül a helyére, egyikük hangosabban mondja a magáét, mint a másik. Mozgást érzékelek a lábamnál, és összerezzenek meglepetésemben. Valaki a földig hajolva a könyveket szedi össze: egy vörös arcú, szemüveges lány. Mielőtt felegyenesedne, valami félelemszerűvel a tekintetében pillant rám, aztán elsiet. A többiek nevetnek. Először azt hiszem, rajtam, de körülnézek, és látom, hogy

mindannyian a szemüveges lányt nézik. – Charlie! - kiáltja egy hang. - Nem láttad? - Aztán: - Neked meg mi bajod, Charlie? Hahó! Tényleg hiányzott, nem tudom, hogy csinálom ezeket, bocsi. A szívem sebesen ver. Borzasztó sebesen. Hol vagyok? Miért nem emlékszem? – Charlie! - súgja oda valaki. Körülnézek. Ki az a Charlie? Melyiket hívják Charlie-nak? Annyi gyerek van: szőkék, barnák, kócosak, szemüvegesek, szem- üvegtelenek... Egy férfi lép be aktatáskával a hóna alatt, amit aztán letesz az asztalra. A tanár. Egy osztályteremben vagyok, és ő a tanár. Azon gondolkodom, hogy középiskola vagy egyetem lehet. Hirtelen felpattanok. Rossz helyen járok. Mindenki ül, csak én állok... és elindulok. – Hová, hová, Wynwood kisasszony? A tanár rám néz a szemüvege fölött, miközben egy köteg papír között keresgél. Aztán lecsapja az egészet az asztalra, én pedig összerezzenek. Nyilván én vagyok Wynwood kisasszony. – Biztos menstruál! - kiáltja valaki. A diákok kuncognak. Érzem, hogy jeges borzongás fut végig a hátamon, majd továbbmászik a vállam felé. Rajtam nevetnek. Fogalmam sincs, kik ezek az emberek. Egy lány szól közbe. – Fogd már be, Michael! – Nem tudom. - Most először hallom a saját hangomat. Túl magas. Megköszörülöm a torkomat, és újra próbálkozom. - Nem tudom. Máshol kellene lennem. Megint nevetnek. Körbenézek a falakon lógó képeken. Az Egyesült Államok elnökeit ábrázolják, alattuk dátumok.

Történelemterem? Középiskola. A férfi - azaz a tanár - úgy billenti félre a fejét, mintha ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattam volna. – És mégis hol máshol kellene lenned a dolgozat idején? – Nem... nem tudom. – Ülj le! - mondja. Fogalmam sincs, hová mennék innen. Megfordulok, és visszasétálok. A szemüveges lány felnéz rám, amikor elhaladok mellette. Aztán éppen olyan gyorsan el is kapja a tekintetét. Amint leülök, a tanár papírokat oszt ki. A padok között járkál, és monoton hangon magyarázza, hogy a dolgozat eredménye milyen mértékben számít majd bele a tanév végi jegyünkbe. Amikor hozzám ér, megtorpan egy pillanatra, és mély ráncok jelennek meg a homlokán. – Nem tudom, miben mesterkedsz. - Kövér mutatóujját az asztalra nyomja előttem. - De akármi is az, elegem van belőle. Még egy ilyen bűvészmutatvány, és mész az igazgatói irodába. Lecsapja elém a dolgozatot, és megy tovább a következő padhoz. Nem bólintok, nem csinálok semmit. Igyekszem eldönteni, mit tegyek. Jelentsem be az egész teremnek, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, és hogy kerültem ide, vagy inkább csak a tanárt vonjam félre csendben? Azt mondta, nem akar még egy ilyen bűvésztrükköt. A tekintetem az előttem lévő lapra téved. A többiek már a dolgozattal foglalkoznak, a tollak a papírt szántja. NEGYEDIK ÓRA TÖRTÉNELEM MR. DULCOTT Ott van még egy kipontozott vonal. A nevemet kellene ráírni, de fogalmam sincs, mi a nevem. A tanár Wynwood kisasszonynak nevezett. Miért nem ismerem fel a saját nevemet? Miért nem tudom, hol vagyok? Vagy azt, hogy ki vagyok?

Mindenki a dolgozata fölé hajol, csak én nem. Jobb híján ülök, és bámulok előre. Mr. Dulcott rám mered az asztala mögül. Minél tovább ülök mozdulatlanul, annál vörösebb lesz az arca. Telik az idő, ám az én világom egy helyben áll. Végül Mr. Dulcott feláll, és nyitja a száját, hogy mondjon nekem valamit, de megszólal a csengő. – Kifelé menet tegyétek a dolgozatokat az asztalomra mondja, közben le sem véve rólam a szemét. Mindenki kisereglik az ajtón. Felállok, és követem őket, mert nem tudom, mi mást tehetnék. A padlóra szögezem a tekintetem, de érzem a tanár dühét. Nem értem, miért haragszik rám annyira. Már a folyosón vagyok, kétoldalt kék szekrények sorakoznak. – Charlie! - kiáltja valaki. - Charlie, várj meg! Egy pillanattal később valaki a karomba fonja a karját. Arra számítok, hogy a szemüveges lány lesz az; nem tudom, miért. Nem ő az. Viszont most már tudom, hogy a nevem Charlie. Charlie Wynwood. – Elfelejtetted a tatyódat - mondja a lány, és a kezembe nyomja a fehér hátizsákot. Elveszem tőle, azon gondolkodom, van-e benne esetleg egy tárca valami igazolvánnyal. A lány továbbra is belém karol menet közben. Alacsonyabb nálam, hosszú sötét haja van, barna őzikeszeme olyan nagy, hogy a fél arcát betölti. Különleges és gyönyörű. – Miért voltál olyan fura odabent? - kérdezi. - Kiverted a Rák kezéből a könyveket, aztán mintha bekattantál volna. Érzem a parfümje illatát. Ismerős és túlságosan édes, mintha egymillió virág versenyezne egymással a figyelemért. A szemüveges lányra gondolok, az arcára, ahogy lehajolt, hogy felvegye a könyveit. Ha ilyet tettem, vajon miért nem emlékszem rá? – Hát... – Ebédelni megyünk, miért arra indulsz? Egy másik folyosóra terel, újabb diákok mellett haladunk el. Mind felém fordul, és vet rám egy pillantást. Érdekelne, hogy

ismernek-e, és hogy én miért nem ismerem magamat. Nem tudom, miért nem mondom el a lánynak, miért nem mondom el Mr. Dulcottnak vagy bárki másnak, akit véletlenszerűen elkapok a folyosón, hogy fogalmam sincs róla, ki vagyok, vagy hogy hol vagyok. Mire komolyan arra jutnék, hogy megteszem, egy kétszárnyú ajtón át belépünk a menzára. Zajok és színek: testek mind-mind saját, egyedi kipárolgással, vibráló neoncsövek, amik mindent ocsmány fénnyel festenek be. Atyaég! Megmarkolom a pólómat. A lány, aki belém karolt, hablatyol valamit. Andrew így, Marcy úgy. Andrew-t bírja, de Marcy az agyára megy. Gőzöm sincs, kik ezek az emberek. A lány a kajáspulthoz terel. Salátát veszünk és diétás kólát. Aztán letesszük a tálcáinkat egy asztalra. Mások már ülnek ott: négy fiú meg két lány. Hirtelen leesik, hogy kiegészítettünk egy csapatot. Most minden lányhoz tartozik egy fiú. Mindenki várakozással tekint rám, mintha mondanom vagy tennem kellene valamit. Egyeden üres hely marad nekem, szóval letelepszem a sötét hajú fiú mellé. Lassan ülök le, két kezemet az asztalra fektetem. A fiú vet rám egy gyors pillantást, aztán a tálcája fölé hajol. Apró izzadságcseppeket látok a homlokán, közvetlenül a haja vonala alatt. – Olyan furák tudtok lenni néha - mondja a velem szemben ülő szőke lány. Felváltva néz hol rám, hol a mellettem lévő fiúra. A srác felnéz a makarónijából, és egyszerre rájövök, hogy csak tologatja a tányérokat a tálcáján. Egy harapást sem evett, hiába tűnt úgy, hogy szorgalmasan falatozik. Rám néz, én ránézek, aztán mind a ketten visszafordulunk a szőke lány felé. – Történt valami, amiről tudnunk kéne? - kérdezi. – Nem - feleljük egyszerre. A fiúm. Abból tudom, ahogy a többiek kezelnek bennünket. Hirtelen rám mosolyog csillogó fehér fogsorával, és a vállamra teszi a kezét. – Minden a legnagyobb rendben van köztünk - mondja, és megszorítja a karomat. Ösztönösen mozdulatlanná dermedek, de amikor látom, hogy hat szempár mered ránk, beadom a derekam, és részt veszek a

játékban. Rémisztő, ha az ember nem tudja, kicsoda, és még rémisztőbb belegondolni, hogy talán tévesen rakja össze a darabkákat. Most már félek. Nagyon félek. Ezzel a helyzettel már végképp nem tudok mit kezdeni. Ha most mondok valamit, őrültnek fognak tartani. A fiú ragaszkodó tekintetét látva mindenki megnyugszik. Mindenki, kivéve... őt. Folytatják a beszélgetést, de egybefolynak a szavak: futball, buli, megint futball. A mellettem ülő fiú nevet, és ő is hozzáteszi a maga mondanivalóját, közben a kezét egy pillanatra sem veszi el a vállamról. Őt Silasnek szólítják. Engem Charlie-nak. A sötét hajú, nagy szemű lány Annika. A többiek nevét egyszerűen nem hallom a zsivajban. Az ebéd idővel véget ér, és mindannyian felállunk. Silas mellett gyalogolok, vagyis inkább ő gyalogol mellettem. Elképzelésem sincs, merre tartunk. Annika a másik oldalamra lép, belém karol, és a pomponlányok délutáni gyakorlásáról beszél. Klausztrofóbiás leszek tőle. Amikor a folyosónak arra a pontjára érünk, ahonnan a melléképület nyílik, odahajolok, és olyan halkan szólok hozzá, hogy csak ő hallhassa. – Elkísérnél a következő órámra? Komolyan néz rám. Félrehúzza a pasiját, mond neki valamit, aztán megint belém karol. Silashez fordulok. – Annika elkísér a következő órámra. – Oké - mondja. Mintha megkönnyebbülne. - Akkor... később találkozunk. Elindul az ellenkező irányba. Amint Silas eltűnik szem elől, Annika hozzám fordul. – Hová megy? Megrántom a vállam. – Órára. Zavartan rázza meg a fejét. – Nem értelek benneteket. Az egyik nap még nyaljátokfaljátok egymást, aztán meg úgy viselkedtek, mint akik képtelenek megmaradni ugyanabban a szobában. Tényleg el kell végre döntened, hogy mit akarsz tőle, Charlie. Megáll egy ajtó előtt.

– Ide jövök - mondom, hogy lássam, tiltakozik-e. Nem teszi. – Majd hívj fel! - mondja. - Tudni akarom, hogy alakult a tegnap este. Bólintok. Amikor eltűnik az arcok tengerében, belépek az osztályterembe. Nem tudom, hova üljek, úgyhogy a hátsó sorhoz battyogok, és letelepszem az ablak mellett. Korán érkeztem. Kinyitom a hátizsákomat. Két füzet meg egy sminkkészlet közé ékelődve találok egy tárcát. Előveszem és kinyitom. Van benne egy jogosítvány, rajta széles mosolyú, sötét hajú lány fényképével. Ez vagyok én. CHARLIZE MARGARET WYNWOOD HOLCOURT WAY 2417, NEW ORLEANS, LOUSIANA Tizenhét éves vagyok. Március 21-én van a születésnapom. Louisiana államban élek. A bal felső sarokban lévő képet tanulmányozom, de nem ismerem fel a rajta lévő arcot. Az én arcom az, de még sosem láttam. Igazából... szép vagyok. Csak huszonnyolc dollárom van. Kezdenek megtelni a helyek. Mellém nem ül senki, tisztára olyan, mintha tartanának tőlem. Spanyolórán vagyok. A tanárnő csinos és fiatal, Mrs. Cardonának hívják. Ő nem úgy néz rám, mint annyian mások; nem úgy, mint aki gyűlöl. Az igeidőkkel kezdünk. Nincsen múltam. Nincsen múltam. Öt perc telik el az órából, amikor kinyílik az ajtó. Silas lép be rajta lesütött szemmel. Először azt hiszem, azért jött, hogy beszéljen velem, vagy hogy hozzon nekem valamit. Veszek egy mély lélegzetet, felkészülök rá, hogy eljátsszam a szerepem, de Mrs. Cardona tesz egy tréfás megjegyzést Silas késésével kapcsolatban. A fiú mellém ül le, az egyetlen üres székre, és mereven bámul maga elé. Ránézek. Addig stírölöm, amíg végül felém fordítja a fejét. Izzadságcseppek gördülnek le a halántékán. Tágra nyílik a szeme. Éppen olyan tágra... mint az enyém.

HÁROM ÓRA. Majdnem három óra telt el, és még mindig nem szűnik a kábulat. Nem, nem is kábulat ez. Még csak nem is valami sűrű ködszerűség. Olyan, mintha egy koromsötét szobában támolyognék a villanykapcsoló után tapogatózva. – Jól vagy? - kérdezi Charlie. Jó pár másodperce bámulom már, próbálok legalább halványan ismerős vonásokat felfedezni az arcon, amelyik állítólag a legismerősebb kellene, hogy legyen mind közül. Semmi. Lenéz az asztalára, sűrű fekete haja függönyként ereszkedik közénk. Szeretném jobban megnézni magamnak. Azt akarom, hogy valami beugorjon, hogy olyasmit vegyek észre rajta, amit tudok hová tenni. Azt akarom, hogy tudjak egy anyajegyről vagy egy szeplőről, még mielőtt megpillantom, mert szükségem van

valami felismerhetőre. Bármilyen darabkájába szívesen belekapaszkodnék, hogy megnyugodjak, nem ment még el teljesen az eszem. Végül felemeli a kezét, és a füle mögé igazítja a haját. Tágra nyílt, teljesen ismeretlen szemmel néz rám. A szemöldöke közt egyre mélyül a ránc. Beleharap a hüvelykujjába. Aggódik miattam. Vagy talán miattunk. Miattunk. Szeretném megkérdezni tőle, hogy tudja-e, mi történhetett velem, de nem akarom megijeszteni. Hogyan magyarázzam el neki, hogy nem ismerem? Ami azt illeti, hogyan magyarázzam el bárkinek? Az elmúlt három órát azzal töltöttem, hogy igyekeztem természetesen viselkedni. Először meg voltam győződve róla, hogy valamiféle illegális anyagot használtam, és az okozott filmszakadást, de ez teljesen más, mint egy filmszakadás. Más, mint amikor beszívok vagy berúgok... és igazából elképzelésem sincs, hogy egyáltalán ezt honnan tudom. Nem emlékszem semmire, ami három óránál régebben történt. – Mi az? - Charlie felém nyújtja a kezét, mint aki meg akar érinteni, de gyorsan vissza is húzza. - Jól vagy? Megmarkolom a pulcsim ujjának a végét, és letörlöm a nedvességet a homlokomról. Amikor megint Charlie-ra nézek, látom az aggodalmat a tekintetében. Kényszerítem a számat, hogy mosolyra görbüljön. – Semmi baj - mormogom. - Csak hosszú volt az éjszaka. Amint kimondom, rám jön a frász. Gőzöm sincs, milyen éjszakám volt, és ha ez a lány itt mellettem tényleg a barátnőm, akkor egy ilyen mondat valószínűleg nem lehet túlságosan megnyugtató neki. Látom, hogy megrebben a szeme, és félrebillenti a fejét. – Miért volt hosszú az éjszaka? Hogy az a! – Silas! - A hang valahonnan a terem elejéből jön. Felnézek. Ne beszélgess! - mondja a tanár. Folytatja a magyarázatot, nem törődik vele, mit szólok hozzá, hogy kipécézett magának. Megint Charlie-ra nézek, de csak futólag, és máris újra az asztalt bámulom. Az ujjaim végigkísérik a fába vésett nevek betűinek vonalát. Charlie még mindig rám mered, de én nem nézek rá.

Elfordítom a fejem, és két ujjal kitapintom a bőrkeményedéseket a tenyeremen. Dolgozom? Fűnyírással keresek pénzt? Talán az amerikai foci miatt van. Ebéd közben kihasználtam az időt, és figyeltem a többieket magam körül. Annyit sikerült kiderítenem, hogy délután fociedzésem lesz. Fogalmam sincs, hány órakor és hol, de csak végigültem az utolsó néhány tanórát is anélkül, hogy tudtam volna, mikor hová kell mennem. Igaz, jelenleg semmiféle emlékem nincs a dolgokról, de kezdek rájönni, hogy nagyon jól el tudom játszani a szerepemet. Talán túl jól is. Átfordítom a kezemet, és most már meg is nézem magamnak azokat a bőrkeményedéseket a tenyeremen. Lehet, hogy egy tanyán élek. Nem, nem ott. Fogalmam sincs, honnan tudom, de annak ellenére, hogy nem emlékszem semmire, a jelek szerint azonnal ráérzek, hogy mely feltételezéseim pontosak, és melyek nem. Lehet, hogy öntudatlanul különféle következtetéseket vonok le abból, amit látok, nem pedig az ösztöneim működnek. Például az a benyomásom, hogy ha valaki tanyán él, akkor nem hord olyan ruhákat, mint amiket én viselek éppen. Szép ruhák. Divatosak? Lenézek a cipőmre, és arra jutok, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, gazdagok-e a szüleim, azt felelném, hogy igen, azok. És igazából nem tudom, miért, mert nem emlékszem a szüleimre. Nem tudom, hol élek, kivel élek, és hogy az anyámra vagy az apámra hasonlítok-e inkább. Még azt sem tudom, hogy nézek ki. Hirtelen állok fel, közben hangos csikorgással pár centivel előbbre tolom a padot. Mindenki felém fordul az osztályban, kivéve Charlie-t, aki eleve engem bámul, amióta csak leültem. A tekintete nem kíváncsi és nem kedves. Sokkal inkább vádló. A tanár haragosan mered rám, de úgy tűnik, egyáltalán nem lepi meg, hogy eltereltem a többiek figyelmét. Csak áll ott önelégülten, és várja, hogy bejelentsem, miért zavartam meg az órát. Nyelek egyet. – Mosdóba kell mennem. Ragadnak az ajkaim. Száraz a szám. Az agyam egy roncs. Nem

várok engedélyre, már el is indulok az ajtó felé. Érzem magamon a többiek tekintetét, ahogy kilépek a teremből. Jobbra indulok, de a folyosó végéig nem találok mosdót. Visszafordulok, elhaladok az osztálytermem ajtaja előtt, továbbmegyek, befordulok a sarkon, és már ott is van a vécé. Belököm az ajtót, magányt remélek, de valaki a piszoárnál áll, háttal nekem. A mosdókagylóhoz fordulok, de nem nézek a tükörbe. Lenézek, megfogom a mosdó két oldalát, és erősen belekapaszkodom. Beszívom a levegőt. Ha rá tudom venni magamat, hogy felnézzek, a tükörképem előhívhat egy emléket, vagy hát, csak meglátok benne valamit, amit ismerősnek találok. Bármit. A srác, aki pár pillanattal korábban még a piszoárnál pisilt, most mellettem áll, és karba font kézzel az egyik mosdókagylónak támaszkodik. Rápillantok, észreveszem, hogy engem néz. Egészen világosszőke a haja, szinte fehér. A bőre annyira sápadt, hogy leginkább egy medúzára emlékeztet. Mármár átlátszó. Emlékszem, hogy néz ki egy medúza, de elképzelni sem tudom, mit fogok látni, amikor megnézem magam a tükörben? – Szarul nézel ki, Nash - mondja vigyorogva a srác. Nash? Mindenki más Silasnek szólított. Ezek szerint Nash a vezetéknevem. Megnézném a tárcámat, de nincs a zsebemben. Van viszont egy rakás pénz. Legelőször valamilyen igazolványt kezdtem keresni azután, hogy... Nos, azután, hogy megtörtént. – Nem érzem valami fergetegesen magam - mormogom jobb híján. A fiú pár pillanatig nem válaszol, ugyanúgy bámul rám, mint Charlie az osztályteremben, csak kevésbé aggodalmasan, inkább elégedetten. Vigyorogva lép el a mosdókagylótól. Kihúzza magát, de így is jó kéthárom centivel alacsonyabb nálam. Előrelép, a tekintetéből ítélve nem azért, mert az egészségemért aggódik. – Azóta sem tisztáztuk a péntek estét - mondja aztán. - Ezért jöttél utánam? Az orrlyuka kitágul, miközben beszél, a keze az oldala mellett lóg, kétszer ökölbe szorul. Két másodpercig némán vitatkozom magammal. Tudom, ha

elhúzódom tőle, gyávának tűnök. Viszont azt is tudom, hogy ha előrelépek, akkor meg valami olyasmire hívom ki, amivel most nem akarok foglalkozni. Nyilván gondja van velem, méghozzá péntek este akasztottam ki valamivel... akármit is tettem. Kompromisszumos megoldásként egyszerűen nem reagálok. Tegyél úgy, mintha nem érdekelne! Lustán a mosdóra pillantok, és elfordítom az egyik csapot, mire folyni kezd a víz. – Majd a pályán lerendezzük - mondom. Legszívesebben azonnal vissza is szívnám. Csak most jut eszembe, hogy talán nem is focizik. A méretéből kiindulva feltételeztem, hogy igen, de ha mégsem, akkor a megjegyzésemnek egyszerűen semmi értelme nincs. Visszatartom a lélegzetem, és várom, hogy kijavítson vagy behúzzon egyet. Egyikre sem kerül sor. Még bámul pár pillanatig, aztán elvonul mellettem úgy, hogy útban az ajtó felé szándékosan nekem ütközik a vállával. A tenyeremet a csapból folyó víz alá tartom, és kortyolok egyet. A kézfejemmel megtörlöm a számat, és felnézek. Magamra. Silas Nashre. Különben is, milyen istenverte egy név ez? Közönyösen bámulok az ismeretlen, sötét szempárba. Úgy érzem, soha azelőtt nem láttam még, pedig több mint valószínű, hogy nap mint nap ez a szem néz vissza rám, amióta csak akkorára nőttem, hogy felérem a tükröt. A velem szemben álló fiú éppen annyira ismerős a számomra, mint a lány, akit - valami Andrew nevű fazon szerint - most már több mint két éve „döngetek”. A velem szemben álló fiú éppen annyira ismerős a számomra, mint az életem összes többi aspektusa. Azaz semennyire. – Ki vagy te? - kérdezem suttogva. A mosdó ajtaja lassan kinyílik, és a tekintetem a saját tükörképemről a bejárat tükörképére siklik. Először egy kéz jelenik meg. Felismerem a fényes piros lakkot a körmein. A lány, akit most már több mint két éve

„döngetek". – Silas? Felegyenesedem, és az ajtó felé fordulok, amikor a lány beles. Összenézünk, de csak két másodpercig álljuk egymás tekintetét. A lány félrenéz, felméri a mosdót. – Csak én vagyok itt - mondom. A lány bólint, és végül csak átlépi a küszöböt, ha nagyon bizonytalanul is. Jó lenne tudni, hogyan nyugtassam meg anélkül, hogy felkelteném a gyanúját. Az is jó lenne, ha emlékeznék rá vagy bármi másra a kapcsolatunkból, mert el akarom mondani neki. Muszáj elmondanom neki. Muszáj másnak is tudnia róla, hogy feltehessem a kérdéseimet. De hogy mondja el az ember a barátnőjének, hogy fogalma sincs, kicsoda? Vagy hogy egyáltalán ő maga kicsoda? Nem mondja el neki. Megjátssza magát, ugyanúgy, ahogy mindenki mással is megjátssza magát. A lány szemében azonnal száz néma kérdés jelenik meg, és én máris ki akarok térni az összes elől. – Jól vagyok, Charlie. - Rámosolygok, mert úgy érzem, az most a helyénvaló. - Csak nem futom a csúcsformámat, ez minden. Menj vissza órára! Nem mozdul. Nem mosolyog. Helyben marad, nem fogadja meg a tanácsomat. A játszóterek rugón himbálódzó műanyag állataira emlékeztet. Azokra, amik rögtön visszapattannak, ha az ember meglöki őket. Az a benyomásom, hogy ha valaki meglökné a lány vállát, a lába ott maradna a földhöz szögezve, úgy dőlne hanyatt, hogy aztán egy pillanattal később megint felegyenesedjen. Nem emlékszem, hogy hívják ezeket a játékokat, de megjegyzem magamnak, hogy ezt valahogy ki kell derítenem. Sok mindent megjegyeztem magamnak az elmúlt három órában. Végzős vagyok. A keresztnevem Silas.

A vezetéknevem talán Nash. A barátnőmet Charlie-nak hívják. Amerikai focizom. Tudom, milyenek a medúzák. Charlie félrebillenti a fejét, a szája sarka alig érezhetően rándul egyet. Az ajka szétnyílik, egy pillanatra hallom feszült lélegzetvételét. Amikor végre megszólal, el akarok bújni a szavai elől. Szeretném azt mondani neki, hogy csukja be a szemét, és számoljon el húszig, mert akkorra már olyan messze járok, hogy egészen biztosan nem fogom meghallani, amit kérdez. – Mi a vezetéknevem, Silas? A hangja olyan, mint a füst. Puha, illékony, és egy szemvillanás alatt tovatűnik. Nem tudom, hogy a lánynak nagyon jók-e a megérzései, vagy én leplezem rettenetesen rosszul, hogy semmit sem tudok. Egy pillanatig azon tűnődöm, hogy elmondjam-e neki. Ha elmondom, és hisz nekem, rengeteg kérdésemet megválaszolhatja. De ha elmondom, és nem hisz nekem... – Szívem! - mondom zavart nevetés kíséretében. Vajon szívemnek szoktam szólítani? - Ez meg miféle kérdés? Felemeli a lábát, amiről eddig azt hittem, hogy a padlóhoz tapad, és előrelép. Aztán még egyet. Tovább halad felém, amíg talán csak úgy félméternyire van. Elég közel, hogy érezzem az illatát. Liliom. Liliomillata van, és ötletem sincs, hogyan ismerhetem fel egyáltalán a liliom illatát, ha közben egyáltalán nem ismerem fel azt az embert, aki előttem áll, és pont a liliom illatát árasztja magából. A tekintetét nem veszi le rólam egyetlen pillanatra sem. – Silas - mondja -, mi a vezetéknevem? Az állkapcsomat mozgatom ide-oda, aztán megint a mosdókagyló felé fordulok. Előredőlök, két kézzel megragadom. Lassan felemelem a fejemet, amíg végül a tekintetem találkozik a lányéval a tükörben. – A vezetékneved?

A szám megint kiszárad, a szavak akadozva jönnek elő. A lány vár. Elfordítom a tekintetemet, és megint a tükörben lévő ismeretlen srácra nézek. – Nem... nem emlékszem. A lány eltűnik a tükörből, és a következő pillanatban hangos csattanást hallok. Arra a hangra emlékeztet, amit a halak adnak ki a piacon, amikor az árusok beledobják őket a zsírpapírba. Puff Megpördülök, a lány a földön fekszik lehunyt szemmel, széttárt karokkal. Azonnal letérdelek mellé, és felemelem a fejét. Amint a tarkója elhagyja a padlót, a szeme remegve kinyílik. – Charlie? A lány élesen beszívja a levegőt, és felül. Kibontakozik a karomból, és eltol magától, szinte mintha félne tőlem. Azért a közelében tartom a kezemet, hátha megpróbál felállni. Nem teszi. Ott marad a földön ülve, tenyerét a járólapokra préselve. – Elájultál - mondom neki. Összeráncolt homlokkal néz rám. – Tisztában vagyok vele. Nem szólok többet. Feltehetőleg ki kéne igazodnom az arckifejezésein, de tanácstalan vagyok. Nem is sejtem, hogy fél, haragszik vagy... – Össze vagyok zavarodva. - A fejét rázza. - Szóval... te... Elhallgat, aztán próbál felállni. Én is felállok vele, de abból, ahogy rám néz, látom, nem tetszik neki, hogy a kezemet felemelve tartom, hátha elveszti az egyensúlyát, és visszazuhan a földre. Kétlépésnyit távolodik tőlem, és az egyik kezét keresztbe teszi a mellkasa előtt. A másikat fölemeli, és megint a hüvelykujját kezdi harapdálni. Egy darabig engem tanulmányoz csendben, aztán kiveszi az ujját a szájából, és ökölbe szorítja a kezét. – Nem tudtad, hogy ebéd után ugyanarra az órára megyünk. Vádlón mondja ki a szavakat. - Nem tudod a vezetéknevemet. Megrázom a fejemet. Igaz, ami igaz, ezeket nem tagadhatom.

– Mire emlékszel? - kérdezi. Fél. Feszült. Gyanakszik. Az érzelmeink egymás tükörképei. Egyszerre minden világos lesz. Lehet, hogy nem ismerem meg. Lehet, hogy magamat sem ismerem meg. De a cselekedeteink tökéletesen rímelnek egymásra. – Hogy mire emlékszem? Megismétlem a kérdést, hogy nyerjek pár másodpercet, amíg a gyanúm kicsit megalapozottabb lesz. Várja a választ. – Történelem. - Igyekszem felidézni a legrégebbi emlékeimet. - Könyvek. Láttam, ahogy egy lány elejti a könyveit. Gondolatban megint elkapom a nyakamat, és szorítani kezdem. – Jesszusom! - A lány tesz felém egy gyors lépést. - Nekem is ez az első emlékem. A szívem a torkomban dobog. A lány a fejét rázza. – Nem tetszik ez nekem. Semmi értelme. Higgadtnak tűnik. Higgadtabbnak, mint ahogy én érzem magam. Rezzenéstelen a hangja. Csak a szeme fehérjében látok félelmet. Gondolkodás nélkül magamhoz húzom, de inkább a magam megnyugtatására, mintsem azért, hogy őt vigasztaljam. Nem távolodik el tőlem, és egy pillanatra eszembe jut, hogy talán ez így elég megszokott lehet kettőnk között. Azon gondolkodom, hogy vajon szerelmesek vagyunk-e egymásba. Erősebben szorítom, amíg azt nem érzem, hogy mozdulatlanná dermed a karjaimban. – Rá kell jönnünk, mi történik velünk - mondja, és eltolja magát tőlem. Az ösztöneim azt diktálják, hogy mondjak valami megnyugtatót, és ígérjem meg, hogy majd én kiderítem, mi is történik velünk. Magával ragad a vágy, hogy megóvjam Charliet, viszont fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, ha egyszer mind a ketten ugyanazt a valóságot tapasztaljuk.

Megszólal a spanyolóra végét jelző csengő. A mosdóba feltehetőleg másodperceken belül beront valaki. A folyosón kivágódnak az öltözőszekrények ajtajai. Rá kell jönnünk, milyen órán van jelenésünk ezután. Megfogom a lány kezét, és magam után húzom, miközben feltépem a mosdó ajtaját. – Hová megyünk? - kérdezi. Hátranézek rá, és megrántom a vállamat. – Segédfogalmam sincs. Csak annyit tudok biztosan, hogy el akarok tűnni innen.

Ez A SILAS NEVŰ FIÚ úgy ragadja meg a kezemet, mint aki ismer, és kisgyerekként vonszol maga után. Úgy is érzem magam... mint egy kisgyerek a mérhetetlenül nagy világban. Semmit sem értek, és még véletlenül sem ismerek fel semmit. Ahogy a fiú végigvonszol a névtelen középiskola semmilyen folyosóin, másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy elájultam; összecsuklottam, mint valami kényes királykisasszony. Ráadásul a fiúmosdó padlóján. Mocskos! Igyekszem felmérni, mi most a legfontosabb, és hogy az agyam bele tudja-e illeszteni a bacilusokat ebbe az egyenletbe, amikor nyilvánvalóan sokkal komolyabb gondjaim is vannak éppen. Egyszer csak kirontunk a napfényre. A szabad kezemmel árnyékolom a szememet, miközben a Silas nevű fazon előhúz egy kulcsot a hátizsákjából. A feje fölé tartja, körbefordul, és a kulcstartóján lévő gombot nyomogatja. A parkoló távoli sarkából egy riasztó éles visítását halljuk. Futva indulunk el arrafelé, a cipőnk talpa sietősen kopog a betonon, mintha valaki üldözne bennünket. És lehet, hogy üldöznek is. Mint kiderül, az autó egy terepjáró. Tudom, hogy komoly jármű, mert a többi kicsinek és jelentéktelennek tűnik

mellette. Egy Land Rover. Silas vagy az apja kocsijával jött, vagy úszik az apja pénzében. Vagy talán nincs is apja. Persze úgysem tudja most nekem megmondani. És különben is, honnan tudom egyáltalán, mennyibe kerül egy ilyen autó? Arról vannak emlékeim, hogyan működnek az autók, és milyen szabályokat kell betartani a közlekedésben, de arról semmi, hogy ki vagyok. A fiú kinyitja nekem az ajtót, közben a válla fölött az iskola felé pillantgat, és nekem kezd az az érzésem támadni, hogy ez valami ugratás. Lehet, hogy ő áll a dolog mögött. Talán adott valamit, amitől ideiglenesen elvesztettem az emlékeimet, ő meg csak megjátssza magát. – Ez komoly? - kérdezem félig már az anyósülés fölött. Tényleg nem tudod, ki vagy? – Nem - feleli. - Nem tudom. Hiszek neki. Nagyjából. Belesüppedek az ülésbe. Egy pillanatig a tekintetemet fürkészi, majd becsapja az ajtót, és körbefut a sofőr oldalára. Dögrováson vagyok. Mintha végigittam volna az éjszakát. Szoktam vajon inni? A jogosítványom szerint csak tizenhét éves vagyok. A hüvelykujjamat rágcsálom, miközben a fiú beül mellém, és egy gombnyomással elindítja a motort. – Honnan tudod, hogyan kell? - kérdezem. – Micsodát hogyan kell? – Kulcs nélkül elindítani a motort. – Hát... nem tudom. Az arcát figyelem, ahogy kihajt a parkolóhelyről. Sokat pislog, rám- rám pillant, megnyalja az alsó ajkát. Amikor megállunk egy piros lámpánál, rátalál a HAZA feliratú gombra a GPS-en, és megnyomja. Imponál, hogy ez eszébe jutott. – Újratervezés - mondja egy női hang. Fel akarom adni, kiugrani a mozgó autóból, és elinalni, mint egy riadt szarvas. Annyira félek!

Nagy háza van. Nem parkolnak autók a felhajtón. Mi a

járdaszegélynél állunk, a motor csendesen dorombol. – Biztos vagy benne, hogy itt laksz? - kérdezem. Megvonja a vállát. – Úgy fest, nincs itthon senki - mondja. - Teszünk egy próbát? Bólintok. Nem kellene éhesnek lennem, de az vagyok. Be akarok menni, hogy egyek valamit, utánajárjunk a tüneteinknek, és kiderítsük, hogy nem egy agyevő baktérium fertőzött-e meg bennünket, ami aztán felzabálta az emlékeinket. Egy ilyen házban biztos hever itt-ott pár laptop. Silas ráfordul a kocsifelhajtóra, és leparkol. Félénken kiszállunk, úgy nézünk végig a bokrokon meg a fákon, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetnének. A fiú talál a kulcstartóján egy kulcsot, ami nyitja a bejárati ajtót. Mialatt mögötte állok és várok, őt tanulmányozom. A ruhái meg a haja laza srácot mutatnak, aki tojik a világra, de abból, ahogyan a vállát tartja, látszik, hogy túlságosan is aggódik. Szabad levegő illata van: fű és fenyő meg sűrű fekete föld jut eszembe róla. Készül lenyomni a kilincset. – Várj! Lassan fordul meg, hiába olyan türelmetlen a hangom. – Mi lesz, ha van bent valaki? Elmosolyodik, bár lehet, hogy ez inkább egy grimasz. – Akkor talán elmondhatja nekünk, mi a fene történik... Aztán odabent vagyunk. Egy percig mozdulatlanul állunk, csak nézelődünk. Úgy húzom meg magam Silas mögött, mint valami gyáva nyúl. Minden nehéz és lenyűgöző - a bútorok, a levegő, a vállamról holtsúlyként lógó táskám. Silas elindul. Az ingébe kapaszkodom, ahogy az előtéren át eljutunk a nappaliba. Szobáról szobára haladunk, itt-ott megállunk, hogy tanulmányozzuk a falakon lógó fényképeket. Két mosolygó, napbarnított szülő két mosolygó, sötét hajú fiúval. A háttér az óceán. – Van egy öcséd - állapítom meg. - Tudtad, hogy van egy öcséd? Megrázza a fejét. A mosolyok ritkulnak a fotókon, ahogy Silas meg a Kicsi Én-öccse idősebbek lesznek. Megjelennek a

pattanások és a fogszabályzók, a szülők pedig erejüket megfeszítve igyekeznek jó képet vágni hozzá, hogy görcsös fiaikat közelebb húzzák magukhoz. Továbbmegyünk a hálószobákba meg a fürdőszobákba. Kézbe veszünk könyveket, elolvassuk a címkéket a barna üvegcséken, amiket a gyógyszeres szekrényekben találunk. A fiú anyja szárított virágokat tart mindenhol a házban: az éjjeliszekrényén lévő könyv lapjai közé préselve, a sminkes fiókjában, a polcokon a hálószobában. Megérintem mindegyiket, és magam elé suttogom a nevüket. Minden egyes virág nevét tudom. Valami oknál fogva ezen kuncogni kezdek. Silas megtorpan, amikor belép a szülei szobájába, és ott talál kétrét görnyedve a nevetéstől. – Ne haragudj! - mondom. - Csak viccesnek találtam valamit. – És mi volt az? – Hirtelen rájöttem, hogy a világon mindent elfelejtettem önmagámról, viszont tudom, milyen egy jácint. Bólint. – Értem. Lenéz a kezére, a homlokán ráncok gyűlnek. – Szerinted szólnunk kéne valakinek? Talán menjünk el a kórházba? – Mit gondolsz, hinnének nekünk? - kérdezek vissza. Egymást nézzük. Megint le kell gyűrnöm a késztetést, hogy rákérdezzek, nem csak szívatás-e ez az egész. Nem szívatás. Ahhoz túlzottan is valóságos. Az apja dolgozószobája következik. A papírok között kotrunk, belenézünk a fiókokba. Egyáltalán nem derül ki, miért vagyunk ilyenek, semmi szokatlant nem találunk. A szemem sarkából végig a fiút figyelem. Ha mégis csak ugrat, akkor nagyon jó színész. Talán ez egy kísérlet, gondolom. Valamiféle pszichológiai kísérlet alanya vagyok, és egy laboratóriumban fogok magamhoz térni. Silas engem figyel. Látom, ahogy végigjáratja rajtam a tekintetét, gondolkozik, felméri a helyzetet. Nem beszélünk sokat. Csak olyanokat mondunk, hogy „ezt nézd”, meg „szerinted ez jelent valamit?”. Idegenek vagyunk, nincs mit megtárgyalnunk egymással.

Silas szobáját hagyjuk utoljára. Megszorítja a kezemet, amikor belépünk, én pedig engedem neki, mert megint szédülök. Először egy fényképet pillantok meg kettőnkről az íróasztalon. Jelmezt viselek: egy kellemetlenül rövid, leopárdmintás tüllszoknyát és a hátam mögött elegánsan szétterjesztett fekete szárnyakat. A szememet sűrű, csillogó műpillák díszítik. Silas csupa fehérbe öltözött, fehér angyal- szárnyakkal. Nagyon jóképű. Nyilván a jó és a gonosz harca, gondolom. Ezek szerint ilyen játékokat játszottunk? Rám néz, és felhúzza a szemöldökét. – Elég vacak jelmezeket választottunk - mondom, és megrántom a vállam. Elmosolyodik, és a szoba két különböző végébe haladunk tovább. A falakra emelem a szemem, ahol bekeretezett fényképek sora függ. Egy hajléktalan férfi, amint pokrócba burkolózva nekidől a falnak. Egy padon ülő nő, aki az arcát a tenyerébe temetve sír. Egy cigányasszony, amint a saját nyakát szorongatva, üres tekintettel néz a fényképezőgép lencséjébe. Morbid fotók. Legszívesebben elfordulnék tőlük, annyira feszengek kínomban. Nem értem, miért akar valaki ilyen hátborzongatóan szomorú dolgokat lefotózni, azt meg végképp nem, miért akasztja ki aztán a képeket a falra, ahol mindennap láthatja őket. Megfordulok, és észreveszem a drága fényképezőgépet az íróasztalon. Díszhelyre került egy kupac fényes fotós könyv tetején. Silasre nézek, aki éppen a képeket tanulmányozza. Művész. Ezek az ő munkái? Talán próbál rájuk ismerni? Nincs értelme megkérdezni. Továbblépek, megnézem a ruháit, aztán belesek a drága mahagóniasztal fiókjaiba. Annyira fáradt vagyok. Éppen hogy csak leülök az íróasztal mellett lévő székre, amikor a fiú hirtelen felélénkül, és odaint magához. – Ezt nézd! - mondja. Lassan megint felállok, és odaballagok mellé. A bevetetlen ágyára mered. A szeme világít, nem is tudom, talán a döbbenettől. Követem a tekintetét a lepedőig. Aztán megfagy az ereimben a vér. – Jézus Mária!

FÉLRELÖKÖM A TAKARÓT, hogy jobban megnézhessem magamnak a rumlit az ágy lábánál. Sárfoltok tapadnak a lepedőre. Már megszáradtak. A sár repedezni kezd, és darabokban pereg le, amikor megfeszítem alatta a lepedőt. – Az ott... - Charlie elhallgat, kihúzza a takaró sarkát a kezemből, és odébb dobja, hogy alaposabban is megnézhesse, mi van alatta. - Az ott vér? Követem a tekintetét az ágy másik vége felé. A párna mellett egy kézlenyomat elmosódott maradványát pillantom meg. Azonnal lenézek a kezemre. Semmi. Sem vérnek, sem sárnak nem látom nyomát. Letérdelek az ágy mellett, és a tenyeremet a matracon maradt lenyomatra teszem. Tökéletesen passzol. Vagy tökéletlenül... attól függ, honnan nézzük. Charlie-ra nézek, de ő elfordítja a tekintetét, szinte mintha nem is akarná tudni, hogy enyém-e a kézlenyomat vagy sem. Az, hogy az enyém, újabb kérdést vet fel. Jelen állás szerint annyi kérdésünk van, hogy úgy érzem, a kupac hamarosan ránk omlik, és betemet bennünket mindennel... csak válaszokkal nem.

– Valószín illeg a saját vérem - mondom a lánynak. Vagy talán inkább magamnak. Próbálom elhessegetni a fejében nyilvánvalóan formálódó gondolatokat. - Lehet, hogy elestem odakint az éjjel. Úgy érzem, valaki mást igyekszem mentegetni, nem saját magamat. Úgy érzem, egy barátomat mentegetem. Ezt a Silas nevű srácot. Valakit, aki egyértelműen nem én vagyok. – Hol voltál az éjjel? Nem valódi kérdés ez, csak valami, ami mind a kettőnket foglalkoztat. Megfogom a takarót, és az ágyra terítem, hogy eltakarjam a foltokat. A bűnjeleket. A nyomokat. Mindegy, csak ne lássam őket. – Mit jelent ez? - Charlie felém fordul. Egy papírlapot tart a kezében. Odalépek hozzá, és elveszem tőle. Annyiszor hajtották össze, aztán megint szét, hogy a közepe elkopott, és apró lyuk jelent meg benne. Két rövid mondat áll rajta: „Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts!” Az íróasztalra ejtem a lapot, szabadulni akarok tőle. Újabb bűnjelként hullik alá. Nem akarok hozzáérni. – Nem tudom, mit jelent. Vizet akarok. Egyedül annak emlékszem az ízére. Talán mert a víznek nincs is íze. – Te írtad? - kérdezi. – Honnan tudjam? Nem tetszik, ahogy beszélek. Bosszús a hangom. Nem akarom, hogy a lány azt higgye, ő bosszantott fel. Megfordul, és a hátizsákjához siet. Egy darabig turkál benne, aztán elővesz egy tollat, visszajön hozzám, és a kezembe nyomja. – Másold le! Rámenős. Lenézek a tollra, forgatom az ujjaim között. Végigfuttatom a hüvelykujjamat az oldalán álló dombornyomott betűkön.

WYNWOOD-NASH BEFEKTETŐI CSOPORT – Kíváncsi vagyok, ilyen-e a kézírásod - mondja a lány. Megfordítja a lapot, és felém tolja. Találkozik a tekintetünk, egy pillanatra belefeledkezem a pillanatba. Aztán feldühödök. Haragszom rá, amiért ez jut eszembe először. A jobb kezembe fogom a tollat. Nem áll benne jól. Átteszem a balba, és úgy mindjárt természetesebb. Balkezes vagyok. Emlékezetből írom le a szavakat. Miután alaposan szemügyre veszi a művemet, visszafordítja a lapot. Nem az én kézírásom. Az enyém pontos és tömör. A másik könnyed és kissé hanyag. Charlize fogja a tollat, és ő is lemásolja a mondatokat. Tökéletes az egyezés. Mind a ketten némán meredünk a papírra, nem tudjuk, jelent-e ez valamit. Lehet, hogy semmit. Viszont akármit is jelenthet. A sár a lepedőmön akármit is jelenthet. A véres kézlenyomat is jelenthet mindent. Az, hogy alapvető dolgokra emlékszünk, de emberekre nem, szintén akármit is jelenthet. Mint ahogy a ruháim is, anyám körömlakkjának színe, a fényképezőgép az íróasztalomon, a fotók a falamon vagy a fél pohár víz is. Körbefordulok, és megint szemügyre veszem a szobámat. Bármi jelenthet akármit is. Vagy az is lehet, hogy semmi sem jelent az égadta világon semmit. – Éhes vagyok - mondja Charlie. Engem néz. A fél arcát hajfürtök takarják el előlem. Gyönyörű, de szégyenletesen az. Nem is tudom, hogy illendő-e, ha tetszik. Charlie magával ragadó, mint a táj vihar után. Nem szép dolog abban gyönyörködni, micsoda rombolásra képes az anyatermészet, mi mégsem tudjuk levenni róla a szemünket. Charlie maga a pusztítás a tornádó nyomában. Ezt meg honnan tudom? Jelenleg határozottan számítónak tűnik, ahogy így mered rám. Legszívesebben fognám a fényképezőgépet, és lefotóznám. Úgy érzem magam, mintha szalagok tekeregnének a gyomromban. Nem tudom eldönteni, hogy az idegességtől van-e, esetleg az éhségtől, vagy egyszerűen így reagálok a mellettem álló lányra. – Menjünk le a földszintre! - mondom neki. Felemelem a

hátizsákját, és a kezébe nyomom. Magammal viszem a fényképezőgépet is. - Eszünk valamit, amíg tovább keresgélünk. Ő megy elöl, megáll minden egyes képnél a szobám és a lépcső alja között. Egytől egyig az összesen végighúzza az ujját az arcomon. Csakis az én arcomon. Figyelem, ahogy csendben megpróbál kiismerni a fotókon keresztül. Szeretném közölni vele, hogy csak az idejét vesztegeti. Akárki szerepel is a fényképeken, az nem én vagyok. Amint a lépcső aljára érünk, majd beszakad a dobhártyánk egy kúria, éles sikolytól. Charlie megtorpan, én pedig hátulról nekiütközöm. A sikoly egy nőtől származik, aki a konyha ajtajában áll. A szeme tágra nyílik, a tekintete ide-oda ugrál Charlie és köztem. A szívéhez kap, és megkönnyebbülten sóhajt fel. Egyik fényképen sem láttuk. Kövérkés, idősebb, a hatvanas éveiben járhat. Kötényt visel, rajta felirattal: „Tőlem döglik a légy a levesbe.” A haját kontyba rendezte, de néhány kósza ősz fürt így is oldalt libben az arcából, ahogy megkönnyebbülten kifújja a levegőt. – Jesszusom, Silas! Félholtra ijesztettél! - Megfordul, és bemegy a konyhába. - Jobb lesz, ha siettek vissza az iskolába, mielőtt apád megtudja, hogy lógtok. Nem hazudok a kedvedért. Charlie továbbra is mozdulatlanul áll előttem, úgyhogy a derekára teszem a kezem, és finoman taszítok rajta egyet. Hátrapillant a válla fölött. – Ismered ezt a... Megrázom a fejem, amivel belé is fojtom a szót. Azt akarta megkérdezni, hogy ismerem-e a nőt a konyhában. A válasz: nem. Nem ismerem sem őt, sem Charlie-t, nem ismerem a családot a fényképeken. Van viszont valami, amit ismerek: a fényképezőgép a kezemben. Lenézek rá, és azon gondolkodom, miként lehetséges, hogy mindenre emlékszem a működtetésével kapcsolatban, arra viszont egyáltalán nem, hogy hogyan tanultam meg ezeket a dolgokat. Tudom, hogyan kell beállítani az ISO-t. Tudom, hogyan kell beállítani a zársebességet, ha azt akarom, hogy egy vízesés egybefüggő folyam érzetét keltse, és

hogyan, ha azt akarom, hogy minden egyes csepp önállóan kirajzolódjon. Ez a gép képes rá, hogy akár a legkisebb részletet is fókuszba hozza, például Charlie kezének vagy a szemöldökének az ívét, miközben minden mást elhomályosít körülötte. Tudom, hogy valamiért sokkal többet tudok ennek a fényképezőgépnek a működéséről, mint arról, hogy milyen az öcsém hangja. A nyakamba akasztom a szíjat, és hagyom, hogy a fényképezőgép a mellemen himbálóddzon, miközben követem Charlie-t a konyha felé. Céltudatosan halad előre. Levonom a következtetést, hogy minden cselekedetének célja van. Nem tesz semmit fölöslegesen. Úgy tűnik, minden egyes megtett lépését gondosan előre megtervezi. Minden szó, amit kimond, szükséges. Amikor a tekintete ráesik valamire, minden érzékszervével arra koncentrál, mintha pusztán a szemével meg tudná állapítani valaminek az ízét, a szagát, a hangját és azt is, hogy milyen a tapintása. És csak akkor néz dolgokra, ha oka van rá. A padló, a függönyök vagy akár azok a képek, amiken nincs rajta az arcom, felejtősek. Nem vesztegeti az idejét olyasmire, aminek nem veszi hasznát. Éppen ezért követem, amikor bevonul a konyhába. Fogalmam sincs, mihez akar most kezdeni. Vagy információkat akar kiszedni a házvezetőnőből, vagy ételre vadászik. Charlie kihúz egy széket a jókora pultnál, aztán a mellette levőt is, és megütögeti, hogy üljek le rá. Közben rám sem néz. Letelepszem, és leteszem a fényképezőgépet magam elé. Charlie a pultra dobja a táskáját, és nekilát, hogy kicipzározza. – Éhen halok, Ezra. Van valami kaja? Egész testemmel Charlie felé fordulok a bárszéken, de olyan, mintha közben a gyomrom valahol a padlón lenne alattam. Mégis honnan tudja a nevét? A lány rám pillant, és gyorsan megrázza a fejét. – Higgadj le! súgja. - Ide van írva. Az előttünk heverő cetlire mutat - egy bevásárlólista az. A személyre szabott rózsaszín jegyzettömbről letépett lap alján kiscicák sorakoznak, a tetején pedig ez a szöveg áll: „Amiaúra Ezrának szüksége van”. A nő bezár egy szekrényt, és Charlie felé fordul.

– Odafent jött meg ennyire az étvágyatok? Mert ha esetleg nem lennétek vele tisztában, ebédet is adnak az iskolában, amivel akár jól is lakhatnátok, ha éppen ott lennétek. – Úgy érti, amiaúval - vágom rá gondolkodás nélkül. Charlie-ból kitör a nevetés, én pedig csatlakozom hozzá. Ezra kevésbé szórakozik jól, a szemét forgatja. Erre azon kezdek gondolkodni, hogy vicces lehettem-e. Azért is mosolygok, mert a nő nem jött zavarba, amikor Charlie Ezrának szólította, ami azt jelenti, hogy a lány jól gondolkodott. Felemelem a kezem, és végigsimítom Charlie nyakszirtjét. Összerezzen az érintésemre, de szinte azonnal el is lazul, amikor leesik neki, hogy ez is a színjáték része. Szerelmesek vagyunk egymásba, Charlie. Ugye nem felejtetted el’? – Charlie nem érzi jól magát. Hazahoztam, hogy alhasson egyet, de ma még nem evett. - Ismét Ezra felé fordulok, és elmosolyodom. - Van valami, amitől a csajom jobban érzi magát egy kicsit? Egy kis leves vagy talán keksz? Ezra arckifejezése ellágyul, amikor látja, milyen szeretettel bánok Charlie-val. Fog egy konyharuhát, és átdobja a vállán. – Van egy ötletem, Char. Mit szólnál, ha készítenék neked a különleges sajtos melegszendvicsemből? Az volt a kedvenced, amikor még idejártál. Megáll a kezem Charlie nyakán. Amikor még idejártál? Egymásra nézünk, újabb kérdések homályosítják el a tekintetünket. A lány bólint. – Köszönöm, Ezra! - mondja. Ezra a csípőjével löki be a hűtő ajtaját, aztán különféle ételeket dob a pultra. Vajat. Majonézt. Kenyeret. Sajtot. Még egy adag sajtot. Parmezánt. A tűzhelyre tesz egy serpenyőt, és begyújtja a lángot. – Neked is készítek egyet, Silas - jelenti ki. - Egészen biztos, hogy te is elkaptad Charlie-tól a nyavalyaságot, mert kiskamasz korod óta nem beszéltél velem ennyit. Kuncog egy sort a saját megjegyzésén. – Miért nem beszélek... veled? Charlie bokán rúg a pult alatt, és összehúzza a szemét. Ezt a kérdést nem kellett volna feltennem.

Ezra belemártja a kést a vajba, és kiemel belőle egy darabot. Rákeni a kenyérre. – Hát, tudod, hogy megy ez - mondja egy vállrándítás kíséretében. - A kisfiúk felnőnek. Férfivá érnek. A házvezetőnő pedig már nem Ezra néni többé, hanem közönséges házvezetőnő. A végére szomorú lesz a hangja. Vágok egy grimaszt, mert nem szívesen ismerkedek meg ezzel az oldalammal is. És nem akarom, hogy Charlie megismerkedjen ezzel az oldalammal is. A tekintetem az előttem lévő fényképezőgépre téved. Bekapcsolom. Charlie a hátizsákjában turkál, egyik tárgyat vizsgálja meg a másik után. – Hoppá! - szólal meg. Egy telefont tart a kezében. Áthajolok a válla fölött, és vele együtt nézem a képernyőt, ahogy bekapcsolja a készüléken a csengőhangot. Hét fogadatlan hívása van, és még annál is több SMS-t kapott, mindet „Anyu”-tól. Három perced van, hogy visszahívj. Arra nem gondoltunk, hogy milyen következményekkel járhat, ha ellógunk a suliból. Nekünk esnek a szüleink, akikre még csak nem is emlékszünk. – Mennünk kellene - mondom Charlie-nak. Mind a ketten egyszerre állunk föl. A lány a vállára dobja a hátizsákját, én felkapom a fényképezőgépemet. – Várjatok! - mondja Ezra. - Az első szendvics majdnem elkészült. - A hűtőhöz lép, és kivesz belőle két doboz Sprite-ot. Ez majd helyrehozza a gyomrát. A kezembe nyomja mindkét üdítőt, aztán egy szalvétába csomagolja a melegszendvicset. Charlie már a bejáratnál vár. Éppen otthagynám Ezrát, amikor elkapja a csuklómat. Megint felé fordulok, a tekintete Charlie-ról rám ugrik. – Jó megint itt látni őt - mondja halkan. - Aggódtam, hogy milyen hatással lesz rátok az, ami az apáitokkal történt. Már azelőtt szeretted ezt a lányt, hogy megtanultál járni. Rámeredek, nem tudom, hogyan dolgozzam fel a frissen

szerzett információt. – Mielőtt megtanultam járni, mi? Ezra úgy mosolyog, mint aki tudja a nagy titkomat. Vissza akarom kapni tőle. – Silas! - szól rám Charlie. Villantok egy gyors mosolyt Ezra felé, aztán Charlie után indulok. Amint én is az ajtóhoz érek, éles csengetésbe kezd a lány telefonja. Charlie megijed, és kiejti a kezéből a készüléket, egyenesen a padlóra. Letérdel, hogy felvegye. – Ő az - mondja, amikor megint feláll. - Mi legyen? Kinyitom az ajtót, és a könyökénél fogva kiterelem rajta a lányt. Amint odakint állunk, megint szembefordulok vele. A telefon a harmadik csengésnél tart. – Fel kellene venned. A készülékre mered, az ujjai szorosan markolják. Nem mozdul, úgyhogy gyorsan odanyúlok, és végighúzom az ujjam a képernyőn, hogy én vegyem fel helyette. Charlie összehúzza a szemöldökét, és dühösen mered rám, miközben a füléhez emeli a telefont. – Halló? Elindulunk az autó felé, közben csendben hallgatom a telefonból kiszűrődő szavakat. „Okosabb vagy te annál'’ meg „lógsz az iskolából” meg „hogy tehetted?”. Charlie anyja még akkor is mondja a magáét, amikor már mind a ketten a kocsimban ülünk, és bezártuk az ajtókat. Elindítom a motort, a női hang jó pár másodpercre elhallgat. Aztán a kocsi hangszóróiból bömböl tovább. Bluetooth. Emlékszem, mi az a bluetooth. Az üdítőket meg a szendvicset a műszerfalra teszem, és kitolatok a kocsifelhajtóról. Charlie-nak még mindig nem volt esélye sem az anyja szavába vágni. A szemét forgatja, amikor

ránézek. – Anyu - tesz végül egy bátortalan kísérletet, hogy megszólaljon. - Anyu, éppen hazafelé tartok. Silas most visz a kocsimhoz. Charlie szavait hosszú csend követi. Valamiért sokkal félelmetesebb az anyja, amikor nem üvölt a telefonba. Amikor megint megszólal, egészen lassan beszél, és egyenként megnyomja a szavakat. – Ugye nem hagytad, hogy az a család kocsit vegyen neked? Találkozik a tekintetünk. Francba, formálja hangtalanul a szót Charlie ajka. – Ja, dehogy. Úgy értettem, Silas hazavisz. Pár perc és jövök. A lány a telefont piszkálja, keresi a kezdőképernyőt, ahol véget vethet a hívásnak. Megnyomom a kapcsolat bontása gombot a kormánykeréken, és megteszem helyette. Lassan beszívja a levegőt, és a saját ablaka felé fordul. Ahogy kilélegez, kis párafolt jelenik meg az üvegen a szája előtt. – Silas? - Rám néz, és magasan felhúzza a szemöldökét. - Azt hiszem, anyám egy picsa. Nevetek, de nem mondok semmi biztatót. Egyetértek vele. Mindketten csendben maradunk jó pár kilométeren át. Újra meg újra elismétlem magamban a kurta beszélgetésemet Ezrával. Képtelen vagyok kiverni a jelenetet a fejemből, pedig nem is az anyám. El nem tudom képzelni, mit érezhet most Charlie, aki viszont valóban az anyjával beszélt. Azt hiszem, a lelkünk mélyén mind a ketten azzal nyugtattuk magunkat, hogy ha végül találkozunk majd valakivel, aki igazán közel áll hozzánk - például a szüleinkkel -, akkor visszatérnek az emlékeink. Charlie arcán látom, hogy egyáltalán semmi sem volt neki ismerős a nőben, akivel az imént telefonon beszélt. – Nincs autóm - mondja csendesen. Amikor rápillantok, az ujja hegyével éppen keresztet rajzol a párás ablakra. - Tizenhét éves vagyok. Vajon miért nincs még autóm? Amint az autót említi, eszembe jut, hogy még mindig az iskola irányába tartok, nem pedig oda, ahová őt kellene vinnem. – Nem tudod véletlenül, hol laksz, Charlie?

A tekintete rátalál az enyémre, és az arcán a zavarodottság helyét egyik pillanatról a másikra átveszi a megvilágosodás. Elképesztő, mennyivel könnyebben olvasok az arckifejezéseiből, mint korábban. A szeme nyitott könyv, és én hirtelen falni akarom az oldalakat. Előveszi a tárcáját a hátizsákjából, és felolvassa a címet a jogosítványáról. – Ha félreállsz, beírhatjuk a GPS-be - mondja. Megnyomom a navigáció gombját. – Ezek a kocsik Londonban készülnek. Nem kell üresbe tenni a sebváltót ahhoz, hogy beírhass egy címet a GPS-be. Elkezdem bepötyögni a címet. Érzem, hogy a lány engem néz. Nem is kell látnom hozzá a tekintetét, hogy érezzem benne a gyanakvást. Megrázom a fejem, mielőtt egyáltalán feltehetné a kérdést. – Nem, még csak nem is sejtem, honnan tudtam ezt. Miután beírjuk a címet, megfordítom a kocsit, és elindulok Charlieék otthona felé. Tizenegy kilométerre járunk. Kinyitja mind a két üdítőt, a szendvicset pedig kettétöri, és nekem adja a felét. Tíz kilométert anélkül teszünk meg, hogy akár csak egy szót is szólnánk egymáshoz. Legszívesebben megfognám a kezét, úgy vigasztalnám. Tegnap egészen biztosan minden további nélkül meg is tettem volna. De nem tegnap van. Ma van, és Charlie meg én idegenek lettünk. A tizenegyedik, egyben utolsó kilométeren a lány végül megszólal, de csak ennyit mond. – Nagyon finom volt a sajtos melegszendó. Feltétlen add át Ezrának, hogy ezt mondtam! Lassítok. Jóval a sebességhatár alatt haladva érkezünk meg az utcájához. Amikor befordulok, azonnal meg is állok. Charlie kinéz az ablakon, egyik házat méri végig a másik után. Kicsik. Egyemeletes épületek, mindegyikhez egyetlen autónak elegendő garázs tartozik. Bármelyik itteni ház simán beférne az otthoni konyhámba, és még főzni is maradna hely. – Akarod, hogy bemenjek veled? Megrázza a fejét.

– Gyanítom, jobb, ha nem jössz. A hangjából ítélve anyám nem nagyon bírhat téged. Igaza van. Jó lenne tudni, mire célzott az anyja, amikor azt mondta, hogy „az a család”. Jó lenne tudni, mire célzott Ezra, amikor az apáinkat emlegette. – Az lesz az - mondja a lány, és az egyik közeli házra mutat. Gázt adok, és közelebb gurulok. Messze Charlie-ék háza a legszebb az utcában, de csak mert az udvarban nemrég nyírták le a füvet, és az ablakkeretekről nem hullik a festék száraz darabokban. Lassítok, és végül megállok a ház előtt. Egy darabig mindketten bámuljuk, csendben próbáljuk feldolgozni a kettőnk élete közötti különbséget. És ez még semmi. Sokkal ijesztőbb a tudat, hogy el kell válnunk egymástól másnap reggelig. Charlie jó lökhárító volt köztem és a valóság között. – Tegyél meg nekem valamit! - mondom, ahogy üresbe teszem a sebváltót. - Keresd meg a számom, és csörgess meg! Kíváncsi vagyok, van-e nálam is telefon. Bólint, és elkezdi pörgetni a neveket a telefonkönyvében. Végighúzza az ujját a képernyőn, és a füléhez emeli a készüléket. Az alsó ajkát behúzza a fogaihoz, mintha egy mosolyt próbálna elrejteni. Éppen kinyitom a számat, hogy megkérdezzem, mit talált ilyen mókásnak, amikor elfojtott csörgés hallatszik a kesztyűtartóból. Kinyitom, és addig turkálok benne, amíg megtalálom a telefonomat. Leolvasom a hívó fél nevét a képernyőről. Charlie bébi Ez tulajdonképpen meg is válaszolja a kérdésemet. Nyilván neki is van egy beceneve számomra. Felveszem a telefont, és a fülemhez emelem. – Szia, Charlie bébi! Kétszer hallom a nevetését. Egyszer a telefonomból, egyszer pedig a mellettem lévő ülésről. – Attól tartok, elég nyálas egy pár lehetünk, Silas bébi állapítja meg. – Nagyon úgy fest.

Végighúzom az ujjamat a kormánykeréken, úgy várom, hogy mondjon még valamit. Nem mond. Továbbra is az ismeretlen házat bámulja. – Hívj, amint tudsz, oké? – Úgy lesz - ígéri meg. – Lehet, hogy naplót vezetsz. Nézz körül, hátha találsz valamit, ami a segítségünkre lehet. – Úgy lesz - mondja megint. Továbbra is mind a ketten a fülünkhöz szorítjuk a telefonunkat. Nem tudom, azért habozik-e kiszállni, mert fél attól, ami a házban vár rá, vagy mert nem szívesen válik el az egyetlen embertől, aki megérti a helyzetét. – Szerinted el fogod mondani valakinek? - kérdezem. Elveszi a telefont a fülétől, hüvelykujja gyors mozdulatával véget vet a hívásnak. – Nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy elment az eszem. – Nem ment el az eszed - mondom. - Végtére is mind a kettőnkkel ugyanaz történik. Vékony, feszes vonallá préseli össze az ajkát. Olyan óvatosan bólint, mintha attól félne, hogy lepottyan a feje a nyakáról. – Pontosan. Ha egyedül mennék át ezen, könnyű lenne azt mondani, hogy elment az eszem. De nem vagyok egyedül. Együtt vagyunk benne ebben, ami azt jelenti, hogy valami egész másról van szó. És ez nagyon megijeszt, Silas. Kinyitja az ajtót, és kilép. Lehúzom az ablakot, miközben becsukja az ajtót maga után. Karba font kézzel bekönyököl rajta, és kényszeredett mosollyal a mögötte lévő házra mutat a válla fölött. – Azt hiszem, nemigen számíthatok házvezetőnőre, aki sajtos melegszendót készít nekem. Cserébe én is kipréselek magamból egy mosolyt. – Tudod a számomat. Hívj csak, ha ki kell menteni! Kamu mosolya helyét valódi szemöldökráncolás veszi át.

– Mint királykisasszonyt a sárkány karmaiból. - A szemét forgatja. Benyúl az ablakon, és felkapja a hátizsákját az ülésről. Kívánj szerencsét, Silas bébi! Árad a szarkazmus abból, ahogy becéz. Nem esik valami jól.

– ANYA? - Gyenge a hangom, igazából csak nyöszörgés. Megköszörülöm a torkomat. - Anya? - szólok megint. Olyan gyorsan jön, hogy bedől a kanyarban, és rögtön egy fék nélküli autó jut eszembe róla. Visszahúzódok két lépést, amíg a hátam a bejárati ajtónak feszül. – Mit csináltál azzal a fiúval? - kérdezi vicsorítva. Érzem az alkoholt a leheletén. – Hát... hazahozott az iskolából. Összehúzom az orromat, és a számon át veszem a levegőt. Benyomul a személyes terembe. Magam mögé nyúlok, és megfogom a kilincset, hátha kénytelen leszek sebesen távozni. Reméltem, hogy érzek majd valamit, amikor meglátom. Mégis csak az ő méhében fejlődtem ki, aztán ő rendezte a szülinapi bulijaimat az elmúlt tizenhét évben. Félig-meddig arra számítottam, hogy emlékek meleg áradata söpör majd át rajtam. Riadtan húzódok a lehető legtávolabb a tolakodó idegentől. – Lógtál az iskolából. Azzal a fiúval voltál! Nem érzed úgy, hogy magyarázattal tartozol? Olyan szaga van, mintha egy egész kocsma hányta volna le.

– Nem érzem valami jól magam. Megkértem, hogy hozzon haza. Miért vagy részeg már kora délután? Tágra nyílik a szeme, és pár pillanatig azt hiszem, fennáll a veszélye, hogy megüt. Aztán hátratántorodik, és a hátát a falnak vetve lecsúszik, amíg végül leül a földre. Könnyek tolulnak a szemébe, muszáj félrenéznem. Oké, erre nem számítottam. A kiabálással tudok mit kezdeni. A sírástól ideges leszek. Főleg, ha egy vadidegenről van szó, és nem tudom, mit mondhatnék neki. kilépek mellette, ő pedig a tenyerébe temeti az arcát, és heves zokogásba kezd. Nem tudom, mennyire megszokott ez nála. Elbizonytalanodok, megállók, ahol az előszoba véget ér és a nappali nyílik. Végül ott hagyom a nőt a könnyeivel, és úgy döntök, hogy megkeresem a saját szobámat. Nem tudok segíteni rajta. Nem is ismerem. El akarok bújni, amíg kitalálok valamit. Például azt, hogy ki a fene is vagyok. A ház kisebb, mint gondoltam. Közvetlenül azon a ponton túl, ahol anyám a padlón kuporogva sír, van egy konyha meg egy kis nappali. Tiszták és rendesek, tele olyan bútorokkal, amik ránézésre egyáltalán nem illenek oda. Drága holmik egy filléres házban. Három ajtó van. Az elsőt nyitva találom. Belesek, és egy kockás ágyterítőt látok. A szüleim szobája lenne? A kockás ágyterítőből tudom, hogy nem az enyém. Én a virágokat szeretem. Kinyitom a második ajtót: a fürdő. A harmadik újabb szobába vezet a folyosó bal oldalán. Belépek. Két ágy. Felnyögök. Van egy testvérem. Bezárom az ajtót magam mögött, és a tekintetem körbejár a kétszemélyes helyiségben. Lánytestvérem van. Méghozzá, a holmijai alapján, egy pár évvel fiatalabb húgom. Viszolyogva nézem végig az együtteseket ábrázoló posztereit. Az én oldalam egyszerűbb: franciaágy sötétlila paplannal, fölötte egy bekeretezett fekete-fehér kép a falon. Azonnal tudom, hogy Silas fotózta. Ócska kapu lóg a zsanérjain, a tetején lévő fémtüskéket szövevényes indák fojtogatják - nem olyan komor, mint az ő szobájában lévő képek, talán mert ez jobban illik hozzám. Az éjjeliszekrényen egy kupac könyv áll. Éppen beleolvasnék az

egyikbe, amikor megszólal a telefonom. Silas: Jól vagy? Én: Szerintem anyám alkoholista, és van egy húgom. Pár másodperccel később érkezik a válasz. Silas: Nem tudom, mit mondjak. nyomasztó.

Ez

annyira

Nevetek, és kinyomom a telefont. Turkálni akarok, kíváncsi vagyok, találok-e valami gyanúsat. A fiókjaim rendezettek. Biztos rendmániás vagyok. Összekeverem a zoknikat meg a bugyikat, érdekel, hogy ki tudom-e akasztani magam. A fiókjaimban nem találok semmit, mint ahogy az éjjeliszekrényemben sem. Az ágyam alatt lévő táskából előkerül egy csomag óvszer. Naplót keresek, barátok üzeneteit. Semmi ilyesmi. Steril emberi lény vagyok, unalmas, csak az az egyetlen fénykép érdekes az ágyam fölött. A fénykép, amit Silastől kaptam, nem pedig magam választottam. Anyám a konyhában van. Hallom, ahogy szipog, miközben ételt készít magának. Részeg, gondolom. Talán fel kellene tennem neki pár kérdést, mert később úgysem fog emlékezni rájuk. – Te, khm... anyu - szólok, miközben mellé lépek. Homályos tekintettel fordul felém pirítóskészítés közben. – Ööö... furcsán viselkedtem tegnap este? – Tegnap este? kérdez vissza. – Igen. - Bólintok. - Tudod... amikor hazajöttem. Fogja a kést, és megkeni a pirítóst vajjal. – Piszkos voltál. - Összefolynak a szavai. - Elküldtelek zuhanyozni. A sárra meg a levelekre gondolok Silas ágyán. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg együtt voltunk. – Hánykor értem haza? Lemerült a telefonom - hazudom. Összehúzza a szemét. – Úgy tíz körül.

– Mondtam valami... szokatlant? Elfordul, a mosogatóhoz lép, beleharap a pirítósába, és a lefolyóba bámul. – Anya! Figyelj már rám! Fontos, hogy válaszolj! Miért olyan ismerős ez a helyzet? Én könyörgök, ő meg rám sem hederít. – Nem - mondja aztán egyszerűen. Eszembe jut valami: a tegnapi ruháim. A konyhából kis helyiség nyílik, benne egy szárítóval meg a tetején álló mosógéppel. Kinyitom a mosógép ajtaját, és kis kupacra való nedves ruhát veszek észre az alján. Kihúzom őket. Egyértelműen az én méretem. Nyilván én dobtam őket ide tegnap este. Próbáltam kimosni a bizonyítékot. Minek a bizonyítékát? Az ujjaimmal szétnyitom a farmer zsebét, és beletúrok. Egy összegyűrt, nedves papírgalacsint találok. Ha megpróbálom kisimítani, lehet, hogy szétmállik. Úgy döntök, leteszem az ablakpárkányra, és megvárom, amíg kiszárad. Küldök egy SMS-t Silasnek. Én: Hol vagy? Várok pár percet, és amikor nem válaszol, újra próbálkozom. Én: Silas! Azon gondolkodom, hogy vajon mindig ezt csinálom-e: addig zaklatom, amíg válaszol. Küldök még öt SMS-t, aztán elhajítom a telefonomat, és Charlie Wynwood párnájába temetem az arcomat, hogy kisírjam magam. Charlie Wynwood valószínűleg sosem sírt. A szobájából ítélve nincs is személyisége. Az anyja alkoholista, a húga meg szutyok zenéket hallgat. Honnan tudom, hogy a húgom ágya fölötti poszteren lévő zenekar egy „pukkanás”-hoz meg egy „csattanás”-hoz hasonlítja a szerelmet, ha egyszer segédfogalmam sincs az említett húgom nevéről? Átballagok a kis szoba másik felére, és turkálni kezdek a cuccai között. – És bingó! - mondom, miközben előhúzok egy rózsaszín pöttyös naplót a párnája alól. Letelepszem az ágyára, és belenézek.

Janette Elise Wynwood tulajdona. ELOLVASNI TILOS! Nem törődöm a figyelmeztetéssel, és az első bejegyzéshez lapozok. Így kezdődik: Charlie gáz. A nővérem a legrosszabb ember ezen a bolygón. Remélem, meghal. Becsukom a könyvet, és visszateszem a párna alá. – Ez jól ment. A családom gyűlöl. Mégis milyen ember az, akit a saját családja gyűlöl? A telefonom a szoba másik végéből jelzi, hogy üzenetet kaptam. Felugrok. Biztos vagyok benne, hogy Silas az. Hirtelen megkönnyebbülök. Igazából két SMS-t is kaptam. Az egyiket Amytől. Hol vagy? A másikat egy Brian nevű fiútól. Szia, rossz volt ma nélküled. Elmondtad neki? Kinek? És mit mondtam volna el neki? Leteszem a telefont magam mellé anélkül, hogy bármelyiküknek is válaszolnék. Úgy döntök, teszek még egy próbát a naplóval. Egyenesen Janette utolsó bejegyzéséhez lapozok. Tegnap este írta. így kezdődik: Fogszabályzóra lenne szükségem, de túl csórók vagyunk. Charlienak volt fogszabályzója. Végigsimítom a nyelvemmel a fogaimat. Aha, nyílegyenesek. Az ő fogai nyílegyenesek és tökéletesek, nekem meg örökké csálén fognak állni. Anyu azt mondta, megpróbálja

előteremteni a pénzt, de amióta az a dolog történt apu cégével, nincs pénzünk semmilyen normális dologra. Utálom, hogy itthonról viszem az ebédet a suliba. Kisovisnak érzem magam. Átugrok egy bekezdést, amiben a Payton nevű barátnője legutóbbi menstruációját részletezi. Aztán nyafog egy sort arról, hogy ő viszont még nem menstruál. Végül szerénységem érkezése zavarja meg a naplóírásban. Most be kell fejeznem. Hazajött Charlie. Sír. Szinte soha nem szokott sírni. Remélem, Silas szakított vele. Megérdemelné! Ezek szerint tegnap este sírva jöttem haza. Az ablakpárkányhoz lépek. A zsebemben talált papír megszáradt valamelyest. Óvatosan kisimítom az íróasztalon, amit a jelek szerint közösen használunk a húgommal. A tinta részben elmosódott, de úgy tűnik, egy blokk az. SMS-ezem Silasnek. Én: Silas, fuvarra van szükségem. Megint várok. Egyre ingerültebb leszek, amiért késlekedik a válaszszák Türelmetlen vagyok, gondolom. Én: Egy Brian nevű srác írogat nekem. Nagyon flörtöl. Öt is megkérhetem, hogy vigyen el, ha nem érsz rá... Egy pillanattal később pittyen a telefonom. Silas: Eszedbe ne jusson! Máris jövök. Elmosolyodok. Nem gond kiosonni a házból, mivel anyám ájultan alszik a kanapén. Egy pillanatig nézem, az arcát tanulmányozom, kétségbeesetten próbálok emlékezni rá. Úgy néz ki, mint Charlie idősebb változata. Mielőtt kimegyek a házból, hogy megvárjam Silast, betakarom anyámat, és kiveszek két üdítőt az amúgy elég üres hűtőszekrényből. – Szia, anyu! - mondom csendesen.

MAGAM SEM TUDOM, hogy azért megyek vissza érte, mert úgy érzem, meg akarom védeni, vagy mert ki akarom sajátítani magamnak. Így vagy úgy, nem tetszik a gondolat, hogy mástól kérjen segítséget. Azon gondolkodom, ki lehet ez a Brian nevű alak, és miért gondolja helyénvalónak SMS-ben flörtölni Charlie-val, amikor mi ketten nyilvánvalóan együtt vagyunk. A telefont továbbra is a bal kezemben szorongatom, amikor megint megszólal. Nem jelenik meg szám a képernyőn, csak egyetlen szó: „Öcskös”. Végighúzom rajta az ujjamat, és beleszólok a telefonba. – Halló? – Hol a halálban vagy? Egy fiú hangja. Nagyon emlékeztet az enyémre. Elnézek balra is és jobbra is, de semmi ismerős nincs a kereszteződésben, ahol áthaladok. – A kocsiban. Felnyög. – Bakker! Ha folyton kihagyod az edzést, kispadra kerülsz.

A tegnapi Silas valószínűleg alaposan kiakadt volna ezen. A mai Silas megkönnyebbül. – Milyen nap van ma? – Szerda. Holnapelőtt, tegnapután. Gyere értem, vége az edzésnek. Miért nincs saját kocsija? Fogalmam sincs, ki ez a gyerek, de máris az idegeimre megy. Tutira az öcsém. – Előbb el kell mennem Charlie-ért - mondom neki. Pár pillanatig csönd van. – Hozzájuk? – Aha. Újabb csend. – Meg akarsz halni? Rühellem, hogy gőzöm sincs valamiről, amit a jelek szerint mindenki más tud. Miért ne mehetnék Charlie-ékhoz? – Te tudod, csak siess! - mondja, mielőtt kinyomja.

Charlie az utcán áll, amikor befordulok a sarkon. A házát nézi. Két keze az oldala mellett lóg, mindegyikben egy-egy üdítőt tart. Úgy fogja őket, mintha fegyverek lennének, és arra készülne, hogy a házra dobja őket, hátha kiderül, hogy valódi gránátok. Lassítok a kocsival, és jó pár méterre a lánytól megállok. Nem ugyanaz a ruha van rajta, mint korábban. Ezúttal hosszú fekete szoknyát visel, ami még a lábfejét is eltakarja. A nyaka köré csavart fekete sál a vállára hullik. Barna pólója hosszú ujjú, de így is úgy tűnik, mintha fázna. Egy széllökés meglebbenti a szoknyát és a sálat, de Charlie nem is foglalkozik vele. Még csak nem is pislog. Teljesen belefeledkezik a gondolataiba. Teljesen belefeledkezem Charlie-ba. Amikor üresbe rakom a kocsit, felém fordul, rám néz, aztán rögtön lesüti a szemét. Az utasoldali ajtóhoz siet, és beül. Az ő némasága szinte könyörög az én némaságomért, úgyhogy nem szólok egy szót sem, miközben az iskola felé tartunk. Pár kilométer után aztán elengedi magát, és egyik bakancsos lábát a

műszerfalnak támasztja. – Hová megyünk? – Az öcsém hívott. Érte kell mennem. Charlie bólint. – Állítólag bajban vagyok, amiért nem mentem ma el a fociedzésre. Az unott hangom biztosan elárulja neki, hogy nem izgat különösebben a dolog. A foci jelen állás szerint egyáltalán nem tartozik számomra a legfontosabb dolgok közé, úgyhogy valószínűleg mindenki azzal jár a legjobban, ha kispadra ültetnek. – Ezek szerint focizol - állapítja meg szenvtelenül Charlie. - Én nem csinálok semmit. Unalmas vagyok, Silas. A szobám is unalmas. Nem vezetek naplót. Nem gyűjtök semmit. Nincs más otthon, csak egy fotó egy kapuról, és még csak nem is én készítettem. Te csináltad. Az egész szobámban egyetlenegy dolog árulkodik valami személyiségről, és azt is tőled kaptam. – Honnan tudod, hogy tőlem kaptad azt a képet? Vállat von, és letapogatja a szoknyáját a térdén. – Egyéni stílusod van. Olyan, mint egy ujjlenyomat. Egyértelmű, hogy te készítetted a képet, mert csak olyan dolgokat fotózol le, amikre az emberek félnek ránézni a valóságban. Ezek szerint nem rajong a fényképeimért. – Szóval... - kérdezem, nem véve le a szememet az útról - ki is ez a Brian nevű alak? Felveszi a telefonját, és megnyitja az SMS-eket. Jó lenne kilesni őket. Tudom, hogy ilyen messziről úgysem olvashatom el az üzeneteket, de azért teszek egy kísérletet. Feltűnik, hogy kissé jobbra billenti a telefonját, hogy semmiképpen ne láthassak rá a képernyőre. – Nem igazán tudom - mondja. - Próbáltam visszapörgetni, hátha kihámozok valamit a régebbi üzenetekből, de elég zavaros. Nem tudom megállapítani, hogy vele jártam vagy veled. Megint kiszárad a szám. Fogom az egyik üdítőt, amit Charlie hozott magával, és felpattintom a tetejét. Hosszasan iszom belőle,

aztán visszateszem a pohártartóba. – Talán mind a kettőnkkel kavartál. - Éle van a hangomnak. Igyekszem finomabban folytatni. - És ma miket írt neked? Lezárja a telefont, aztán képernyővel lefelé az ölébe fekteti, mintha szégyellne még ránézni is. Nem felel. Érzem, hogy elpirulok, és felismerem a féltékenység melegét, amint vírusként kúszik végig bennem. Nem tetszik a dolog. – Válaszolj neki! - mondom. - Írd meg, hogy nem akarod, hogy üzengessen, inkább velem akarsz dűlőre jutni valahogy. Felém kapja a tekintetét. – Nem tudjuk, mi a helyzet velünk - mondja. - Mi van, ha nem bírlak már? Mi van, ha mind a ketten készen állunk a szakításra? Megint előrenézek az útra, a fogamat csikorgatom. – Csak szerintem jobb, ha összetartunk, amíg ki nem sakkozzuk, mi történt. Még azt sem tudod, ki ez a Brian. – Azt sem tudom, te ki vagy - vág vissza. Befordulok az iskola parkolójába. Charlie engem mustrál, a válaszomra vár. Úgy érzem, direkt heccel. Megállok a kocsival, és leállítom a motort. Jobb kézzel a kormánykereket fogom, bal kézzel az államat. Mindkettőt megszorítom. – Hogyan csináljuk? – Egészen pontosan mire gondolsz? - kérdez vissza. Alig észrevehetően rázom meg a fejem. Lehet, hogy rám sem néz, úgyhogy nem oszt, nem szoroz. – Nem tudom egészen pontosan megmondani, hogy mire gondolok, mert mindenre gondolok. Ránk, a családjainkra, az életünkre. Hogyan oldjuk ezt meg, Charlie? Ráadásul anélkül, hogy olyasmiket tudjunk meg egymásról, amiken kiakadunk. Mielőtt felelhetne, valaki kilép az épületből, és elindul felénk. Hasonlít rám, csak fiatalabb. Talán tizedikes lehet. Még nincs akkora, mint én, de ránézésre valószínűleg lehagy majd idővel. – Ez jó buli lesz - jegyzi meg Charlie, ahogy a kocsi felé közeledő öcsémet figyeli. A fiú egyenesen a jobb hátsó ajtóhoz siet, és kinyitja. Bedobja a hátizsákját, egy pár cipőt, egy sporttáskát és végül saját magát.

Az ajtó bevágódik. Előveszi a telefonját, és az SMS-eket kezdi böngészni. Zihálva veszi a levegőt. A haja a homlokára tapad az izzadságtól. Amúgy egyforma hajunk van. Amikor felnéz rám, látom, hogy a szemünk is egyforma. – Neked meg mi bajod van? - kérdezi. Nem felelek. Előrefordulok a vezetőülésben, és Charlie-ra pillantok. A lány vigyorogva ír éppen SMS-t valakinek. Kis híján kitépem a telefont a kezéből, hogy megnézzem, Briannel üzengetnek-e egymásnak, de abban a pillanatban, hogy rányom a küldésre, megrezzen a telefonom. Charlie: Egyáltalán tudod, hogy hívják az öcsédet? Halvány segédfingom sincs róla, hogy hívják az öcsémet. – A rohadt életbe! - mondom. Charlie felnevet, de elakad a hangja, amikor észrevesz valamit a parkolóban. A tekintetem követi az övét, és egy fiún állapodik meg, aki határozott léptekkel közeledik az autó felé, miközben dühösen mered Charlie-ra. – Hadd találgassak! - mondom. - Brian? A fiú egyenesen a jobb oldali ajtóhoz lép, és kinyitja. Hátralép, és az ujját behajlítva int Charlie felé. Velem egyáltalán nem is foglalkozik, pedig lesz alkalma közelebbről megismerni, ha azt hiszi, hogy így ugráltathatja Charlie-t. – Beszélnünk kell - szól kurtán. Charlie megragadja az ajtót, hogy behúzza. – Bocs - mondja. - Éppen indulni készültünk. Holnap beszélgetünk. A fiú arcára kiül a hitetlenség, amit tisztes adag düh is kísér. Amint Brian elkapja Charlie-t a karjánál fogva, és maga felé rántja, már ki is pattanok a kocsiból, és elölről megkerülöm. Olyan gyorsan mozgok, hogy megcsúszom a kavicson, és meg kell támaszkodnom a motor- háztetőn, nehogy eltaknyoljak. Laza! Körberohanok a jobb oldalra, és felkészülök rá, hogy elkapom a rohadék nyakát, de éppen kétrét görnyedve

nyöszörög. A kezével takarja az egyik szemét. Aztán felegyenesedik, és az ép szemével Charlie-ra mered. – Megmondtam, hogy ne érj hozzám! - szűri a lány összeszorított fogai között. A kocsi mellett áll, a kezét továbbra is ökölbe szorítja. – Azt akarod, hogy ne érjek hozzád? - kérdezi vigyorogva. Hát erre eddig nem volt példa. A fiúra vetném magam, de Charlie a mellemre teszi a kezét. Figyelmeztetően pillant rám, és megrázza a fejét. Erőnek erejével kényszerítem magam, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és lépjek hátra. Charlie visszafordul Brian felé. – Az tegnap volt, Brian. Ma már más a helyzet, és most elmegyek Silasszel. Világos? Sarkon fordul, és újra bemászik az anyósülésre. Megvárom, amíg becsapódik az ajtaja, aztán én is visszaindulok a kocsi másik oldalára. – Megcsal ám téged - kiáltja utánam Brian. Megtorpanok. Lassan szembefordulok vele. Már kihúzza magát, és a testtartásából ítélve arra számít, hogy megütöm. Amikor nem teszem, tovább provokál. – Velem - teszi hozzá. - Nem is egyszer. Most már több mint két hónapja tart. Rámeredek, igyekszem továbbra is higgadtnak mutatkozni, de gondolatban a nyaka köré fonódnak az ujjaim, és az utolsó cseppig kiszorítják belőle a levegőt. Charlie-ra pillantok. A tekintetével könyörög, hogy ne csináljak ostobaságot. Visszafordulok a fiú felé, és valahogy sikerül kipréselnem magamból egy mosolyt. – Az jó, Brian. Szeretnél egy serleget? Szívesen palackba zárnám az arckifejezését, hogy aztán kiengedhessem, amikor egy egészséges nevetésre vágyom. Visszaülök a kocsiba, és valószínűleg színpadiasabban hajtok ki a parkolóból a kelleténél. Útban a házunk felé végre erőt gyűjtök, és rápillantok Charlie-ra. Visszanéz rám. Pár pillanatig farkasszemet nézünk egymással, mindketten igyekszünk

felmérni a másik reakcióját a történtekre. Közvetlenül azelőtt, hogy muszáj megint előrefordulnom, látom, hogy Charlie elmosolyodik. Mindketten felnevetünk. A lány hátradől az ülésen. – Hihetetlen, hogy ezzel a fazonnal csaltalak meg - mondja. Valamivel nagyon kiakaszthattál. Rámosolygok. – Hát, szerintem minimum embert kellett volna ölnöm hozzá, hogy bosszúból éppen ezzel csalj meg. Torokköszörülés hallatszik a hátsó ülésről, és azonnal a visszapillantó tükörbe nézek. Meg is feledkeztem az öcsémről. Előredől, amíg a feje megjelenik kettőnk között. Előbb Charlie-ra pillant, aztán rám. – Tisztázzunk valamit - szól. - Ti ezen most tényleg nevettek? Charlie rám pillant a szeme sarkából. Abbahagyjuk a nevetést, a lány hümmögni kezd. – Mióta is vagyunk együtt, Silas? - kérdezi. Úgy teszek, mintha az ujjaimon próbálnám kiszámolni, de az öcsém közbevág. – Négy éve - közli. - Jesszusom, mi szállt meg benneteket? Charlie előredől, és az enyémbe fúrja a tekintetét. Pontosan tudom, mire gondol. – Négy éve? - mormogom. – Azta! - mondja a lány. - Akkor jó régóta már. Az öcsém megrázza a fejét, és megint hátradől. – Ti ketten rosszabbak vagytok, mint egy Jerry Springerműsor. Jerry Springer egy beszélgetős műsort vezet. Ezt honnan tudom? Vajon Charlie is emlékszik rá? – Emlékszel Jerry Springerre? - kérdezem. Összeszorítja a száját, ahogy elgondolkodik valamin. Bólint, és az oldalsó ablak felé fordul.

Ennek az egésznek semmi értelme. Hogyan emlékezhetünk a celebekre? Olyan emberekre, akikkel sosem találkoztunk? Honnan tudom, hogy Kanye West egy Kardashiant vett feleségül? Honnan tudom, hogy Robin Williams meghalt? Emlékszem mindenkire, akivel soha életemben nem találkoztam, de nem emlékszem a lányra, akibe több mint négy éve szerelmes vagyok? Feszültség lesz rajtam úrrá, végigáramlik az ereimben, amíg végül a szívemben állapodik meg. A következő pár kilométer azzal telik, hogy sorra veszem magamban azokat a neveket és arcokat, amikre emlékszem. Elnököket. Színészeket. Politikusokat. Zenészeket. Valóságshow-szereplőket. De ha a fene fenét eszik, sem tudom felidézni az éppen a hátsó ülésről kiszálló öcsém nevét. Nézem, ahogy besiet a házba. Még jóval azután sem veszem le a szememet az ajtóról, hogy becsukódott utána. Éppen úgy bámulom a házat, ahogy korábban Charlie bámulta a sajátját. – Jól vagy? - kérdezi a lány. A hangja, mint egy szivattyú, nyaktörő sebességgel szippant ki az elmélkedésemből, és ránt vissza a jelenbe. A jelenbe, ahol elképzelem együtt Charlie-t és Briant, miközben a fiú szavai visszhangoznak a fülemben - azok a szavak, amikről el kellett hitetnem magammal, hogy egyáltalán nincsenek rám hatással. „Megcsal ám téged.” Becsukom a szememet, és a fejtámlának támasztom a tarkómat. – Szerinted miért történt? – Tényleg meg kell tanulnod, hogyan fogalmazz pontosabban, Silas. – Oké - felelem. Felemelem a fejem, és egyenesen a lány szemébe nézek. - Brian. Szerinted miért feküdtél le vele? Charlie felsóhajt. – Ezért igazán nem haragudhatsz rám. Félrebillentem a fejem, és hitetlenkedve meredek rá. – Négy éve együtt vagyunk, Charlie. Nem hibáztathatsz érte,

ha egy kicsit kiakadok. Megrázza a fejét. – Ők voltak együtt négy évig. Charlie és Silas. Nem mi ketten - mondja. - Aztán meg honnan tudhatnánk, hogy te egy angyal voltál? Végignézted egyáltalán a saját SMS-eidet? Megrázom a fejem. – Most már félek. És ne csináld ezt! – Mit ne csináljak? – Ne beszélj rólunk harmadik személyben. Te Charlie vagy, én pedig Silas. Ha tetszik a korábbi énünk, ha nem. Amint elkezdek kitolatni a kocsifelhajtóról, megszólal Charlie telefonja. – A húgom - magyarázza, majd egy hallóval beleszól a készülékbe. Pár pillanatig némán hallgat, közben nem veszi le rólam a tekintetét. Részeg volt, amikor hazaértem. Pár percen belül ott vagyok. Kinyomja. - Vissza a suliba! - mondja. - Az alkoholista anyámnak kellett volna elhoznia a húgomat az úszóedzésről. A jelek szerint újabb testvérrel fogunk találkozni. Elnevetem magam. – Úgy érzem, sofőr lehettem az előző életünkben. Charlie tekintete elkomorodik. – Megígérem, hogy nem beszélek rólunk harmadik személyben, ha te nem mondasz olyanokat, hogy „az előző életünkben ”. Nem haltunk meg, Silas, csak az emlékeinket vesztettük el. – Azért bizonyos dolgokra emlékszünk - tisztázom. Elindulok vissza az iskola felé. Legalább kiismerem magam a városban, ha ennyit ingázunk. – Olvastam egy texasi családról - meséli Charlie. - Volt egy papagájuk, de aztán eltűnt. Négy évvel később előkerült a semmiből, és spanyolul beszélt. - Elneveti magát. - Miért van az, hogy emlékszem egy ilyen buta történetre, de fogalmam sincs, mit csináltam tizenkét órával ezelőtt? Nem felelek, mert tudom, hogy a kérdés költői... a fejemben

sokasodó kérdésekkel ellentétben. Amikor megint megállunk az iskolánál, Charlie kiköpött mása áll a bejáratnál karba tett kézzel. Bemászik a hátsó ülésre, és letelepszik pontosan ugyanoda, ahová nemrég az én öcsém. – Milyen napod volt? - kérdezi tőle Charlie. – Kussoljál! - csattan fel a húga. – Ezek szerint rossz? – Kussoljál! - ismétli a lány. Charlie tágra nyílt szemmel, de játékos mosollyal a szája sarkában néz rám. – Sokat vártál? – Kussoljál! Most esik le, hogy Charlie csak hecceli. Vigyorogva nyugtázom, hogy ebben a szellemben folytatja. – Anyu eléggé ki volt ütve, amikor ma hazaértem. – És mi ebben az újdonság? - kérdezi a húga. Legalább most nem mondta, hogy „kussoljál” Charlie elsüt még pár kérdést, de a húga rá sem hederít, minden figyelmét a kezében lévő telefonnak szenteli. Amikor befordulunk Charlie-ék házához, a kisebbik lány már azelőtt kinyitja az ajtót, hogy teljesen lefékezném a kocsit. – Üzenem anyunak, hogy késni fogok - mondja Charlie, amikor a húga kiszáll a kocsiból. - És szerinted mikor jön haza apu? A húga megtorpan egy pillanatra. Megvetően mered Charliera. – A bíró szerint tíz-tizenöt év múlva. Becsapja az ajtót. Erre nem számítottam, és a jelek szerint Charlie sem. Lassan megfordul az ülésben, amíg végül megint előrenéz. Lassan beszívja a levegőt, majd óvatosan ki is fújja. – A húgom gyűlöl. Egy trágyadombon élek. Anyám alkoholista. Apám börtönben van. Csallak. - Rám néz. - Miért jársz velem egyáltalán? Ha jobban ismerném, megölelném. Megfognám a kezét.

Valami. Nem tudom, mit tegyek. Nincs rá bevett módszer, hogyan vigasztaljuk a négy éve meglévő barátnőnket, akivel aznap reggel találkoztunk először. – Nos, Ezra szerint már azelőtt szerettelek, hogy megtanultam járni. Gyanítom, az ilyesmit nem könnyű csak úgy eldobni. Halkan elneveti magát az orra alatt. – Cefetül hűséges típus lehetsz, mert már én is kezdem gyűlölni magamat. Jó lenne megérinteni az arcát. Magam felé fordítani. Mégsem teszem. Rükvercbe kapcsolom a kocsit, és nem engedem elkalandozni a kezemet. – Talán mégsem minden az anyagi helyzeted, és nem is csak a családtagjaid érdekesek benned. – Igen - bólint. Ahogy rám néz, a csalódottság helyét egy pillanatra kurta mosoly veszi át. – Talán. Vele mosolygok, de mindketten kinézünk a magunk ablakán, hogy elrejtsük az arcunkat. Amint megint úton vagyunk, Charlie a rádió gombjait kezdi nyomkodni. Jó pár állomást átteker, amíg végül megállapodik egynél. Mind a ketten azonnal elkezdjük énekelni a megszólaló dalt. Amint a szöveg első sora elhagyja a szánkat, egymás felé fordulunk. – Dalszövegek! - mondja halkan Charlie. - Emlékszünk a dalszövegekre. Ez sehogyan nem áll össze. Jelen állás szerint annyira kimerültem, hogy még gondolkodni sincs erőm. Leginkább a zene nyújtotta menedékre vágyom. Úgy fest, Charlie hasonlóképpen van, mert némán ül mellettem az út java részében. Jó pár perc eltelik, amikor megint érzem magamon a tekintetét. – Utálom a gondolatot, hogy megcsaltalak. Azonnal felcsavarja a rádió hangerejét, és hátradől az ülésen. Nem vár tőlem választ. Ha várna, azt felelném, hogy semmi baj.

Megbocsátok neki, mert a mellettem ülő lány egyáltalán nem úgy fest, mintha azonos lenne azzal a lánnyal, aki korábban elárult engem. Meg sem kérdezi, hová megyünk. Igazából én sem tudom, hová megyünk. Csak vezetek, mert a jelek szerint a vezetés az egyetlen elfoglaltság, ami megnyugtatja az elmémet. Fogalmam sincs, mióta autózunk, de a nap már lemenőben van, amikor úgy döntök, megfordulok, és elindulok visszafelé. Mindketten végig a saját gondolatainkba merülünk, ami kissé ironikus, tekintve, hogy egyikünknek sincsenek emlékeink. – Át kell néznünk a telefonjainkat - mondom neki. Több mint egy órája most először szólal meg valamelyikünk. - Fusd át a régi SMS-eket, az e-maileket, a hangpostát! Esetleg találhatunk valamit, ami megmagyarázza ezt az egészet. Előveszi a maga telefonját. – Én már próbálkoztam, de nincs olyan flancos kütyüm, mint neked. Csak SMS-eket kapok, de azokat is alig. Bekanyarodom egy benzinkúthoz, és megállok egy félreeső, sötétebb helyen. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy el kell bújnunk ehhez. Egyszerűen nem akarom, hogy bárki felismerjen, és odajöjjön hozzánk, mert minden valószínűség szerint fogalmunk sem lenne róla, hogy kicsoda az illető. Leállítom a motort, és mind a ketten a telefonunkkal kezdünk foglalkozni. A kettőnk SMS-váltásaival kezdem. Jó pár üzenetet elolvasok, de mind rövidek és lényegre törőek. Találkozók helyének és időpontjának megbeszélése. „Szeretlek”, „hiányzol” meg hasonlók. Semmi olyasmi, amiből bármi is kiderülne a kapcsolatunkról. A híváslistám alapján minden este legalább egy órát beszélünk. Átnézem a memóriában tárolt összes beszélgetést több mint két hétre visszamenőleg. – Minden este legalább egy órát beszéltünk - mondom Charlie-nak. – Tényleg? - Látszik rajta az őszinte döbbenet. - Mi a fenéről tudtunk beszélgetni egy órát minden este? Elvigyorodom. – Talán igazából nem is beszélgetéssel töltjük az időt.

Némán nevet, és megrázza a fejét. – Miért van az, hogy egyáltalán nem lepnek meg a szexes vicceid, amikor egyáltalán semmire nem emlékszem belőled? Aztán a nevetésszerűség nyögésbe fordul át. - Atyaég! - mondja, és felém fordítja a telefonját. - Ezt nézd meg! - Az ujjával pörgeti át a telefonjában talált fényképeket. - Szelfik! Csupa-csupa szelfi, Silas. Még a fürdőszobában is szelfiztem. - Kilép a fényképezős appból. - Ölj meg itt helyben! Nevetek, és megnyitom a magam képeit. Az első kettőnket ábrázolja. Egy tó partján állunk, és persze szelfizünk. Megmutatom Charlie-nak, aki ettől még hangosabban nyöszörög, és színpadiasan nekidől a fejtámlának. – Kezd nem tetszeni nekem, akik vagyunk, Silas. Te egy gazdag srác vagy, aki bunkó a házvezetőnőjével. Én egy genya, mindenféle személyiség nélküli kamasz vagyok, aki állandóan szelfizik, hogy fontosnak érezze magát. – Biztosan nem vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek látszunk. És a jelek szerint legalább egymást bírjuk. Charlie halkan felnevet. – Megcsaltalak. Ez nyilván azt jelenti, hogy annyira mégsem voltunk boldogok. Megnyitom az e-maileket a telefonomon, és találok egy videofájlt azzal a címkével, hogy „Ne töröld!”. Rákoppintok. – Ezt nézd! Felemelem a kartámaszt, és közelebb húzódom Charlie-hoz, hogy ő is megnézhesse a videót. Felcsavarom a hangerőt az autóban, a videó hangját bluetoothon át hallgatjuk. Charlie felemeli a maga kartámaszát, és ő is közelebb húzódik hozzám, hogy jobban lássa a képernyőt. Rányomok a lejátszásra. A saját hangom szólal meg a kocsi hangszóróiból, így hát azonnal nyilvánvaló lesz, hogy én készítem a videót egy kamerával. Sötét van, a jelek szerint a szabad ég alatt vagyok. – Hivatalosan ma van a kétéves évfordulónk.

Fojtott a hangom, mintha nem akarnám, hogy rajtakapjanak azon, amit éppen csinálok - akármi legyen is az. Magam felé fordítom a lencsét, a felvételt jelző apró fény megvilágítja az arcomat. Fiatalabbnak nézek ki, talán egy-két évvel. Abból kiindulva, hogy a videó a hallottak alapján a kétéves évfordulónkon készült, tizenhat évesnek kell lennem. Úgy tűnik, egy ablakhoz próbálok észrevétlenül közelebb osonni. – Arra készülök, hogy felébresszelek, és boldog évfordulót kívánjak, de mivel majdnem hajnali egy van, és korán kell kelni a suli miatt, lefilmezem az egészet arra az esetre, ha apád megölne. Visszafordítom a kamerát, és az ablakra irányítom. Sötét lesz, de halljuk, ahogy nyílik az ablak, én meg erőlködve bemászom rajta. Amint bejutok a szobába, Charlie ágyát kezdem venni. Van egy púp a takaró alatt, de a lány nem mozdul. Bejárom a szobát a kamerával. Először is azt veszem észre, hogy a felvételen szereplő helyiség egyáltalán nem úgy fest, mintha abban a házban lenne, ahol Charlie most él. – Ez nem az én szobám - jelenti ki a lány, ahogy a telefonomon futó videót nézi. - Igazából az feleekkora sincs. És együtt lakom benne a húgommal. A filmben szereplő szoba nem úgy fest, mint amin ketten osztoznak, de nem nézhetjük meg alaposabban, mert a kamera megint az ágyra koncentrál. A púp a takaró alatt megmozdul, és a felvétel szögéből ítélve bemászom az ágyba. – Charlie bébi - suttogom. A lány lehúzza a fejéről a takarót, de eltakarja a szemét a kamera fénye elől. – Silas? - kérdezi. A kamera továbbra is furcsa szögben veszi, mintha azt is elfelejtettem volna, hogy a kezemben van. Cuppanások sora hallatszik. Talán a karját vagy a nyakát puszilgatom. A bőrét újra meg újra megérintő szám hangja önmagában is elegendő lenne hozzá, hogy leállítsam a videót. Nem akarom zavarba hozni Charlie-t, de látom, hogy ő is éppen olyan elmélyülten koncentrál a telefonomra, mint én. És nem azért,

ami kettőnk között történik a felvételen, hanem azért, mert nem emlékszünk rá. Én vagyok az... Ő az... Mi vagyunk azok, együtt. Csakhogy egyáltalán semmiféle emlékem nincs erről az éjszakáról; olyan, mintha két vadidegen intim, közös pillanatát néznénk. Kukkolónak érzem magam. – Boldog évfordulót! - súgom. A kamera távolít, úgy látszik, leteszem a párnára a lány feje mellé. Most nem látunk mást, csak Charlie arcát profilból, ahogy a párnán nyugtatja a fejét. Nem a legtökéletesebb kép, de az látszik, hogy Charlie pontosan ugyanúgy néz ki, mint most. Sötét haja szétterül a párnán. Felnéz. Azt hiszem, valahogy fölé térdelhettem, mert nem vagyok benne a képben. Csak a száját látom, ahogy mosolyra húzódik. – Hát, te nem vagy semmi - suttogja a lány. - Ne már hogy belógtál hozzám csak azért, hogy ezt elmondhasd. – Nem azért lágyam be, hogy ezt elmondhassam - felelem csendesen. - Hanem ezért. Végre az én arcom is megjelenik a felvételen, ahogy az ajkam puhán érinti Charlie-ét. A lány feszeng mellettem az ülésen. Lenyelem a gombócot a torkomból. Hirtelen azt kívánom, bár egyedül nézném ezt most. Akkor újra meg újra meg újra lejátszanám ezt a csókot. Pattanásig feszülnek az idegeim, és rájövök, hogy azért, mert féltékeny vagyok a videóban szereplő srácra. Ennek persze az égadta világon semmi értelme. Olyan, mintha egy vadidegent látnék Charlieval csókolózni, pedig én vagyok az. Az én ajkam érinti az övét, mégis kiborulok, mert nem emlékszem, milyen érzés. Vívódom, hogy leállítsam-e a videót, főleg, mert úgy tűnik, hogy az orrunk előtt zajló csókból kezd sokkal több lenni egyszerű csóknál. A kezem, ami az imént még a lány arcát érintette, már nincs a képben. A filmen szereplő Charlie szájából feltörő hangokból ítélve ő pontosan tudja, hol van a kezem. Elhúzza az ajkát az enyémtől, belenéz a kamerába, aztán megjelenik a keze a lencse előtt, és lefordítja az ágyra. A

képernyő elsötétül, de a hang továbbra is hallatszik. – Elvakított a fény - mormogja Charlie. Az ujjam a pillanatmegállító fölött lebeg a telefonomon. Megnyomom, de érzem Charlie lélegzetének melegét, amint a nyakammal flörtöl. Annyira jólesik, és annyira izgalmasak a hangszóróból érkező hangok, hogy azt szeretném, ha soha nem érne véget a film. – Silas!- mormogja. Mind a ketten a képernyőre meredünk, bár vaksötét, amióta Charlie lefordította a kamerát. Nincs mit látni, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket. A saját hangunk szól körülöttünk, betölti az autót, betölt bennünket. – Soha, de soha, Charlie - súgom. Nyöszörgés hallatszik. – Soha, de soha - súgja válaszul. Sóhaj. Még nyöszörgés. Mozgolódás. Egy cipzár hangja. – Annyira szeretlek, Charlie. Testek mocorognak az ágyon. Szaggatott lélegzetvétel. Jó sok szaggatott lélegzetvétel. Jönnek a hangszórókból körülöttünk, de a szánkból is, ahogy mozdulatlanul ülünk, és hallgatjuk a felvételt. – Jaj, istenem... Silas! Újabb két éles lélegzetvétel. Heves csókok. Dudaszó nyomja el a hangszóróból érkező nyöszörgést. Szerencsétlenkedem egy sort a telefonnal, mire kiesik a kezemből. Fényszóró világít be az autóba. Hirtelen két ököl veri Charlie ablakát, és mielőtt felvehetném a telefont a földről, valaki feltépi az ajtót. – Hihetetlen vagy, Charlie!- bömbölik a hangszórók.

Hangos nevetés tör elő a Charlie ajtaját nyitva tartó lány szájából. Együtt ebédeltünk vele a menzán, de nem emlékszem a nevére. – Magasságos ég! - mondja, és meglöki Charlie vállát. - Ti házipornót néztek? - Megfordul, és a kocsi felé kiált, amelyiknek a fényszórói bevilágítanak az ablakon. - Char és Si házipornót néznek! Még mindig nevet, miközben végül sikerül felvennem a telefont, és megállítanom a videót. Lecsavarom az autórádió hangerejét. Charlie elkerekedett szemmel néz a lányra, aztán rám. – Éppen indulni készültünk - szólok. - Charlie-nak haza kell mennie. A lány még hangosabban nevet tovább. – Jaj, ne már! - mondja Charlie-ra pillantva. - Anyád valószínűleg olyan részeg, hogy azt hiszi, az ágyadban alszol. Gyertek utánunk, Andrew-ékhoz megyünk. Charlie elmosolyodik, és megrázza a fejét. – Tényleg nem érek rá, Annika. Holnap találkozunk a suliban, oké? Annika láthatólag vérig sértődik. Felmordul, ahogy Charlie tovább húzza befelé az ajtót, pedig ő ott áll az útjában. Azért félrelép, a lány pedig végül becsapja az ajtót, és rákattintja a zárat. – Taposs bele! - mondja. Megteszem. Örömmel. Jó másfél kilométerre járhatunk a benzinkúttól, amikor Charlie megköszörüli a torkát. A hangján nem segít, mert így is csak rekedtes suttogás jön ki a száján. – Valószínűleg le kellene törölnöd azt a felvételt. Nem tetszik a javaslata. Máris azt tervezgettem, hogy még ma este újra megnézem, ha hazaérek. – Lehet, hogy van benne valami nyom - mondom. - Szerintem meg kellene néznem még egyszer. Kíváncsi vagyok a végére. Charlie elmosolyodik. A telefonom pityegve jelzi, hogy SMS-t kaptam. Megfordítom, és a képernyő tetején lévő értesítésből látom, hogy a feladó

„Apa”. Megnyitom az üzenetet. Apa: Gyere haza! Egyedül, légy szíves! Megmutatom Charlie-nak, aki csak bólint. – Csak előbb engem tegyél le otthon. Az út hátralévő részében végig feszengünk kissé. Az az érzésem, hogy az imént látott film hatására más szemmel nézünk egymásra. Nem azt mondom, hogy rosszabb lett a helyzet, csak más. Eddig, ha ránéztem, csak azt a lányt láttam benne, aki ugyanabban a furcsa helyzetben van, mint én. Most meg már azt a lányt látom benne, akivel szeretkeznem kéne, ha ez egy átlagos hétköznap lenne. A lányt, akivel a jelek szerint sokáig szeretkeztem. A lányt, akit a jelek szerint még mindig szeretek. Jó lenne emlékezni rá, milyen érzés. Miután a saját szememmel is láttam, milyen kapcsolat volt köztünk valaha, csak még kevésbé értem, miért szűrte össze a levet azzal a Brian nevű sráccal. Ha rágondolok, most még dühösebb és féltékenyebb leszek. Ehhez elég volt megnézem kettőnket abban a filmben. Amikor befordulok a kocsifelhajtóra, és megállok, Charlie nem száll ki azonnal. Felnéz a sötéten emelkedő házra előttünk. Az egyik ablakban halvány fény ég, de nincs jele mozgásnak odabent. – Megpróbálok beszélni a húgommal ma este. Talán sikerül kiszednem belőle valamit arról, hogy mi történt, amikor tegnap este hazajöttem. – Jó ötlet - mondom. - Én is kifaggatom az öcsémet. Menet közben talán még azt is sikerül kiderítenem, hogy hívják. Charlie el neveti magát. – Jöjjek el érted holnap suli előtt? - kérdezem. Bólint. – Ha nem bánod. – Nem bánom. Megint elhallgatunk. A csend eszembe juttatja a Charlie szájából jövő halk sóhajokat azon a felvételen, ami, hála a

magasságnak, még mindig ott van a telefonomon. Egész éjjel azokat a hangokat fogom hallani a fejemben. Ami azt illeti, tulajdonképpen még várom is, hogy így legyen. – Az jutott eszembe - mondja, miközben az ajtón kopogtat az ujjaival -, hogy holnap talán arra ébredünk, hogy megint minden a régi. Lehet, hogy éppen a mai napot felejtjük el, és olyan lesz a világ, mint volt. Reménykedhetünk benne, de az ösztöneim az súgták, hogy nem így fog történni. Holnap reggel éppen úgy nem fogunk érteni semmit, mint most. – Nem fogadnék rá - rázom meg a fejemet. - Később végignézem a többi e-mailemet meg az üzeneteimet. Szerintem te is fuss át rajtuk. Megint bólint, végül felém fordul, és egyenesen a szemembe néz. – Jó éjt, Silas! – Jó éjt, Charlie! Hívj nyugodtan, ha... – Nem lesz semmi gond - vág gyorsan a szavamba. - Reggel találkozunk. Kiszáll a kocsiból, és elindul a ház felé. Szeretnék utánakiáltani, hogy várjon még. Tudni akarom, hogy neki is ugyanazon járnak-e a gondolatai, mint nekem: Vajon mit jelent az, hogy „soha, de soha”?

SZERINTEM, HA MEGCSALÁSRA ADJUK A FEJÜNKET, csakis olyasvalakivel érdemes, aki méltó rá, hogy bűnbe essünk vele. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezek a régi Charlie vagy az új Charlie gondolatai-e. Vagy talán mivel kívülállóként figyelhetem Charlie Wynwood életét, távolságtartással tudom megítélni a tetteit anélkül, hogy ítélkeznék felette. Csak annyit tudok biztosan, hogy ha az ember megcsalja Silas Nasht, akkor minimum Ryan Goslinggal kell ágyba bújnia. Megfordulok, nézem, ahogy elhajt, egy pillanatra még látom az arcélét, ahogy a kocsi mögött lévő utcai lámpa tompa fénye ráesik. Az orrnyerge nem teljesen egyenes. A suliban a többi fiúnak vagy cuki orrocskája volt, vagy olyan orra, ami túl nagynak tűnt az arcához képest. Sőt, ami még rosszabb, soknak közülük pattanások nőttek az orrán. Silasnak felnőtt orra van. Az ember ettől úgy érzi, komolyan kell vennie. Megint a házra nézek. Elszorul a gyomrom. Senkit sem látok, amikor kinyitom az ajtót, és belesek. Úgy érzem magam, mintha

betolakodó lennék valaki másnak a házában. – Hahó? - szólok. - Van itt valaki? Csendben behúzom magam mögött az ajtót, és lábujjhegyen a nappaliba tipegek. Hátrahőkölök. Charlie anyja a kanapén ül, a Seinfeldet nézi lehalkítva, közben pedig babot eszik egyenesen a konzervdobozból. Hirtelen eszembe jut, hogy egész nap nem ettem mást, csak a sajtos szendvicset, amit ráadásul elfeleztem Silasszel. – Éhes vagy? - kérdezem bizonytalanul. Nem tudom, haragszik-e még rám, esetleg újra zokogni fog-e. - Csináljak valami kaját? Előredől, és a dohányzóasztalra teszi a babkonzervet. Közelebb lépek, és kipréselem magamból az idevágó szót: – Anya? – Úgysem fog válaszolni. Ahogy sarkon fordulok, Janette vonul be a konyhába egy zacskó chipsszel a kezében. – Ezt szándékozol enni vacsorára? Megrántja a vállát. – Hány éves vagy? Tizennégy? – Mi vagy te? Agyhalott? - vág vissza. Aztán hozzáteszi: Igen, tizennégy éves vagyok. Kikapom a chipset a kezéből, és odaviszem, ahol a mi részeg anyucink a tévéképernyőt bámulja. – Tizennégy évesek nem ehetnek chipset vacsorára - jelentem ki, és a kanapéra dobom a zacskót. - Józanodj ki, és viselkedj anyaként! Semmi válasz. A hűtőhöz sietek, de csak egy tucat Diet Coke-os dobozt meg egy üveg savanyúságot találok benne. – Vegyél föl valamit, Janette! - mondom, le sem véve a szememet az anyaszerű valamiről. - Szerzünk neked valami vacsorát. Janette úgy néz rám, mintha kínaiul beszélnék. Arra gondolok, hogy a formaság kedvéért talán célszerű bedobnom

valami gorombát is. – Siess már, kis szaros! Visszavonul a szobánkba, én pedig nekilátok, hogy megkeressem a kocsikulcsot. Miféle életet élek én? És ki ez az állat a kanapén? Biztosan nem volt mindig ilyen. A tarkójára pillantok, és egy pillanatig még együtt is érzek vele. A férje - az apám - börtönben van. Börtönben! Ez azért komoly. Egyáltalán, milyen pénzből élünk? Jut eszembe, pénz. Megnézem a tárcámat. Huszonnyolc dollár van benne. Ebből azért tudunk venni valamit, ami többet ér a chipsnél. Janette zöld dzsekiben kerül elő éppen abban a pillanatban, amikor megtalálom a kulcsot. A zöld jól áll neki. Kevésbé tűnik tőle szorongó bakfisnak. – Mehetünk? - kérdezem. A szemét forgatja. – Jól van, drága anyuci. Mi most elmegyünk, és eszünk valamit - kiáltok vissza a küszöbről, mielőtt bezárom az ajtót. Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy megpróbál-e visszatartani. Miközben a garázs felé tartunk, előreengedem Janette-et. Kíváncsi vagyok, milyen kocsival járunk. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem Land Rovert fogok találni. – Uram Jézus! - mondom. - Elindul egyáltalán ez az izé? Janette rám sem bagózik, inkább bedugja a fülhallgatóját, miközben én az autót méregetem. Egy nagyon öreg Oldsmobile áll a garázsban. Öregebb, mint én. Cigaretta- és öregemberszaga van. Janett szó nélkül bemászik az anyósülésre, és kibámul az ablakon. – Hát, oké, te szövegláda - mondom. - Nézzük, hány saroknyira jutunk ezzel az izével, mielőtt lerohad alattunk. Van egy tervem. A blokk, amit a nadrágomban találtam, múlt pénteki, és a francia negyedben lévő Electric Crush Dinerből származik. Csak persze ebben az ócskaságban nincs GPS. Magamtól kell megtalálnom az éttermet. Janette továbbra is néma marad, ahogy kihajtunk az utcára. Az ujjával mintákat

rajzol a leheletétől újra meg újra bepárásodó ablakra. A szemem sarkából figyelem. Szegény lány. Az anyja alkoholista, az apja börtönben van - ez azért elég szomorú. Ráadásul engem is gyűlöl. Ez nagyjában-egészében azt jelenti, hogy egyedül van a világon. Meglepve döbbenek rá, hogy Charlie ugyanebben a helyzetben van. Kivéve talán, hogy neki ott van Silas... vagy legalábbis ott volt neki Silas, mielőtt megcsalta a fiút Briannel. Huh! Megrázom magam, hogy szabaduljak az érzéseimtől. Gyűlölöm ezeket az embereket. Idegesítőek. Csak Silast bírom kicsit. Kicsit.

Az Electric Crush Diner a North Rampert Streeten van. Egy zsúfolt sarkon találok parkolóhelyet, ahol egy teherautó és egy Mini Cooper közé kell betolatnom. Charlie nagyszerűen parkol tolatva, gondolom büszkén. Janette is kiszáll, megáll a járdán, elveszettnek tűnik. Az étterem az utca túloldalán van. Próbálok belesni az ablakokon, de majdnem mind sötét. Az Electric Crush felirat rózsaszín neonbetűkkel világít a bejárat fölött. – Gyere! - mondom. Kinyújtom a kezem a húgom felé, de visszahúzódik. - Gyere, Janette! Nincs jobb ötletem, agresszívan odalépek hozzá, és megragadom a kezét. Próbálja kitépni magát, de szorosan tartom, miközben átvonszolom az úton. – Engedj el! Amint átérünk a túloldalra, szembefordulok vele. – Neked meg mi bajod? Ne viselkedj már úgy, mint egy... Mint egy tizennégy éves, fejezem be magamban. – Mint egy mi? - kérdez vissza. - És egyáltalán, mit érdekel téged, hogy viselkedek? Az alsó ajka úgy higgyed, mintha a sírás kerülgetné. Hirtelen megbánom, hogy ilyen goromba voltam vele. Csak egy kislány semekkora cicikkel, és az agyában tombolnak a hormonok. – A húgom vagy - mondom gyengéden. - Ideje, hogy összetartsunk, nem gondolod? Egy pillanatig azt hiszem, válaszolni fog - talán valami kedveset, barátságosat, testvérhez illőt -, de aztán az étteremhez

csörtet, és kivágja az ajtót. A fenébe! Kemény dió a csaj. Kicsit bátortalanul követem... aztán megtorpanok a küszöbön. Egyáltalán nem olyan a hely, mint képzeltem. Igazából nem is étterem, inkább olyan, mint egy klub a falak mellett sorakozó bokszokkal. A helyiség közepén táncparkett. Janette a pultnál áll, és értetlenül nézeget körbe. – Gyakran jársz ide? - kérdezi. A fekete bőrrel borított bokszokról a fekete márványpadlóra nézek. Minden fekete, kivéve a rózsaszín neonfeliratokat a falon. Az egész morbid és rágógumis. – Segíthetek? Egy férfi lép ki egy ajtón a pult túloldalán, a karjában egy halom dobozzal. Fiatal, talán a húszas évei elején járhat. Azonnal megtetszik, mert fekete mellényt, alatta pedig rózsaszín pólót visel. Charlie nyilvánvalóan szereti a rózsaszínt. – Éhesek vagyunk - bököm ki. A srác egy félmosollyal biccent az egyik boksz felé. – A konyha csak egy óra múlva nyit, de ha leültök, megnézem, össze tudnak-e ütni nektek valamit. Bólintok, és egyenesen a bokszhoz vonulok, magammal vonszolva Janette-et is. – Jártam itt - mondom neki. - Most, a hétvégén. – Aha. Csak ennyit felel, mielőtt a körmét kezdi tanulmányozni. Pár perccel később előkerül a rózsaszín pólós srác. Fütyörészve odaballag hozzánk, és két kézzel az asztalra támaszkodik. – Charlie, ugye? - kérdezi. Tompán bólintok. De honnan...? Hányszor járhattam...? – A konyhában éppen nekem sütnek egy csirkét. Mit szólnátok hozzá, ha megosztanám veletek? Még úgyis van pár nyugodt óránk, mielőtt beindul a nyüzsgés. Megint bólintok. – Jó! - A srác akkorát csap tenyérrel az asztalra, hogy Janette összerezzen, aztán a húgomra mutat. - Kólát? Sprite-ot? Shirley Temple-t?

Janette a szemét forgatja. – Diétás kólát - mondja. – És neked, Charlie? Nem tetszik, ahogy kimondja a nevemet. Túlságosan bizalmaskodó. – Kólát - mondom gyorsan. Amikor elmegy, Janette összehúzza a szemöldökét, és közelebb hajol. – Mindig diétásat kérsz - fogalmazza meg a vádat. – Igen? Hát, újabban mintha nem lennék önmagam. Erre felhorkan. – Nem mondod. Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna, inkább igyekszem alaposabban körülnézni. Vajon mit kerestünk itt Silasszel? Gyakran járunk ide? Megnyalom a számat. – Janette! - szólok. - Meséltem neked valaha erről a helyről? A húgom meglepettnek tűnik. – Úgy érted, éjszakánként, amikor lekapcsoljuk a villanyt, és mélyenszántó beszélgetéseket folytatunk elalvás előtt? – Oké, oké, világos. Jó szar nővér vagyok. Jesszus, tedd már túl magad ezen! Éppen olajágat nyújtok, hm? Janette homlokán mély ráncok jelennek meg. – Ez meg mit jelentsen? Felsóhajtok. – Békülni szeretnék. Elölről kezdeni mindent. Ebben a pillanatban újra előkerül a rózsaszín pólós srác az italainkkal. Janette-nek Shirley Temple-t hoz, bár diétás kólát kért. Látom a csalódottságot a húgom arcán. – Diétás kólát kért - mondom. – Ízleni fog neki - közli a srác. - Amikor gyerek voltam... – Csak hozz neki egy diétás kólát! Megadóan tartja fel a kezét.

– Máris, hercegnőm! Janette a szeme sarkából pillant rám. – Kösz! - mondja. – Szívesen - felelem. - Egyetlen rózsaszín pólós fiúban sem lehet megbízni. Janette valami mosolyszerűt produkál. Nem akarom elhinni, hogy ez a fiú tetszhetett nekem. Azt sem akarom elhinni, hogy Brian tetszhetett nekem. Mégis, mi a fene bajom volt? A kezembe veszem a telefonom, és látom, hogy Silas több SMS-t is küldött nekem. Silas. Bírom Silast. Van valami megnyugtató a hangjában meg a jófiús modorában. És az orra... istenkirály orra van. Silas: Apám... Silas: Hol vagy? Silas: Hahó! A srác visszajön a csirkével meg egy tányér krumplipürével. Jó sok kaja. – Hogy is hívnak? - kérdezem. – Bunkó egy csaj vagy, Charlie - mondja, ahogy leteszi elém a tányért. Janette-re pillant. - Bocs - teszi hozzá. A húgom megvonja a vállát. – De tényleg, hogy hívnak? - kérdezi teli szájjal. – Dover. A barátaim így szólítanak. Bólintok. Dover. – Szóval, a múlt hétvégén... - próbálkozom. Dover beleharap a csirkébe. – Igen, az kemény volt. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra megjelensz itt. – Miért nem? - kérdezem. Igyekszem laza lenni, de a belsőm úgy ugrál, mintha árammal birizgálnák. – Hát, a pasid szép kis jelenetet rendezett. Kis híján szétrobbant a feje, mire kirúgták. – Szétrobbant a feje? - Kezdem elölről, csak most úgy, hogy ne

kérdésnek hasson. - Szétrobbant a feje. Hát, igen. Eléggé... – Te is elég dühösnek tűntél - jegyzi meg Dover. - Mondjuk, nem csodálom. Akár jól is érezhetted volna magad nálunk, ha Silas nem baltázza el a te estédet is. Hátradőlök, a csirke hirtelen már nem is tűnik olyan étvágygerjesztőnek. – Aha - mondom, és Janette-re pillantok, aki kíváncsian figyel bennünket. – Végeztél, prücsök? - kérdezem. Bólint, zsíros ujjait beletörli egy szalvétába. Kihúzok egy húszast a pénztárcámból, és az asztalra dobom. – Erre semmi szükség - mondja Dover, és eltolja magától a pénzt. Odahajolok hozzá, és egészen közelről nézek a szemébe. – Csak a pasim hívhat meg vacsorára - mondom. Az asztalon hagyom a húszast, és Janette-tel a sarkamban az ajtóhoz vonulok. – Na ja - szól utánam Dover -, ha ehhez tartod magad, akkor is ingyen kajálhatsz a hét minden napján. Meg sem állok, amíg oda nem érünk a kocsihoz. Valami történt ezen a héten. Valami, amitől Silas dührohamot kapott. Elindítom a motort, mire Janette megereszt egy hangos böfögést. Mind a ketten egyszerre nevetjük el magunkat. – Ezentúl nem eszünk chipset vacsorára - mondom neki. Megtanulhatunk főzni. – Ja. - Megrántja a vállát. Mindenki megszegi a Janette-nek tett ígéretét. Keserűség levegője veszi körül. Hazáig aztán már nem szólunk egy szót sem, és amikor beállok a garázsba, a húgom kiugrik a kocsiból, mielőtt egyáltalán leállítanám a motort. – Én is jól éreztem magam veled - kiáltok utána. Úgy képzelem, hogy amikor belépek a házba, Charlie-ra várni fog az anyja - talán, hogy lehordja, amiért elvitte az autót -, de minden sötétségbe borult, csak a Janette-tel közös szobánk ajtaja alól szűrődik ki fény. Anyám elaludt. Anyámat semmi sem

érdekli. Jelen helyzetemben ez tökéletes így. Körbeszimatolhatok. Most kérdések meg szabályok nélkül próbálhatom kideríteni, mi történt velem. Azért közben nem tudok nem gondolni Janette-re, végtére is ő csak egy kislány, akinek szüksége lenne a szüleire. Annyira el van cseszve ez az egész. Janette zenét hallgat, amikor kinyitom az ajtót. – Te! - szólítom meg. - Nem láttad az iPodomat? A zene, amit az ember hallgat, sokat elárul egy emberről. Nincs szükségem hozzá emlékekre, hogy ezt tudjam. – Gőzöm sincs - vonja meg a vállát. - Talán fent van a többi vackoddal együtt a padláson. A többi vackommal együtt? A padláson? Hirtelen izgatott leszek. Talán mégis több vagyok egy unalmas ágyterítőnél meg egy kupac rossz könyvnél. Szeretném megkérdezni a húgomtól, milyen vackokra gondol, és miért vannak fönt a vackaim a padláson ahelyett, hogy a közös szobánkban lennének, de Janette időközben újra bedugaszolta a fülét, és minden erejével azon van, hogy ne kelljen foglalkoznia velem. Úgy döntök, az lesz a legjobb, ha felmegyek a padlásra, és megnézem magamnak, mi is van ott voltaképpen. Na most, hol lehet a padlás?

ALIGHOGY MEGÁLLOK A HÁZ ELŐTT , kivágódik az ajtó. Ezra lép ki rajta, idegesen tördeli a kezét. Kiszállok az autóból, és csodálkozva sietek oda hozzá. – Silas - mondja remegő hangon. - Azt hittem, tudja. Nem is említettem volna, hogy itt járt Charlie, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy titkolod, szóval azt hittem, megváltozott a helyzet, és most már be szabad jönnie a házba... Felemelem a kezem, hogy megkíméljem a további szükségtelen bocsánatkérésektől. – Semmi baj, Ezra. Komolyan. A házvezetőnő felsóhajt, és végigsimítja ugyanazt a kötényt, ami korábban is rajta volt. Nem értem, miért ilyen ideges, és miért hitte azt, hogy dühös leszek rá. Igyekszem a lehető legmegnyugtatóbb mosolyommal ránézi. Úgy fest, szüksége is van rá. Bólint, és követ be a házba. Megállok az előtérben, annyira még nem ismerem a házat, hogy tudjam, hol lehet ilyenkor apám. Ezra elhalad mellettem, mormogva jó éjszakát köszön,

aztán felsiet a lépcsőn. Ezek szerint itt él. – Silas! A hang az enyémre emlékeztet, csak fáradtabb. Megfordulok, és hirtelen szemtől szemben állok a falakon lógó családi fényképekről ismerős férfival. Mondjuk, a ragyogó műmosolynak most nyoma sincs az arcán. Apám úgy néz végig rajtam, mintha a fia puszta látványa is csalódással töltené el. Megfordul, és kisiet az előtérből. A némasága és a lépései határozottsága nem hagynak más lehetőséget, mint hogy kövessem. Besietünk a dolgozószobájába, ahol lassan megkerüli az asztalát, és leül mögé. Előredől, és a mahagónira könyököl. – Megmagyaráznád? Kísértést érzek, hogy megmagyarázzam. Komolyan. El akarom mondani, hogy fogalmam sincs róla, ki ő, fogalmam sincs róla, miért mérges, mint ahogy arról sincs fogalmam, hogy én ki vagyok. Valószínűleg meg kellene illetődnöm, vagy egyenesen félnem kellene tőle. A tegnapi Silasszel talán így is lett volna, de nehéz félni olyasvalakitől, akit egyáltalán nem ismerek. Részemről úgy vagyok vele, hogy nincs fölöttem hatalma, márpedig a megfélemlítés legfontosabb összetevője a hatalom. – Mit kéne megmagyaráznom? - kérdezem. A tekintetem az apám háta mögött lévő polcokon sorakozó könyvekre téved. Klasszikusoknak tűnnek. Gyűjteményes kiadásoknak. Érdekelne, hogy elolvasott-e közülük akár egyet is, vagy ezek is csak a megfélemlítés eszközei. – Silas! Mély és éles a hangja. Olyan, mintha egy kés hegye hasítana bele a dobhártyámba. A kezemet a nyakam oldalához emelem, és megszorítom, mielőtt újra apámra nézek. A vele szemben lévő székre pillant, a tekintetével parancsolva némán, hogy üljek le. Az az érzésem, hogy a tegnapi Silas erre különösebb habozás nélkül rávágná: – Igen, uram. A mai Silas mosolyogva, komótosan lép a székhez. – Mit keresett a házban?

Úgy beszél Charlie-ról, mintha valami mérges kígyó lenne. Éppen, ahogy Charlie anyja beszélt rólam. Lenézek a szék karfájára, és a kopott bőrt kezdem piszkálni. – Nem érezte jól magát a suliban. Hazavittem, és tettünk egy kurta kitérőt. Ez az ember... az apám... hátradől a székében. Felemeli a kezét, és megdörzsöli az állát. Eltelik öt másodperc Eltelik tíz másodperc. Tizenöt. Végül megint előrehajol. – Megint együtt jártok? Ez valami beugratás kérdés? Mert nagyon úgy tűnik. Ha igennel válaszolok, attól nyilvánvalóan kiakad. Ha azt mondom, nem, azzal tulajdonképpen engedem, hogy ő győzzön. Magam sem tudom, miért, de nagyon nem akarom, hogy ez az ember győzzön. Ránézésre túlságosan is hozzászokott a győzelemhez. – És ha igen? A keze már nem az állát dörzsölgeti, ugyanis átnyúl az asztal fölött, és megragadja a galléromat. Maga felé ránt, én pedig az asztal peremébe kapaszkodva állok ellen neki. Farkasszemet nézünk, azt várom, hogy megüssön. Kíváncsi vagyok, hogy gyakori-e nála az ilyesféle interakció. Érzem, hogy nagyon szívesen lekeverne egy pofont, végül azonban csak a mellkasomhoz illeszti az öklét, és eltol magától. Visszarogyok a székembe, de csak egy pillanatra. Inkább felállok, és hátrálok pár lépést. Valószínűleg nekem kellett volna felképelnem a seggfejet, de még nem gyűlölöm hozzá eléggé. Viszont nem is kedvelem annyira, hogy hatással legyen rám a reakciója. Jó, megzavar kissé. Felkap egy levélnehezéket, és ingerülten elhajítja, szerencsére nem az én irányomba. A nehéz fémtárgy az egyik polcnak vágódik, és mindent lever róla a padlóra. Pár könyvet. Egy képkeretet. Egy követ.

Mozdulatlanul állok, figyelem, ahogy apám fel-alá jár, közben izzadság csepeg a homlokáról. El nem tudom képzelni, hogyan akadhat ki ennyire azon, hogy Charlie ma a házban járt. Főleg mivel Ezra szerint együtt nőttünk fel a lánnyal. Apám tenyérrel az asztalra támaszkodik. Kapkodja a levegőt, az orrlyuka kitágul, mint egy dühöngő bikáé. Várom, hogy mikor kezdi el a földet kaparni a lábával. – Megállapodtunk valamiben, Silas. Te meg én. Nem erőltetem, hogy vallomást tegyél, ha nem találkozol többet annak az embernek a lányával. - Az egyik keze egy bezárt szekrény felé indul, a másikkal pedig beletúr kevéske megmaradt hajába. Tudom, hogy szerinted nem ő vitte el azokat az aktákat ebből a szobából, Silas, de én egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy ő tette! És kizárólag azért nem erőltettem tovább a dolgot, mert megesküdtél nekem, hogy nem kell többet azzal a családdal foglalkoznunk. Erre tessék... - Megborzong. De szó szerint, beleremeg az egész teste. - Erre idehozod a lányt a házba, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. - Még egy sort hadonászik, és grimaszol. - Annak a lánynak az apja kis híján tönkretette a családunkat, Silas! Ez egyáltalán nem jelent neked semmit, a fenébe is? Nem igazán, felelném legszívesebben. Arra gondolok, hogy soha nem akarok ilyen dühös lenni. A jelek szerint nem áll jól a Nash család férfitagjainak. Igyekszem valami olyasféle érzelmet keresni, ami legalább nyomokban emlékeztet a megbánásra, hogy láthassa az arcomon. Elég nehéz, ha közben semmi sincs bennem a kíváncsiságon kívül. Kinyílik a szoba ajtaja, és mind a ketten odakapjuk a fejünket, hogy lássuk, ki lép be rajta. – Landon, ez téged nem érint - mondja apám egészen lágy hangon. Egy pillanatra megint felé fordulok, csak hogy meggyőződjek róla, tényleg ő beszélt, és nem valaki más. Egészen olyan, mintha egy szerető apa szólalt volna meg, nem pedig az a szörnyeteg, akivel az imént nyílt alkalmam beszélgetni. Landon - legalább tudom végre, hogy hívják az öcsémet -

rám néz. – Az edződ keres telefonon, Silas. Visszanézek apámra, aki időközben hátat fordított nekem. Felteszem, ez azt jelenti, hogy a beszélgetésünknek vége. Az ajtó felé indulok, és örömmel lépek ki a szobából. Landon szorosan a nyomomban jön utánam. – Hol van a telefon? - kérdezem, amikor a lépcsőhöz érek. Jogos kérdés. Honnan tudhatnám, hogy vezetékesen vagy mobilon keresnek? Landon elneveti magát, és ellép mellettem. – Nem hívott senki. Csak ki akartalak menekíteni onnan. Felmegy a lépcsőn, én pedig szótlanul figyelem, ahogy odafönt balra fordul, és eltűnik a folyosón. Jó testvér, gondolom. Követem, és óvatosan bekopogok azon az ajtón, amelyikről gyanítom, hogy az ő szobájába vezet. Amúgy is résnyire nyitva van, szóval benyitok. – Landon? Az öcsém az asztalánál ül. Vet rám egy gyors pillantást a válla fölött, aztán máris megint a számítógépére fordítja a figyelmét. – Kösz - mondom, és belépek a szobába. Megköszönik egymásnak a testvérek a segítséget? Valószínűleg nem. Inkább valami olyasmit kellett volna mondanom, hogy „jöhettél volna hamarabb is, seggfej”. Landon megfordul a székével, és félrebillenti a fejét. Zavarodottság és csodálat keveredik egymással a mosolyában. – Gőzöm sincs, mi ez az egész. Nem dugod oda az orrodat edzésre, pedig ez korábban még véletlenül sem fordulhatott volna elő. Úgy teszel, mintha magasról leszarnád, hogy Charlie összefeküdt Brian Finley-vel. Aztán meg van vér a pucádban idehozni a csajt? Azok után, amin apu meg Brett keresztülment? - Megrázza a fejét. - Azon csodálkozom, hogy megúsztad a vérontást abban az irodában. Visszafordul a gépéhez, és magamra maradok a frissen szerzett információval. Már rohanok is a saját szobámba. Brett Wynwood, Brett Wynwood, Brett Wynwood, ismételgetem

magamban, hogy pontosan tudjam, mire kell rákeresnem, amint bekapcsolom a számítógépemet. Kell, hogy legyen számítógépem. A szobámba érve először is az íróasztalhoz sietek. Felkapom a tollat, amit korábban Charlie nyomott a kezembe, és megint elolvasom rajta a feliratot. WYNWOOD-NASH BEFEKTETŐI CSOPORT Addig kutatok a szobában, amíg végül az éjjeliszekrény fiókjába rejtve találok egy laptopot. Bekapcsolom, és beírom a jelszót. Emlékszem a jelszóra? Na, mehet ez is a teljességgel felfoghatatlan szarságok listájához. Beírom a keresőbe, hogy „Wynwood-Nash Befektetői Csoport”. Rákattintok az első találatra. Az oldalon, ahol találom magam, elegáns fejléc hirdeti: „Nash Befektetések”. A Wynwood minden kétséget kizáróan hiányzik. Gyorsan legörgetek, de nem találok semmit, ami a segítségemre lehetne. Csak egy rakás haszontalan információ a cégről. Visszalépek a keresési találatokhoz, és sorra elolvasom az egymást követő cikkek fejléceit. „A két pénzügyi gurut, Clark Nasht és Brett Wynwoodot, a Wynwood-Nash Befektetői Csoport alapítóit négyrendbeli csalással és illegális kereskedéssel vádolják. ” „A húsz éve együtt dolgozó két pénzember egymást vádolja; mindketten azt állítják, hogy nem volt tudomásuk a nyomozás során feltárt törvénytelenségekről. ” Elolvasok még egyet. „Clark Nasht minden vád alól felmentették. A cég társelnökét, Brett Wynwoodot tizenöt év börtönbüntetésre ítélték csalásért és sikkasztásért. ” A második találati oldalnál járok, amikor az akku ledje villogni kezd a laptopon. Kihúzom a fiókot, de nem találok töltőt. Mindenhol utánanézek. Az ágy alatt, a szekrényben, a fiókokban.

A laptop lemerül keresés közben. A telefonommal folytatnám, de abban is alig van már élet, és az egyetlen telefontöltőt, amit találok, csak a laptopba tudnám bedugni. Tovább kutakodom, mert pontosan kell tudnom, mi történt, ami miatt ez a két család ennyire gyűlöli egymást. Felemelem a matracot, hátha a töltő valahogyan beszorult az ágy alá. Töltőt nem találok, de egy dossziészerűség a kezembe akad. Kihúzom a matrac alól, aztán letelepszem az ágyra. Abban a pillanatban, hogy kinyitom a dossziét, vibrálni kezd a telefonom. SMS. Charlie: Hogy állnak a dolgok apáddal? Többet akarok tudni, mielőtt beszámolok neki a fejleményekről. Nem válaszolok hát az üzenetre, inkább belenézek a dossziéba. Egy rakás papírt találok benne. Mindegyik fejléces: „Wynvvood-Nash Befektetői Csoport”, ez áll rajtuk. Nem értek belőlük semmit. Azt sem értem, mit keres a dosszié a matracom alatt. Eszembe jut, mit mondott Clark Nash a dolgozószobájában. „Tudom, hogy szerinted nem ő vitte el azokat az aktákat ebből a szobából, Silas, de én egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy ő tette!” A jelek szerint tévedett. De hát miért vittem el én az aktákat? Mi szükségem volt rájuk? Kit akartam megvédeni? Újabb SMS érkezik. Charlie: Van egy menő kis funkció a telefonodon, visszaigazolja, hogy elolvastad az üzenetet. Ha már izélsz válaszolni, legalább azt kapcsold ki.;) Szerencsére tett a végére egy kacsintós arcot. Én: Nem izélek válaszolni, csak fáradt vagyok. Bőven van gondolkodnivalónk holnapra. Charlie: Ja. Csak ennyit ír. Nem tudom, illene-e válaszolnom erre az egyetlen odavetett szócskára, de nem akarom bosszantani azzal, hogy nem reagálok. Én: Jó éjt, Charlie bébi.;)

Amint elküldöm, legszívesebben vissza is szívnám. Elképzelni nem tudom, mit akartam ezzel a válasszal. Nem iróniának szántam, flörtölésnek meg még annyira sem. Úgy döntök, ráérek holnap megbánni. Jelenleg aludnom kell, hogy reggel legyen bennem erő szembenézni ezzel az egésszel. Visszalököm a dossziét a matrac alá, és észreveszek egy fali töltőt, amibe bedugom a telefonomat. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy folytassam a keresést, inkább lerúgom a cipőmet. Csak amikor lefekszem, akkor veszem észre, hogy Ezra friss ágyneműt húzott. Amint lekapcsolom a lámpát, és becsukom a szememet, megzörren a telefonom. Charlie: Jó éjt, Silas. A bébi hiánya persze feltűnő, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból az üzenet mégis mosolygásra késztet. Charlie már csak ilyen. Azt hiszem.

NI NCS JÓ ESTÉM. A padlásra vezető csapóajtó a szűk gardróbból nyílik, amin a húgommal osztozom. Miután elküldöm az utolsó SMS-t Silasnek, felkapaszkodom a ruháktól hemzsegő három polcon, és addig próbálkozom, amíg az ajtó végül elmozdul balra. Hátranézek a vállam fölött, és látom, hogy Janette fel sem pillantott a telefonjából. Ezek szerint meglehetősen szokványos lehet, hogy én felkapaszkodom a padlásra, őt meg odalent hagyom. Megkérdezném, hogy velem tart-e, de éppen elég kimerítő volt az is, hogy elvittem vacsorázni. Majd máskor, gondolom. Ki fogom okoskodni, hogyan hozzam helyre a dolgokat kettőnk között. Nem tudom, miért, de ahogy a lyukon át felhúzódzkodok egy még kisebb helyiségbe, Silas arcát látom magam előtt: a barnaságát, a sima bőrét, a telt ajkait. Hányszor ízlelhettem a száját, mégsem emlékszem egyetlenegy csókra sem. A levegő meleg és fülledt. Négykézláb mászom egy kupac párnához, nekik támasztom a hátamat, és kinyújtom a lábamat magam előtt. Egy könyvkupac tetején zseblámpát találok.

Bekapcsolom, és megvizsgálom a könyvek gerincét; minden történetet ismerek, de nem emlékszem, hogy olvastam volna őket. Milyen különös, hogy a csontomhoz tapadó húst olyan lélek tölti meg, amit egyáltalán nem ismerek. Sorra a kezembe veszem Charlie könyveit, és mindegyiknek elolvasom az első oldalát. Tudni akarom, hogy ki ő... hogy ki vagyok én. A kupac alján gyűrött vörös bőrbe kötött, nagyobb alakú könyvet találok. Azonnal arra gondolok, hogy megtaláltam a naplómat. Remegő kézzel lapozok bele. Nem napló. Silas leveleit ragasztottam bele. Gyönyörű! Szeret a közös életünkről ábrándozni. Egy barna papírzacskóra írt levélben például azt részletezi, hogyan fogjuk tölteni a karácsonyt, ha saját házunk lesz: almabort iszunk majd a feldíszített fa mellett, és megeszegetjük a nyers tésztát, mielőtt sütit süthetnénk belőle. Azt mondja, szeretne gyertyák között szeretkezni velem, hogy lássa, ahogy a testem ragyog a halvány fényben. A levélhez gemkapcsozott fotó egy karácsonyfát ábrázol, ami ránézésre a szobájában állt. Nyilván együtt díszíthettük fel. Találok még egy levelet egy blokk hátulján, amiben arról mesél, hogy milyen bennem lenni. Az arcom egyre erősebben ég, ahogy újra meg újra elolvasom a vágyairól árulkodó írást. Ehhez az üzenethez a meztelen vállamat ábrázoló fotó tartozik. A képei éppen úgy mellbe vágnak, mint a szavai. Eláll tőlük a lélegzetem, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az a részem, amelyik nem emlékszik rá, szerelmes-e belé. Csak kíváncsi vagyok arra a sötét hajú fiúra, aki olyan nyílt tekintettel néz rám. Becsukom és félreteszem a levelekkel teli könyvet. Olyan, mintha valaki másnak az életében turkálnék. Ezek Charlie emlékei. Én nem ő vagyok. Miközben elalszom, Silas szavai vesznek körül, levelek, mondatok kavarognak a fejemben, amíg... Egy lány letérdel előttem. – Hallgass ide! - suttogja. - Nincs sok időnk... De nem figyelek oda rá. Eltolom magamtól, és már nem is

látom sehol. A szabad ég alatt állok. Egy öreg fémhordóban tűz ég. Összedörzsölöm a tenyeremet, hogy melegedjen egy kicsit. Valahonnan a hátam mögül szaxofon hangát hallom, de a dallam fokozatosan sikolyba megy át. Ez az a pillanat, amikor futásnak eredek. Átrohanok a tűzön, ami az előbb még a hordóban égett, de most már mindenütt ott van, és az épületeket nyalogatja végig az utcában. A füstben fulladozva szedem a lábamat, amíg meg nem pillantom egy bolt rózsaszín homlokzatát, amit megkímélt a tűz és a fist, bár körülötte minden lángol. Egy ajándékbolt az. Gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót, mert ez az egyetlen biztonságos hely a környéken. Silas odabent vár rám. Csontok, könyvek és üvegek között vezet a hátsó szobába, ahol törött üvegekből készült trónon egy nő ül, és halvány mosollyal engem bámul. Az üvegdarabok vibráló, táncoló fénycsíkokat tükröznek a falakra. Visszafordulok Silashez, hogy megkérdezzem tőle, hol vagyunk, de már nem látom sehol. – Siess! Felriadok. Janette hajol be a gardrób tetején lévő nyílásba, és a lábamat rázza. – Muszáj felkelned! - mondja. - Nem lóghatsz már többet! Még mindig a nyirkos padláson vagyok. Kitörlöm az álmot a szememből, és követem a húgomat le a három polc alkotta lépcsőn a szobánkba. Reszketek, amikor belépek a fürdőszobába, és kinyitom a zuhany csapját. Még nem ébredtem fel az álomból. Most is látom a tükörképemet a nő trónjának üvegcserepeiben. A tűz be-beúszik a látóterembe, hogy aztán újra eltűnjön, a szemhéjam mögött vár, ahányszor csak pislogok. Ha koncentrálok, a hamu szaga elnyomja a tusfürdő és a tenyerembe öntött sampon émelyítően édes illatát. Lehunyom a szememet, és próbálom felidézni Silas szavait... Meleg vagy és nedves, a tested úgy szippant be, mintha örökké magában akarna tartani.

Janette dörömböl az ajtón. – Elkésel! - kiáltja. Kapkodva felöltözöm, és kicsörtetünk az ajtón, mire rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, hogyan akar Janette eljutni az iskolába. Én tegnap este megbeszéltem Silasszel, hogy értem jön. – Amynek már itt kellene lennie - mondja Janette. Karba fonja a kezét a mellkasa előtt, és az utcát figyeli. Olyan, mintha rám sem bírna nézni. Előkapom a telefonomat, és SMSezek Silasnek, hogy nem kell értem jönnie. Éppen azt ellenőrzőm, hogy nem írt-e nekem ez a bizonyos Amy, amikor kis ezüst Mercedes fordul be a sarkon. – Amy - állapítom meg. Kíváncsi vagyok, azok közül a lányok közül lesz-e valamelyik, akikkel tegnap egy asztalnál ültünk a menzán. Az autó megáll a járdaszegély mellett, mi pedig odalépünk hozzá. Janette egyetlen szó nélkül bemászik a hátsó ülésre, én pedig pár pillanatnyi mérlegelés után kinyitom az első ajtót. Amy fekete. Egy pillanatig meglepetten meredek rá, mielőtt beülök a kocsiba. – Sziasztok! - mondja anélkül, hogy akár csak felém is nézne. Hálás vagyok, amiért másfele figyel, így egy pillanatig zavartalanul tanulmányozhatom. – Szia! Csinos. Bőrénél valamivel világosabb haját derékig érő copfba fonva viseli. Láthatólag nem érzi úgy, hogy feszélyezni kellene magát mellettem, arról nem is beszélve, hogy elvisz engem meg a savanyú képű húgomat a suliba. Arra a következtetésre jutok, hogy nyilván jó barátok lehetünk. – Örülök, hogy jobban vagy. Kigondoltad már, hogy mit fogsz kezdeni Silasszel? - kérdezi. – Hm... hogy... Silasszel? – Aha - bólint. - Sejtettem, hogy még mindig nem tudod. Azért nagy kár, mert piszok jók vagytok együtt, ha adtok neki esélyt. Csendben ülök, amíg majdnem az iskolánál járunk már. Azon gondolkodom, hogy vajon miről beszélt.

– Amy - szólalok meg végül. - Hogyan jellemeznéd a kapcsolatomat Silasszel valakinek, aki soha nem is találkozott velünk? – Látod, ez a te problémád - feleli. - Folyton ilyen játékokkal foglalkozol. Megáll az általános iskola előtt, és Janette kiszáll. Jól bejáratott gépezet lehet ez. – Szia! - szólok utána, ahogy bevágódik az ajtó. - Annyira undok - mondom, és megint előrefordulok. Amy vág egy grimaszt. – Mert te egy cukorfalat vagy, igaz? Komolyan, nem tudom, mi jött rád. Még jobban el vagy szállva, mint általában. Beharapom az ajkamat, amikor befordulunk a gimi parkolójába. Kinyitom az ajtót, mielőtt az autó megállna. – Mi a fenét művelsz, Charlie? Nem vagyok rá kíváncsi, mit akar még mondani. Futva indulok az iskola felé, két karomat a felső testem köré szorítom. Hát mindenki gyűlölt? Behúzott nyakkal lépek be az ajtón. Meg kell találnom Silast. Mindenki engem bámul, ahogy végigvonulok a folyosón. Nem nézek sem jobbra, sem balra, de érzem a tekintetüket. Amikor a telefonomért nyúlok, hogy írjak Silasnek, nem találom sehol. Ökölbe szorítom a kezemet. Amikor elküldtem az SMS-t, hogy nem kell értem jönnie, még megvolt a telefon. Nyilván Amy kocsijában hagytam. Visszafelé tartok a parkolóba, amikor valaki a nevemet kiáltja. Brian. Miközben a fiú felém kocog, körülnézek, hogy lássam, ki figyel bennünket. A szemén még mindig ott a monokli, ahol behúztam neki egyet. Ez tetszik. – Mi van? - szólok. – Megütöttél. Megáll vagy két méterre tőlem, mintha attól félne, hogy most is kap egyet. Hirtelen lelkiismeret-furdalásom támad. Nem kellett volna ilyet tennem. Akármilyen játékot játszottam is vele,

mielőtt megtörtént ez az egész, nem az ő hibája volt. – Ne haragudj! - mondom. - Újabban úgy érzem, kivetkőztem magamból. Nem szabadott volna ezt tennem. A jelek szerint sikerült éppen azt kiejtenem a számon, amit hallani akar. Láthatólag megnyugszik, és a tarkóját vakargatja, miközben továbbra is engem néz. – Elmehetnénk valami nyugisabb helyre beszélgetni? Körülnézek a zsúfolt folyosón, és megrázom a fejem. – Nem. – Hát jó - mondja. - Akkor itt is sort keríthetünk rá. Egyik lábamról a másikra állok, és hátra-hátranézek a vállam fölött. Ha nem húzza az időt, még elkaphatom Amyt, megszerezhetem tőle a kocsikulcsot, és... – Vagy Silas, vagy én. Megint felé kapom a fejemet. – Hogyan? – Szeretlek, Charlie. Atyám! Tetőtől talpig viszketek. Hátralépek, és körülnézek, hátha találok valakit, aki kimenekít ebből a helyzetből. – Ez a pillanat most nagyon nem alkalmas, Brian. Elő kell kerítenem Amyt, és... – Tudom, hogy sok a közös emléketek, de régóta boldogtalan vagy vele. Az a srác egy pöcs, Charlie. Láttad, mi történt a Rákkal. Meglep, hogy... – Te meg miről beszélsz? Láthatólag megzavarja, hogy a szavába vágok. – Silasről beszélek meg arról... – Nem. Mi ez a rákos izé? Egyre többen állnak meg körülöttünk, és kezdenek figyelni. A kíváncsiskodók csapatokba verődnek a szekrényeknél. Tekintetek garmadája szegeződik az arcomra. Rettenetesen kellemetlenül érzem magam. Gyűlölöm ezt az egész jelenetet. – Ő! Brian az állával int a lány felé, aki időközben belépett az ajtón, és most éppen elsiet mellettünk. Amikor észrevesz, az arca éppen olyan rózsaszín lesz, mint egy rák. Felismerem a tegnapi órákról. Ő volt az, aki guggolva szedegette fel a földről a

könyveket. Nagyon kicsi. A haja valami egészen ronda zöldesbarna, mintha magának próbálta volna befesteni, de nagyon félresikeredett. De még ha nem is lenne befestve, egyszerűen... szomorú. Töredezett, keszekusza, zsíros, tartás nélküli tincsek. A homlokán egymást érik a pattanások, az orra turcsi. Csúnya, ez az első gondolatom. De ez inkább tény, mint vélemény. Tovalohol, mielőtt akár csak pislanthatnék egyet, és eltűnik a bámészkodók között. Az az érzésem támad, hogy nem ment el. A többiek háta mögött vár... hallani akarja, mi történik. Éreztem valamit... Amikor megláttam az arcát, éreztem valamit. Szédülök, amikor Brian felém nyújtja a kezét. Hagyom, hogy megfogja a könyökömet, és maga felé húzzon. – Vagy én, vagy Silas - ismétli. Bátor húzás, miután egyszer már bemostam neki, amiért hozzám mert érni. De most nem vele foglalkozom. A lány jár a fejemben, a Rák, azt akarom tudni, hogy elment-e, vagy ott rejtőzködik most is a többiek háta mögött. – Választanod kell, Charlie! Olyan közel húz magához, hogy amikor ránézek, látom a foltokat a szeme fehérjében. – Akkor Silast választom - mondom halkan. Brian mozdulatlanná dermed. Érzem, ahogy minden izma megfeszül.

– Jössz MA EDZÉSRE ? - kérdezi Landon. Máris az ajtó előtt áll, pedig nem is emlékszem, hogy befordultam volna a suli parkolójába, arra meg végképp nem, hogy leállítottam volna a motort. Bólintok, de nem nézek a szemébe. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba az ide vezető úton, hogy eszembe sem jutott faggatni kicsit némi információ reményében. Felkavart, hogy emlékek nélkül ébredtem. Reméltem, hogy Charlienak igaza lesz, és arra kelünk, hogy minden visszatért a szokott kerékvágásba. De nem arra keltünk, semmi sem tért vissza a rendes kerékvágásba. Vagyis annyi biztos, hogy én emlékek nélkül ébredtem. Tegnap este óta nem beszéltem Charlie-val, és a reggeli SMSéből nem derült ki semmi. Igazából el sem olvastam az üzenetet. Csak felvillant a lezárt képernyőmön, ahol eleget láttam az első mondatból ahhoz, hogy tudjam, mennyire nem örülök neki. A gondolataim azonnal akörül kezdtek forogni, hogy vajon ki is hozza el akkor az

iskolába, és hogy nem bánjae, hogy éppen ő. Az óvó ösztöneim rögtön bekapcsolnak, ha Charlie-ról van szó, és fogalmam sincs, hogy ez mindig így volt-e, vagy csak azért van, mert ő az egyetlen, aki most igazán közel áll hozzám. Kiszállok a kocsiból. Elhatározom, hogy mindenképpen előkerítem. Meggyőződöm róla, hogy jól van-e, még akkor is, ha amúgy egyáltalán nincs okom kételkedni ebben. Annyit máris tudok róla, hogy valójában nem kell őt megvédenem. Ragaszkodik a függetlenségéhez. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok mindenképpen próbálkozni. Amikor belépek az iskolába, eszembe jut, hogy nem is tudom, hol keressem Charlie-t. Egyikünk sem emlékszik rá, melyik szekrény a miénk, és mivel elképzelésünk sincsen az órarendünkről, azt sem tudjuk, melyik osztályteremben van jelenésünk. Kitalálom, hogy az lesz a legjobb, ha elnézek az irodák felé, és kérek egy új példányt az órarendemből. Remélem, Charlie-nak is eszébe jutott ugyanez, mert kétlem, hogy én megkapnám az övét is. A titkárnőt nem ismerem, de már a mosolya elárulja, hogy ő tudja, ki vagyok. – Ms. Ashley-hez jöttél, Silas? - kérdezi. Ms. Ashley. Megráznám a fejem, de a titkárnő máris egy nyitott irodaajtóra mutat. Akárki legyen is Ms. Ashley, nyilván olyan sűrűn fordulok meg nála, hogy a jelenlétemben semmi szokatlant nem találnak. Mielőtt elindulhatnék az iroda felé, egy nő lép ki. Magas, csinos, és meglepően fiatalnak tűnik ahhoz képest, hogy az iskola alkalmazottja. Akármit csinál itt, nemrég kezdhette. Ránézésre épphogy csak kikerült az egyetemről. – Mr. Nash - mondja halvány mosollyal, és átveti a vállán szőke haját. - Időpontja van? Már felé tartok, de erre megtorpanok. Vetek egy pillantást vissza a titkárnőre, de Ms. Ashley csak legyint. – Semmi gond, van pár szabad percem. Jöjjön be! Óvatosan kikerülöm, és ahogy belépek az irodába, vetek egy gyors pillantást az ajtón lévő névtáblára.

AVRIL ASHLEY, ISKOLAPSZICHOLÓGUS A nő becsukja mögöttem az ajtót, én pedig körülnézek a motivációs idézetekkel és a szokásos pozitív üzeneteket hordozó poszterekkel díszített irodában. Hirtelen feszélyezve érzem magam. Mintha csapdába estem volna. Azt kellett volna mondanom, hogy nem hozzá jöttem, de abban reménykedem, hogy a pszichológus - akit a jelek szerint rendszeresen látogattam - tudni fog ezt-azt a múltamról, amiből Charlieval kihámozhatunk valamit. Amikor hátranézek, Ms. Ashley keze éppen lefelé csúszik az ajtón, amíg el nem éri a kulcsot. Elfordítja, aztán elindul felém. A keze egy pillanattal előbb éri el a mellkasomat, mint ahogy a szája az enyémre tapad. Hátratántorodom, meg kell kapaszkodnom az iratszekrényben. Hinnye! Mi a fene? A nő láthatólag megbántódik, amiért nem díjazom a közeledését. Nem lehet szokatlan, hogy ilyesmit művelünk egymással. Ezek szerint az iskolapszichológussal kamatyolok? Azonnal eszembe jut Charlie, és arra gondolok, hogy ha egyszer ennyire nem köteleztük el magunkat, akkor mégis, miféle kapcsolatunk lehetett. Egyáltalán, miért vagyunk együtt? – Valami baj van? - kérdezi Ms. Ashley. Kissé elfordulok, és pár lépésnyit távolodom tőle az ablak felé. – Nem érzem ma valami jól magam. - A szemébe nézek, és kipréselek magamból egy mosolyt. - Nem akarom rád ragasztani a kórságot. Ettől megnyugszik, megint közelebb húzódik, de ezúttal már csak gyengéden hajol oda, és a nyakamhoz nyomja az ajkát. – Szegénykém! dorombolja. Akarod, hogy meggyógyítsalak? A szemem tágra nyílik, körülnézek a szobában menekülési

útvonalat keresve. Tekintetem előbb az asztalán lévő számítógépre, aztán a széke mögött álló nyomtatóra téved. – Ms. Ashley - szólok, és óvatosan eltolom a nyakamtól. Hát, ez minden létező szempontból nagyon gáz. Elneveti magát. – Soha nem hívsz így, ha kettesben vagyunk. Fura. Nagyon felszabadult velem. El kell tűnnöm innen. – Avril - mondom egy újabb mosoly kíséretében. - Szeretnék kérni tőled egy szívességet. Kinyomtatnád az órarendemet, meg Charlie-ét is? Azonnal felegyenesedik, a mosolya egy szemvillanás alatt tovatűnik Charlie nevének hallatán. Ez nyilvánvalóan ütközési pont kettőnk között. – Az jutott eszembe, hogy talán átiratkozhatnék más órákra, hogy ne legyünk annyit egy helyen. Nem is állhatna messzebb az igazságtól. Ms. Ashley – Avril - végigsimítja a mellkasomat, az arcán újra megjelenik a mosoly. – Hát, ideje is. Látom, végül csak úgy döntöttél, hogy megfogadod a pszichológus tanácsát. A hangjából csöpög a szexualitás. Már értem, hogy kezdődhetett vele ez a dolog, de sekélyesnek érzem magam tőle. Gyűlölöm miatta a régi énemet. Egyik lábamról a másikra állok, miközben ő leül az íróasztalához, és nekiáll a billentyűzetet nyomkodni. Hamarosan két frissen nyomtatott lapot vesz ki a nyomtatóból, és odahozza őket. Kivenném a kezéből az órarendeket, de mosolyogva elhúzza előlem a két papírt. – Hohó! - Lassan megrázza a fejét. - Ára van ám! Az íróasztalának dől, és a nyomtatott felükkel lefelé lefekteti a lapokat. Megint a szemembe néz, és már látom, hogy nem megyek sehová, amíg a kedvére nem teszek, még ha a legkevésbé ehhez van is most kedvem. Teszek felé két lassú lépést, és megfogom a derekát. A nyakához hajolok, és hallom a sóhaját, amikor beszélni kezdek.

– Avril, csak öt percem van az órámig. Kizárt, hogy ilyen rövid idő alatt mindent meg tudjak tenni veled, amit szeretnék. Az íróasztalon lévő órarendekhez csúsztatom a kezemet, megfogom őket, és elhátrálok velük. A nő az alsó ajkához illeszti az ujját, és vágytól égő tekintettel néz rám. – Gyere vissza ebédidőben! - súgja. - Egy óra elegendő lesz, Mr. Nash? Rákacsintok. – Kihozzuk belőle a legtöbbet - mondom, mielőtt kilépek az ajtón. Meg sem állok, amíg be nem fordulok a sarkon a folyosó végén, ahol Avril már nem láthat. A felelőtlen tizennyolc éves énem legszívesebben kiosztana magamnak egy pacsit, amiért a jelek szerint meghúztam az iskolapszichológust, viszont a józan énem inkább behúzna egyet, amiért ilyesmit műveltem Charlieval. Nyilvánvalóan Charlie a jobb választás, és fáj a tudat, hogy kockára tettem a kapcsolatunkat. Igaz, ami igaz, Charlie-t sem kellett félteni.

Szerencsére az órarendeken rajra vannak a szekrényeink számai és a kombinációk is. Az övé az 543-as, az enyém az 544es. Gyanítom, hogy szándékosan alakítottuk így. Először a saját szekrényemet nyitom ki, és három tankönyvet találok odabent. Egy félig tele kávéspohár is van a könyvek előtt, meg egy fahéjas tekercs üres papírja. Az ajtó belsejére két fénykép van felragasztva: az egyiken Charlie meg én közösen szerepelünk, a másikon csak ő van rajta. Leveszem az utóbbit, és nézegetni kezdem. Ha nem voltunk boldogok együtt, miért tartom a képét a szekrényemben? Főleg ezt. Nyilvánvalóan én készítettem, mert a stílusa erősen emlékeztet a szobámban lógó fotókra.

Keresztbe tett lábakkal ül egy kanapén. Kissé oldalra billenti a fejét, és közvetlenül a lencsébe néz. A tekintete meleg, nem is a gépet figyeli, hanem engem mögötte. Egyszerre magabiztos és nyugodt, és bár nem nevet a képen, még csak nem is mosolyog, látom rajta, hogy boldog. Nem tudom, mikor készült ez a kép, de Charlie-nak jó napja volt. Jó napunk volt. A szeme ezer dolgot mond a fotón, de mind közül a leghangosabban azt, hogy „szeretlek, Silas!”. Egy darabig még elnézegetem a képet, aztán visszaragasztom a szekrényajtó belsejére. Megnézem a telefonomat, nem üzent-e. Nem. Körülnézek, Landon érkezik a folyosón. Félvállról veti oda a szavakat, ahogy elhalad mellettem. – Hát, bátyus, nagyon úgy fest, hogy Brian még mindig képben van. Megszólal a csengő. Abba az irányba nézek, ahonnan Landon jött, és a folyosó végén kisebb csoportosulást pillantok meg. A diákok megmegállnak, a válluk fölött pillantgatnak hátra. Egyesek rám néznek, másokat inkább a titokzatos események kötnek le. Elindulok abba az irányba, és egyszerre azt veszem észre, hogy mindenki felém fordul. A tömeg lassan szétnyílik, és megpillantom Charlie-t. A szekrények előtt áll, a karját maga köré fonja. Brian nekidől a szekrényeknek, és izzó tekintettel bámulja a lányt. Hevesen magyaráz valamit, Charlie azonban mintha teljesen elzárkózna tőle. Brian szinte azonnal észrevesz, és ledermed, a szeme fennakad. Charlie követi a tekintetét, amíg ő is meg nem pillant engem. Bár, amennyire meg tudom ítélni, nincs rá szüksége, hogy kimentsem ebből a helyzetből, látom rajta a megkönnyebbülést, amikor egymásra nézünk. Mosoly jelenik meg a szája sarkában. Az egyetlen vágyam, hogy elválasszam Briantől. Nagyjából két másodpercet töltök mérlegeléssel. Megfenyegessem? Megüssem, ha már tegnap annyira viszketett a tenyerem a parkolóban? Az az érzésem, hogy egyikkel sem érném el a kívánt hatást. – Órára kéne menned - hallom Charlie hangját.

Gyorsan beszél, a hangjában hallom a figyelmeztetést; mintha attól tartana, hogy megütöm Briant. Nincs mitől félnie. Amire készülök, az sokkal, de sokkal jobban fog fájni Brian Finley-nek, mintha egyszerűen behúznék egyet. Újra csengetnek. Senki sem mozdul. Egyetlen diák sem rohan órára, inkább a késést választják. Senki sem csoszog el mellettem a folyosón a csengő hangját hallva. Mindenki vár. Figyelnek. Arra számítanak, hogy különösebb teketória nélkül megverem. Vajon a régi Silas ezt tenné? Vajon ez az, amit az új Silasnek tennie kellene? Nem törődöm senkivel, csak Charlie-ra koncentrálok, miközben határozott léptekkel felé tartok, egy pillanatra sem véve le róla a szememet. Amint Brian érzékeli, hogy közeledem, két lépéssel távolabb húzódik a lánytól. Egyenesen ránézek, közben viszont Charlie felé nyújtom a kezem... megadom neki a lehetőséget, hogy megfogja, és velem jöjjön, vagy ha gondolja, ott maradjon, ahol van. Érzem, ahogy az ujjai az enyémek közé csusszannak, és erősen megszorítja a kezemet. Elhúzom a szekrényektől, el Briantől, el a bámészkodó diákoktól. Amint befordulunk a sarkon, elengedi a kezemet, és megtorpan. – Ez egy kicsit színpadias volt, nem gondolod? - kérdezi. Felé fordulok. Összehúzza a szemét, de a szája sarkában mintha halvány mosoly bujkálna. Képtelen vagyok megállapítani, hogy szórakoztatónak találja a dolgot, vagy inkább dühös. – Elvártak tőlem valami reakciót. Szerinted jobb lett volna, ha óvatosan megbököm a vállát, és engedélyt kérek tőle, hogy megzavarhassam a beszélgetéseteket? Charlie karba fonja a kezét. – Miből gondolod, hogy bármit is vártam tőled? Nem értem, miért ilyen ellenséges, tegnap este az volt a benyomásom, hogy jó viszonyban váltunk el egymástól, úgyhogy elképzelni sem tudom, miért haragszik most rám. Mindkét kezével megdörzsöli az ellenkező karját, aztán leszegi a fejét. – Bocs - mormogja. - Csak... - A mennyezetre emeli a tekintetét, és felnyög. - Csak információt próbáltam kiszedni

belőle. Kizárólag ezért voltam vele a folyosón. Nem flörtöltem vele. A válasza váratlanul ér. Nem tetszik a lelkifurdalás a tekintetében. Nem ezért rángattam el Briantől. Viszont most már világos, hogy azt hiszi, kiborultam, amiért vele volt. Holott én láttam rajta, hogy nem akar ott lenni, csak talán nincs tisztában vele, hogy milyen jól kiismertem mostanra. Teszek felé egy lépést. Amikor a szemembe néz, rámosolygok. – Jobban éreznéd magad, ha kiderülne, hogy én meg az iskolapszichológussal csaltalak meg? Mélyen beszívja a levegőt, az arcára kiül a döbbenet. – Nem te voltál az egyetlen, aki nem kötelezte el magát teljesen a kapcsolatunkban, Charlie. Nagyon úgy áll, hogy mind a kettőnknek akadtak ezzel gondjai, úgyhogy ne haragudj annyira magadra. Kissé talán szokatlan, hogy egy lány megkönnyebbülést érezzen, amikor kiderül, hogy a pasija megcsalta, Charlie most mégis egyértelműen fellélegzik. Látom a szemében, hallom a hangján, ahogy kifújja a bent tartott levegőt. – Hú! - mondja, és leengedi a kezét a csípője mellé. - Szóval jelenleg döntetlenre állunk. Döntetlenre? Megrázom a fejem. – Ez nem valami meccs, amit meg akarok nyerni, Charlie. Akkor már inkább azt mondanám, hogy mind a ketten vesztettünk. Széles mosolyra húzza a száját, aztán hátranéz a válla fölött. – Ki kéne derítenünk, hol lesz óránk. Eszembe jutnak az órarendek, és előhúzom az övét a hátizsákból. – Csak a negyedik órában leszünk együtt. Törin. Neked először irodalom lesz. Az a másik folyosón van - mondom, és a szóban forgó osztályterem felé intek. Elismerően bólint, és széthajtogatja a lapot. – Okos ötlet. - Végigfut az órarendjén, aztán kaján vigyorral

néz fel rám megint. - Gondolom, ezeket a pszichológus csajodtól szerezted. Összerezzenek a hangjától, pedig igazán nincs értelme szégyenkeznem olyasmi miatt, ami tegnapnál régebben történt. – A pszichológus excsajomtól - tisztázom a helyzetet mosolyogva. Charlie nevet. Együttérző nevetés ez. Akármilyen elcseszett helyzetben vagyunk is, akármilyen zavarosak is a kapcsolatunkról kiderülő újabb és újabb információk, tudunk együtt nevetni ezeken, ami azt jelenti, hogy legalább közösen éljük át ezt az egész abszurd kalandot. Amikor eltávolodunk egymástól, másra sem tudok gondolni, csak hogy mennyire szeretném, ha Brian Finley-nek a torkán akadna Charlie nevetése.

A nap első három óráján idegenül éreztem magam. Senki és semmi nem volt ismerős, azt sem tudtam, miről van szó. Imposztornak, közönséges betolakodónak éreztem magam. Azonban amint besétáltam a negyedik órára, és leültem Charlie mellé, megváltozott a hangulatom. Charlie-t ismerem. Egyedül őt ismerem ebben a szétesett, zavaros világban. Párszor lopva összenéztünk, de nem szóltunk egymáshoz egész óra alatt. Most sem beszélünk, ahogy együtt belépünk a menzára. Az asztalunk felé pillantok. Minden tegnapi ismerős ott van már, csak a mi két helyünket hagyták üresen. A pultnál sorban állók felé biccentek. – Előbb menjünk oda kajáért! Charlie egy pillanatra rám néz, aztán megint az asztal felé fordul. – Nem igazán vagyok éhes - mondja. - Megvárlak az asztalnál. Elindul a többiek felé, én pedig beállok az ételre várók sorába. Miután megszerzem a kajámat és a hozzá tartozó Pepsit, én is odamegyek az asztalhoz, és leülök. Charlie a telefonjával foglalkozik, egyáltalán nem vesz részt a beszélgetésben. A jobb oldalamon ülő fiú - azt hiszem, Andrew-nak hívják -

oldalba bök a könyökével. – Silas! - mondja, miközben szünet nélkül bökdös tovább. Mondd meg neki, hány kilót nyomtam ki fekve hétfőn. Felnézek a velünk szemben ülő srácra. A szemét forgatja, és felhajtja az üdítője végét, mielőtt lecsapja a dobozt az asztalra. – Ne már, Andrew! Szerinted olyan hülye vagyok, hogy azt hiszem, a legjobb barátod nem hazudna a kedvedért? A legjobb barátom. Andrew a legjobb barátom, ehhez képest fél perccel ezelőtt még a nevét sem tudtam. A két fiúról az előttem lévő ételre fordítom a figyelmemet. Kinyitom a kólámat, és kortyolok belőle, amikor Charlie a hasához kap. Nagy a menzán a hangzavar, de még így is hallom, hogy korog a gyomra. Éhes. Ha egyszer éhes, miért nem eszik? – Charlie? - közelebb hajolok hozzá. - Miért nem eszel? - Egy vállrándítással intézi el a kérdést. Még inkább visszafogom a hangomat. - Van pénzed? Úgy kapja fel a fejét, mintha az egész terem előtt felfedtem volna élete nagy titkát. – Nincs - feleli csendesen. - Reggel az utolsó pár dolláromat is odaadtam Janette-nek. Elleszek, amíg haza nem érek. Leteszem az üdítőmet az asztalra, és odatolom elé a tányéromat. – Tessék! Én hozok magamnak másikat. Felkelek az asztaltól, és még egyszer beállok a sorba egy újabb adag ételért. Amikor visszatérek az asztalhoz, látom, hogy Charlie evett pár falatot. Nem köszöni meg, de szerintem ez jól is van így. Az, hogy gondoskodom az ebédjéről, nem szívesség részemről, amiért köszönetet várok. Remélem, inkább olyasmi, amit elvár tőlem. – Vigyelek ma haza? - kérdezem, amikor befejezzük az ebédet. – Haver, nem hagyhatod ki megint az edzést - böki oda Andrew. - Az edző nem állít be holnap a csapatba, ha még egyszer hiányzol.

Megdörzsölöm az arcomat, aztán előhalászom a zsebemből a kocsikulcsot. – Tessék - mondom, és Charlie kezébe nyomom. - Vidd haza a húgodat suli után, aztán amikor vége az edzésnek, gyere el értem! Vissza akarja adni a kulcsot, de nem fogadom el. – Tartsd csak meg! - erősködöm. - Neked szükséged lehet a kocsira, én meg úgysem fogom ma használni. Andrew közbevág. – Megengeded neki, hogy vezesse a kocsidat? Te szórakozol velem? Még engem sem engedtél soha ahhoz az átkozott kormányhoz. Ránézek, és megvonom a vállam. – Nem beléd vagyok szerelmes. Charlie-ból olyan erővel tör fel a nevetés, hogy a kóláját is kiköpi. Ránézek, és látom, hogy fülig ér a mosolya. Az egész arcán fény gyúl, amitől barna szeme valahogy kevésbé tűnik sötétnek. Nem emlékszem belőle semmire, de le merem fogadni, hogy a mosolya volt a kedvencem. Megkönnyebbülten állapítom meg, hogy minden szekrényen ott áll a tulajdonos neve, úgyhogy könnyedén megtalálom a felszerelésemet. Ellenben meglepően nehéz rájönnöm, hogyan vegyem fel. Küszködök a nadrággal, közben igyekszem úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál. Az öltöző lassan kiürül, ahogy a többiek sorra kifutnak a pályára. Végül egyedül maradok odabent. Amikor úgy érzem, minden a helyén van, lekapom a mezt a szekrény felső polcáról, hogy azt is felhúzzam. Egy dobozon akad meg a szemem, ami a mez mögött rejtőzött. Kiveszem, és letelepszem vele a pacira. Piros doboz, sokkal nagyobb, mintha csak egy ékszert tartanék benne. Leveszem a tetejét, és felül pár fényképet találok. A képeken nincsenek emberek. Helyeket ábrázolnak. Végignézem őket, és találok egyet, amin egy hinta van. Megfordítom. A hátára valaki ezt írta tollal: „Az első csókunk.” A következő képen egy autó hátsó ülését látom,

de a padlóról nézve felfelé. Átfordítom. „Az első veszekedésünk.” A harmadik kép valami templomszerűséget ábrázol, aminek csak a kapuja látszik. „Itt találkoztunk.” Minden képet megfordítok, amíg végül a doboz alján egy levelet találok. Kiveszem és széthajtogatom. Rövid levél az én kézírásommal, Charlie-nak címezve. Elkezdeném olvasni, de vibrálni kezd a telefonom, úgyhogy felkapom, és feloldom a képernyőzárat. Charlie: Hány órakor van vége az edzésnek? Én: Nem tudom. Találtam egy dobozt az öltözőben. Nem tudom, segíteni fog-e, de volt benne egy levél. Charlie: És miről szól? – Silas! - kiáltja valaki a hátam mögött. Megpördülök, és elejtek két képet. Dühös tekintetű férfi áll az ajtóban. – Irány a pálya! Bólintok, a férfi pedig elindul a folyosón. Visszateszem a képeket a dobozba, azt meg a helyére, a szekrénybe. Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugtassam magam, és kisietek az edzőpályára. A többiek két sort alkotnak a pályán, mindenki előredől, és farkasszemet néz azzal, aki szembeáll vele. Észreveszek egy nyilvánvalóan üresen hagyott helyet, úgyhogy odakocogok, és leutánzom, amit a többiek csinálnak. – A jóisten áldjon meg, Nash! Miért nincs rajtad a vállvédőd? kiáltja valaki. Vállvédő. Hogy az a! Kiugrom a sorból, és visszaszaladok az öltözőbe. Ez lesz életem leghosszabb egy órája. Furcsa, hogy nem emlékszem a futball szabályaira. Annyira azért nem lehet nehéz. Csak fel-alá kell futkosni egy darabig, aztán vége is lesz az edzésnek. A szekrények sora mögött megtalálom a vállvédőt. Szerencsére könnyű felvenni. Visszafutok a pályára, ahol mindenki szétszóródva szedi a lábát, akár a hangyák. Habozok, mielőtt a pályára lépek. Egyszerre sípszó hallatszik, és valaki taszít egyet rajtam

hátulról. – Menj már! - kiáltja frusztráltam Vonalak, számok, kapuk. Semmit sem jelentenek nekem, ahogy ott állok a pályán a többiek között. Az egyik edző elordítja magát, és jóformán észbe sem kapok, amikor egy labdát dobnak felém. Elkapom. Na, most mi legyen? Futás. Nyilván futnom kell. Majdnem egy teljes métert sikerül megtennem, amikor az arcom találkozik a műfűvel. Sípszó. Kiáltás. Felállok. Az egyik edző siet felém. – Ez meg mi a rosseb volt? Szedd már össze magad! Körülnézek, izzadság gyöngyözik a homlokon. Landon hangját hallom a hátam mögül. – Neked meg mi bajod, öregem? Megfordulok, és ránézek, közben mindenki körém gyűlik. Követem a mozdulataikat, a karomat a kétoldalamon állók vállára teszem. Jó pár másodpercig senki sem szól. Csak most döbbenek rá, hogy az egész csapat engem bámul. Várnak. Úgy tűnik, arra várnak, hogy mondjak valamit. Az a benyomásom, hogy nem imához készülünk. – Bemondod a játékot, vagy mi lesz? - kérdezi a tőlem balra lévő srác. – Huh... - hebegem. - Te... - Landonra mutatok. - Csináld azt... amit szoktál. Mielőtt kérdezősködni kezdhetnének, hátralépek, és a csapat szétszéled. – A kispadra fog kerülni - mormogja valaki a hátam mögött. Megszólal egy síp, és a hang még a fülemben cseng, amikor egy tehervonat robog a mellkasomnak. Vagy legalábbis úgy érzem, mintha... A kék eget bámulom fölöttem, a fülem cseng, nem kapok levegőt. Landon magasodik fölém. Elkapja a sisakomat, és megrázza. – Neked meg mi a fene bajod van? - Körülnéz, aztán megint le rám.

Összehúzza a szemét. - Maradj a földön! Tegyél úgy, mintha beteg lennél! Azt teszem, amit mond, ő pedig felugrik. – Megmondtam neki, hogy ne jöjjön edzésre - mondja. Napok óta gyulladt a torka. Szerintem kiszáradt. Becsukom a szememet, megkönnyebbülten, amiért az öcsém közbelépett. Egészen megkedveltem a srácot. – Akkor mégis mi a fenét keresel itt, Nash? - Az edző letérdel mellém. - Menj be az öltözőbe, és igyál! Holnap meccsünk lesz. Feláll, és int a segédedzőknek. - Adjatok neki gyógyszert, és gondoskodjatok róla, hogy holnap tudjon játszani! Landon felsegít. A fülem még mindig cseng, de már kapok levegőt. Elindulok az öltöző felé, megkönnyebbülten, amiért lejöhetek a pályáról. Eleve nem is kellett volna kimennem. Ez nem volt jó húzás, Silas. Az öltözőben levetem a szerelésemet. Amint felveszem a cipőmet, lépéseket hallok közeledni a folyosóról. Körbepillantok, és észreveszek egy kijáratot a helyiség szemközti oldalán. Odarohanok, és kivágom az ajtót. Szerencsémre egyenesen a parkolóba vezet. Megkönnyebbülten nyugtázom, hogy ott áll az autóm. Ahogy odarohanok, Charlie mászik ki a vezetőülésről, és megáll a kocsi mellett. Annyira örülök neki, annak, hogy látom hogy van valaki, akivel szabadon beszélhetek hogy gondolkodás nélkül cselekszem. Elkapom a csuklójánál fogva, magamhoz húzom, és szorosan megölelem. Az arcomat a hajába fúrom, és hangosan felsóhajtok. Ez ismerős érzés. Biztonságban vagyok. Még azt is elfelejtem, hogy nem emlékszem semmire... – Mi csinálsz? Mereven áll a karjaim között. A hűvössége eszembe juttatja, hogy nem szoktunk ilyesmit csinálni. Silas és Charlie szoktak ilyesmit csinálni. A rohadt életbe! Egy torokköszörülés kíséretében elengedem a lányt, és gyorsan hátralépek. – Bocs - dörmögöm. - A szokás hatalma.

– Nekünk nincsenek szokásaink. Simán ott hagy, és megkerüli a kocsimat. – Gondolod, hogy mindig ilyen goromba voltál velem? kérdezem. A motorháztető fölött néz rám, és bólint. – Arra tippelnék, hogy igen. Szerintem direkt bírod, ha szívatnak. – Hát, elég mazochista lehetek - morgom. Mind a ketten beszállunk a kocsiba. Úgy tervezem, hogy két helyre megyek el ma este. Mindenekelőtt haza zuhanyozni. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérdezném Charlie-t, velem akar-e jönni, nemet mondana, ha másért nem, hát hogy ne érezzem jól magam. Úgyhogy egyetlen szó nélkül indulok el hazafelé, esélyt sem adva neki, hogy tiltakozzon.

– Miért mosolyogsz? - kérdezi Charlie úgy az ötödik kilométeren. Nem is tűnt fel, hogy mosolygok. Megvonom a vállam. – Csak gondolkoztam. – Min? Ránézek. Türelmetlen homlokráncolással várja a válaszomat. – Azon, hogy vajon a régi Silas hogyan törte át a kemény páncélodat. El neveti magát. – Miből gondolod, hogy sikerült neki? Megint mosolyognék, de azt hiszem, egy pillanatra sem hagytam abba. – Te is láttad azt a filmet, Charlie. Szeretted Silast. - Egy pillanatra elhallgatok, aztán átfogalmazom. - Engem. Szerettél engem. – Az nem én voltam - mondja Charlie, aztán ő is elmosolyodik. – Én egyelőre azt sem tudom eldönteni, hogy bírlak-e.

Halk nevetés kíséretében rázom meg a fejem. – Nem ismerem túl jól magamat, de eléggé úgy tűnik, hogy buzog bennem a versenyszellem. Mert ezt most kihívásnak tekintem. – Mit tekintesz kihívásnak? Gondolod, hogy megint meg tudod kedveltetni magadat velem? Felé pillantok, és finoman megrázom a fejem. – Nem. Az a cél, hogy újra belém szeress. Látom, ahogy mozdul a torka, miközben nyel egyet, de amilyen hirtelen lehullott róla a távolságtartás merev álcája, olyan gyorsan vissza is kerül az arca elé megint. – Sok szerencsét hozzá - mondja, és megint előrefordul. - Elég biztos vagyok benne, hogy te leszel az első pasi, aki önmagával verseng egy lány kegyeiért. – Ebben lehet valami - mondom, miközben befordulok a kocsifelhajtónkra. - De én tutira rám fogadok. - Leállítom a motort, és kiszállok a kocsiból. Charlie nem csatolja ki a biztonsági övét. - Jössz? Rám fér egy gyors zuhany. Még csak rám sem pillant. – Megvárlak a kocsiban. Nem erősködöm. Becsukom az ajtót, és a halvány mosolyra gondolok, ami meg mernék esküdni, hogy ott játszott a szája sarkában. És bár nem az az első számú célom, hogy újra meghódítsam, egyértelműen jó terv arra az esetre, ha egyikünk sem tudja kiokoskodni, hogyan találhatunk vissza a tegnapelőtti énünkhöz. Mert minden szarság ellenére - hiszen ő megcsalt engem Briannel, én megcsaltam őt az iskolapszichológussal, a családjaink pedig rühellik egymást - azon voltunk, hogy működjön valahogy a kapcsolatunk. Kellett hogy legyen valami mélyebb köztünk a hétköznapi vonzalomnál meg a gyerekkori emlékeknél... ami miatt harcoltam, hogy megtartsam őt. Megint azt akarom érezni. Emlékezni akarok rá, milyen érzés így szeretni valakit. És nem csak úgy egyszerűen valakit. Tudni

akarom, milyen érzés Charlie-t szeretni.

A GYEP SZÉLÉN ÁLLOK, és az utcát figyelem, amikor Silas megáll mögöttem. Nem hallom, ahogy közeledik, de érzem az illatát. Nem tudom, ez hogyan lehetséges, amikor pont olyan illata van, mint a gyepnek. – Mit nézel? - kérdezi. A makulátlan, már-már idegesítően flancos házak sorát bámulom. Legszívesebben a levegőbe lőnék, hogy lássam, hogyan szalad ki riadtan az a sok punnyadt ember odabentről. Ráférne a környékre, hogy egy kis életet leheljenek belé. – Furcsa, ahogyan a pénz elnémít egy utcát - mondom halkan. Nálunk, ahol senkinek nincs egy garasa se, állandó hangzavar van. Szirénák vijjognak, emberek kiabálnak, a kocsiajtókat csapkodják, dübörög a zene. Valahol valaki mindig zajt csap. Megfordulok, és felnézek rá, nem számítva arra, milyen reakciót vált ki belőlem nedves haja és sima álla látványa. Inkább a szemére összpontosítok, de úgy sem jobb. Megköszörülöm a torkom, és másfelé fordulok. - Azt hiszem, jobban szeretem a zajt.

Mellém lép, a vállunk összeér, ahogy az élettelen utcát nézzük. – Nem szereted jobban. Egyiket sem szereted jobban. - Úgy mondja, mintha ismerne, és szeretném emlékeztetni, hogy valójában egyáltalán nem ismer, de a könyökömre teszi a kezét. Menjünk innen! - mondja. - Csináljunk valamit, ami nem Charlieról és Silasről szól, hanem rólunk! – Úgy beszélsz rólunk, mintha csak megszálltuk volna a testünket. Silas becsukja a szemét, és hátrahajtja a fejét. – El nem tudod képzelni, hányszor gondolok rá egy nap, hogy milyen szívesen megszállnám a testedet. Egyáltalán nem áll szándékomban olyan hangosan nevetni, mint ahogy végül is sikerül. Hirtelen megbotlok a saját lábamban, de Silas egy szemvillanás alatt elkap. Ahogy segít visszanyerni az egyensúlyomat, és végigsimítja a karomat, már mind a ketten nevetünk. Elfordítom a fejemet. Meguntam, hogy jól érzem magam vele. Csak másfél napnyi emlékem van, de az mind arról szól, hogy nem gyűlölöm Silast. Most pedig mindenáron el akarja érni, hogy megint beleszeressek. Idegesítő, hogy tetszik a gondolat. – Menj odébb! - mondom. Megadóan felemeli a kezét, és hátralép. – Ilyen messze jó lesz? – Messzebb. Még egy lépés. – Jobb? – Igen - mondom, mint egy okostojás. Silas vigyorog. – Nem ismerem túl jól magamat, de az tuti, hogy a játékokban nagyon jó vagyok.

Jaj már! - mordulok rá. - Ha rád meg a játékokra gondolok, Silas, akkor a Monopoly jut eszembe. Csak mész és mész előre, amíg már mindenki azért csal, hogy minél hamarabb vége legyen. Egy darabig nem szól. Kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen kínos megjegyzést tettem, még ha viccnek szántam is. – Igazad lehet - neveti el magát. - Ezért csaltál meg azzal a seggarc Briannel. Viszont szerencsédre már nem a monopolys Silas vagyok, hanem a tetrises Silas. És minden egyes darabom össze fog illeni a te darabjaiddal. Felhördülök. – Meg nyilván az iskolapszichológuséval is. – Ez mélyütés volt, Charlie. - A fejét rázza. Pár pillanatig némán rágom az ajkamat. – Azt hiszem, nem tetszik, hogy így szólítasz - mondom aztán. Silas felhúzza a szemöldökét. – Charlie-nak? – Igen. - Felnézek rá. - Vagy ez nagyon fura? Úgy érzem, én nem ő vagyok. Nem is ismerem. Mintha a Charlie nem az én nevem lenne. Bólint, és elindul az autója felé. – Szóval adhatok neked új nevet? – Amíg nem jutunk valahogy dűlőre ezzel az egésszel... aha. – Mókus - mondja. – Nem. – Lucy. – Eszedbe ne jusson! Magadnál vagy? Kinyitja a Rover utasoldali ajtaját, és beszállok. – Oké, oké! Látom, nem csíped a cuki neveket. Próbálkozzunk valami dögösebbel! - Átsétál a bal oldalra, és ő is beszáll. - Xena... – Nem. Haramia. – Pfuj! Nem.

Így folytatjuk, amíg Silas GPS-e be nem jelenti, hogy megérkeztünk. Körülnézek, és csodálkozva állapítom meg, hogy a nagy beszélgetésben észre sem vettem, merre tartunk. Amikor a telefonomra pillantok, látom, hogy Brian hat SMS-t is küldött. Jelenleg nem akarok foglalkozni vele. Belököm a telefont meg a tárcámat az ülés alá, ahol kívülről nem lehet látni. – Hol vagyunk? – A Bourbon Streeten - feleli Silas. - New Orleans legmozgalmasabb környékén. – Honnan tudod? - érdeklődöm gyanakodva. – Kigugliztam. Összenézünk a motorház fölött, aztán mind a ketten éppen egyszerre csapjuk be az ajtónkat. – Honnan tudtad, mi az a Google? – Arra gondoltam, hogy ezt együtt kellene kiokoskodnunk. A kocsi előtt találkozunk. – Szerintem földönkívüliek lehetünk - mondom. - Ezért nincsenek meg Charlie és Silas emlékei. Viszont a fejünkben lévő chipek miatt olyasmiket tudunk, hogy mi az a Google meg a Tetris. – Akkor átkeresztelhetlek E.T.-re? Mielőtt megfontolhatnám, hogy mit teszek, ököllel a mellkasába vágok. – Koncentrálj, Silas! Felnyög. Egyenesen előre mutatok. – Az meg mi? Előreindulok. Egy épület az, leginkább várra emlékeztet, fehér. Három torony tör az ég felé. Templomnak tűnik - mondja, és előveszi a telefonját. – Mit csinálsz? – Lefényképezem... Arra az esetre, ha megint elfelejteném. Gondoltam, dokumentálhatnánk, mi történik, és hová megyünk.

Csendben végiggondolom, amit mondott. Nagyon jó ötletnek találom. – Templomba kell mennünk, igaz? Ott segítenek az embereknek... - Elhal a hangom. – Igen - mondja Silas. - Az embereknek segítenek, nem a földönkívülieknek. És mivel mi... Megint kap egy nyaklevest. Nem bánnám, ha komolyan venné a dolgot. – De mi van, ha valójában angyalok vagyunk, az a dolgunk, hogy segítsünk valakinek, és azért kaptuk ezeket a testeket, hogy végrehajthassuk a küldetésünket? Felsóhajt. – Ilyenkor hallod magadat? Megérkezünk a templom ajtajához, ami ironikus módon zárva van. – Na, jó - mondom, és megfordulok. - Szerinted, mégis, mi történhetett velünk? Összekoccantottuk a fejünket, és elvesztettük az emlékeinket? Vagy ettünk valamit, és az csapott szét bennünket? Leviharzok a lépcsőn. – Hé! Hé! - kiáltja utánam. - Nem szabad haragudnod rám! Ez nem az én hibám. - Azzal utánam rohan. – Honnan tudhatnánk? Semmit sem tudunk, Silas! Lehet, hogy minden a te hibád! A lépcső alján állunk, és farkasszemet nézünk egymással. – Talán igen - mondja. - De akármit tettem, nem voltam vele egyedül. Mert ha esetleg nem vetted volna észre, egy hajóban evezünk. Ökölbe szorítom a kezem, mély lélegzeteket veszek, és addig bámulom a templomot, amíg könnyezni nem kezd a szemem. – Figyelj! - mondja Silas, és közelebb lép. - Bocs, hogy elvicceltem a dolgot. Én is éppen úgy szeretném tudni az igazságot, mint te. Mi jutott még eszedbe? Becsukom a szemet. – A mesék - mondom, és visszafordulok felé. - Azokban valaki mindig el van átkozva. És csak úgy lehet megtörni az átkot, ha

megjelenik valaki... aztán... – Aztán mi lesz? Látom, hogy igyekszik komolyan venni, de valamiért ezzel is csak feldühít. – Aztán jön egy csók... Elvigyorodik. – Egy csók, mi? Még soha nem csókoltam meg senkit. – Silas! – Mi van? Ha nem emlékszem rá, akkor nem számít. Karba fonom a kezemet, és egy utcai zenészt figyelek, amint felveszi a hegedűjét. Emlékszik az első alkalomra, amikor játszott, az első hangjegyekre, az emberre, akitől a hangszert kapta. Irigylem az emlékeit. – Komolyan fogom venni, Charlie. Ne haragudj! A szemem sarkából nézek Silasre. Láthatólag őszintén megbánta, hogy hülyéskedett. Zsebre vágja a kezét, és úgy hajtja le a fejét, mintha hirtelen nagyon nehéznek érezné. – Akkor most mit tegyünk? Csókoljuk meg egymást? Rántok egyet a vállamon. – Egy próbát megér, nem igaz? – Azt mondtad, a mesékben előbb meg kell jelennie valakinek... – Igen. Csipkerózsikát például egy bátor lovagnak kellett megcsókolnia, hogy felébressze az álmából. Hófehérkét az igaz szerelem csókja támasztotta fel. Arielt csak Erik herceg csókja szabadíthatta fel a tengeri boszorkány átka alól. Silas felkapja a fejét. – Ezek filmek - mondja. - Emlékszel, hogy láttad őket? – Arra nem, hogy hol és mikor, csak azt tudom, hogy láttam őket. Deetson tanár úr épp ma beszélt a mesékről irodalomórán. Onnan jött az ötlet. Elindulunk a zenész felé, aki éppen egy lassú, gyászos dallamot játszik. – A jelek szerint leginkább a férfi feladata, hogy megtörje az átkot - állapítja meg Silas. - Az a lényeg, hogy jelentsen valamit a nőnek.

– Igen... Elcsendesedek, amikor megállunk, hogy a zenét hallgassuk. Jó lenne tudni a dal címét. Meggyőződésem, hogy hallottam már, de ennél többre nem emlékszem róla. – Van egy lány - mondom halkan. - Beszélni akarok vele... Azt hiszem, ő talán tudhat valamit. Páran Ráknak nevezik. Silas összehúzza a szemöldökét. – Hogyhogy? Ki ez a lány? – Fogalmam sincs. Pár órára együtt járok vele. Ez csak amolyan benyomás. A bámészkodók között állunk, és Silas a kezem után nyúl. Most először nem húzódom el tőle. Hagyom, hogy meleg ujjait az enyémek közé fűzze. Szabad kezével lefényképezi a hegedűst, aztán rám néz. - Hogy ne felejtsem el, mikor fogtam meg először a kezed.

KÉTSAROKNYIT SÉTÁLTUNK, és Charlie még nem engedte el a kezemet. Nem tudom, hogy azért-e, mert jólesik neki fogni, vagy mert a Bourbon Street... hát... – Jesszusom! - mondja, és felém fordul. Megmarkolja az ingem ujját, és a karomhoz szorítja a homlokát. - Az a faszi villantott az előbb - mondja kuncogva. - Silas, most láttam először egy férfi farkát! Felnevetek, és tovább terelgetem a Bourbon Street részegítő forgatagában. Miután sétálunk még egy keveset, Charlie megint felkapja a fejét. Egy nagyobb csapatnyi harciasnak tűnő, félmeztelen férfi felé közeledünk. Ing helyett vastag gyöngysorokat viselnek a nyakukba akasztva. Mind nevetnek, és felfelé kiabálnak az erkélyeken lógó embereknek. Charlie erősebben szorítja a kezemet, amíg sikeresen keresztül nem navigálunk a társaságon. Akkor ellazul, és kicsit távolabb húzódik. – Minek azok a gyöngyök? - kérdezi. - Miért ad ki bárki pénzt

ilyen gagyi ékszerekért? – Ez is a Mardi Gras hagyományhoz tartozik - magyarázom. Olvastam róla, amikor utánanéztem a Bourbon Streetnek. Eredetileg húshagyókeddet ünnepelték vele, de az az érzésem, hogy most egész éven át tart. Közelebb húzom magamhoz, és a járdára mutatok a lába előtt. Kikerüli a hányadéknak tűnő kupacot. – Éhes vagyok - mondja. Felnevetek. – Megéheztél attól, hogy átléptél egy sarki rókán? – Nem, a hányadékról eszembe jutott az étel, és az étel gondolatára korogni kezdett a gyomrom. Kajáljunk! - Egy étteremre mutat nem messze tőlünk. Villognak a cégér piros neonbetűi. - Menjünk oda! Elindul előre, továbbra is a kezemet szorítva. Követem, és közben lenézek a telefonomra. Három nem fogadott hívásom van. Egy az „Edző”-től, egy az „Öcskös”-től, egy pedig „Anya”tól. Most először gondolok anyámra. Vajon milyen lehet? És miért nem találkoztam még vele? Hátulról nekiütközöm Charlie-nak, aki megáll, hogy átengedjen egy autót. A tarkójához kap, oda, ahol az állam éppen nekikoppant. – Aú! - nyög fel, ahogy a fejbőrét dörzsölgeti. Én is megsimogatom az államat, és hátulról figyelem, ahogy előreigazítja a haját a vállára. A szemem a Charlie hátán lévő tetoválásszerűség blúz alól kikandikáló csúcsára téved. A lány továbbindul, de elkapom a vállát. – Várj! - szólok rá. Az ujjam végigkíséri a gallérját, aztán le is húzom pár centit. Közvetlenül a nyakszirtje alatt kis fák fekete sziluettjei sorakoznak. Végighúzom az ujjamat a körvonalakon. – Tetoválásod van. Odakapja a kezét a ponthoz, amit megérintettem. – Micsoda? - kiáltja. Sarkon perdül, és felnéz rám. - Nem igaz!

– Dehogynem. - Visszafordítom, és megint lehúzom a gallérját. - Itt van. Még egyszer végigkísérem a körvonalakat. Észreveszem, hogy ezúttal libabőrös lesz a nyaka. Tekintetemmel követem a kis pöttyöket a bőrén, ahogy végigfutnak a vállán, és elbújnak a blúza alatt. Aztán még egyszer megnézem a tetoválást, mert most már Charlie is igyekszik kitapintani azt, amit én. Megfogom két ujját, és a bőréhez nyomom. – Fák körvonalai - mondom neki. - Itt. – Fák? - kérdezi csodálkozva, és félrebillenti a fejét. - Miért varratnék magamra fákat? - Megfordul. - Látni akarom. Fényképezd le a telefonoddal! Lehúzom a blúzát annyira, hogy láthassa a teljes tetoválást, bár az egész talán ha hét-nyolc centi széles. Megint a vállára igazítom a haját, nem a kép kedvéért, hanem mert vágyom rá, hogy megtegyem. Úgy igazítom a karját, hogy a teste előtt keresztben legyen, és a keze a vállán nyugodjon. – Silas! - mormogja. - Csak fotózz már! Nem a fotósuliban vagyunk. Mosolyogva gondolkodom el rajta, hogy vajon mindig ilyen leheteke. Hogy vajon máskor sem vagyok hajlandó egyszerű képeket készíteni, ha csak egy kis plusz erőfeszítéssel különlegeset is alkothatok. Felemelem a telefont, fotózok, aztán a képernyőre nézek, és gyönyörködve bámulom, milyen jól fest rajta a tetoválás. Megpördül, és kikapja a kezemből a készüléket. Lenéz a képre, és élesen beszívja a levegőt. – Édes istenem! – Nagyon szép tetkó - jelentem ki. Visszaadja a telefont, a szemét forgatja, és megint elindul az étterem irányába. Forgathatja a szemét, amennyit csak akarja. Mit sem változtat azon, hogyan reagált, amikor végighúztam az ujjamat a nyakszirtjén. Figyelem, ahogy az étterem felé tart, és egyszerre rájövök, hogy kezdem kiismerni. Minél inkább megkedvel, annál jobban

elzárkózik. Annál gunyorosabban válaszolgat nekem. Úgy érzi, ha kinyílna, az egyenlő lenne a gyengeséggel, ezért keményebbnek tetteti magát, mint amilyen valójában. Szerintem ezt a régi Silas is tudta róla. Ezért szerette, mert a jelek szerint szívesen játszotta vele a közös játékukat. Nagyon úgy fest, hogy én is így vagyok vele, mert megint követem. Belépünk az étterem ajtaján. – Egy kétszemélyes bokszot, legyen szíves - mondja Charlie, mielőtt a pincérnő kinyithatná a száját. Legalább hozzátette, hogy „legyen szíves". – Erre parancsoljanak - mondja a nő. Az étterem csendes és sötét, a hangulata élesen elüt a Bourbon Street zajától és neonfényeitől. Egyszerre sóhajtunk fel megkönnyebbülten, amikor végül leülünk. A pincérnő átadja az étlapokat, és felveszi az italrendelést. Charlie újra meg újra a nyakához emeli a kezét, hogy kitapogassa a tetoválása körvonalait. – Szerinted mit jelent? - kérdezi, miközben továbbra is az étlapot fürkészi. Megvonom a vállam. – Nem tudom. Talán szeretted az erdőket... - Felnézek rá. Ezek a mesék, amiket emlegettél... erdőben játszódnak. Falán valami jóképű favágónak kell megtörnie az átkodat, aki a fák között él. A tekintete találkozik az enyémmel, és látom, hogy bosszantják a poénjaim. Vagy talán éppen az bosszantja, hogy viccesnek talál. – Ne gúnyolódj már rajtam! - mondja. - Teljesen egyszerre vesztettük el az emlékeinket, Silas. Ennél semmi sem lehet valószerütlenebb. Még a favágós mesék sem. Ártatlanul elmosolyodom, és lenézek a kezemre. – Tele vagyok bőrkeményedésekkel. - Felemelem a kezemet, és megmutatom a kemény bőrt a tenyeremen. - Lehet, hogy én vagyok a favágód. Megint a szemét forgatja, de ezúttal nevet hozzá.

– Neked inkább a sok rejszolástól lehet bőrkeményedésed. Felemelem a jobb kezemet. – De mindegyiken vannak bőrkeményedések, nem csak a balon. – Akkor kétkezes vagy - vágja rá. Mind a ketten mosolygunk, amikor a pincérnő leteszi elénk az italokat. – Választottak már? - kérdezi. Charlie gyorsan végigfutja az étlapot. – Tök gáz, hogy nem emlékszünk arra, mit szeretünk mondja. Felnéz a pincérnőre. - Én sajtos melegszendvicset kérek. Biztosra megyek. – Hamburger sült krumplival, majonéz nélkül. - Miután visszaadjuk az étlapokat, megint Charlie-ra koncentrálok. - Még nem vagy tizennyolc éves, hogyan lehet tetoválásod? – Gyanítom, hogy a Bourbon Streeten nem ragaszkodnak mereven a szabályokhoz - feleli a lány. - Nyilván van valahol eldugva egy hamis személyim. Megnyitom a keresőt a telefonomon. – Megpróbálom kideríteni, mit jelent. Nagyon belejöttem ebbe a gugli-dologba. A következő pár percet azzal töltöm, hogy igyekszem fényt deríteni a fák, a facsoportok és az erdők minden létező jelentésére. Amikor végre kezdem úgy érezni, hogy jutok valamire, Charlie kiveszi a kezemből a telefont, és leteszi az asztalra. – Állj fel! - mondja, és jó példával jár elöl. - Kimegyünk a mosdóba. Megragadja a kezemet, és kihúz a bokszból. – Együtt? Bólint. – Aha. A tarkóját nézem, ahogy távolodik tőlem, aztán visszapillantok

az üres boksz felé. Mi a...? – Gyere már! - szól hátra a válla fölött. Követem a mellékhelyiségek felé vezető folyosón. Kinyitja a női mosdó ajtaját, beles rajta, aztán kihúzza a fejét. – Egyetlen fülke van - mondja. - Üres. Nyitva tartja nekem az ajtót. Bizonytalanul pillantok a férfimosdó felé, amivel ránézésre a világon semmi baj sincsen, szóval nem tudom, miért... – Silas! Charlie megragadja a karomat, és beránt a vécébe. Amikor odabent vagyunk, félig-meddig arra számítok, hogy a nyakamba ugrik, és megcsókol, mert... mi másért lennénk idebent együtt? – Vedd le a pólódat! Lenézek a pólómra. Aztán megint fel Charlie-ra. – Most akkor... most smárolni fogunk? Mert azért igazából nem így képzeltem el. Felnyög, majd kinyújtja a kezét, és megfogja a pólóm szegélyét. Segítek neki levenni magamról. – Te hülye, csak látni akarom, hogy neked is van-e tetkód közli. Elszontyolodom. Tizennyolc éves fiúnak érzem magam, akit felhúztak, aztán úgy hagytak. Ha belegondolok, tulajdonképpen az is vagyok... Charlie megfordít, aztán amikor a tükör felé nézek, apró sikkantást hallat. Tekintetét a hátamra szegezi. Az izmaim megfeszülnek az érintése alatt, ahogy az ujjhegyei találkoznak a lapockámmal. Jókora kört ír le a lapockámon. Becsukom a szemem, és koncentrálok, hogy kordában tartsam a pulzusomat. Hirtelen részegebbnek érzem magam, mint mindenki más a Bourbon Streeten egybevéve. Két kézzel kapaszkodom magam előtt a mosdóba, mert az ujjai... a bőrömön. – Jézusom! - nyögök fel, és lehajtom a fejemet. Koncentrálj, Silas!

– Mi baj? - kérdezi Charlie, és egy pillanatra felfüggeszti a tetoválásom vizsgálatát. - Nem fáj, ugye? Feltör belőlem a nevetés, mert amit a keze okoz, az szöges ellentéte a fájdalomnak. – Nem, Charlie. Nem fáj. A tekintetem találkozik az övével a tükörben, és jó pár pillanatig néz a szemembe. Amikor végül leesik neki a tantusz, hogy mit művel velem, félrefordítja a fejét, és elhúzza a kezét a hátamtól. Pír szökik az arcába. – Vedd fel a pólód, és menj ki, várd a kaját! - utasít. - Pisilnem kell. Elengedem a pultot, veszek egy mély levegőt, és visszaveszem a pólómat. Miközben visszafelé tartok az asztalunkhoz, hirtelen rádöbbenek, hogy még csak meg sem kérdeztem, mit ábrázol a tetoválásom.

– Egy gyöngysor - mondja Charlie, ahogy ismét letelepszik a bokszban. - Fekete gyöngyök. Jó tizenöt centi az átmérője. – Gyöngysor? Bólint. – Szóval egy... nyaklánc? Megint bólint, és belekortyol az italába. – Egy női nyaklánc van a hátadra tetoválva, Silas. - Mosolyog. - Baromira favágós. Élvezi a helyzetet. – Te meg fákat varrattál a hátadra, úgyhogy nincs mire felvágnod. Előbb-utóbb termeszek költöznek beléd. Hangos nevetése rám is átragad. A szívószállal kevergeti az italát, és lenéz a poharára. – Engem ismerve... - Elhallgat. - Charlie-t ismerve, nem akart volna tetoválást, hacsak nem jelent valamit a számára. Valamit, amiről tudja, hogy soha nem fogja megunni. Amiről tudja, hogy

soha nem fogja megutálni. Két ismerős szót hallok ki a mondataiból. – Soha, de soha - suttogom. Rám néz, amikor felismeri a mondatot, amit elismételtünk egymásnak a videóban. Félrebillenti a fejét. – Szerinted lehetett valami köze hozzám? Vagy Silashez? kérdezem. Megrázza a fejét, némán vetve el a javaslatomat. Azért elkezdek a telefonomban keresgélni. – Charlie nem lenne ilyen hülye - teszi hozzá. - Soha nem varratna magára olyasmit, ami egy pasihoz köti. Aztán meg mi köze lenne hozzád a fáknak? Megtalálom, amit keresek, és hiába igyekszem fapofát vágni, önkéntelenül is szélesen vigyorgok. Tudom, hogy öntelt a mosolyom, és feltehetőleg nem szabadna így néznem rá, de egyszerűen muszáj. Átadom neki a telefont, lenéz a képernyőre, és hangosan felolvassa, amit lát. – Az „erdő” vagy „fa” jelentésű görög névből származik. - Rám emeli a tekintetét. - Szóval ez egy név jelentése? Bólintok. Még mindig öntelten. – Görgess feljebb! Egy gyors ujjmozdulattal feljebb görgeti a képernyőt, és tátva marad a szája. – Eredete a görög „silas” szóra vezethető vissza. - Hangosan koccannak a fogai, ahogy összezárja a száját. Visszaadja a telefont, és becsukja a szemét. Ide-oda ingatja a fejét. - Magára tetováltatta a neved jelentését? Mint az várható volt, úgy tesz, mintha csalódott volna magában. Mint az várható volt, diadalittas vagyok. – Van egy tetkód - mondom, és rámutatok. - A te testeden. A te bőrödön. Az én nevem. Képtelen vagyok levakarni a képemről a hülye vigyort. Charlie megint a szemét forgatja. Közben leteszik elénk a vacsoránkat. Félretolom a tányéromat, és nekiállok Charlie nevének a

jelentését keresni. Semmit sem találok, amit a gyöngyökhöz lehetne kötni. Pár perc múlva a lány felsóhajt. – Próbáld a Margaretet! Az a második keresztnevem. Rákeresek a Margaret névre, és hangosan felolvasom, amit találok. – Margaret, a „gyöngy” jelentésű görög szóból származik. Leteszem a telefonomat. Nem tudom, miért érzem úgy, mintha épp most nyertem volna meg egy fogadást, de egészen diadalittas vagyok. – Még jó, hogy új nevet adsz nekem - mondja Charlie szárazon. Egy nagy büdös frászt kapsz te új nevet! Magam elé húzom a tányéromat, és a kezembe veszek egy krumplit. Charlie-ra mutatok vele, és kacsintok. – Billog van rajtunk. Rajtad is meg rajtam is. Fülig szerelmesek vagyunk, Charlie. Érzed? Repes értem a szíved? – Azok nem a mi tetoválásaink - mondja. Megrázom a fejemet. – Billog van rajtunk - ismétlem. Felemelem a mutatóujjamat, mintha a háta mögé mutatnék. - Ott azon a szent helyen. Eltüntethetetlenül. Örökre. – Magasságos ég! - sóhajt fel. - Fogd be a szádat, és edd a rohadt hamburgeredet! Eszem. Az egészet fölényes vigyorral az arcomon tolom be.

– És most mi lesz? - kérdezem, amikor hátradőlök a széken. Charlie jóformán hozzá sem nyúlt az ételhez, én viszont minden valószínűség szerint megdöntöttem a saját gyorszabálási rekordomat. Felnéz rám, látom az arcán az izgatottságot, ami azt jelenti, hogy pontosan tudja, mit szeretne most csinálni, csak nem akarja felhozni. – Mi az? Összehúzza a szemét.

– Nem szeretném, ha lekezelő megjegyzéseket tennél, amikor meghallod a javaslatomat. – Nem, Charlie - vágom rá azonnal. - Nem szökünk el még ma éjjel, hogy összeházasodjunk. A tetkók egyelőre elég elkötelezettséget jelentenek. Ezúttal nem forgatja a szemét a vicc hallatán. Megadóan sóhajt, és hátradől a széken. Nem tetszik ez a reakció. Sokkal jobb, amikor a szemét forgatja. Átnyúlok az asztal fölött, a kezére teszem a kezem, és a hüvelykujjammal megsimogatom az övét. – Ne haragudj! - mondom. - Az irónia valahogy sokkal elviselhetőbbé teszi az egészet. - Visszahúzom a kezem. - Mit akartál mondani? Figyelek. Megígérem. Favágó becsületszavamra. Kis szemforgatás kíséretében felnevet, én pedig megkönnyebbülök. Felnéz rám, mocorogni kezd a székén, és megint a szívószálával játszik. – Eljöttünk pár... jósda mellett. Talán elmehetnénk egy látóhoz. Még csak meg sem lepődöm az ötletén. Bólintok, és előveszem a tárcámat a zsebemből. Elég pénzt hagyok az asztalon, hogy fedezze a számlánkat, aztán felállók. – Egyetértek - mondom, és a keze után nyúlok. Igazából nem értek egyet, de kellemetlenül érezném magam, ha ellentmondanék neki. Az elmúlt két nap pokoli fárasztó volt, és tudom, hogy nagyon kimerült. A legkevesebb, amit tehetek, hogy megkönnyíteni a dolgát, még ha pontosan tudom is, hogy attól a hókuszpókusz baromságtól szemernyit sem leszünk okosabbak. Keresés közben elhaladunk pár jósda mellett, de ahányszor csak rámutatok egyre, Charlie megrázza a fejét. Nem igazán tudom, mi felelne meg neki, de szívesen sétálgatok vele az utcákon, úgyhogy nem panaszkodom. A kezemet fogja, néha átkarolom a derekát, és közelebb vonom magamhoz, amikor túl szűk a hely a tömegben. Nem tudom, észreveszi-e, de egy csomó

ilyen keskeny folyosón vezetem át teljesen fölöslegesen. Ahányszor csak nagyobb csoportosulást látok, arrafelé veszem az irányt. Végtére is Charlie a B tervem. Jó félóra séta után a jelek szerint elérjük a francia negyed szélét. A tömeg ritkul, egyre kevesebb ürügyet találok, hogy magamhoz húzzam Charlie-t. Több bolt is bezárt már, amerre elhaladunk. Miután eljutunk a St. Philip Streetig, Charlie megtorpan egy művészeti galéria kirakata előtt. A mennyezetről műanyag testrészek lógnak, a falakon hatalmas, fémből készült tengeri élőlények vannak. A fő kiállítási tárgy, közvetlenül az orrunk előtt, történetesen egy kisebb holttest... gyöngysorral a nyakában. Charlie megkocogtatja az üveget, és a holttestre mutat. – Nézd! - mondja. - Az ott én vagyok. Nevet, és már valami mást figyel a boltban. Már én sem a holttestet nézem. Nem is odabent a galériában nézek valamit. Őt nézem. A kirakatból kiáramló fény megvilágítja a bőrét, szinte ragyog tőle, akár egy angyal. Végig akarom tapogatni a hátát, hogy megkeressem a szárnyait. Tekintete egyik tárgyról a másikra ugrik, sorban mindent szemügyre vesz a galériában. Értetlenül nézi a tárgyakat. Arra gondolok, hogy feltétlenül visszahozom ide egyszer, ha a hely nyitva lesz. El nem tudom képzelni, milyen arcot vágna, ha meg is érinthetné valamelyik alkotást. Még pár percig a kirakatra mered, én pedig rá, csak időközben teszek két lépést, és most már közvetlenül mögötte állok. Megint látni akarom a tetoválását, most, hogy már tudom, mit jelent. Megfogom a haját, és előreigazítom a vállára. Féligmeddig arra számítok, hogy hátranyúl, és ellöki a kezemet, ehelyett gyorsan beszívja a levegőt, és leszegi a fejét. Mosolygok, eszembe jut, milyen érzés volt, amikor ő simította végig az ujjával a tetoválásomat. Nem tudom, én is ugyanazt váltom-e ki belőle, de mozdulatlanul áll, és engedi, hogy újra a

gallérja alá csúsztassam a kezem. Úgy érzem, legalább hármat kihagy a szívverésem. Érdekelne, hogy vajon mindig ilyen hatással volt-e rám. Lejjebb húzom a blúzát, és kiszabadítom a tetoválást. Elszorul a gyomrom, annyira fáj, hogy elveszett ez a közös emlék. Emlékezni akarok a beszélgetésünkre, amikor elhatároztuk, hogy ilyen maradandó nyomot hagyunk egymás testén. Emlékezni akarok rá, ki állt elő ezzel az ötlettel. Emlékezni akarok rá, milyen volt, amikor a tű először érintette a bőrét. Emlékezni akarok rá, milyen érzés volt, amikor elkészült. Végighúzom a hüvelykujjamat a fák körvonalain, közben megint libabőrösen borzongó vállán nyugtatom a tenyeremet. Félrebillenti a fejét, és alig hallhatóan bár, de kéjes sóhaj hagyja el a száját. Becsukom a szememet. – Charlie? - A hangom, mint a smirgli. Megköszörülöm a torkomat. - Meggondoltam magam - mondom csendesen. - Nem szeretnék új nevet adni neked. Közben egészen megszerettem a régit. Várok. Várom a csípős visszavágását. A nevetését. Várom, hogy ellökje a kezemet a nyakszirtjétől. Nem reagál. Semmit sem. Ami azt jelenti, hogy mindent megkapok. A hátán tartom a kezemet, közben lassan megkerülöm. Most már közte és a kirakat között állok, de ő egyre csak a földre szegezi a tekintetét. Nem néz fel rám, tudom, hogy nem szereti gyengének érezni magát. Márpedig tudom, hogy most elgyengült miattam. Szabad kezemet az álla alá illesztem, és az ujjaimmal magam felé fordítom az arcát. Amikor találkozik a tekintetünk, úgy érzem, egy vadonatúj oldalával ismerkedem meg. Egy kevésbé elszánt oldalával. Olyan oldalával, amelyik nem áll elszántan ellen. A sebezhető oldalával. Vigyorogni akarok, megkérdezni, milyen szerelmesnek lenni, de tudom, ha most ugratni kezdeném, azzal csak kiborítanám, és akkor itt hagyna, márpedig nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Most biztosan nem. Most, amikor végre egy valódi emlék kerül a számos fantázia mellé, amit a szájáról szőttem.

A nyelve végigsiklik az alsó ajkán, amitől elfog a féltékenység, mert ezt én szerettem volna megtenni azzal az ajakkal. Ami azt illeti... meg is teszem. Lehajtom a fejem, de éppen abban a pillanatban mindkét tenyerét az alkaromra teszi. – Nézd! - mondja a szomszédos épületre mutatva. Vibráló fény lopta el a figyelmét, és gondolatban elátkozom az egész univerzumot, amiért egy közönséges villanykörte miatt nem lett semmi a nagyon kevés emlékem közül a legkedvesebbikből. Követem Charlie tekintetét egy tábláig, ami semmiben sem különbözik az eddig látott jósdák cégéreitől. Illetve dehogynem, abban különbözik, hogy teljesen elszúrta a pillanatomat. És az istenit neki, micsoda pillanat volt! Óriási pillanat! Ráadásul Charlie-nak is éreznie kellett, és fogalmam sincs, mikor folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk. Elindul az üzlet felé. Szeretetre éhes kutyakölyökként követem. Az épületben semmi különös nincsen, és elgondolkodom rajta, mi lehetett abban a seggfej világításban, ami elterelte Charlie figyelmét a számról. Az elsötétített ablakokon lévő „Fényképezni tilos!” feliratú táblákon kívül voltaképpen semmi nem utal rá, hogy itt egyáltalán működik valami. Charlie az ajtóhoz illeszti a kezét, és belöki. Követem az épületbe, és hamarosan egy turistáknak való voodoo ajándékbolt közepén találjuk magunkat. A pult mögött egy férfi áll, páran a polcokat fürkészik. Igyekszem mindent megfigyelni, miközben követem Charlie-t a helyiségen át. Mindent megtapogat, a köveket, a csontokat, a miniatűr voodoobabákkal teli befőttesüvegeket. Lassan végighaladunk minden soron, amíg el nem érünk a hátsó falhoz. Charlie hirtelen megtorpan, elkapja a kezemet, és az egyik képre mutat a falon. – Az a kapu! - mondja. - Lefényképezted. Ez lóg az ágyam fölött! – Segíthetek?

Mindketten megpördülünk. Egy nagydarab - nagyon nagy darab - férfi, kitágított fülcimpával és a szájában gyűrűvel bámul le ránk. Szívem szerint elmormognék egy bocsánatkérést az orrom alatt, és sebesen távoznék, Charlie-nak azonban más tervei vannak. – Tudja, mi van e mögött a kapu mögött itt a képen? kérdezi, hátramutatva a válla fölött. A férfi a falra emeli a tekintetét. Megvonja a vállát. – Biztosan új - mondja. - Eddig észre sem vettem, hogy ott van. Rám néz, és felhúzza számos piercinggel ékesített szemöldökét. Az egyik egy apró... csont? Ez az ember egy csontot dugott át a szemöldökén? - Tudjátok., mit kerestek? Megrázom a fejem, és éppen válaszolnék valamit, de valaki a szavamba vág. – Hozzám jöttek. Egy kéz nyúl ki a jobb oldalon lévő gyöngyfüggöny mögül. Egy nő lép elő, és Charlie azonnal közelebb húzódik hozzám. Átkarolom a vállát. Nem tudom, miért kap frászt ettől a helytől. Nem olyan típusnak tűnik, aki hisz az ilyesmiben, de nem panaszkodom. Az ijedt Charlie nagyon szerencsés Silast jelent. – Erre gyertek! - mondja a nő, és int, hogy kövessük. Tiltakoznék, de eszembe jut, hogy az ilyen helyek a színpadiasságról szólnak. Itt az év háromszázhatvanöt napján halloween van. Ő is csak a szerepet játssza. Nem különbözik Charlie-tól és tőlem; mi is másnak adjuk ki magunkat, mint akik valójában vagyunk. Charlie felnéz rám, némán kér engedélyt, hogy kövessük a nőt. Bólintok, és belépünk utána a függönyön, ami - megérintem az egyik gyöngyöt, és alaposabban megnézem magamnak műanyag koponyákból áll. Hangulatos. A helyiség kicsi, minden falát vastag bársonyfüggönyök borítják. Körben gyertyák égnek, reszketeg fényük a falakon, a padlókon, rajtunk táncol. A nő letelepedik egy kis asztalhoz a szoba közepén, és int, hogy foglaljunk helyet a vele szemben lévő két széken. Továbbra is szorosan fogom Charlie kezét, ahogy

mind a ketten leülünk. A nő lassan keverni kezd egy pakli tarotkártyát. – Felteszem, közös jóslás lesz? - kérdezi. Egyszerre bólintunk. Charlie kezébe nyomja a paklit, és arra kéri, hogy tartsa. Charlie elveszi tőle, és a két keze közé fogja. A nő felém biccent. – Mind a ketten! Együtt fogjátok! - Legszívesebben a szememet forgatnám, de inkább átnyúlok Charlie előtt, és én is ráteszem a kezemet a lapokra. - Fontos, hogy ugyanazt akarjátok ettől a jóslástól. A párhuzamos jóslatok néha ütik egymást, ha nincs egyetértés. Lényeges, hogy ugyanaz legyen a célotok. Charlie bólint. – Ugyanaz a célunk. Utálom az elkeseredett várakozást a hangjában. Mintha itt választ kaphatnánk. Ne már, hogy higgyen ebben! A nő a pakliért nyúl, és elveszi tőlünk. Jéghideg az ujja, ahogy egy pillanatra hozzáér az enyémhez. Visszahúzom a kezem, megfogom Charlie-ét, és az ölembe emelem. A nő egyesével lapokat fektet le az asztalra. Mindegyiket színével lefelé. Amikor végez, megkér, hogy húzzak egy lapot a pakliból. Átadom neki, a többitől külön teszi le. Rámutat. – Ez a lap adja majd meg neked a választ, de a többi magyarázza el a kérdésedhez vezető utat. A középen lévő lapra teszi az ujjait. – Ez a pozíció jelképezi a jelenlegi helyzeteteket. Felfordítja a kártyát. – Halál? - suttogja Charlie. Erősebben szorítja a kezemet. A nő ránéz, és félrebillenti a fejét. – Nem szükségszerűen rossz dolog - mondja. - A Halál komoly változást képvisel. Átalakulást. Benneteket valamiféle veszteség ért. - Megérint még egy lapot. - Ez a pozíció jelképezi a közvetlen múltat. Megfordítja a kártyát. Mielőtt én is lenézek rá, látom, hogy a nő összehúzza a szemét. Követem a tekintetét. Az Ördög.

– Ez azt jelenti, hogy valami vagy valaki a múltban fogságban tartott benneteket. Vonatkozhat több, hozzátok közel álló dologra is. Lehet szó szülői befolyásról. Egészségtelen kapcsolatról. - A tekintete találkozik az enyémmel. - A fejjel lefelé álló kártyák negatív hatásról árulkodnak, és bár a pozíció a múltra utal, jelenthet olyasmit is, amin jelenleg mentek át. Az ujjai a következő lapon állapodnak meg. – Ez a kártya a közvetlen jövőre utal. Maga felé húzza és felfordítja. Halkan felszisszen, amitől Charlie rögtön összerezzen. Rápillantok, és látom, hogy a magyarázatra várva, feszülten figyeli a nőt. Olyan arcot vág, mint aki halálra rémült. Nem tudom, miben mesterkedik ez a jósnő, de kezd kiakasztani. – A Torony - állapítja meg Charlie. - Mit jelent? A nő úgy fordítja vissza színével lefelé a lapot, mintha az a lehető legrosszabb lenne az egész pakliban. Becsukja a szemét, és hosszan kifújja a levegőt. Amikor megint felnéz, egyenesen Charlie-ra mered. – Pusztítást - feleli. A szememet forgatom, és eltolom magam az asztaltól. – Gyere, Charlie, menjünk innen! Charlie könyörögve néz rám. – Már majdnem végeztünk - mondja. Megadom magam, és visszahuppanok a helyemre. A nő felfordít még két lapot, és mond róluk valamit Charlienak, de már egyetlen szavát sem hallom. A tekintetem bejárja a kis szobát. Igyekszem türelmes maradni, hagyni, hogy a mondanivalója végére érjen, de úgy érzem, csak az időnket pocsékoljuk. Charlie keze lassan az életet is kiszorítja belőlem, úgyhogy megint odafigyelek a jóslásra. A nő szorosan csukva tartja a szemét, csak az ajka mozog. Mormol valamit magában, de nem tudom megfejteni, hogy mit. Charlie közelebb húzódik hozzám, én pedig ösztönösen átkarolom.

– Charlie! - súgom oda neki, amivel sikerül elérnem, hogy rám nézzen. - Ez csak színház. Pénzt kap érte. Ne ijedj meg! A hangom látszólag kizökkenti a nőt a tökéletesen időzített transzból. Megkocogtatja az asztalt, hogy felhívja magára a figyelmünket, mintha az elmúlt másfél percet nem bambulaországban töltötte volna. Az ujjai rátalálnak a lapra, amit én választottam ki a pakliból. Tekintete találkozik az enyémmel, aztán Charlie felé fordul. – Ez a lap - mondja lassan - a végkimenetelt jelképezi. A többivel együtt értelmezve megkaphatjuk belőle a választ arra a kérdésre, hogy miért vagytok itt. Felfordítja a kártyát. Nem mozdul. Tekintetét az ujjhegyei alatt lévő kártyára szegezi. A szobában kísérteties csend honol, és mintha csak ezt a pillanatot várta volna, az egyik gyertya hirtelen kialszik. Ez is elég hangulatos, gondolom. Lenézek a végkimenetelt jelképező kártyára. Nincs rajta semmi. Se név, se kép. A kártya hófehér. Charlie izmai megfeszülnek a karom alatt, ahogy az asztalon heverő üres lapot bámulja. Felállok, és magammal húzom őt is. – Ez nevetséges - mondom hangosan, és véletlenül fellököm a széket. Nem azért rágok be, mert a nő meg akar ijeszteni bennünket. Ez a dolga. Azért rágok be, mert Charlie komolyan megijedt, mégsem hagy fel ezzel a nevetséges színjátékkal. A két tenyerem közé fogom Charlie arcát, és a szemébe nézek. – Azért tette oda azt a lapot, hogy megijesszen. Ez az egész csak kamu. Megfogom mindkét kezét, és a kijárat felé fordítom. – Nincsenek üres tarotkártyák a paklimban - mondja a nő. Megtorpanok, és visszafordulok felé. Nem azért, amit mondott, hanem azért, ahogyan mondta. Ijedség volt a hangjában. Bennünket félt vajon?

Lehunyom a szememet, és kifújom a levegőt. Színésznő, Silas. Higgadj már le, bakker! Széthúzom a függönyt, és kivonszolom magammal Charlie-t előbb csak a jósnő szobájából, aztán az üzletből is. Meg sem állok, amíg be nem fordulunk a sarkon, és egy másik utcába nem jutunk. Amikor már kellő távolságban vagyunk az üzlettől, és azt az átkozott vibráló égőt sem látom, megtorpanok, és magamhoz húzom Charlie-t. Átkarolja a derekamat, és a mellkasomba temeti az arcát. – Felejtsd el ezt az egészet! - mondom, és megnyugtató köröket írva le a kezemmel, a hátát simogatom. - A jövendőmondás meg a tarotkártyás jóslás... minden ilyesmi nevetséges, Charlie. Elhúzza az arcát az ingemtől, és felnéz rám. – Igen. Nevetséges, éppen mint az, hogy az iskolában térünk magunkhoz, és fogalmunk sincs róla, hogy kik vagyunk. Becsukom a szememet, és távolabb lépek tőle. Beletúrok a hajamba, egyre nehezebben kezelem a nap során felgyülemlett feszültséget. Lazának mutathatom magam a vicceimmel. Elhessegethetem Charlie elméleteit - a tarotjóslástól a mesékig pusztán azon az alapon, hogy értelmetlennek találom őket. De igaza van. Ennek az egésznek eleve nincs semmi értelme. És minél inkább azon vagyunk, hogy rájöjjünk a rejtély nyitjára, annál inkább úgy érzem, hogy csak az időnket vesztegetjük.

SILAS ÖSSZESZORÍTJA A SZÁJÁT, és megrázza a fejét. El akar tűnni innen. Érzem a feszültségét. – Talán visszamehetnénk, és feltehetnénk neki részletesebb kérdéseket - javaslom. – Szó sem lehet róla! - vágja rá. - Én ezzel nem állok szóba még egyszer. Elindul, én pedig fontolóra veszem, hogy egyedül menjek vissza a jósnőhöz. Kilesek a sarok mögül a bolt utcájára, de abban a pillanatban kialszik a lámpa az épület előtt. A bolt hirtelen teljes sötétségbe borul. A számat harapdálom. Visszajöhetek esetleg majd Silas nélkül. Négyszemközt talán beszédesebb lesz a nő. – Charlie! - kiáltja Silas. Utánasietek, amíg végül megint egymás mellett ballagunk. Lélegzetünk párája kicsapódik a levegőben. Mikor lett ilyen hideg? Összedörzsölöm a két tenyeremet. – Éhes vagyok - mondom. – Folyton éhes vagy. El nem tudom képzelni, hogy ehet egy ilyen kis ember ilyen sokat.

Ezúttal nem ajánlja fel, hogy együnk, úgyhogy tovább ballagok mellette. – Mi történt abban a szobában? - kérdezem. Próbálom elviccelni a dolgot, de furcsán összeszorul a gyomrom. – Valaki meg akart ijeszteni bennünket. Ennyi. Felnézek Silasre. Úgy látom, összeszedte magát, csak a vállán látszik, hogy még merevek az izmai. – De mi van, ha igazat mondott? Mi van, ha tényleg nincsenek üres lapok a paklijában? – Nem - feleli. - Egyszerűen nem. A számba harapok, és kikerülök egy férfit, aki hátrafelé haladva táncol a járdán. – Nem értem, hogyan hessegethetsz el valamit ilyen könnyen a jelen helyzetünkben - szűröm a fogaim között. - Nem gondolod, hogy... – Mi lenne, ha inkább valami másról beszélgetnénk? - kérdezi Silas. – Jó. Például arról, hogy mivel töltjük a hétvégét? Vagy esetleg beszélgethetnénk arról is, hogy mivel töltöttük a múlt hétvégét. Esetleg arról, hogy... - A homlokomra csapok. - Az Electric Crush Diner! - Ezt meg hogyan felejthettem el? – Hogyan? - csodálkozik Silas. - Mi az? – Ott voltunk. Te meg én a múlt hétvégén. Megtaláltam a blokkot a farmerom zsebében. Silas bosszúsan néz rám, ahogy felidézem az emléket. – Tegnap este elvittem oda Janette-et vacsorázni. Az egyik pincér felismert. – Hé! - kiált oda Silas valakinek a hátam mögött. - Ha hozzáérsz azzal, kettétörlek! Hátranézek, és egy férfit pillantok meg, amint egy habszivacs ujjal a fenekem felé közelít. Amikor meglátja Silas arckifejezését, inkább eloldalog. – Ezt meg miért nem mondtad el? - érdeklődik halkan Silas,

miután megint felém fordul. - Ez nem olyan, mint a jósnő. Ez fontos. – Fogalmam sincs. El akartam mondani... Megragadja a kezemet, de ezúttal nem azért, mert örömet okoz neki, hogy összeér a tenyerünk. Egy kézzel végigvonszol az utcán, miközben a másikkal bepötyög valamit a telefonjába. Egyfelől lenyűgöz, hogy hirtelen ilyen határozott lett, de közben azért zavar is, hogy így beszél velem. A másik életünkben talán valóban volt köztünk valami, most viszont a második keresztnevét sem tudom. – A North Rampart Streeten van - mondom segítőkészen. – Aha. Haragszik. Igazából tetszik, hogy olyan emós hangulatú lett hirtelen. Áthaladunk egy parkon, ahol szökőkút is van. A kerítés mentén festők árulják a képeiket; megbámulnak bennünket, amikor elhaladunk mellettük. Silas egyet lép, amíg én hármat. Szinte kocognom kell, nehogy lemaradjak. Addig gyalogolunk, amíg majd elkopik a lábam, és végül kirántom a kezem az övéből. Megáll, és felém fordul. Nem tudom, mit mondjak, nem tudom, miért haragszom, úgyhogy csípőre teszem a kezem, és csak dühösen bámulok rá. – Mi bajod van? - kérdezi. – Nem tudom! - kiabálok rá. - De nem vonszolhatsz csak úgy át a városon! Nem tudok olyan gyorsan menni, mint te, és már fáj a lábam. Ez ismerősnek tűnik. Miért olyan ismerős ez a helyzet? Elfordítja a fejét, látom, hogy gyűri az izmokat az állkapcsában. Aztán megint rám néz, és minden nagyon gyorsan történik. Tesz felém két lépést, és egyszerűen felkap a földről, majd vágtat tovább, csak ezúttal már én is ott pattogok a karjában. Először felsikkantok, aztán inkább elengedem magam, és átkarolom Silas nyakát. Tetszik idefönt, ahol érzem a kölnijének az illatát, és megérinthetem a bőrét. Nem emlékszem, hogy láttam volna parfümöt Charlie holmijai között, és amúgy sem jutott volna eszembe magamra locsolni ilyesmit. Mit árul ez el Silasröl? Mielőtt reggel kilépett a házból, ebben a káoszban még az is eszébe jutott, hogy felkapjon egy üveget, és kölnit

permetezzen a nyakára. Vajon mindig törődött az ilyen apróságokkal... például azzal, hogy jó legyen az illata? Miközben végiggondolom ezeket, Silas megáll, és megkérdezi egy nőtől, aki elesett az utcán, hogy minden rendben van-e. A nő részeg és lompos. Amikor megpróbál felállni, rálép a ruhája szegélyére, és visszaesik a földre. Silas letesz a járdára, és segít neki. – Vérzik valahol? Megsérült? - kérdezi. Segít a nőnek felállni, és odavezeti, ahol én várok rájuk. A nő akadozva beszél, megpaskolja Silas arcát. Azon gondolkodom, vajon Silas tudta-e, hogy hajléktalan, amikor odament segíteni neki. Én egy ujjal sem nyúlnék hozzá. Büdös. Távolabb húzódom tőlük, és figyelem, ahogy Silas a nőt figyeli. Aggódik. Egészen addig rajta tartja a szemét a nőn, amíg az el nem tántorog a következő sarokig, akkor körülnéz, hogy megkeressen engem. Ebben a pillanatban - itt és most - világos lesz előttem, kicsoda Charlie. Nem olyan jó ember, mint Silas. Azért szereti őt, mert annyira különböznek egymástól. Talán azért talált rá Brianre, mert úgy érezte, Silas túl jó hozzá képest. Ja, mert túl jó. Megereszt egy félmosolyt. Azt hiszem, zavarba jött, amiért rajtakaptam, hogy túlságosan gondoskodó. – Felkészültél? El akarom mondani neki, hogy aranyos volt, amit tett, de hát az „aranyos” csak egy buta szó a kedvességre. A kedvességet bárki eljátszhatja. Amit Silas tett, az a természetéből adódott. Pofátlanul kedves volt. Nekem semmi ilyesmi nem jutott volna eszembe. Eszembe jut a lány a suliból az első délelőttön, aki a lábam elé ejtette a könyveit. Félve nézett fel rám. Egy pillanatig sem gondolta, hogy segíteni fogok. Valami sokkal rosszabbra számított. Vajon mire? Silasszel csendben baktatunk egymás mellett. Pár percenként ellenőrzi a telefonján, hogy jó irányba tartunk-e. Én közben az arcát nézem. Azon gondolkodom, vajon ezt hívják-e vonzalomnak. Vajon az, ha végignézem, amint egy férfi segít egy nőnek, ilyesféle érzelmeket hivatott-e kiváltani. Aztán

megérkezünk. Az utca túloldalára mutat, én pedig bólintok. – Igen, ez az. Pedig mintha nem az lenne. A hely teljesen átalakult, amióta tegnap itt jártam Janette-tel. Hangos, már-már dübörög. Dohányzó emberek beszélgetnek előtte a járdán; szétnyílnak előttünk, ahogy feléjük tartunk. A bokámban érzem a basszust, amikor megállunk a bejárat előtt. Kinyílik az ajtó, és egy kisebb csapat özönlik ki rajta. Egy lány siet el mellettem nevetgélve, rózsaszín szőrmekabátja megcsiklandozza az arcomat. Odabent a vendégek eltartott könyökkel, kitolt csípővel védelmezik a területüket. Ránk merednek, ahogy elhaladunk mellettük. Ez az én territóriumom, húzzatok innen! A többieket várom, haladjatok tovább! A pár üres székkel nem törődve a helyiség mélyére vonulunk. Oldalazva furakodunk át a tömegen, és összerezzenünk, amikor harsány nevetés tör ki mellettünk. Valaki a cipőmre löttyinti az italát, de rögtön bocsánatot is kér. Még azt sem tudom, ki az, annyira sötét van. Aztán egy hang a nevünket kiáltja. – Silas! Charlie! Ide! Egy fiú és... Hogy is hívták a lányt, aki reggel elvitt a suliba? Annié... Amy? – Sziasztok! - mondja, ahogy közelebb érünk. - El nem hiszem, hogy visszajöttetek a hétvége után. – Miért ne jöttünk volna vissza? - érdeklődik Silas. Leülök a felkínált székre, és hármukat nézem. – Behúzol valakinek, felborítasz két asztalt, és azt kérdezed, miért ne jöttél volna vissza? - kérdez vissza nevetve a fiú. Abból, ahogy ránéz, azt hiszem, Annié/Amy barátja lehet... mintha együtt lennének benne valamiben. Az életben talán. Így nézünk egymásra mi is Silasszel. Kivéve, hogy mi tényleg együtt vagyunk benne valamiben. – Seggfej voltál - mondja a lány. – Amy! - szól rá a fiú. - Ne! Amy! Többet szeretnék megtudni erről az emberről, akinek Silas behúzott. – Megérdemelte - jegyzem meg.

Amy felhúzza a szemöldökét, és megrázza a fejét. Akármire gondol, fél hangosan kimondani, mert elfordul. Bepróbálkozom a barátjánál is. – Szerinted nem? - kérdezem ártatlanul. A fiú vállat von, és leül Amy mellé. Mindegyik fél tőlem, gondolom. De miért? Rendelek egy kólát. Amy felkapja a fejét, amikor meghallja. – Rendes kólát? Nem diétásat? – Úgy nézek ki, mint akinek diétás kell? - csattanok fel. Amy hátrahőköl. Istenemre mondom, fogalmam sincs, honnan jött ez neki. Fogalmam sincs, hány kiló lehetek egyáltalán. Úgy döntök, befogom a számat, és Silasre hagyom a nyomozást, nehogy még valakinek a lelkébe gázoljak. Silas lehuppan Amy pasija mellé, és beszélgetni kezdenek. A zenétől képtelenség hallgatózni, Amy pedig mindent megtesz, hogy ne nézzen rám, úgyhogy az embereket figyelem. Mindegyiknek... vannak emlékeik... tudják, kicsodák. Féltékeny vagyok. – Menjünk, Charlie! Silas fölöttem áll és vár. Amy meg a barátja az asztal túloldaláról bámul bennünket. Jó nagy asztal. Kíváncsi lennék, ki csatlakozik még hozzájuk, és hányán gyűlölnek engem közülük. Ki az étteremből, vissza az utcára. Silas megköszörüli a torkát. – Verekedtem. – Hallottam - bólintok. - Megmondták, kivel? – Aha. Várok, aztán amikor nem árulja el, tovább próbálkozom. – Szóval... ? – A tulajdonosnak mostam be egyet. Brian apjának. Felkapom a fejemet. – Mi a fene? – Így volt - mondja, és elgondolkodva dörzsöli a borostát az állán. Mert mondott rólad valamit... – Rólam? - Felfordul a gyomrom.

Sejtem, mi következik, pedig nem tudom, mi következik. – Azt mondta, felvesz pincérnőnek... Oké, ez nem annyira gáz. Kell a pénz. – Mert Brian csaja vagy. Szóval... erre kapott egy maflást. – Francba! – Hát, ja. A srác, Ellernek hívják, azt mondta, el kellett húznunk, különben Brian apja hívta volna a zsarukat. – A zsarukat? - visszhangzom. – Ha jól értem, Brian apja meg az én apám együtt dolgoztak valamin, csak ezért nem jelentett fel a hétvégén, de elvileg nem szabadna visszajönnöm ide. Meg Landon is járt itt, engem keresett. Állítólag apám kíváncsi rá, miért jöttem el az edzésről. Mindenki rendesen ki van bukva rajta. – Hoppá! - mondom. – Igen, hoppá - bólint, mintha nem is érdekelné a dolog. Elindulunk visszafelé, arra, ahonnan jöttünk. Egyikünk sem szól. Elhaladunk néhány művész mellett, akiket korábban nem vettem észre. Ketten közülük egy párnak tűnnek. A férfi dudán játszik, miközben a nő színes krétával a járdára rajzol. Ahogy átlépünk a képei fölött, lehajtott fejjel megvizsgáljuk őket. Silas előkapja a fényképezőgépét, és lő pár fotót, én pedig figyelem, amint a nő pár vonallal felvázol egy csókolózó párt. Egy csókolózó párt. Erről jut eszembe. – Meg kell csókolnunk egymást. Silas majdnem elejti a telefonját. Elkerekedett szemmel néz rám. – Hátha történik valami... mint a mesékben, amikről beszélgettünk. – Aha - mondja. - Igen, persze. Oké. Hol? Most? Szemforgatva hagyom ott, és elindulok egy templom mellett lévő szökőkút irányába. Silas szorosan követ. Kíváncsi lennék, milyen képet vág, de nem nézek oda. Ez nem szórakozás, és nem is tehetem azzá. Ez egy kísérlet. Nem más.

A szökőkúthoz érünk, és leülünk a szélére. Nem így akarom csinálni, úgyhogy inkább felállok, és szembefordulok vele. – Jól van - mondom. - Csukd be a szemedet! Engedelmeskedik, de közben vigyorog. – Tartsd csukva! - utasítom. Nem akarom, hogy lásson. Épp csak sejtem, hogy nézek ki, azt pedig nem is sejtem, eltorzul-e az arcom a nyomástól. Ő felfelé néz, én lefelé. A vállára teszem a kezem, ő pedig elkapja a derekamat, és közelebb húz magához, be a térdei közé. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül megsimogatja a hasamat, majd egy gyors mozdulattal végighúzza a hüvelykujját a melltartóm alján. Összerándul a gyomrom. – Bocs - mondja. - Nem látom, mit csinálok. Ezúttal én vigyorgok, és örülök, hogy nem érzékeli a reakciómat. – Tedd vissza a kezedet a derekamra! parancsolom. Túl alacsonyra csúsztatja, és a tenyere a fenekemre tapad. Kicsit megszorítja, mire a karjára csapok. – Mi van? - Elneveti magát. - Nem látok. – Fel! - mondom. Kicsit magasabbra emeli a kezét, de nagyon lassan csinálja. A lábujjam hegyéig beleborzongok. – Feljebb! - utasítom megint. Talán ha egy centivel mozdítja el a kezét. – Így már... Mielőtt befejezhetné a mondatot, lehajolok, és megcsókolom. Eleinte mosolyog, még a kis játékát játssza, amikor azonban megérzi az alkalmat, leolvad a vigyora. Puha a szája. Az arcához emelem a kezemet, és közrefogom két- oldalról, ő pedig szorosan átkarol a fenekemnél. Én lefelé csókolok, ő fölfelé. Először úgy gondolom, hogy csak egy puszit kap a szájára. A mesékben mindig csak ennyit mutatnak. Egy gyors puszi, és már meg is törik az átok. Ha ez így működne, mostanra már visszakaptuk volna az emlékeinket. Akár le is

zárhatnánk a kísérletet, de egyikünk sem áll le. Puha ajkakkal és határozott nyelvvel csókol. Nem lucskos, még csak nem is nedves, ahogy érzékien ki-be mozog a számban, miközben a szájával puhán szívogatja az enyémet. Az ujjaimmal végigsimítom a nyakszirtjét, és beletúrok a hajába. Ezt a pillanatot választja, hogy felálljon. Kénytelen vagyok hátralépni, és testhelyzetet váltani. Egész ügyesen rejtem el a feltörő sóhajomat. Most én csókolok felfelé, és ő lefelé. Magához szorít, egyik karjával a derekamat öleli, szabad keze a nyakamra simul. Kábultan kapaszkodom az ingébe. Puha ajkak húznak... a nyelve a számban, a tenyere a hátamon... közénk nyomakodik valami, ami irdatlan forrósággal tölt el. Lihegve húzódom el. Állok ott, őt nézem, ő pedig engem. Valami történt. Nem az emlékeink tértek vissza, valamitől mégis megrészegültünk. És ahogy ott állok, vágyva rá, hogy Silas megint megcsókoljon, egyszer csak rádöbbenek, hogy éppen ennek nem szabadna megtörténnie. Ha így megy tovább, egyre többet akarunk majd az új önmagunkból, és nem koncentrálunk többé a célra. Végighúzza a tenyerét az arcán, mintha ki akarna józanodni. Elmosolyodik. – Nem érdekel, milyen volt a valódi első csókunk - mondja. Erre akarok emlékezni. Elég sokáig bámulom a mosolyát, hogy soha ne felejtsem el, aztán sarkon fordulok, és elsietek. – Charlie! - kiált utánam. Rá sem hederítek, megyek tovább. Ez ostobaság volt. Mégis, hogy gondoltam? Egy csók nem fogja visszahozni az emlékeinket. Nem mesében vagyunk. Silas megragadja a karomat. – Hé! Lassíts! - Aztán: - Mit gondolsz? Tovább gyalogolok arra, amerről legjobb meggyőződésem szerint jöttünk. – Hát, most éppen azt gondolom, hogy haza kell mennem.

Gondoskodnom kell róla, hogy Janette vacsorázzon... és... – Rólunk, Charlie. Kettőnkről. Érzem, hogy bámul. – Nincs olyan, hogy kettőnk - mondom. Ráemelem a tekintetem. - Hát nem hallottad? Minden jel szerint szakítottunk, és én Briannel jártam. Az apja munkát is akart adni nekem, és... – Nagyon is volt olyan, hogy kettőnk, Charlie. És basszuskulcs, már értem is, hogy miért. Megrázom a fejemet. Nem veszíthetjük szem elöl a célt. – Ez volt az első csókod - mondom. - Bárkivel ugyanilyen lehetett volna. – Szóval neked is olyan érzés volt? - kérdezi, ahogy körbefut, és megáll előttem. Fontolóra veszem, hogy elmondjam neki az igazat. Hogy ha halott lennék, mint Hófehérke, és így csókolna meg, egészen biztos, hogy újra verni kezdene a szívem. Hogy sárkányokat ölnék meg ezért a csókén. Csakhogy nincs időnk ilyen csókokra. Ki kell derítenünk, mi történt, és hogyan csinálhatjuk vissza. – Nem érzek semmit - közlöm vele. - Csak egy csók volt, és nem érte el a célját. - Égeti a belsőmet, akkora rusnya hazugság. - Mennem kell. – Charlie... – Holnap találkozunk. Faképnél hagyom. A fejem fölé emelt kézzel integetek, mert nem akarok megfordulni, és ránézni. Félek. Vele akarok lenni, de tudom, hogy nem jó ötlet. Majd akkor, ha többet tudunk. Biztos vagyok benne, hogy követni fog, úgyhogy leintek egy taxit. Kinyitom a kocsi ajtaját, és visszanézek Silasre, hogy lássa, jól vagyok. Bólint, aztán felemeli a telefonját, hogy készítsen rólam egy képet. Amikor először otthagyott, nyilván ezt gondolja magában. A zsebébe nyúl, és arrafelé fordul, ahol a kocsiját hagytuk. Várok, amíg elhagyja a szökőkutat, aztán lehajolok, és

beszólok a taxisofőrnek. – Bocsánat, meggondoltam magam. Bevágom az ajtót, és visszalépek a járdára. Amúgy sincs pénzem taxira. Visszamegyek az étterembe, és megkérem Amyt, hogy vigyen haza. A sofőr elhajt, én pedig behúzódom a keresztutcába, nehogy Silas meglásson. Egyedül kell lennem.

ÚJABB ÉJSZAKA, ÚJABB SZAR ALVÁS. Csak most nem magam miatt forgolódtam álmatlanul, de még csak nem is amiatt aggódtam, hogy vajon miért veszítettük el az emlékeinket. Szigorúan két dolog járt a fejemben, ezek okoztak minden bajt: a csókunk és Charlie reakciója a csókunkra. Nem tudom, miért hagyott ott, és miért inkább taxival ment haza. Amikor megcsókoltuk egymást, éreztem rajta, hogy ugyanazt érzi, amit én. Persze nem olyan volt ez, mint az átkoknak véget vető mesebeli csókok, de szerintem igazából egyikünk sem hitt benne, hogy vissza fognak térni az emlékeink. Igazából nem is tudom, mit vártunk ettől a csóktól... talán csak halvány reményeket fűztünk hozzá. Arra egészen biztosan nem számítottam, hogy minden más háttérbe szorul, amint Charlie ajka az enyémhez tapad, pedig végül egészen pontosan ez történt. Egyáltalán nem gondoltam többé arra, hogy miért is csókoltuk meg egymást, és mi mindenen mentünk át egész nap. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak hogy hogyan szorítja az ingemet, hogyan húz még közelebb magához, többre és többre vágyva. Hallottam, ahogy a csókok között élesen belélegzik, merthogy amint a szánk

találkozott, egyikünk sem jutott levegőhöz. Amikor aztán véget vetett a csóknak, és hátralépett, láttam rajta, hogy még mindig kába, a tekintete pedig egyre csak a számon időzött. Mindennek ellenére megfordult és elvonult. Viszont annyit határozottan kiderítettem Charlie-ról az elmúlt két napban, hogy egészen biztosan mindennek oka van, amit tesz. Mégpedig általában jó oka. Ezért is nem próbáltam megállítani. SMS-t kapok, és kis híján elterülök a fürdőszoba padlóján, amikor kibotorkálok a zuhany alól a telefonomért. Nem hallottam Charlie felől, amióta tegnap este elváltunk egymástól, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódom érte. Minden reményem elszáll azonban, amikor meglátom, hogy nem ő küldte az SMS-t. Ellertől jött, attól a fiútól, akivel tegnap az étteremben beszélgettem. Eller: Amy kérdezi, hogy Charlie veled ment-e iskolába. Nincs otthon. Elzárom a vizet, bár még nem öblítettem le magam. Fél kézzel felkapok egy törülközőt, a másikkal válaszolok az üzenetre. Én: Nem, még itthon vagyok. Próbálta hívni? Amint elküldöm az SMS-t, tárcsázom Charlie számát, kihangosítom a telefont, és leteszem a szekrényre. Mire a hangposta felveszi, már készen is vagyok az öltözködéssel. – Fenébe! - mormogom, és kinyomom a hívást. Kisietek a fürdőből, és csak annyi időre ugrom be a szobámba, amíg belelépek a cipőmbe, és zsebre vágom a kulcsaimat. Lemegyek a földszintre, de mozdulatlanná merevedek, mielőtt még az ajtóhoz érnék. Egy nő ül a konyhában, és nem Ezra az. – Anya? A szó kibukik a számon, mielőtt egyáltalán észrevenném, hogy beszélek. A nő megfordul, és bár csak a falon lévő képekről ismerem fel, mégis olyan, mintha éreznék valamit. Nem tudom, mi az. Nem szeretet vagy felismerés. Végtelen nyugalom árad szét bennem. Nem... békesség. Békességet érzek. – Szia, drágám! - mondja, szeme sarkából ragyogó mosoly ráncai futnak szét. Reggelit készít, vagy talán már a reggeli utáni

mosogatásnál tart. - Láttad a levelet, amit tegnap az éjjeliszekrényedre tettem? És hogy vagy? Landon inkább rá ütött, mint én. Az ő álla ugyanolyan finom, mint anyánké, az enyém meg inkább kemény, mint apánké. Landonnak még a tartása is anyánkat idézi. Úgy mondanám, süt róluk, hogy jó sors jutott nekik az életben. Anya félrebillenti a fejét, aztán közelebb lép. – Jól vagy, Silas? Elhúzódom, amikor meg akarja érinteni a homlokomat. – Semmi baj. A melléhez kapja a kezét, mint aki megsértődött, amikor elhátráltam előle. – Ó! - mondja. - Rendben. Na, mindegy. A héten már hiányoztál az iskolából, és ma este meccsed van. - Visszaindul a konyhába. - Nem kellene ilyen sokáig kimaradnod, amikor beteg vagy. A tarkóját nézem, azon gondolkodom, vajon ezt miért mondhatta. Most találkozom vele először, amióta ez az egész elkezdődött. Ezra vagy apám biztosan elmesélte neki, hogy itt volt Charlie. Kíváncsi vagyok, ez őt is felzaklatta-e, és hogy neki is ugyanaz-e a véleménye Charlie-ról, mint apámnak. – Már teljesen jól érzem magam - felelem. - Tegnap este Charlieval voltam, azért értem haza későn. Nem reagál a csalinak szánt megjegyzésemre. Még csak rám sem néz. Várok pár pillanatot valamiféle választ remélve. Amikor nyilvánvaló lesz, hogy hiába, megfordulok, és kisietek az ajtón. Landon már az anyósülésen ül, amikor a kocsihoz érek. Bedobom a hátizsákomat a hátsó ülésre. Kinyitom az első ajtót, és az öcsém felém nyújtja a kezét. – Ez csöngött. Az ülésed alatt találtam meg. Elveszem tőle a telefont. Charlie-é. – A kocsimban hagyta a telefonját? Landon vállat von. A képernyőre pillantok. Jó pár fogadatlan hívás és SMS érkezett. Brian nevét látom meg Amyét. Próbálom

megnyitni az üzeneteiket, de a telefon jelszót kér. – Szállj már be, késésben vagyunk! Bemászom a vezetőülésre, és a konzolra teszem Charlie telefonját, miközben kitolatok. Amikor újra a kezembe veszem a készüléket, hogy kiokoskodjam a jelszót, Landon kikapja a kezemből. – Tényleg semmit sem tanultál a tavalyi koccanásodból? Ezzel lecsapja a telefont a konzolra. Feszült vagyok. Nem tetszik, hogy Charlie-nál nincsen telefon. Nem tetszik, hogy Amy nem találta otthon. Ha már elindult az iskolába, mire Amy odaért, ki vihette el? Nem tudom, hogyan fogok reagálni, ha kiderül, hogy Brian volt a sofőrje. – Szívem minden szeretetével kérdezem - szólal meg Landon. Rápillantok, a tekintetében óvatosság. - De... Charlie nem terhes véletlenül? Beletaposok a fékbe. Szerencsére épp pirosra vált előttünk egy közlekedési lámpa, úgyhogy a reakcióm szándékosnak tűnik. – Terhes? Miért? Egyáltalán hogy jutott eszedbe? Hallottad valakitől? Landon megrázza a fejét. – Nem, csak... nem is tudom. Próbálok rájönni, mi a jó isten történik veletek, és ez tűnt az egyetlen viszonylag elfogadható magyarázatnak. – Kihagytam a tegnapi edzést, és egyből azt feltételezed, hogy azért, mert Charlie terhes? Landon halkan elneveti magát. – Többről van szó, Silas. Minden olyan fura. Ahogy összekaptál Briannel, a csomó kihagyott edzésed a héten, ellógtad a suliból a hétfő felét, a teljes keddet, aztán a fél szerdát is. Nem rád vall. Lógtam a héten suliból? – Aztán meg olyan furán viselkedtek, amikor együtt vagytok Charlie-val. Egyáltalán nem úgy, mint máskor. Elfelejtettél értem jönni iskola után, hétköznap este kimaradtál lefekvési idő utánig. Valami nagyon nem stimmel veled egész héten, és nem tudom, szándékodban áll-e beszámolni róla, mi a fene történik,

de kezdek komolyan aggódni. Látom a szemében a csalódottságot. Közel lehettünk egymáshoz. Jó testvér, egyértelműen látom rajta. Megszokta, hogy ismeri minden titkomat és minden gondolatomat. Az jut eszembe, hogy talán éppen ilyenkor, az iskolába vagy hazafelé menet az autóban szoktunk mindent megbeszélni. Felmerül bennem, hogy esetleg elmondhatnám neki, mi történik valójában, de fogalmam sincs, hinne-e nekem. – Zöld a lámpa - mondja, amikor újra előrefordul. Elindulok. Nem osztom meg vele a titkaimat. Nem tudom, mit mondjak, egyáltalán hogyan fogjak hozzá az igazság elmeséléséhez. Csak abban vagyok biztos, hogy nem szeretnék hazudni neki, mert az az érzésem, hogy a régi Silas nem tenne ilyet. Amikor megállok a parkolóban, kiszáll. – Landon! - szólok utána, mielőtt becsukhatná az ajtót. Behajol a kocsiba, és rám néz. - Bocs, csak szar hetem van. Elgondolkodva az iskola felé fordul. Összeszorítja a száját, aztán megint rám szegezi a tekintetét. – Erősen remélem, hogy még az esti meccs előtt jóra fordul a heted - mondja. - Jelen állás szerint elég sok csapattársad rágott be rád. Becsapja az ajtót, és elindul a bejárat irányába. Felkapom Charlie telefonját, és követem.

A folyosón nem találtam Charlie-t, úgyhogy beültem az első két órámra. Éppen a harmadikra tartok, de azóta sem hallottam felőle. Biztos vagyok benne, hogy csak elaludt, és összefutunk a közös negyedik óránkon. De azért... valami nincs rendjén. Rossz előérzetem van. Lehet, hogy csak kerül, bár úgy érzem, az nem rá vallana. Nem ilyen körülményesen adná a tudtomra, ha nem akarna szóba állni velem, inkább a szemembe mondaná. A szekrényemhez megyek a harmadik órához szükséges matekkönyvemért. Megnézném a szekrényét, hogy kivette-e

belőle a könyveit, de nem tudom a kombinációját. Az órarendjére rá volt írva, de azt tegnap odaadtam neki. – Silas! Megfordulok. Andrew-t pillantom meg, aki úgy közelít felém a zsúfolt folyosón, mint az áramlással szemben úszó hal. Végül feladja a küzdelmet, és odakiált. – Janette kéri, hogy hívd fel! Megfordul, és az ellenkező irányba halad tovább. Janette... Janette... Janette... Charlie húga! Megtalálom a nevét a telefonomban. Az első csörgésre felveszi. – Silas? - szól bele. – Aha, én vagyok. – Veled van Charlie? Becsukom a szememet, érzem, ahogy a pánik megtelepszik a gyomrom mélyén. – Nem - felelem. - Nem ment haza tegnap este? – Nem - feleli Janette. - Alapvetően nem aggódnék, de általában előre szól, ha nem jön haza. Most viszont nem hívott, és az SMS-ekre sem felel. – Nálam van a telefonja. – Mit keres ott? – A kocsimban hagyta - felelem. Becsukom a szekrényemet, és a kijárat felé indulok. - Tegnap este vitatkoztunk, és beszállt egy taxiba. Azt hittem, egyenesen hazamegy. Megtorpanok, mert hirtelen leesik a tantusz. Charlie-nak tegnap nem volt pénze ebédre. Ami azt jelenti, hogy este sem volt miből kifizetnie a taxit. – Elmegyek a suliból - közlöm Janette-tel. - Megkeresem. Kinyomom a telefont, mielőtt a lánynak esélye lenne válaszolni. Végigrohanok a folyosón a parkolóra nyíló ajtó felé, de amint befordulok a sarkon, összerezzenek. Avril!

A rohad életbe! Nem érek én erre rá. Próbálok leszegett fejjel elvágtatni mellette, de megragadja az ingem ujját, úgyhogy kénytelen vagyok megállni, és felé fordulni. – Avril, most nem lehet. - A kijárat felé mutatok. - El kell mennem. Vészhelyzet van. Elengedi az ingemet, és karba fonja a kezét. – Nem jöttél tegnap ebédszünetben. Gondoltam, talán késel, de amikor benéztem a menzára, ott voltál. Vele! Jesszusom, hogy mennyire nincs nekem erre most időm. Ami azt illet, úgy lesz a legjobb, ha megkímélem magam a jövőbeni problémáktól, és itt helyben véget vetek ennek. Felsóhajtok, és beletúrok a hajamba. – Hát igen - mondom. - Charlie-val úgy döntöttünk, hogy helyrehozzuk a dolgokat. Avril félrebillenti a fejét, és hitetlenkedve néz rám. – Nem, Silas. Te sem ezt akarod, én pedig egészen biztosan nem törődöm bele. Elnézek a folyosón előbb balra, aztán jobbra. Amikor látom, hogy senki nem jár a környéken, teszek egy lépést a nő felé. – Ide hallgasson, Ms. Ashley! - Kínosan ügyelek rá, hogy minél hivatalosabb hangnemet használjak. Egyenesen a szemébe nézek. - Úgy gondolom, nincs abban a helyzetben, hogy megmondja, mi fog történni kettőnk között. Azonnal összehúzza a szemét. Másodpercekig némán áll egy helyben, mintha arra várna, hogy elnevessem magam, és közöljem vele, hogy csak viccelek. Amikor meg sem rezzenek, fúj egyet, a mellkasomnak támasztja a kezét, és félrelök az útból. Tűsarkai egyre távolabb kopognak, ahogy rohanvást indulok tovább a kijárat felé.

Harmadszor kopogok Charlie-ék házának ajtaján, amikor végre kivágódik. Az anyja áll előttem. A haja zilált, a tekintete még ziláltabb.

Mintha gyűlölet fröccsenne a lelkéből, amikor megismer. – Mit akarsz? - bukik ki belőle. Próbálok elnézni mellette, be a házba. Úgy helyezkedik, hogy ne láthassak tőle semmit, szóval a háta mögé mutatok. – Beszélnem kell Charlie-val. Itt van? A nő kilép, és becsukja maga mögött az ajtót, hogy egyáltalán ne láthassak be a házba. – Semmi közöd hozzá - vicsorogja. - Húzz el a kertemből! – Itt van vagy nincs? Karba fonja a kezét. – Ha öt másodpercen belül nem tűnsz el a felhajtómról, hívom a rendőrséget. Megadóan felemelem a kezem, és felnyögök. – Aggódom a lánya miatt, úgyhogy ha lenne kedves, és félretenné egy pillanatra a haragját, akár el is árulhatná, hogy itthon van-e. Tesz felém két gyors lépést, és megböki a mellkasomat az ujjával. – Ne merészeld felemelni itt nekem a hangodat! Te jóságos ég! Egyszerűen megkerülöm, és berúgom az ajtót. Először a szag csap meg. A levegő áporodott. Sűrű cigarettafüst felhője ront a tüdőmre. Visszatartott lélegzettel rontok be a nappaliba. A pulton egy nyitott üveg whiskey áll, mellette üres pohár. Az asztalon szétszórva első ránézésére többnapnyi posta hever. A jelek szerint a nőt még annyira sem érdekli a világ, hogy felnyissa a leveleit. A kupac tetején lévő borítékot Charlienak címezték. Indulnék is, hogy felvegyem, de hallom, hogy a nő is bevonul mögöttem a házba. Kilépek a folyosóra. Jobbra két ajtó nyílik, balra egy. Amint kinyitom a bal oldalit, Charlie anyja ordítani kezd a hátam mögött. Teszek rá, és belépek a szobába. – Charlie! - kiáltom. Körülnézek. Már tudom, hogy hiába, de azért még reménykedem benne, hogy tévedek. Ha valóban nincs itt,

fogalmam sincs, hol keressem. Egyetlenegy helyre sem emlékszem, ahová jártunk. Persze feltehetőleg Charlie sem. – Silas! - A nő a szobaajtóból kiabál. - Tűnj el innen! Hívom a rendőrséget! El is tűnik, feltehetőleg elmegy a telefonjáért. Tovább kutatok, bár igazából fogalmam sincs, mi után. Charlie nyilvánvalóan nincs itt, de azért nézelődöm még, hátha ráakadok valamire, ami segíthet. Tudom, a szoba melyik fele Charlie-é, mert ott lóg a kaput ábrázoló fénykép az ágya fölött. Az, amelyiket szerinte én készítettem. Fogódzókat keresek, de semmit sem találok. Eszembe jut, hogy Charlie mondott valamit a gardróbból nyíló padlásszobáról, úgyhogy benézek a gardróbba. Kis lyukat látok a tetején. A jelek szerint a polcokat használja lépcsőnek. – Charlie! - kiáltok fel. Semmi. – Charlie, odafent vagy? Éppen arról próbálok meggyőződni a lábammal, hogy elbír-e a polc, amikor valami a halántékomnak vágódik. Megfordulok, de gyorsan le is hajolok, amikor látom, hogy egy tányér repül felém a nő kezéből. A falnak csapódik a fejem mellett. – Tűnés innen! - ordítja Charlie anyja. Körülnéz, hogy mit vághatna még hozzám, úgyhogy megadóan felteszem a kezem. – Elmegyek - mondom. - Elmegyek! Félreáll az ajtóból, hogy elhaladhassak mellette. Ahogy végigmegyek a folyosón, még mindig kiabál. Menet közben felkapom az asztalról a Charlie-nak címzett levelet. Annyit sem mondok az anyjának, hogy Charlie mindenképpen hívjon fel, ha hazaért. Beülök a kocsimba, és kikanyarodom az utcára. Hol a fenében lehet? Megteszek pár kilométert, aztán félreállok, hogy még egyszer megnézzem a telefonját. Landon azt mondta, az ülés alól hallotta a csengést, úgyhogy lehajolok, és benyúlok a résbe. Előhúzok egy üres üdítősdobozt, egy cipőt, végül pedig... Charlie tárcáját.

Kinyitom, és átnézem, de semmi olyasmit nem találok benne, ami újdonsággal szolgálna. Valahol az utcán van a telefonja és a tárcája nélkül. Senkinek nem tudja a számát fejből. Ha nem jött haza, akkor vajon merre lehet? Rácsapok a kormánykerékre. – Az istenit neki, Silas! Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül induljon el. Ez az egész az én hibám. Pittyen a telefonom, SMS-t kapok. Landon küldte, arra kíváncsi, miért jöttem el az iskolából. Visszadobom a telefont az ülésre, és a tekintetem a Charlie házából ellopott levélre téved. Feladó nem szerepel rajta. A felső sarokban lévő dátumbélyegző keddi... egy nappal korábbi, mint ahogy ez az egész elkezdődött. Kinyitom a borítékot, és jó pár egymásba hajtogatott lapot találok benne. A legfelsőn csak három szó áll: „Azonnal nyisd ki!” Széthajtogatom a lapokat, és a tekintetem azonnal a legfelül lévő két névre téved. Charlie és Silas! Szóval mindkettőnknek címezték? Tovább olvasok. Ha nem tudjátok, miért olvassátok ezt a levelet, akkor mindent elfelejtettetek. Senkit nem ismertek fel, még saját magatokat sem. Arra kérünk benneteket, hogy ne essetek pánikba, és olvassátok végiga levelünket. Elmondunk benne nektek mindent, amit tudunk, még ha ez jelenleg nem túl sok is. Mi a fene? Remegő kézzel olvasok tovább. Nem igazán sejtjük, mi történhetett, de attól tartunk, hogy ha nem írjuk le, kezdődik minden elölről. Ha viszont mindent összeszedünk, és több helyen is ott hagyjuk, legközelebb felkészültebbek leszünk. A következő oldalakon megtaláltok minden általunk jelenleg ismert információt. Így vagy úgy, de ez talán segít.

Charlie és Silas Addig bámulom a két nevet a lap alján, amíg már homályosan látok. Akkor megint a legfelül lévő nevekre pillantok. Charlie és Silas. Megnézem a legalul lévő neveket. Charlie és Silas. Magunknak írtunk levelet? Ennek semmi értelme. Ha magunknak írtunk levelet... Azonnal folytatom a következő oldalakkal. Az első kettőn csupa olyasmi szerepel, amit már tudok. A címünk, a telefonszámunk, hogy hova járunk iskolába és milyen órákra, hogy hívják a testvéreinket és a szüleinket. Ezeken a lehető leggyorsabban futok át. Mire a harmadik oldalra érek, már úgy remeg a kezem, hogy alig tudom elolvasni a kézírást. Leteszem a lapot az ölembe, úgy folytatom. Itt már személyesebb információk következnek, egy csomó dolog, amire rájöttünk egymást meg a kapcsolatunkat illetően, például az, hogy mióta vagyunk együtt. A levél Briant is említi, mint olyasvalakit, aki rendszeresen SMS-ezget Charlienak. Az ismert dolgokon átugrok, amíg a harmadik oldal aljára nem érek. Az első emlékeink október 4-én, szombat délelőtt 11 óra körülről származnak. Ma október 5-e van, vasárnap. Ezt a levelet most lemásoljuk magunknak, de a biztonság kedvéért további másolatokat is postázunk holnap reggel. A negyedik oldalra lapozok. Október 7-i, keddi dátum áll rajta. Megint megtörtént. Ezúttal történelemóra közben, október 6án, hétfőn. Úgy tűnik, nagyjából ugyanabban az időpontban, 48 órával később. Semmi újat nem tudunk hozzátenni a levélhez. Az elmúlt napon mindketten betegséget szimuláltunk,

és megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy távol tartsuk magunkat a barátainktól és a családjainktól. Minden újonnan megszerzett információval felhívtuk egymást. Eddig úgy tűnik, kétszer történt meg a dolog. Először szombaton, aztán hétfőn. Jó lenne többet tudni, de egyelőre eléggé kivagyunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk a helyzettel. Azt tesszük, amit legutóbb, és postán elküldjük ennek a levélnek a másolatait a saját címünkre. Silas autójának kesztyűtartójában is lesz egy példány. Most ott találtuk meg először, szóval jó eséllyel legközelebb is ott találtok rá először. Eszembe sem jutott benézni a kesztyűtartóba. Az eredeti leveleket biztos helyen tartjuk, hogy senki ne találhassa meg őket. Tartunk tőle, hogy ha bárki elolvassa, amit írtunk, vagy ha bárki gyanítani kezd valamit, őrültnek gondol majd bennünket. Minden benne lesz egy dobozban, a Silas szobájában lévő szekrény harmadik polcán hátul. Ha ugyanígy megy tovább, szerdán 11 óra körül megint megtörténhet. Amennyiben így lesz, aznap mindketten meg kell, hogy kapjátok ezt a levelet. Még egyszer megnézem a bélyegzőt a borítékon. Kedden kora reggel adták fel. És pontosan szerdán tizenegykor történt, ami történt. Ha találtok bármit, ami a segítségünkre lehet, akkor írjátok le a következő oldalra, és folytassuk így egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogyan kezdődött ez az egész, és hogyan vethetünk véget neki. Megnézem az utolsó lapot, de üres. Az órára pillantok. 10.57 van. Péntek. Majdnem negyvennyolc órája történt.

Zihálva kapkodom a levegőt. Ez nem lehet igaz. A negyvennyolc óra nem egészen három perc múlva lejár. Kinyitom a konzol tetejét, és tollat keresek. Nem találok, úgyhogy feltépem a kesztyűtartót. Rögtön megpillantom ugyanannak a levélnek a másolatát, rajta az én nevemmel meg Charlie-éval. Felemelem a lapokat, és több tollat is megpillantok alattuk. Felkapom az egyiket, és a kormánykeréknek támasztom az üres papírt. Megint megtörtént, írom. Annyira remeg a kezem, hogy elejtem a tollat. Újra felveszem, és folytatom az írást. Szerdán, október 8-án 11 órakor Charlie és én is elvesztettük az emlékeinket, a jelek szerint sorozatban harmadszor. Az elmúlt 48 órában a következőket tudtuk meg: – Apáink együtt dolgoztak. – Charlie apja börtönben van. Olyan gyorsan körmölök, ahogy csak tudok, közben azt fontolgatom, mit írjak le először... el kell döntenem, mi a legfontosabb, mert hamarosan kifutok az időből. – Elmentünk egy tarotkártyajóshoz a St. Philip Streeten. Nála érdemes lehet még egyszer próbálkozni. – Charlie említett egy lányt az iskolában. Ráknak hívják. Azt mondta, beszélni akar vele. – Charlie szobája fölött van egy padlás. Sok időt tölt ott. Úgy érzem, csak az időt vesztegetem. Mintha semmi fontosat nem adnék hozzá ehhez az istenverte listához. Ha minden igaz, ha megint meg fog történni, úgysem lesz időm postázni a levelet, lemásolni pedig végképp nem. Remélhetőleg, ha már egyszer úgyis a kezemben tartom, lesz annyi eszem, hogy elolvasom, és nem egyszerűen félredobom. A toll végét rágcsálva próbálom kitalálni, mit írjak még.

– Együtt nőttünk fel, de a családjaink már gyűlölik egymást. Nem akarják, hogy együtt legyünk. – Silas az iskolapszichológussal kavart, Charlie pedig Brian Finley-vel. Mind a ketten szakítottunk velük. – Landon jó testvér, szükség esetén valószínűleg meg lehet bízni benne. Folytatom az írást. Megemlítem még a tetoválásainkat, az Electric Crush Dinert, Ezrát és mindent, ami az elmúlt negyvennyolc órából eszembe jut. Az órára pillantok. 10.59. Charlie nem tud erről a levélről. Ha minden, ami eddig szerepel benne, pontos, és ez az egész tényleg többször egymás után megtörtént velünk vasárnap óta, akkor hamarosan újra elfelejt mindent, amit az elmúlt két napban kiderített. És fogalmam sincs, hol találhatnám meg, vagy hogyan figyelmeztethetném. Újra a papírra nyomom a tollat, és még egy dolgot hozzáadok a listához. – Charlie tegnap este beszállt egy taxiba a Bourbon Streeten, és azóta senki sem látta. Nem tud erről a levélről. Keresd meg! Ez a legfontosabb, először őt kell megtalálnod. Kérlek! Folytatása következik...